A park mélyzöld fűszálai között apró virágok színes tengere illatozott. Az élénkkék tó felszíne lágyan fodrozódott, valahányszor végigsimított rajta a játékos fuvallat.

A lágy tavaszi napfény szinte mágnesként csalogatta az eddigi hónapokat a kastély falai között eltölteni kényszerülő roxforti diákokat.

Harry maga is úgy érezte, mintha az iskola komor kőfalai egyre szűkösebbé válnának, és már-már megfojtanák őt.

A kastély lakói közül talán Luka viselte a legnehezebben a kényszerű bezártságot. A fekete hajú fiú nemegyszer órákat töltött a szobájuk ablaka előtt, ábrándos tekintettel bámulva az üvegen túli világra.

Később barátai csak azt vették, hogy Luka időnként el-eltűnik, és senki se tudja megmondani, hová is ment a fiú. Luka maga kézzel-lábbal tagadta, hogy elhagyta volna a kastély területét. Hermione csípős megjegyzésére csupáncsak annyit válaszolt hűvös nyugalommal, hogy a legutóbbi „kirándulás” után nem szívesen bár, de elismerte: jobb neki a védelmező falakon belül.

Arra a kérdésre, hogy akkor mégis merre mászkál, csak sejtelmesen mosolygott.
A griffendéles hármas végül a Tekergők Térképétől kapta meg a választ. Hermione savanyú szájízzel ugyan, de bevallotta, hogy jócskán alábecsülte Luka józan ítélőképességét.

A nagyterem vacsorázó diákok megszokott zsivajától volt terhes. A felélénkült fiatalság vidáman csacsogott, színes aláfestést adva ezzel a ritmikus evőeszközcsörgésnek.
Harrynek semmi kedve nem volt az üres fecsegéshez így két átváltoztatástan órán túl.

McGalagony professzor alapos fejmosást adott neki, mert az átváltoztatandó gyíkot egy akaratlan pálcamozdulattal „sikeresen” kifordította. A közelben ülő lányok sikítórohamot kaptak a szerencsétlenül járt állat látványának hatására. Sőt Susan Bones abban a pillanatban elájult, amint tekintete a hüllőre tévedt.

– Miért nem eszel?

Harry lassan felpillantott.

A vele szemben ülő Hermione kérdőn meredt a fiú üres tányérjára.

– Nem vagyok éhes – válaszolta Harry vontatottan.

– Még mindig amiatt a gyík miatt vagy kibukva? – csatlakozott a beszélgetőkhöz Ron. – McGalagony egy suhintással visszaváltoztatta. Szóval, nem tudom, min rágódsz ennyit.

– Valahogy nincs étvágyam. Oké?! – csattant fel Harry.

– Ron csak megpróbált felvidítani – jegyezte meg Hermione élesen.

A vörös hajú fiú úgy meredt a lányra, mint aki szellemet lát. Tekintete egyértelműen elárulta gondolatait. Az járt a fejében, hogy jól hallott-e? A lány tényleg védelmébe vette őt?

– Bocsi, de írtó nyomott hangulatban vagyok – sóhajtotta Harry. – A bezártság lehet az oka… Mindenemet odaadnám, ha kimehetnék sétálni egyet a parkba.

– Apropó – kapta fel a fejét Ron. – Luka hol csatangol már megint?

– Gondolom ott van, ahol szokott – vonta meg a vállát Harry. – Fent a Nyugati-torony tetején.

– Tényleg! Járt már valamelyikkőtök ott? – érdeklődött Hermione.

A fiúk válaszként csupán megvonták vállukat.

– Én csak azt tudom, amit Fred mesélt róla – szólalt meg végül Ron. – Szerinte a torony mellett van egy széles kiugró, amire bárki könnyedén kijuthat, feltéve ha nem szívbajos illetve nincs tériszonya.

– A térkép szerint meg a kiugróról át lehet jutni a kastély tetőjére. Akár a főépület egész felszínét bejárhatod – tette hozzá Harry.

Hermione rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Igaz, hogy a tető egy fokkal jobb, mint a Tiltott Rengeteg, de akkor is nagy felelőtlenségnek tartom Luka részéről, hogy ott mászkál.

– Miért? Mi baja lehet? – hördült fel Ron. – Leeshet? Na és?! Merlinre, a srác tud repülni!

– Az egy dolog! – vágott vissza Hermione. – Ha engem kérdezel, nem…

Harry sóhajtva elfordult. Már csodálkozott, hogy ezek ketten kibírnak egy közös étkezést veszekedés nélkül. Úgy tűnik, korán örült.

Pillantása hirtelen a bejárati ajtóra tapadt. Ott ugyanis ebben a pillanatban jelent meg Piton professzor.

A férfi diákok tucatjait félrelökve, szétnézés nélkül a tanári asztalhoz rohant.
Igen. Rohant!
Ez már önmagában véve is felettébb furcsa volt.

A tanári asztalnál ülők egy emberként pillantottak fel vacsorájukból.
McGalagony összevont szemöldökkel és pengevékonyra préselt ajkakkal meredt a beviharzó professzorra. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy valami megjegyzést fűzzön kollégája stílusára, mikor is Dumbledore egy oldalpillantással elnémította őt.

Az igazgató várakozó tekintettel Pitonra meredt, aki levegő után kapkodva, kézzel-lábbal csapkodva hevesen magyarázott.
A tanári kar a professzor minden egyes mondatával egyre fehérebbé vált. McGalagonyon immáron nyoma se látszott az iménti haragnak. Épp ellenkezőleg. Az idős nő kezét a mellkasára téve, rémült arccal pillantott jobbra és balra.
Harry meglökte barátait, felhívva ezzel a figyelmüket a felnőttek furcsa viselkedésére.
A marakodó felek egyből elhallgattak, s kérdő tekintettel néztek hol a tanári asztalra, hol Harryre.

Váratlanul néma csend lett. Dumbledore ugyanis szólásra emelkedett elnémítva ezzel a tanári asztal felé kíváncsian pislogó tömeget.

– Kedves diákok! Kezdett bele beszédébe az igazgató. – Fontos, ugyanakkor sajnálatos hírt kell bejelentenem… Minden jel arra mutat, hogy egy csapat halálfaló tanyázik a Tiltott Rengetegben, s most elindultak a roxforti birtok és a kastély felé…
A hirtelen kitörő hangzavar miatt Dumbledore kénytelen volt hangját megemelni. Minden ház asztalánál egyöntetű volt a döbbenet és a riadalom. Különös módon még a mardekár asztalánál ülőket is – néhány diáktól eltekintve – meglepte, sőt megijesztette a bejelentés.

– Ne essenek pánikba! – nézett körbe az igazgató. – arra kérem önöket, hogy őrizzék meg a nyugalmukat! Pánikra egyenlőre semmi ok!

A moraj némileg tompult, de immáron nyoma sem volt a pár perccel ezelőtti csendnek.

– Kérem a házakat, hogy a prefektusok és az iskolaelsők vezetésével, vonuljanak le a pincébe! – folytatta Dumbledore. – Flitwick professzor kinyit önöknek pár termet. A mai éjszakát mindenki ott tölti... Felhívnám figyelmüket, hogy maradjanak a kijelölt területen és figyeljenek egymásra! Ha bárki is elhagyja a háza diákjait ez idő alatt, az a legszigorúbb büntetést vonja maga után… – pár pillanatra szünetet tartott, majd a tanári asztal felé intett. – Tanárkollegáim és jómagam mindent megteszünk, hogy az iskola légköre zavartalan maradjon, és semminemű kár ne keletkezzen.

Alig fejezte be Dumbledore a beszédét, egyből felhangzott Flitwick professzor sipákoló hangja.

– Kérem álljanak fel, és házaik diákjaival együtt, rendezett sorokban vonuljanak le az alagsorba! – az asztalok között elsietvén, a bejárati ajtó felé indult. – Gyerünk, gyerünk, szaporán! – intett türelmetlenül. – Jöjjenek utánam!

Harryék tanácstalanul álldogáltak a kialakult káoszban. Körülöttük izgatott zsibongással hömpölygött a tömeg. Hollóhátasok, griffendélesek, hugrabuggosok, mardekárosok vegyesen. Nyoma sem volt a rendezettségnek.

– Prefektusok vagyunk – szólalt meg bátortalanul Hermione. – Nem kellene tennünk valamit?

Ron tanácstalanul nézett a lányra. Nem tudta, mit válaszoljon.
Harry két barátja mögött állt, és szabályosan puffogott. A fiú úgy meredt maga elé, mint aki nem látja a körülötte örvénylő tömeget. Öklei elfehéredtek a görcsös szorítástól.

– Mit művelsz? – nézett rá Ron szemöldökfelvonva.

– Már nem elég nekik, hogy itt tanyáznak és jól megkergetnek minket… – morogta Harry. – Nem! Ez nem elég nekik!... Most már az iskolát is megtámadják, csakhogy elkapják Lukát meg engem!

Hermione hirtelen a szája elé kapta a kezét. Rémült pillantással a plafonra meredt.
Az elvarázsolt mennyezet szokás szerint a kinti tájat mutatta. A lemenni készülő Nap gyenge sugarai halványsárgás fénnyel aranyozták be, a lustán kavargó szürkés felhőket.

A fiúk semmi különöset nem tudtak felfedezni rajta. Legalábbis semmi olyat, ami ennyire felkelthette a lány figyelmét.

– Mi ütött beléd is? – fakadt ki Ron.
Harry maga is kíváncsian tekintett a lányra.

– Luka! – nyögte Hermione. – Nem tudja, hogy meg akarnak támadni minket. Pedig őt biztosan keresni fogják!

Harry és Ron sokatmondó pillantást váltottak. A vörös hajú fiú lassan bólintott, mire Harry nagy levegőt véve Hermione felé fordult.

– Nincs mese… – kezdte. – Figyelmeztetnünk kell Lukát!

Ellenkezést, kiabálást, elmeállapotára utaló megjegyzéseket várt, ehelyett egészen mást kapott.

– Igazad van – bólintott elszántan Hermione.

 – Ebben a káoszban még jó ideig nem fog feltűnni senkinek, ha elmegyünk – nézett a bejárati ajtóra, ahol diákok tucatjai tolongtak a mihamarabbi kijutás reményében.

A két srác leesett állal bámult a lányra.

– És a büntetés? – nyögte Ron. – Nem félsz, hogy kicsapnak?

– Egy barátom élete többet ér mindenféle iskolánál – jelentette ki Hermione. – Meg különben is… A jelenlegi körülmények… ühm…, ….elég „speciálisak”. Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore megérti, miért döntöttünk így.

Várakozó tekintettel a fiúkra meredt.

– Jól van. Akkor ezt megbeszéltük – bólintott végül Harry.

– Tudod, hogy kell a toronyba feljutni? – érdeklődött Ron.

– Igen – biccentett Harry. – Gyakran nézegettem a térképen, ahogy Luka a tetőn mászkál. Már kívülről fújom az útvonalat.

– Remek! – csapott a tenyerébe Hermione. – Akkor már nincs más dolgunk, minthogy észrevétlenül kiosonjunk a tömegből! – elgondolkozva a tolongó diákokra meredt. – Ha elvesztenénk egymást ebbe a káoszban, akkor találkozunk az első emeleti lépcsőfordulóban! – folytatta, a kijárat felé véve útját. – Onnan majd Harry mutatja az utat!

A két fiú elszántan a lány nyomába szegődött.

Harryt az egész esett feltűnően emlékeztette az első évükre, mikor is az iskolában elszabadult egy hegyi troll és Hermione nem tudott róla, ők pedig saját szakállukra elmentek figyelmeztetni a lányt.
Az az esett jól végződött.
Szívből remélte, hogy ez most is így lesz.