Amint beért, bevágta maga mögött az ajtót, majd fújtatva nekidőlt. Falfehér arcán verejték csillogott.

– Úrnőm! – zihálta. – Megtámadtak minket!

A teremben lévők a döbbenten meredtek a férfire. Luka ijedten kapkodta tekintetét anyja és a frissen érkezett között.

– Megtámadtak? – törte meg végül a csendet Edora. – Na de kicsoda?

A férfi pár hosszú lépéssel átszelte a termet.

– Emberek – adta meg a feltett kérdésre a választ, mikor a két nő elé ért.

– Emberek? – szólalt meg a mindedig csendben álldogáló Safina. – Akkor mi a gond? Öt katonád is van itt… Könnyedén elbánnak velük.

– Ezek nem egyszerű emberek! – kapta el a nő karját a férfi.. – Ezek varázslók! És legalább harmincan vannak! – hangja egyre hisztérikusabbá vált. – Mikor eljöttem, hogy figyelmeztessem az úrnőt, már két emberem halott volt! Fogalmam sincs, a többiek meddig tudják visszatartani őket!... El kell tűnniük innen!

A két nő némán összenézett. Úgy tűnt fogalmuk sincs mit is kellene tenniük. Kétkedésüket az egyik, piros fénycsóva által, ezernyi szilánkra tört ablak oszlatta el.

Luka sikoltva vetette magát hasra, kitérve a borotvaéles cserepek elől, melyeket egészen a terem közepéig röpített a felrobbanó fénycsóva ereje.

– Luka! – kiáltott fel Edora, majd síró kisbabáját a ledöbbent Safina kezébe nyomva, fiához szaladt. – Jól vagy? Megvágott valahol? – segítette fel Lukát a padlóról.

A kisfiú hüppögve rázta a fejét. Edora letérdelt Luka mellé, s sebtében átvizsgálta a fiút. Miután megállapította annak sértetlenségét, lassan felállt, és elszánt arccal barátnője felé fordult.

– Safina!

– Igen? – tért magához ámulatából a kérdezett.

– Fogd Lukát és Kimet, és vidd őket az alagútrendszeren át! – mondta Edora, ajd a nő mellett ácsorgó katonára mutatott. – Ellos!

– Igen? – vágta magát haptákba a férfi.

– Maga meg velük megy, és kerül amibe kerül megvédi őket! – szólt az egyértelmű parancs.

– És te? – szólt közbe Safina.

– Én feltartom őket, hogy legyen időtök kijutni – hangzott a nyugodt válasz.

Safina és az Ellos nevű katona egyszerre kezdett el tiltakozni, minek következtében egyikőjük berzenkedéséből se lehetett érteni semmit.

– Csendet! – dobbantott Edora. – Úgy tesztek, ahogy mondtam... Erről nem nyitok vitát!

– Na de úrnőm! – hebegte Ellos. – Én azt az egyértelmű parancsot kaptam, hogy védjem meg magát és a családját. Mindhármukat! Nem engedhetem…

– Látod itt valahol Ethant? – szólt közbe a királynő határozott hangon.

– Ööö… – a férfi szemlátomást teljesen elbizonytalanodott. – Nem.

– Akkor azt kell tenned, amit ÉN parancsolok – zárta le a vitát Edora.

A királynő Safinához sétált. Homlokon csókolta plédbe csavart kislányát, majd mosolyogva letérdelt fiához.

– Legyél jó kisfiú és hallgass Safinára! – ölelte át Lukát.

– Én veled maradok – jelentette ki váratlanul a gyerek. – Nem megyek sehová! Megvédelek mindentől!

BUMM!

Újabb remegés rázta meg a falakat. Az eddig éppen maradt ablakok mind betörtek, nem bírván tovább a rengéseket.

– Menj Safinával! – pattant fel Edora.

– Nem! – jött a válasz.

Safina észrevenvén a királynő hiábavaló próbálkozását, Luka mellé lépett, s kezét a fiú felé nyújtotta.

– Gyere! – mondta lágy hangon.

Luka vetett még egy utolsó kétségbeesett pillantást anyjára, majd annak elszánt arcát látva, lassan Safina tenyerébe csúsztatta ujjait.
Edora elégedetten bólintott, majd intett Ellosnak, hogy ő is menjen.
A férfi szóra nyitotta a száját, ám rögtön be is csukta azt. Végül halkan morogva a hátsó ajtó felé tartó csapat után indult.

– Gyertek! – bökte oldalba barátait Harry. – Luka nyomában kell maradnunk!

Barátai némán bólintottak. Az észrevétlen hármas közt a percek előrehaladtával egyre mélyült a csönd, mindhárman érezték, hogy ez most nem a fecsegés ideje.

Miután maguk mögött hagyták Edorát, és a díszes termet, egyforma folyosók labirintusába jutottak. Az élen haladó Safina, karján a síró Kimmel, elszánt határozottsággal vezette a vissza-visszapillantó Lukát, és a magában mormogó Ellost.

Harryben az idő multával egyre inkább erősödött a gyanú, hogy a nőnek fogalma sincs merre kell menni, mikor is Safina hirtelen megállt az egyik faliszőnyeg előtt.

A fiatalasszony félrehúzta a téli tájat ábrázoló szőnyeget, aztán Ellos felé biccentve a falra mutatott. A férfi a mutatott szakasz elé lépett, majd tenyerét a sziklákra téve, teljes erejével elkezdte félrehúzni azt. A szőnyeg takarta falrész engedelmesen félrecsúszott, rálátást engedve a mögötte rejtőző szűk csigalépcsőre.

A végtelen hosszúnak tűnő lépcsősorok egy több méter széles barlangba vezetett. Színes cseppkövek ezrei csüngtek alá a plafonról, avagy törtek az ég felé a padlóról. A kovácsoltvas falikarokon elhelyezkedő furcsa, narancsszínű világító gömbök félhomályában sejtelmesen csillogtak az oldalukra tapadt gyémántos vízcseppek.

– Hű de szép! – sóhajtott fel Hermione, megtörve a csendet.
Harryék helyeslően bólogattak.

A kis csapat átmasírozott a termen, majd annak túlsó végén induló folyosó szűk járatain keresztül folytatták útjukat. Luka némán baktatott Safina mellett. Kezével hajfonatát babrálta, s szemlátomást mélyen a gondolataiba merült. Ellos még mindig magában motyogott, időnként rosszalló pillantásokat vetve, a keservesen síró Kimet nyugtatgató, nőre, mintha ő tehetne az egész helyzetről.
A járat falai váratlanul megremegtek, és ezzel egyidőben egetverő robaj hallatszott fentről, a palota irányából.

Safina a rengés hatására megingott, s csak az mentette meg a hasra eséstől, hogy Ellos a nő után ugorva elkapta annak derekát, s megtartotta őt.

– Köszönöm – biccentett Safina. – Nagyon csúszós a padló, ráadásul ezek a robbanásszerű rengések is… – hirtelen elhallgatott, s elkerekedett szemekkel meredt Ellos háta mögé, abba az irányba amerről jöttek. – Luka! – ordította kétségbeesetten.

A fiú kihasználva a felnőttek pillanatnyi figyelmetlenségét elosont „őrzői” mellől, és őrült tempóval rohant visszafelé a kongó alagútban.

– Gyere vissza! – sikoltotta Safina. – Ne csináld!

A nő hangja egyre inkább elhalkult, majd pár perc elteltével a Luka nyomában rohanó Harryék már csak a fonott hajú fiú csattogó lépteit és izgatott zihálását hallották.

Luka, mit sem sejtvén kísérőiről, végigszáguldott a szűk folyosón, majd a hatalmas cseppkőbarlangon átvágva, felrohant a csigalépcsőn.

– Majd kiköpöm a tüdőm! – zihálta Ron.

– Ha így folytatja, elveszítjük szem elől – szólalt meg Hermione is két kapkodó lélegzetvétel között.

A hármas számára egyre inkább nehezebbé vált, a szemlátomást fáradhatatlan kisfiú nyomában maradni.

– Már csak egy kicsit kell kibírni! – biztatta társait Harry. – Mindjárt a kijáratnál vagyunk.

És csakugyan, néhányán perc elteltével Luka lassított a tempón, majd a félhomályban felsejlett előttük az egyszerű falnak látszó rejtekajtó.

A kisfiú nekitámaszkodott a szikláknak, és teljes erejéből megpróbálta az ajtót félrehúzni.

Ám a fal meg sem moccant. Úgy tűnt egy felnőtt leanfay ereje kell annak elmozdításához.

Luka dühösen felkiáltott, s még erősebben kapaszkodott a kövekbe.
A kisfiú elszántsága és tehetetlensége láttán, Harryt elöntötte a sajnálat. Legszívesebben maga nyitotta volna ki az ajtót (ha ugyan képes rá), de jelen állapotában semmit sem tehetett.

Hirtelen gyenge ragyogás jelent meg Luka halványkék inge alatt, majd egyre erősödő élénk fény világította át a könnyű anyagot.

A mindeddig makacsul ellenálló falrész váratlanul megmozdult, majd engedelmesen félrecsusszant.

Luka meglepettséggel vegyes, örömmel vágódott ki a lemenő Nap fényétől vöröslő folyosóra, s izgatottan rohant vissza a medencés terem és legfőképp az anyja felé.