25. Emlékek fájdalma
  

– Csináljanak már valamit! – nézett esdeklően Harry az ágy körül álló felnőttekre. – Egyre rosszabbul van!

A roxforti gyengélkedőn talán még sohasem volt ennyi tanár egyszerre jelen, pedig csak egyetlenegy ágy volt foglalt.

Az ajtótól lehető legtávolabb eső ágyon, paravánokkal körülvéve, egy fonott hajú fiú feküdt. Éjfekete tincsei közül hófehér macskafülek kandikáltak elő, a takaró alól pedig egy hosszú fehér farok lógott le ernyedten.

Ezen meglepő látvány miatt a tanárok teljesen lezárták a gyengélkedőt, egy diák se jöhetett be. Pedig jelentkező akadt tucatjával.

Mikor kitudódott hogy Luka a kórházi részlegen fekszik, egyszerre mindenkinek sürgős orvosi problémája lett, ami nem várhatott másnapig. A mardekárosok különösen makacsnak bizonyultak. Legutoljára például Malfoy egészen a terem közepéig jutott, amikor is Flitwick professzor ráküldte a tömegkönnyítő átkot, majd egyszerűen kilebegtette az ajtón, mint valami tollpihét.

– Jelen pillanatban nem tehetünk semmit! – válaszolta Dumbledore.

– Egyáltalán mi a baja? – szólalt meg Ron.

A vörös hajú fiú, Hermione és Harry társaságában, a szomszéd ágyon üldögélt. S ijedt tekintettel meredt szenvedő barátjára.

Luka izgatottan forgolódott, és kivehetetlen szavakat motyogott. Teste szinte úszott a verítékben, valószínűleg magas láza volt. Bőre elhalványodott, fakóvá vált. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt.

– Olyan mintha rémálma lenne! – mondta a könnyeit törölgető Hermione.

– Valahogy így is van – bólintott Dumbledore. Az idős mágus a fiatalokhoz lépett, majd leült melléjük az ágyra. – Tudjátok, mi történik ha valaki egy dementor közelébe kerül, ugye?

– Újraéli legszörnyűbb emlékeit – válaszolta Harry csendesen.

– Pontosan.

– De ettől még nem kellene ilyen állapotban lennie – ellenkezett Harry. – Úgy értem… oké én is elájultam, de csak ennyi volt.
A háttérben álló Piton gúnyosan felciccent.

Dumbledore vetett egy pillantást a bájitaltantanárra, majd visszafordult a három fiatalhoz.

– A dementorok csak a hetedikes tananyagban fordulnak elő, emiatt érthető, hogy nem tudjátok a kérdésre a választ – mondta nyugodt hangon, habár úgy tűnt minta ezen mondatát nem is a gyereknek címezné. – A dementorok minden lényre egyformán hatnak, de mégse ugyanúgy – kezdte az igazgató a magyarázatot. – Az állatok már több száz méterről megérzik őket, hiszen sokkal érzékenyebbek az efféle dolgok iránt, viszont hosszabb távon semmi maradandó bajuk nem lesz egy találkozás következményeként… Az emberek nem veszik annyira észre a dementorokat, viszont befolyásuk sokkal mélyebben érinti őket. Ennek az az oka, hogy mi sokkal összetettebb életet élünk, így emlékeink is összetettebb. Emiatt komoly károkat tud okozni egy támadás. Ezt senki se tudhatja jobban, mint te Harry.

– Mindez igaz, de mi köze ennek az egésznek Luka jelenlegi állapotához? – akadékoskodott a fiú.

– A leanfayek olyanok, mint az emberek és állatok tökéletes keverékei, már megbocsássatok a kifejezésért – nézett az ágyon fekvő Lukára Dumbledore. – Jelen esetben viszont ez jelentette Luka vesztét… A benne lakozó párduc miatt hihetetlenül érzékeny környezetére, ugyanakkor emberhez hasonlatos emlékei rendkívül kiszolgáltatottá teszik őt egy dementorral szemben.

– Vagyis az emlékei miatt van ilyen állapotban? – tette fel Hermione a bátortalan kérdést.

– Igen. Úgy kell elképzelni, mintha Luka egy élethű lidérces álomban lenne fogva tartva, ahonnan nem képes szabadulni.

– Komoly lelki megrázkódtatáson kellett átesnie a múltban, ha ilyen erős rossz emléke van – jegyezte az ablakban álló Piton, hátra se fordulva.

– Ráadásul ezt az emléket kénytelen álmában újra és újra átélni! – tette hozzá Dumbledore.

Néma csend ült a teremre melyet csak Luka fájdalmas zihálása tört meg időnként.

– És nem tehetünk semmit? – szólalt meg végül Ron.

– Erre nincs gyógyszer – válaszolta az igazgató. – Csak abban reménykedhetünk, hogy ifjú barátunk felülkerekedik rossz emlékein, s magától felébred.

– És ha nem? – kérdezte Harry csendesen, tekintetét a földre szegezve.

– Egyenlőre bízzunk Lukában! – tért ki a válasz elől Dumbledore.
Mindenki az ágyon fekvő fiúra pillantott. Éjfekete hajszálai hozzátapadtak az izzadtságcseppektől nedves arcához. Lepedője, valamint takarójának széle, rojtos darabokban volt karmainak nyomán.

Az idő előrehaladtával egyre rosszabbá vált Luka állapota, és egyre kevesebb tanár volt képes a látványt és a tétlenséget elviselni. Végül már csak Dumbledore, McGalagony, Piton és Hagrid maradt a gyengélkedőn Harryéken valamint Madam Pomfreyn kívül.

Harry dél körül már ott járt, hogy megkérdezi barátait, nem kellene-e lemenniük a nagyterembe ebédelni. Abban hogy ezen elhatározásra jutott saját fáradtságán és éhségén kívül, nagymértékben segítségére volt Ron hangosan korgó gyomra is.

Ám alig nyitotta ki a száját, a termet éktelen ordítás töltötte be.
A hang forrása az ágyon fekvő Luka volt. A mindeddig mozdulatlan fiú háta megfeszült, feje nagyot koppant az ágy támláján.
Hagrid azon nyomban mellette termett, s nagy lapátkezeivel az ágyhoz szorította a fiút.

Luka azonban egyre hevesebben kezdte dobálni magát, miközben éles, fojtott sikollyal kiabált.

Harry többször is hallotta a „Ne!” felkiáltást, ám a fiú beszéde többnyire zavaros és érthetetlen volt.

– Segítsen Hagridnak Perselus! – sikoltott fel McGalagony, látva hogy a hatalmas méretű vadőr egymaga nem bír a fiúval.

Luka úgy ordított, mint akit nyúznak. Mellkasa meg-megemelkedett a rángatózás közben. Hörögve próbált meg levegőhöz jutni. Szemlátomás minden korty levegőért úgy kellett megküzdenie.
Hermione könnyes tekintettel figyelte a két tanár elkeseredett küzdelmét. A felnőttek ketten alig bírták lefogni Lukát.

Ron ellenben a terem legtávolabbi pontjára hátrált és fejét elfordítva próbált a látvány ellen védekezni. A vörös hajú fiú szemlátomást a rosszullét határán volt.

Luka most már csak szinte a fejét tudta forgatni, úgy leszorította testét a két tanár, de azt olyan hévvel tette, hogy rossz volt nézni.
A fonott hajú fiú szemeiben könnycseppek jelentek meg, majd lustán végigfolytak kipirult arcán. Teste görcsbe rándult, ujjait mélyen az ágy matracába vájta, tovább tépve a már amúgy is viseletes szivacsot.

– Csináljanak már valamit! – sikoltott fel Hermione nem tudván tovább türtőztetni magát. – Csak lehet valamit tenni!

Piton a Lukával való viaskodást félbehagyva mereven Dumbledore-ra pillantott. Az igazgató néhány másodpercig viszonozta a tanár tekintetét, majd lassan bólintott.

A bájitaltan tanár sebes léptekkel távozott a teremből, majd pár perc elteltével egy széles lapos kőtállal a kezében tért vissza.
Harry összevont szemöldökkel meredt a furcsa tárgyra. A vésetekkel teli kőmedencét azonnal felismerte: egy merengő volt az. Na de mit tudnak jelenleg kezdeni egy merengővel?

Dumbledore átvette Pitontól a tálat, majd Luka ágyához lépett.
A fiú időközben olyan keservesen sírt és hánykolódott, hogy Harryék szíve majd megszakadt a látványtól.

– Segítsen Perselus! – mondta csendesen az igazgató. – Egyedül ehhez már kevés vagyok.

Az öreg mágus Luka homlokára tette a kezét, majd szemét lehunyva koncentrálni kezdett. Piton igazgatója mellett állt kivont pálcával és úgy tűnt valamiféle jelre várt. A termemben lévők lélegzetvisszafojtva figyeltek. Harrynek fogalma sem volt, mit csinál Dumbledore, de csak remélni merte, hogy hatásos lesz.

Lukának hirtelen torkára forrt a kiáltás. A fiúnak felpattantak pillái, szemei kigúvadtak.

Piton ezzel egyidőben Luka homlokának szegezte pálcáját.

– Legimens! – kiáltotta.

Halvány ezüstös fonal jelent meg a tanár pálcája, valamint Luka homloka közt, majd egyre nyúlni kezdett.

Piton óvatosan a merengőért nyúlt, majd belehelyezte az éppen eltávolított gondolatfoszlányt.

Ezután még háromszor ismételte meg a művelet, majd nagyot fújva leeresztette pálcáját.

Dumbledore halkan motyogni kezdett.

Lukán enyhe remegés futott végig, majd lassan lecsukta szemét. Tagjai ernyedten hullottak ágyneműje romjaira. Légzése nyugodt és kiegyensúlyozott volt.

Az igazgató megkönnyebbülten nézett fel. Óvatosan felkelt az ágyról, ám nyomban meg is tántorodott. Hagrid azonnal igazgatója segítségére sietett, és elkapta, mielőtt felbukhatott volna.

– Jól van uram? – kérdezte a félóriás aggódó tekintettel.

– Semmi gond, csak kicsit elfáradtam – állt saját lábára Dumbledore.

– Luka erősebb, mint gondoltam.

– Mégis mi történt? – nyögött fel Harry.

Automatikusan Hermionera nézett, de a lány csupáncsak a fejét rázta, mondván ő sem érti a dolgot.

– Az igazgató úr áttörte Mr. Panther szellemi védelmét, én meg az így megnyílt résen eltávolítottam a fiú rossz emlékeit – válaszolta meglepő módon Dumbledore helyett Piton.

– Sajnos nem volt más lehetőség – nézett az ágyon fekvő fiúra az idős mágus. – Most hagyjuk néhány órát aludni, majd visszahelyezzük az emlékeit. Az már nem lesz ilyen nehéz.

Piton fogta a merengőt, és az egyik magas polcra rakta.
A sekély kőmedence sejtelmes ezüst fényben játszott. Harry vágyakozva pillantott fel rá. Bármit megadott volna azért, csakhogy egy pillanatra belekukkanthasson.

– Ha megengedi uram, akkor távoznék, még számos elintéznivalóm lenne – szólalt meg Piton, majd választ sem várván méltóságteljes léptekkel kivonult a teremből.

– Nekem is mindjárt kezdődik a következő órám – szabadkozott Hagrid, majd a félig becsukódott ajtón át kicsusszanva távozott.

– Uram, azt hiszem jó lenne, ha lepihenne egy kicsit! – nézett Dumbledore-ra McGalagony. – A fiú mentális pajzsának feltörése szemlátomást kifárasztotta.

– Most az egyszer igazat adok magának – sóhajtotta az igazgató. – De ki tartja meg a délutáni sötét varázslatok kivédése órákat?

– Majd én uram, ha nem haragszik – válaszolta McGalagony. – Én úgyis szabad vagyok.

Dumbledore beleegyezően bólintott.

A két tanár a kijárat felé indult, ám félúton megtorpantak.

– Maguk hárman itt maradhatnak – fordult hátra McGalagony. – De csak, ha nem ébresztik fel a „beteget”, és nem lesznek Madam Pomfrey útjába. A mai órákra már nem kell bemenniük.

– Köszönjük! – mondta kórusban a három fiatal.

– Azt hittem már sose mennek el! – ugrott fel helyéről Harry, amint az ajtó becsukódott a távozók után.

A fiú nyújtott léptekkel a szekrényekhez sétált, majd leemelte az egyik tetejéről a merengőt.

– Mit művelsz? – sziszegte Hermione. – Madam Pomfrey bármelyik pillanatban visszajöhet!

– Tudni akarom, miért borult ki ennyire Luka! – mondta elszánt hangon Harry.

– Begolyóztál? – fakadt ki Ron. – Én ugyan nem megyek bele olyan emlékbe, ami a saját gazdáját is ennyire kikészíti!

Harry barátai szavaival mit sem törődve megkavarta pálcájával a merengőben hömpölygő ezüstös folyadékot. A sekély kőtálban egy napsütötte folyosó képe jelent meg.

– Semmi veszélyes nincs a dologban – nézett barátaira Harry. – Én már többször is csináltam.

Hermione és Ron összenéztek, majd az ágyon fekvő barátjukra pillantottak.

Luka nyugodtan szuszogott. Mellkasa lassú ütemben emelkedett és süllyedt.

– Ez olyan mintha elárulnánk őt – jegyezte meg Hermione csendesen.

– Csak jó szándékból tesszük – válaszolta Harry. – Hogy segítsünk neki.

– Nem is tudom – bizonytalanodott el a lány.

– Ne mondd, hogy téged nem érdekel, mitől került ilyen állapotba Luka! – nézett Hermionéra Ron.

A lány pár másodpercig habozott, majd lassan bólintott.

– Jól van – csapta össze tenyerét Harry. – Gyertek ide! Nincs más dolgotok, mint mélyen belenézni a tálba.

Két barátja utasításait követve a tál mellé lépett.
Pár pillanat múltán a terembe belépő Madam Pomfrey, már csak az ágyon fekvő Lukát találta a gyengélkedőn.