30. Tiszta vizet a pohárba

A másnap kész kínszenvedésnek bizonyult a fiúk számára. Mind az étkezések, mind a tanórák alatt nem volt lehetőségük úgy beszélgetni, hogy annak ne legyen legalább egy tucat fültanúja.
Harryt majd elemésztette a kíváncsiság. A helyzeten nem javított Luka szemtelen vigyora se, amihez időnként egy oldalra sandító tekintet is párosult.

Az egy dolog hogy a fiú, képességeinek hála, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mennyire szeretné tudni, mire jött rá Hermione. Az meg egy másik, hogy mennyire utálja, ha folyton az orra alá dörgölik ezt.

Hermione időnként szigorú pillantást vetett a duzzogó Harryre, valamint az egyre izgágább Ronra.

Könnyű neki! – gondolta Harry. – Ő tudja, miről van szó.

Végül az ebédszünetben az étkezde helyett a Szükség Szobája felé vették az irányt.

A lépcsőkön rohanó négyest Harry vezette, így neki volt abban a kellemetlen élményben része, hogy egy faliszőnyeg takarta átjáróból kibukkanván, teljes sebességgel belerohant az a mögött tartózkodó személybe.

– Bocsánat! – mormolta feltápászkodván a földről.

– Nem látsz a szemedtől, Potter?! – csattant fel egy arrogáns hang.
Harry meglepetten felpillantott. A lehető legkellemetlenebb személybe futott bele: Draco Malfoyba.

A szőke hajú mardekáros kivételesen egyedül volt, de ez sem tartotta vissza őt, hogy elő ne vegye szokásos Harryéknek szánt modorát.

– Most már tényleg csak ajánlani tudom, hogy csináltas új szemüveget – vigyorodott el Draco. – És ha már így benne vagy, akkor vehetsz egyből hozzá egy új fejet is.

Harry szemei fenyegetően összeszűkültek.

– Nem félsz Malfoy? – kérdezte ironikus hangon. – Most nincsenek itt a gorilláid, hogy megvédjenek… Még valaki be találja verni azt a mocskos pofádat.

Luka előrefurakodott, s Harry karját megfogva, elkezdte maga után húzni a fiút.

– Hagyd! – suttogta. – Nem ér annyit, hogy miatta büntetést kapjunk.

Hermione egyetértőn a fiú másik oldalára húzódott, s Harry szabad kezébe belekarolva kiterelte őt a „veszélyzónából”. Ron morgolódva követte a sarkon beforduló hármast.

Két folyosóval arrébb Harry már képes volt a saját lábán menni, anélkül, hogy ne érezne kísértést arra, hogy visszarohanjon, és behúzzon egy nagyot a mardekárosnak.

A Szükség Szobája elé érve lerótta a falszakasz előtti „köröket”, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a terem megjelenjen. Fel-alá sétálgatás közben egyre csak Lukát figyelte. Kíváncsi volt mit fog szólni a fonott hajú fiú, hisz ő csak most látja először a szobát.
Az utolsó lépés után hirtelen megjelent a falban a bejárat.

Hermione szinte feltépte az ajtót, majd belökdöste a többieket rajta.

– Sietnünk kell, nehogy meglássanak minket! – sziszegte magyarázatként.

Luka tátott szájjal bámulta az erdei tisztás képét felvevő termet.

– Gondoltam, tetszeni fog neked – szabadkozott Harry az ajtót becsukván.

– Ez tök jó! – foglalta össze véleményét a fonott hajú fiú. – Elkellene egy ilyen terem otthonra is – heveredett le a puha pázsitra.
Ron morgolódva huppant le Luka mellé.

– Mi bajod? –tette fel a költői kérdést Harry, habár volt egy biztos tippje, mi is lesz a válasz.

– Na mi?! – csattan fel Ron. – Malfoy. Az a kis görény…

– Még most hagyd abba – fojtotta a fiúba további mondanivalóját Hermione.

– Nem kell észrevenni, akkor megunja – mormolta Luka.

A fiú behunyt szemmel feküdt, és élvezettel szippantott a friss fűillatú levegőbe.

A veszekedő felek egy csapásra elnémultak. Mindketten jelentőségteljesen Harryre pillantottak.

A fiú mélyet sóhajtott, majd nekiállt egy kis fehér virággal babrálni, miközben csak úgy mellékesen feltett Lukának egy kérdést.

– Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni Malfoy közelében, azok után amit az apja művelt? – motyogta.

Luka sokatmondóan felpillantott.

– TE hogy bírsz megmaradni a közelében azok után, amit az apja művelt? – kérdezte furcsa hangsúllyal.

Harry zavartan tekintett barátjára. Mindenféle válaszra számított csak erre nem.

– Neked már 6 éve kell őt elviselned, nekem csak 6 hónapja – folytatta Luka.

Kínos csend támadt a szobában. Harry gondolataiba merülve rágódott az imént hallottakon. Elmélkedéséből Ron ideges fészkelődése rántotta ki.

– Hogy kerültél ide a Roxfortba? – érdeklődött a fiú. – Úgy értem, egyfolytában azt hangoztatod, hogy nem tudsz varázsolni, meg új vagy a mágia világában. Akkor, már megbocsáss, de honnan az ötlet, hogy egy olyan helyre gyere, aminek a létezéséről sem tudtál eddig?
Luka pár pillanatig elgondolkodott, majd a többiek meglepetésére nem csak hogy hajlandó volt a feltett kérdésre válaszolni, hanem a fiú eddigi leghosszabb monológját hallhatták.

– Az egész a nyár elején kezdődött – fogott bele. – Egyszer csak megjelent nálunk Dumbledore, és követelte hogy engedjék be a palotába. Mikor apám végre fogadta, nem kertelt egyből rátért a lényegre... Elmondta, hogy tudomására jutott, miszerint bizonyos sötét mágusok újra a nyomomba eredtek. Maga Voldemort pedig mesés jutalmat ajánlott annak a halálfalónak, amelyik élve a színe elé vezet engem – néhány pillanatra szünetet tartott, hogy Harryék megemészthessék az eddig hallottakat. – Miután mindezt elmondta, Dumbledore felajánlotta, hogy jöjjek a Roxfortba, mert ahogy ő fogalmazott az ittenieknek nagyobb tapasztalata van abban, hogyan is kell az efféle helyzeteket kezelni – folytatta. – Apám eléggé kétkedve állt a dologhoz. Úgy gondolta, hogy a palota és a számos katona elég védelmet nyújt számomra, és semmi szükség az emberek segítségére, pláne nem varázslókéra – a fonott hajú fiú hasra henteredett, majd lassan felült. – Ha apám nem is rajongott az ötletért, én annál inkább. Végre itt volt a kínálkozó alkalom, hogy viszonylag normális életem legyen, hogy egyvalaki legyek a sok közül... Olyan önző kérés ez? – pillantott a tátott szájjal hallgató hármasra.

Harry egyből tagadóan megrázta a fejét. Ha valaki, hát ő tudja milyen az, ha megbélyegezik az embert. Számát se tudta, hányszor kívánta már, hogy bárcsak más körülmények közé született volna, hogy ne ő legyen a híres Harry Potter, a Fiú Aki Túlélte.

– Kerek-perc kijelentettem apámnak, hogy ha elenged, ha nem, én megyek. Ha kell én megszököm – folytatta a történetét Luka. – A dologból, mint az várható volt, óriási veszekedés kerekedett, minek eredményeként összedobáltam a cuccaim, és elmentem Dumbledore-ral otthonról – a fiú az emlék hatására elfintorodott, majd mintha önmagával vitatkozna valamin, megrázta a fejét. – Mindegy – motyogta. – Szóval ott tartottam, hogy eljöttem otthonról… Ezek után Dumbledore egy londoni házba vitt, melyet valami fura bűbáj védett: csak az láthatta, akinek az igazgató megmondta, hogy egyáltalán ott van.

– Fidelius bűbáj – vetette közbe Hermione.

– Igen. Azt hiszem, így hívták – helyeselt a fiú.

Harry egyre idegesebben várta a beszámoló fojtatását. Az utolsó mondatok ugyanis felébresztették kíváncsiságát. Egy számára hihetetlen gyanú kezdte őt hatalmába keríteni.

– Az egész nyarat abban a házban töltöttem Remusszal, aki…

– Kivel? – kiáltott fel Harry nem tudván magát tovább türtőztetni. – Remusszal? Remus Lupinnal?

– Igen – bólinott Luka. Nagyon kedves… és sokat mesélt rólatok is. Így mire a Roxfortba mentem, olyan volt, mintha már ismernélek titeket.

– Lupin professzor… London… Fidelius bűbájjal védett ház… – motyogta Hermione elgondolkodva. – Te jó ég! Te a nyarat a rend főhadiszállásán töltötted!

Luka mosolyogva biccentett.

– És mit csináltál ott egész nyáron, ha szabadna tudnom? – szúrta közbe Ron kíváncsian.

– Tanultam. Mi mást? – hangzott a felelt. – Ne felejtsd el, előtte én vajmi keveset tudtam a varázslók világáról. Hogy valóban el tudjuk hitetni, hogy én egy roxfortos diák vagyok, kénytelen voltam az eddigi anyagokat megtanulni… Ha semmit se tudok, egyből lebuktam volna.

Ron olyan hangot adott ki, mint egy fuldokló, aki látja az orra előtt elúszni a mentőcsónakot, de nem tud semmit tenni, hogy el is érje azt.

Hermione arckifejezéséről pedig regényt lehetett volna írni.

– Te két hónap alatt megtanultad azt, mit mi öt év alatt? – kérdezte a lány remegő hanggal.

– Igen – válaszolta Luka olyan hangnemben, mintha mi sem lenne természetesebb ennél.

Hermione nyelt egy nagyot, miközben úgy meredt a fonott hajú fiúra, mintha most látná őt először.

Harryt magát nem lepte meg oly drasztikusan ez a kijelentés. Már első nap feltűnt neki, milyen könnyen meg Lukának a tanulás, és milyen hihetetlen memóriája van.

Őt egészen más dolog zavarta. Úgy tűnt a többiek átsiklottak egy nagyon is fontos részlet fölött.

– Te egész nyáron Remusszal voltál? – szólalt meg hirtelen, magára vonva ezzel barátai figyelmét. – De hisz az nem lehet! Remus vérfarkas, és mint olyan hihetetlenül veszélyes… – hirtelen elhallgatott. Nem volt szüksége Luka sejtelmes mosolyára, hogy rájöjjön nem vett számításba egy letagadhatatlan részletet. – Hát persze! – csapott a homlokára. – A vérfarkas csak emberre veszélyes. Te pedig akárhonnan is nézzük a dolgot nem vagy az.

– Ha úgy nézzük egymásra vigyáztunk Remusszal – merengett el Luka. – Én vigyáztam, hogy ő ne menjen ki a házból, ő meg arra hogy én ne.

– Miért ne mehettél volna ki a házból? – kérdezte Ron értetlenkedve.
Hermione olyan pillantással jutalmazta a fiút, hogy egyből elvörösödött, s érthetetlen szavakat motyogott az orra alatt.
– Egész nyáron összesen három alkalommal hagytam el a házat – sóhajtotta Luka. – Egyszer mikor az iskolai aktámba szükséges papírokat intéztük, egyszer mikor elmentünk az Abszol útra megvenni a cuccaim, és… és egyszer mikor kiszöktem a házból.

Várakozó tekintettel meredt az őt hallgató hármasra, úgy tűnt azzal számolt, hogy alapos kioktatást kap, amiért elszökött. De várt szentbeszéd elmaradt. Harry tökéletesen meg tudta érteni, miért hagyta el barátja engedély nélkül a házat. Csoda, hogy nem őrült bele a nyár folyamán a bezártságba.

Kivételesen Hermione is tartotta a száját.

– Mindhárom alkalommal… – folytatta Luka, látva hogy a fejmosás elmaradt. – …mindig ahányszor elhagytam a házat, visszafelé menet megtámadtak. Az utolsó alkalommal, mikor egyedül voltam, csak annak köszönhetem az életem, hogy a szokványosnak épp nem nevezhető zajok miatt a környékbeliek kihívták a rendőrséget. Három rendőrautó és két motoros rendőr jött a helyszínre, mire a halálfalók jobbnak látták, ha visszavonulót fújnak.

A beálló feszült csend szinte sértette Harry fülét. Luka oda-vissza járatta tekintetét barátai között, majd látván, hogy milyen zaklatottá vált a hangulat, hirtelen elmosolyodott.

– Nem kell ilyen halálosan komolyan venni a dolgot! – legyintett. – Végül is itt vagyok. Nem?

A kérdezett hármas zavartan bólintott.

Újabb csönd állt be. Mindegyikőjüket túlságosan lefoglalta a saját gondolataik rendezése.

Ron magában motyogva újra átvette a hallottakat.

Hermione vizslató tekintettel fikszírozta Lukát, aki ezt rezzenéstelenül állta.

Harry pedig egy újabb virágot kezdett el „vizsgálgatni”, ezúttal egy sárgát.

– Szóval két hónap alatt megtanultad az öt éves anyagot – szólalt meg hirtelen Hermione.

Ron látványosan felsóhajtott, Harry pedig halványan elmosolyodott. Hihetetlen, hogy Hermionét az egész történetből ez „zavarja” a legjobban.

– Igen – válaszolta Luka. – De csak azokat, amik a vizsgákon előfordultak…

– Vagyis mindent – szúrta közbe Ron alig hallhatóan.

– Már említettem, hogy egyébként lebuktam volna – vonta össze szemöldökét Luka. – Így is volt egy pont, ahol nagyon rezgett a léc.

– Rezgett a léc? – Hermione arcáról egyik pillanatról a másikra eltűnt a gyerekes dac és féltékenység. – Az Átváltoztatástanra gondolsz?
Luka csalódottan bólintott.

– Ez az egyetlen tantárgy, ahol nem tudok meghúzódni a sarokba. Bűbájtanon és Sötét Varázslatok Kivédésén megtehetem, hogy csendesen gubbasztok, ha olyan varázslatról van szó, amit nem tudok imitálni. A vizsgákat meg úgyis csak névlegesen kell megcsinálnom… Átváltoztatástanon viszont már első órán kiderült volna, hogy képtelen vagyok varázsolni. Ezért mondtuk azt mindenkinek, hogy már megvan az összes vizsgám, és emiatt nem kell órára járnom.

– De hát mikor Malfoy követelte, hogy mutasd be a tudásod… – kapcsolódott be a beszélgetésbe Harry is. – ,akkor könnyedén üvegrózsát csináltál egy marék homokból.

Luka lassan elmosolyodott. Tekintete Hermionéra vándorolt. A lány arcára szintén széles mosoly ült ki.

– Azt hiszem innentől átadom a szót Hermionénak – nevetett Luka. – Hisz elérkeztünk ahhoz a dologhoz, amit ő kemény munka árán megtudott.

Harry és Ron előbb döbbenten, majd mohón a lányra meredtek.
Teljesen megfeledkeztek arról, hogy valójában miért is jöttek a Szükség Szobájába.

Hermione vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta azt.

– Szóval… – fogott bele. – A legegyszerűbb, ha azzal kezdem, amit megtudtam, majd azután visszatérünk az üvegrózsára – pár pillanatig elmerengett, majd gondolatait rendezvén belevágott a magyarázatba. – Ha jól emlékeztek a könyvem szerint hat hatalomkristály létezik. Egy-egy minden természeti elemhez: a Földhöz, a Szélhez, a Vízhez, a Villámhoz, a Jéghez és a Tűzhöz. Ám mikor Ron megemlítette, hogy Luka kristálya talán más mint a többi, és ezért akarják a halálfalók annyira, eszembe jutott valami. Mintha régen már olvastam volna egy mugli könyvet az ókori mitológiáról, amiben említést tettek természeti elemeket irányító nagyhatalmú amulettekről…

– Egy mugli könyvben? – csodálkozott el Ron.

– Igen – bólintott Hermione. – A varázslók kitörlik azokat az adatokat, amikre nincs bizonyíték, vagy amelyek már elévültek.

– És ez miért fontos? – értetlenkedett továbbra is Ron.

– Esetleg ha hagynád, hogy befejezem a mondanivalóm! – torkolta le a fiút Hermione. – Szóval több mint háromezer évvel ezelőtt az egyiptomiak ismerték a hatalomkristályokat. Ami ha engem kérdeztek érthető, hisz történelmük folyamán nem egy a birtokukban is volt… DE!... – vett egy mély levegőt a lány. – Itt jön az a rész, ami minden, mágus által írt, könyvből hiányzik... Az egyiptomiak szerint ugyanis nem hat, hanem nyolc hatalomkristály van. A hat természeti elemet irányító, és két másik az Istenek Szemének nevezett kristály, amely az előző hatot uralja. Ez a kettő a Fény-kristály és a Sötétség-kristálya – izgatottan az ajkába harapott. – Luka medálja egyike az Isten Szemének… Övé a Fény-kristály.