29. Áldás vagy átok?
  

A lenyugvó Nap gyenge sugarai vörös fényárba borította a griffendél-torony fiúszobáját. Az ablak előtt kucorgó páros elmélyülten figyelte a tűzpiros színben játszó sakktáblát, s rajta lévő bábukat, melyek feladatukkal mit sem törődve, élvezettek fürdőztek a lágyan melengető napsugarakban.

– Mondom: Ló E-5 –re! – kiáltotta Ron, az előző utasítására fittyet hányó bábunak.

A felágaskodó pej nyihogva megrázta, éjfekete sörényét, majd sértődötten a megadott helyre ugrott.

Harry egykedvűen meredt a táblára. Igazából csak azért játszottak Ronnal, mert már kezdték magukat kényelmetlenül érezni. Előző este óta ugyanis, mióta visszatértek Luka emlékeiből, nyomasztó csend uralkodott köztük.

A tanárok értetlenül bámultak a máskor oly csintalan, és élénk hármasra, melynek tagjai az egész tanítási nap alatt csendben üldögéltek, mélyen a gondolataikba merülve.

Harry a nap folyamán nem egyszer kapta magát azon, hogy üres tekintettel a semmibe mered. Nyomasztotta a merengőben látottak, de ami még rosszabb volt: a látottak után majd felemésztette a lelkiismeret. Biztos volt benne, hogy nem éli túl azt a pillanatot, mikor is szembesülnie kell Lukával.

Hirtelen egetverő döndüléssel kicsapódott a bejárati ajtó, és dühös fújtatással beviharzott rajta Ginny.

– Mit műveltettek Hermionéval! – ugrott köszönés nélkül egyből bátyja torkának.

Ron éretlen tekintettel, meglepetten bámult a lányra.

– Ezt hogy érted?

– Hogy hogy értem!? – morogta Ginny, majd eddig sem csekély hangerejét a duplájára növelte. – Egész éjszaka sírt… reggel óta meg úgy jár-kel a kastélyban, mint valami zombi!... Szóval mit csináltatok vele?

– Semmit – jött a válasz, de nem a két meghökkent fiútól.

Az ajtón Hermione sétált be kezében egy könyvvel. A lány elég zavartnak tűnt, valószínűleg csak puszta véletlenségből tévedt Harryék szobájába, céltalan kóborlása közben.

Ledobta könyvét Neville ágyára, majd sóhajtva mellé huppant.

– Jajj Mione! – fordult felé szánakozó arccal Ginny. – Áruld el, mit csináltak veled, és megígérem, örök időre megemlegetik!

– Mondtam, hogy semmit – legyintett fásultan a kérdezett.

Ron felpattan, s húgát maga után vonszolva az ajtóhoz sietett.

– Halhattad. Nincs semmi baja… – lökte ki a lányt a küszöbön túlra. – És most, ha megbocsátasz, van némi fontos megbeszélnivalónk!

Azzal egy erőteljes mozdulattal bevágta a szóhoz jutni se tudó Ginny orra előtt az ajtót.

– Na ettől megszabadultunk! – huppant le ágyára a vörös hajú fiú.

Újra csönd telepedett a szobára. Úgy tűnt egyik jelenlévő se volt beszédes hangulatában.

– Ti tudjátok már mit mondtok Lukának? – szólalt meg hirtelen az ablak előtt ücsörgő Harry.

– Tessék!? – nézett fel egyszerre két barátja.

– Biztos vagyok benne, hogy meg fogja tudni, hogy… hogy… – egyszerűen nem volt képes kimondani. Úgy érezte, azzal végleg beismerné tettét.

– Fogalmam sincs – rázta meg lassan fejét Hermione.

– Mégis mit lehet ilyen esetben mondani? – fakadt ki Ron. – Sajnálom, hogy belemásztam az emlékeidbe, és végignéztem, hogy ölik meg a dadádat, meg az édesanyádat?...

Hermione dühösen a fiúra villantotta tekintetét, mire Ron a többi mondandóját lenyelve, bocsánatkérően meredt a lányra. Az újból rájuk telepedő csenden tisztán hallatszottak a folyosóról beszűrődő zajok: kedélyes nevetés, és egy kisebb tömeg zűrzavaros beszédhangjai.

Váratlanul kinyílt az ajtó, s mögötte feltűnt Luka háta. A fiú a folyosón tolongó griffendéles csapat elől lassan hátrált a szobába.

– Mondtam, hogy jól vagyok! – igyekezett „követői” előtt becsukni az ajtót. – Köszönöm, hogy aggódtatok értem, de most már igazán szeretnék lepihenni egy kicsit.

A folyosón állók csalódottan felsóhajtottak, majd a bezáródó ajtó láttán lassan szétszéledtek. Luka elfordította a kulcsot a zárban, majd sóhajtva az ajtónak dőlt.

– Másfél órába telt mire a gyengélkedőről eljutottam idáig – nézett fel vigyorogva. – Hihetetlen, hogy egyesek milyen kíváncsiak.

A kíváncsi szó hallatán egyből görcsbe ugrott Harry gyomra. Eszébe jutott ígéretük, hogy többet nem turkálnak Luka magánéletében. Erre mit csináltak? Egyenesen belepofátlankodtak az emlékeibe. Az ágya felé induló Luka oly hirtelen torpant meg, mintha ráordítottak volna.

A szobában egyik pillanatról a másikra fagyossá vált a levegő.

Luka mandulavágású szemei fenyegetően összeszűkültek, a csillogó acélszürke tekintett jeges ezüstté változott.

Tudja! – hasított Harrybe a felismerés. – Fogalmam sincs honnan, de tudja!

Hermione és Ron fejében is hasonló gondolatok járhattak, mert mindketten meglepettséggel vegyes félelemmel meredtek a szoba közepén fenyegető jéghegyként szobrozó Lukára.

A fonott hajú fiú Harryre villantotta, a macskákra oly jellemző, kifürkészhetetlen tekintetét. Harry enyhén remegve állta a fürkésző pillantást. Szíve vadul dörömbölt mellkasában. Fejében villámként követték egymást a gondolatok. Kétségbeesetten próbálta szavakba önteni érzéseit, s megmagyarázni a fiúnak tetteik miértjét, de egy árva hang se jött ki a torkán.

Luka szemei furcsát villantak. Arcán különös kifejezés suhant át, majd váratlanul Harry felé indult. A távolság vészesen csökkent a két fiú között. Harry gépies mozdulatokkal felállt, s hátát a hűs üvegnek vetve, elszántan nézett szembe a felé közelítő leanfayjel. Úgy érezte, bármekkora pofont is kap a fiútól – merthogy legalább egyet kap az tuti – megérdemli.

Az időközben elé érkező Luka, pár pillanatig némán nézett rá, majd hirtelen felemelte a jobb kezét. Harry nyakát behúzva várta a csattanást, ám az nem következett be. Ehelyett Luka olyat tett, amivel a legmélyebb csodálkozásba taszította környezetét.

A fonott hajú fiú ujjai hegyével finoman Harry homlokához ért, majd visszahúzott kezét lazán ökölbe zárta, s hüvelykujját az ajkához érintette.

Harry a meglepettségtől elkerekedett szemekkel meredt Lukára.
A szobában néma csend honolt. A teremben lévők értetlenül álltak a történtek előtt.

– Mi… mi volt ez? – dadogta Harry, megtalálva hangját.

– Ez a legmélyebb tisztelet és köszönet jele a leanfayeknél – jelentette ki Luka, olyan hangon, mintha misem lenne természetesebb ennél.

Harry azt hitte rosszul hall. Köszönet? Tisztelet? Na de miért!?

– De… – kezdte bizonytalanul. – Azt hittem tudod, mit csináltunk tegnap.

– Jól hitted – hangzott a válasz. – Tudom.

– De hát!... – Harry immáron teljesen elvesztette a fonalat. – Nem haragszol?

Luka halványan elmosolyodott. Acélszürke tekintete melegséggel telt meg.

– De. Haragszom – mondta nyugodt hangon. – Ám… – egy pillanatra szünetet tartott, egy mély sóhajjal belekezdett eddigi legfurcsább monológjába: – Ti befogadtattok, s tiszta szívből felajánlottátok nekem barátságotokat. Bármi történt, mindig kitartottatok mellettem. S bármi derült is ki rólam, mosolyogva, fenntartások nélkül fogadtátok. Én ennek ellenére titkolóztam előtettek. Falat emeltem magam köré, melyet ha kellett hazugsággal is fenntartottam. Ti ennek ellenére mégis megpróbáltatok közeledni felém, ám a falak megakadályoztak titeket ebben. Ezért a legegyértelműbb megoldást választottátok: megkerültétek a falat… Habár a módszerrel nem értek 100%-ig egyet, de hasonló esetben valószínűleg én is ezt tettem volna… – széles mosoly ült ki az arcára, ahogy tekintette végigvándorolt sóbálvánnyá meredt barátain. – Ezt akartátok mondani?

Harry köpni nyelni nem tudott. Luka szavai tökéletesen tükrözték a bennük kavargó érzelmeket. A fonott hajú fiú pontosan megfogalmazta azokat a kusza gondolatokat, melyek már órák óta Harry fejében cikáztak. Mintha…

– Ööö… – minden próbálkozása ellenére Harrynek egy árva szót se sikerült kinyögnie.

Luka oldalvást barátjára pillantott. Tekintetébe visszaköltözött a rejtélyes csillogás.

– Igen – szólalt meg hirtelen.

Harry elkerekedett szemekkel a padlóra rogyott. Ujjaival zavartan végigszántott rakoncátlan tincsein.

– Ez megmagyaráz egy s mást – arcára kényszeredett mosoly ült. – A kétértelmű megjegyzéseket, a Nyilvántartót, az utalgatásokat, és a mai estét is… Egyszerűen mindent.

– Mi van?! – csattant fel Ron. A vörös hajú fiú mindeddig levegőt venni is elfelejtett a csodálkozástól, a furcsa beszélgetést hallva viszont újult erővel és elszántsággal meredt Harryékre. – Mi folyik itt?! Én már az égvilágon semmit sem értek.

– Pedig egyértelmű a helyzet… – felelte Harry. – Esélyünk se volt bármit is eltitkolni Luka elől... Egyikünknek sem.

– Miért? – nézett fel érdeklődve, a mostanáig makacsul a földet bámuló Hermione.

– Úgy tűnik Luka a legimencia kiváló szakértője – adta meg a választ Harry.

Ron egy furcsa, leginkább nyögés és hörgés keverékéhez hasonlatos, hangot adott. Hermione pedig kérdőn Lukára meredt.

– Ez a megállapítás így nem igazán helyes – sétált az ágyához a fonott hajú fiú. – Nem értek a legimenciához... Igazság szerint csak pár hónapja tudom azt is, hogy létezik ilyesmi – huppant le a matracra. – Én gondolatolvasó vagyok.

– Gondolatolvasó? – visszhangozta Hermione.

– Igen – bólintott Luka. – Habár a „gondolat-halló” jobb megállapítás lenne.

– Ez lehetetlen – rázta fejét Harry. – Piton maga oktatott ki tavaly róla, hogy gondolatolvasás nem létezik. Hogy őt idézzem: „A fejünk nem egy nyitott könyv, amiben csakúgy lapozgatni lehet”… Amit csinálsz, az legimencia.

– Mint már mondtam, nem tudok varázsolni, így a legimenciára se vagyok képes… ÉN gondolatolvasó vagyok.

– De.. – kezdte volna Hermione is, ám Luka félbeszakította.

– Mondtam, hogy nem – vonta össze szemöldökét a fonott hajú fiú. – Na jó! Kezdjük az elején!... A legimencia segítségével behatolhattok bárki emlékei közé, s ezen emlékek segítségével találhatjátok meg azon kérdésre a választ, amit tudni akartok… Eddig világos?

– Természetesen – biccentett Hermione, hangjába némi rosszallás vegyült.

– Amit én csinálok az még közel se hasonlít a legimenciára… Én nem láttok képeket, emlékeket. Én egyszerűen csak hallom a körülöttem lévők aktuális, legerősebb gondolatait – majd sóhajtva hozzátette: – Ha akarom, ha nem.

– Hallod az aktuális, legerősebb gondolatokat? – mormolta Hermione elgondolkodva. – Tehát csak azt hallod, ami igazán foglalkoztat valakit. Amin sokat morfondírozik.

Nem kérdés volt. Megállapítás.

Luka lassan bólintott.

– Hát persze! – csapott homlokára Ron. – Így tudtad meg annakidején azt is, hogy a Nyilvántartóba készülünk.

– Egy hónapon át hallgathattam éjszakánként, ahogy Harry elszántan győzködi magát, hogy az a helyes, amit tesztek – fintorodott el a fonott hajú fiú.

Az említett paprikavörös arccal a földre szegezte tekintetét. Kellemetlen volt, hogy arra emlékeztetik őt, hogy mindent ő kezdett el.

Ron valahogy átsiklott azon „csekélység” fölött, hogy már a Nyilvántartóba történő éjszakai kirándulás se volt fair Lukával szemben. Ehelyett teljesen belelovalta magát a ténybe, hogy a fiú gondolatolvasó.

– Ez egyszerűen állati! – ismételte immár vagy ezredjére. – Annyira irigyellek!

– Miért? – húzta fel a szemöldökét Luka. – Mert éjt-nappallá hallgathatom mások gondját baját? Mert egyfolytában fáj a fejem, „hála” az állandó hangzavarnak? Mert sokszor a saját gondolataimat nem tudom kibogozni a többi közül?

Ron köpni-nyelni nem tudott a válasz hallatán. Valahogy nem ezt várta.

Hermione újult érdeklődéssel fordult Luka felé.

– Nem tudod irányítani? – kérdezte. – Úgy értem nem azt hallasz meg, amit tényleg akarsz?

A kérdezett szomorúan megrázta a fejét.

– Nem direkt csinálom – vonta fel a vállát. – Nincs két éve, hogy elkezdtem „hangokat hallani”… Akkor még csak hébe-hóba tudtam meg mások gondolatait, ha nagyon kíváncsi voltam, mire gondolhat az illető. Aztán egyre erősödött a dolog, és mára odáig fajult, hogy már méterekről is meghallhatok olyat, amire nem is igazán vagyok kíváncsi…

– Szóval ezért eszel, mindig nagyon korán – nézett föl Harry. – El akarod kerülni a tömeget. Hisz az étkezések alatt majdnem az egész iskola jelen van. Ez meg több száz főt jelent.

Luka fájdalmas arccal bólintott, majd halk sóhaj kíséretében elterült ágyán.

– De ha megtanulod irányítani, akkor csak hasznod lehet belőle – makacskodott továbbra is Ron. – Már most is… Tényleg! Dolgozatírás közben segítségedre lehetnek mások gondolatai. Hisz azokon mindig agyalni kell, így tuti hallod őket…

– Ha mindent leírnék a dolgozataimba, amit másoktól hallok, akkor megkaptam volna „Az iskola leghülyébb válaszait író” címet.

– És ott vannak a tanárok is! – folytatta Ron zavartalanul, figyelmem kívül hagyván barátja előbbi megjegyzését. – Hű! Milyen lehet Piton gondolatait hallani! Vagy Dumbledore-ét!

– Semmilyen – vágott közbe Luka, Ronba fojtván a további áradozást. – Pontosan eltaláltad, hogy kiknek a gondolataiban nem tudok olvasni! Dumbledore és Piton valahogy el tudja zárni a gondolatait – itt egy pillanatra elmerengett. – Habár néha Harrynek is sikerül teljesen kizárnia…

– Mi?! – nézett fel az említett. – Én nem csinálok semmit!

Hermione fejcsóválva ciccegett.

– Mit ciccegsz itt megint! – csattant fel Ron. – Ha tudsz valamit mondd el, de ne játszd meg itt magad!

Hermione sértődötten a fiúra meredt. Az egyből rájött, hogy most túllőtt a célon, de előbb sétált volna a szörnyekkel teli Tiltott Rengetegben, minthogy bocsánatot kérjen a lánytól. Hermione pár pillanatig még várakozóan tekintett rá, majd rájővén, hogy hiába vár, mérgesen Harryék felé fordult.

– Valószinűleg valami köze van a dolognak az okklumenciához – magyarázta. – Mind Dumbledore, mind Piton kiváló okklumentor. Harry pedig tavaly leckéket vett Pitontól – nézett az ablak előtt ülő fiúra. – és habár ő maga kézzel-lábbal tiltakozott a dolog ellen, úgy tűnik mégis volt valami hatása.

Harry savanyú képpel elhúzta a száját. Még hogy Piton tanított neki valamit! Az egész „tanítás” másból se állt csak, abból hogy ordibált vele illetve megalázta őt. Legszívesebben ganajtúró bogárrá változtatta volna a tanárt már az első alkalommal, úgy legalább nem kellett volna többször elviselnie.

Luka fojtott hangon felkuncogott.

A többiek mind értetlenül meredtek a fiúra.

– Mi olyan vicces? – érdeklődött Ron.

A kérdezett válasz helyett csupán jelentőségteljesen Harryre pillantott.

Eltartott pár pillanatig, míg a griffendéles felfogta, mire is akar barátja utalni. Ám amint eljutott agyáig a felismerés, egyből el is vörösödött.

– Jó lenne, ha kérdeznél, mielőtt belemászol más agyába – motyogta maga elé.

– Mint már említettem, nem tudom „kikapcsolni” a képességem – vonta meg vállát Luka. – Akaratlanul is kihallgatok mindenkit.
PUFF!

Hermione kiejtette kezéből könyvét, melyet pár perce kezdett lapozgatni. A lány hitetlenkedve maga elé meredt, majd nagyot nyelve Lukára pillantott.

– Ha te mindent hallasz, ami nagyon foglalkoztat valakit, akkor… – mondatát félbehagyva, idegesen az ajkába harapott, s már-már segítségkérően tekintett az előtte ülő fiúra.

Luka felvonta az egyik szemöldökét.

– Igen, tudom – válaszolt végül a kimondatlan kérdésre, amit csak ő hallott. – Elég nehéz valamiről nem tudomást venni, amit egy hétig „ordibál” a füledbe valaki, aki az órák nagytöbbségén melletted ül.

– Mégis miről beszéltek? – nézett Harry hol a lányra, hol Lukára.

– Arról, hogy miért rohant Hermione a könyvtárba közvetlen az után, hogy apám itt volt látogatóban – válaszolta a fonott hajú fiú.

– És miért? – kíváncsiskodott Ron.

Hermione kérdőn Lukára pillantott.

A fonott hajú fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd belegyezőn bólintott.

– Most már úgyis mindegy – vonta meg a vállát.

– Öhm… – kezdte Hermione zavartan. – Az az igazság, hogy…
BUMM!

Valami súlyos, nehéz tárgy csapódott az ajtónak.

A négy fiatal egy emberként kapta fel a fejét a zajra.

– Mi ez már megint? – hangzott fel Neville hangja a súlyos tölgyfaajtó túloldaláról. – Már megint bezártátok az ajtót?

A kinnrekedt fiú élénk dübörgésbe kezdett.

– Ez nem vicces srácok. Nyissátok ki!

Harry sóhajtva feltápászkodott a földről, s kinyitotta az ajtót.
Neville sötét pillantással végigmérte a szobában tartózkodókat.

– Miért zártok ki mindig? – kérdezte. – Mit műveltek?

– Csak beszélgettünk – felelte fásultan Luka. – Az ajtót meg én zártam be, a többiek miatt. Bocsi!

Neville félrebillentett fejjel a fonott hajú fiúra bámult, majd még mindig gyanakodva az ágya felé indult.

– Nekem is ideje mennem! – pattant fel Hermione, rájővén, hogy útban van. – Majd holnap folytatjuk a beszélgetést! – fojtotta a szemlátomást felháborodott Ronba a szót. – Jó éjt! – csukta be maga mögött az ajtót.

– Ó, Neville! – motyogta mérgesen Ron. – Hogy te mindig a „legjobb” pillanatokban tudsz bejönni.