26. Egy különös fiú múltja
  

– Hol vagyunk? – nézett körbe Ron.

A griffendéles trió egy napsütötte folyosó kellős közepén ácsorgott.
A falakat díszes szőnyegek borították, de nem ez volt a legmeglepőbb a helyben. Az egész terem növényekkel volt teli. A hatalmas ablakokon beáradó szikrázó napfény óriási páfrányokra, plafonig érő pálmákra, különös színű és formájú bokrok leveleire ontotta életet adó melegét.

– Mi ez? Valami házi-dzsungel? – nyögte megrökönyödve a vörös hajú fiú.

– Én csak egyvalamit tudok biztosan – szólalt meg Harry, miközben kíváncsian méregette az egyik közeli növényt, mely percenként változtatta a színét. – Mégpedig azt, hogy Luka emlékében vagyunk.

– Ha ez Luka emléke, akkor nem kellene neki is itt lennie? – suttogta Hermione.

A lány úgy meredt a környező faliszőnyegekre, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban előugorhat valamelyik mögül a keresett fiú.

– Nem kell suttogni – legyintett Harry. – Senki se lát vagy hall minket, sőt hozzánk se érhetnek! – majd némi gondolkodás után hozzátette: – De amit Lukáról mondtál az igaz… Valahol itt kell lennie!

Mindhárman érdeklődve vizslatták környezetüket a fonott hajú fiú után kutatván. De valami egészen mást találtak…

– Fiatalúr! – hangzott fel egy izgatott hang.

A meglepett hármas ijedten fordult az érkező személy irányába.
Egy megtermett asszonyság közeledett feléjük, útközben minden egyes nagyméretű levél alá bekukkantva. Szőke haja elegáns csavarokban omlott vállára. A fakósárga fürtök között két homokszínű macskafül meredt elő, de még ennél is furcsább volt a nő bokája körül tekergőző azonos színű macskafarok. A leanfay – mert hogy a jövevény minden kétséget kizáróan az volt – ruhája bármelyik hétköznapi városban tökéletesen megfelelt volna. Egyedül a szoknyája fölött hordott harsánypiros kendőszerűség lógott ki elegáns öltözékéből, melynek közepén élénkezüst ábra foglalt helyett: egy stilizált felkelő Nap.

– Fiatalúr! – kiáltotta az asszony teli torokból. – Kérem, ne csinálja ezt velem!

Halk nevetés hangzott fel a növényrengeteg mélyéről. Az egyik mérgeszöld bokor hatalmas levelei megrezdültek, majd két hófehér macskafül jelent meg közte, melyet pár pillant múltán a hozzá tartozó test is követett.

A terem közepén várakozó hármas meglepetten felnyögött.

A bokorból ugyanis egy 6 év körüli kisfiú kászálódott elő. Ébenfekete hajfonata a lapockáját verte. Hófehér macskafarka játékosan mozgott jobbra-balra.

– Ó, miket nem művel! – sopánkodott az asszonyság, majd termetét meghazudtoló módon villámgyorsan a kisfiú mellet termett. – Az űrnő hivatja, maga meg itt bujkál!

– Mit akar anyu? – nézett fel a nőre nagy szürke szemekkel a gyerek.
– Nekem nem a kíváncsiskodás a dolgom, hanem hogy az úrnőm kívánságait teljesítsem – válaszolta orrát ráncolva a leanfay. – És jó lenne, ha a fiatalúr nem hátráltatna ebben!

– Jaj, Damona! Le ne nyeld már azt a szerencsétlen gyereket keresztbe! – csendült fel egy nyugodt női hang.

Hermione sikoltva ugrott félre ugyanis az újonnan érkezett nő egyenesen átsétált rajta.

A kövérkés leanfay sértődötten fújt egyet.

– Te vagy dadája, Safina! Neked kellene vigyáznod rá! – mutatott az egyre ijedtebb arcú kisfiúra.

A hosszú barna hajú nő, az asszonysággal mit sem törődve, mosolyogva kezet nyújtott a gyereknek.

– Gyere Luka! – mondta lágy hangon. – Anyukád már mindenütt keres.

A kisfiú szája széles mosolyra húzódott.

– Safina! – fogadta el a felkínált kezet. – Ez a néni meg akart mérgezni!

Az Damona nevű leanfay nő sértődötten meredt maga elé.

– Az nem méreg, hanem gyógyszer volt! – morogta dühösen. – Amit nem voltál hajlandó bevenni!

Safina mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Hányszor mondjam még, hogy Lukának nem kellenek semmilyen vitaminok. Ezt neked kellene a legjobban tudnod, hisz te is leanfay vagy.

– Ez a kölyök egy pokolfajzat! – fakadt ki a megszólított. – Egyfolytában csak a gond van vele!

– Vigyázz a szádra, Damona! – emelete fel fenyegetően mutatóujját Safina. – Ez a „kölyök”, ahogy te nevezed, a te jövőbeli urad!

A kövér leanfay dühösen felfújta magát, ám egy szót sem szólt. Egy utolsó bosszús pillantás után se szó, se beszéd távozott.

Harryék csodálkozva néztek a megtermett asszonyság után. Az egész beszélgetés zavaros volt számukra. Fiatalúr? Jövőbeli urad?

– Ez a … ez a Safina, nem is leanfay – nézett csodálkozva a kisfiút kézen fogó nőre Hermione.

A lánynak igaza volt. A fiatalasszony egyszerű embernek látszott. Hiányoztak a macskákra jellemző külső jegyek.

– Ne is törődj vele! – hajolt le Lukához Safina. – Gyógyítóként hozzá van szokva, hogy mindenki ugrik neki az első szóra!

A kisfiú válasz helyett csupán harsányan felkacagott. Csengő hangja betöltötte a termet.

Safina mosolyogva bólintott, majd a még mindig nevető Lukát gyengéden maga után húzva a kijárat felé indult.

– Gyertek! – intett Harry. – A nyomukban kell maradnunk!
Két barátja kérdés nélkül követte a távozó páros után eredő Harryt.
Napfényes, növényekkel teli termeken, szökőkutak halk csobogásától pezsgő, szobrokkal, festményekkel díszített folyosókon átvágva némán meneteltek Luka és dadája nyomában, egészen egy faragásokkal teli tölgyfaajtóig.

Safina lenyomta a levelet formáló kilincset, majd az ajtót belökvén utat engedett a kisfiúnak.

A terembe belépve csodálatos látvány fogadta Harryéket.
Hófehér csipkefüggönyök simultak a földig érő boltíves ablakok faragott kereteire. A szétszórtak elhelyezkedő növények élénkzöld vibrálással sütkéreztek a kora esti napfényben. A terem közepén apró mozaikokkal kirakott, széles medence foglalt helyett. Az kékes víztükörre játékos fodrokat rajzolt az időnként fel-feltörő szökőkút játékos vízsugara. A medence előtt, a padlón, több lépés széles arany ábra volt látható: egy stilizált felkelő Nap.
Ron elismerően füttyentett.

– Látszik, hogy van mit a tejbe aprítaniuk – jegyezte meg halkan, miközben tüzetesebben szemügyre vette a márványoszlopok egyikét.

– Ha jól emlékszem Luka maga is azt mondta, hogy nem szenvednek pénzszűkében – felelte a tátott szájjal bámuló Hermione. – Na de ez!
Harry csak fél füllel hallgatta társai megjegyzéseit. Áltatos tekintettel meredt a közepe felé.

– Mit nézel annyira? – bökte oldalba a fiút Ron.

Harry válaszra nyitotta volna a száját, ám egy másik hang megelőzte.

– Anyu! – kiabálta Luka örömteli hangon.

A kisfiú dadája kezét elengedve mosolyogva a terem közepe felé szaladt. Célja egyértelmű volt.

A medence széles peremén egy gyönyörű, fiatal nő üldögélt. Hosszú vörös haja selymes függönyként ölelte körül szép arcát.

De nem a nő szépsége volt az oka Harry csodálkozásának, hanem az égővörös fürtök közül elő-előbukkanó hosszú hegyes fül. Nem macskafül volt, de nem is emberi. Harry eddig egyetlen egyszer látott hasonlót: egy tündérekről szóló könyv ábráin.

A kisfiú a nőhöz rohant, s nevetve vetette magát annak nyakába.

– Ugye most már ráérsz? – nézett fel nagy szemekkel fiú. – Játszol velem valamit?

A nő enyhén megrázta a fejét. Ugyanolyan átható acélszürke tekintete volt, mint Lukának.

– Egy kicsit később. Jó? – mondta lágy hangon.

Csalódott fiát letéve egy hófehér csipkékkel borított kiságy-szerűséghez sétált, melyet félig eltakart egy oszlop.

– Most hol találtátok meg? – pillantott a nő Safina felé.

– Te ismered a legjobban a fiadat, Edora! – lépett közelebb a kérdezett. – Imád bujkálni… Most egyébként a déli szárny függőfolyosóján rejtőzködött.

– Csak Damona elől bújtam el! – csattant fel a kisfiú védekezően. – Megint meg akart velem itatni valami löttyöt! Aztán meg sértegetett is!

A vörös hajú nő elgondolkodva csóválta fejét.

– Igaz, hogy ez csak a nyári rezidenciánk, és csak ritkán vagyunk itt – kezdte. – De még ha ő is a kastély úrnője távollétünkben, azért elvárnám tőle, hogy ezen kis időben, amíg itt tartózkodunk, tiszteletteljesen bánjon a család minden tagjával… És ne csak nekem játssza meg az udvarias nemeskisasszonyt!

– Ugyan már, Edora! – legyintett Safina. – Az ilyeneket észre se kell venni! Minden fajnál akadnak olyanok, akik imádnak nagyzolni és parancsolni… és ez alól a leanfayek se kivételek! – arcára széles mosoly ült ki. – Én inkább azt a maréknyi itt lévő szolgálót sajnálom, akiknek egész évben el kell viselniük Damonát!

Az utolsó mondata megtette hatását. Edora haragja el pillanat alatt elpárolgott.

– Ha ez csak a nyári rezidencia, el se tudom képzelni milyen – és leginkább mekkora – lehet a tényleges otthonuk! – A háttérben szemlélődő hármas közti csendet villámként törte meg Ron hangja. – Mégis micsoda Luka apja? Az elnök… vagy mi?

Viccnek szánt mondata nem várt hatást váltott ki Hermionéből. A lány zavartan körözgetni kezdett lábával a terem padlóján. Úgy tűnt elszántan győzködi magát valamiről.

– Ummm… – kezdte bizonytalanul. – Az az igazság, hogy én tudom, hogy kicsoda Luka, és legfőképp az apja.

Harry úgy fordult a lány felé, mintha zsinóron rángatnák.

– Tessék? – bámult Hermionera. – Te tudod?

– Igen – válaszolta alig hallhatóan a lány. – Már egy ideje gyanakodtam, de mióta megtudtam, hogy Luka képes repülni, már biztosan tudom.

– Ezek szerint Luka hazudott? – csattant fel Ron. – Nem politikus az apja?

– Háááát… ha úgy nézzük, nem hazudott – válaszolta Hermione.

– Nyögd már ki végre! – kiáltott a lányra Ron.

– Jól van! – Hermione vett egy mély lélegzetet. – Luka apja a leanfayek uralkodója, Luka pedig a trónörökös – hadarta el egy szuszra a lány.

A rájuk telepedő csend szinte kézzel tapintható volt.

– Te most viccelsz? – szólalt meg Harry.

Hermione határozottan megrázta a fejét.

– Na de… – kezdte Harry, majd hirtelen elhallgatott.
Jobban belegondolva, ez számos dolgot megmagyarázna: Luka komolyságát, felelősségtudatát, egyértelmű előkelő neveltetését, az apja különös viselkedését, ezt a hatalmas palotát, valamint a „fiatalurazást” és az „úrnőzést”.

Hermione a medence előtti arany ábrára mutatott.

– Az a Nap a család címere – magyarázta a lány. – Ugyanilyen tetoválás van Luka csípőjén is.

– TE ezt honnan tudod?! – bámult elkerekedett szemekkel a lányra Ron.

Hermione arca enyhe vöröses színt öltött.

– Úgy egy hónapja bementem a szobátokba, hogy elkérjem Harrytől azt defenzív mágiáról szóló könyvet, amit tavaly karácsonyra kapott – kezdte a lány. – De Lukán kívül senki se volt a szobátokban, és ő meg éppen…

– Igen? – követelőzött Ron.

– Luka épp öltözött – motyogta a lány immár paprikavörös arccal.
Harry és Ron összenéztek, majd egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Nagyon is el tudták képzelni a helyzetet.

– És emiatt a tetoválás miatt gondolod azt, hogy Luka a leanfayek hercege? – kérdezett rá Harry, miután valamennyire sikerült arcizmait rendbeszedni.

– Egyrészt igen – bólintott Hermione. – Másrészt viszont van még egy csalhatatlan bizonyíték.

– Mi?

– A leanfayek közül egyedül a királyi család közvetlen tagjai képesek repülni. Csak nekik van szárnyuk, normál leanfayeknek nincs.

Mindhárman a terem közepe felé fordultak.

A hatéves Luka kacarászva csapkodta a medence vizét. Gyémántos cseppek ezrei töltötték be a levegőt minden egyes ütése nyomán.

– Malfoy meg fok pukkadni, ha ezt megtudja! – kiáltott fel hirtelen Ron. – Még hogy sárvérű! Draco nemesi felmenői semmik Luka családfájához képest!

– Nem hiszem, hogy valaha is kiderülne a dolog, úgyhogy lemondhatsz erről a látványról! – pirított a fiúra Hermione.

– Kár – szontyolodott el Ron, majd hirtelen témát váltott. – Lenne még egy kérdésem… Hol itt a rossz emlék? – mutatott körbe. – Oké az a kövér nő nem volt semmi, de ez még nem ok arra, hogy Luka ennyire kiboruljon!

Harry válaszul csupán csak vállat vont.  Már egy ideje ő is furcsállta a dolgot. Habár mikor Piton emlékeibe került, akkor se rögtön a „lényeget” látta. Meg egyébként is… A legrosszabb napok mindig jól kezdődnek.

BUMM!

A kastély falai fenyegetően megremegtek. Luka a rázkódás hatására kis híján belepottyant a medencébe.

– Mi volt ez? – kiáltott fel a két nő egyszerre.

A termet keserve gyereksírás hangja töltötte be, melynek forrása az oszlop takarta kiságy volt. Edora a csipkés fekvőhely fölé hajolt, majd egy puha plédbe csavart valamit emelt ki onnan. A „valami” egy kisbabának bizonyult, kinek csak apró kezecskéi, illetve két homokszínű macskafülecskéje látszott ki a takaróból.

– Semmi baj – suttogta kedvesen Edora.

A sírás lassan csillapodni kezdett.

– Mi volt ez? – tette fel ismét a kérdést, tekintetét barátnőjére emelve.

Safina bizonytalanul nézett körbe.

BUMM!

Újabb rázkódás rázta meg a termet.

Néhány növény hangos csattanás kíséretében a padlóra zuhant.

– Kellett nekem kinyitni azt az ólajtó számat! – morogta Ron, miközben kilépdelt az egyik eldőlt páfrány leveleinek zöldellő fogságából.

– Van egy olyan érzésem, hogy mindjárt megtudjuk, mitől borult ki annyira Luka – szólalt meg Harry vészjósló hangon.