24. Még nincs vége az éjszakának!
  

Harry kétségbeesetten ordított, mikor megpillantotta az alattuk elterülő több száz méter mély szakadékot. Szinte már látta lelki szemei előtt, amint testük szilánkokra törik az éles sziklákon.
Szemeit behunyva, a párduc szőrébe fúrta arcát.

És ekkor megtörtént a csoda. Nem zuhantak tovább.

Harry nem mert megmozdulni. Félt, hogy mindez csak illúzió, és ha felpillant azt fogja látni, amint féktelen sebességgel zuhannak a föld és a borotvaéles kövek felé.
Ám a várt fájdalom elmaradt. Helyette az a furcsa érzése támadt, mintha lágy szellő kapna a hajába. Lábához időként hozzáért valami.
Kíváncsian felemelkedett, majd meglepetten felnyögött.
Nem zuhantak, hanem repültek. Luka repült!
Lába alatt két hatalmas szárny helyezkedett el. A hófehér tollak mindenféle nehézség nélkül, hangtalanul hasították a levegőt.
Harry óvatosan végigsimított a hozzá legközelebb eső íven, majd nem tudván kíváncsiságát tovább türtőztetni, kitépett egy tollat.

– Megőrültél? – kiáltott fel Luka félig meglepetten, félig bosszúsan.

– Azt hiszem, igen – válaszolta Harry ujjai közt pörgetve a kitépett tollat, melynek széle ezüstösen ragyogott a holdfényben. – Más magyarázat nincs az utóbbi órák történéseire.

– Biztosíthatlak, hogy mindez a valóság, és nem kell megkopasztanod csak azért, hogy saját kezűleg bizonyosodhass meg róla!

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy van szárnyad – tért magához Harry. – Honnan varázsoltad elő?

– Mindig is volt szárnyam, attól hogy nem látszott – felelte a párduc. – Van némi kényelmi előnye annak, hogy el tudom tűntetni… Ráadásul számos kérdést is megspórolok ezzel.

– Hihetetlen - motyogta Harry, majd hangosabban folytatta: – Van még pár ilyen „meglepetésed”? Csakhogy felkészülhessek rá lelkileg.

– Ki tudja? – Luka hangja egyértelműen elárulta, hogy mosolyog.

Harry vigyorogva megcsóválta a fejét.
Megkönnyebbülten lélegezte be a „magaslati levegőt”. Némi próbálkozás után sikerült neki a legkényelmesebb testhelyzetet is megtalálnia, ami Lukát sem zavarja a repülésben: térdeit szorosan felhúzta a szárnyak tövébe, így azok nem akadtak bele folyton a lábába.

Harrynek eddig kétszer volt hasonló élményben része, mindkét alkalommal Csikócsőr, a hipogriff hátán. Habár az a „sétarepülés” nem említhető egy lapon ezzel. Csikócsőr ugyanis sűrű, erőteljes szárnycsapásokkal haladt, s minden egyes csapáskor két métert emelkedett és süllyedt. Luka ellenben csak az irányváltoztatásokhoz illetve a sebesség változtatásához mozgatta szárnyait, egyébként azokat széttárva némán, viszont sebesen siklott.

– Itt leszállok! – hallotta Harry maga alól. – Nem szeretném, hogy ha valaki a kastély ablakából kinézvén egy repülő párduccal találná szemközt magát… A maradék pár perces utat gyalog is megtehetjük.

Luka, barátja válaszát meg sem várva, lassan ereszkedni kezdett.

Egyre több részlet vált láthatóvá az alattuk elterülő tájból. A sűrű erdővel borított vidéket érintetlen hótakaró lepte be. A földből helyenként egy-egy szikladarab állt ki. A fák törzsei között tüskés illetve örökzöld bokrok sorakoztak.

Luka sűrű szárnycsapások kíséretében, óvatosan a földre huppant, s Harry vigyázva lecsusszant a hátáról.

Luka megrázta magát, majd átalakult leanfayé.

– Innen egy kilométernyire van az iskola – mondta a fonott hajú fiú.

Azzal elindult a mutatott irányba. Harry szorosan a nyomában maradva követte őt.

A kastély felé tartó két fiú talpa alatt nyöszörögve ropogott a hó.
Harry élvezettel hallgatta az erdő megszokott hangjait. Megnyugtatta őt a tudat, hogy a halálfalókat messze maguk mögött hagyták, és hogy néhány perc múlva elérik a meleget- és biztonságot adó iskolát.

Luka nem volt vele egy véleményen. Ezt egyértelműen elárulta, hogy az immár leanfay alakban tündöklő fiú hófehér fülei fáradhatatlanul mozogtak, gyanús hangok után kutatva.

– Nyugi! – tette barátja vállára kezét Harry. – Mindjárt a kastélyban leszünk. Mi történhet?

– Majd megnyugszom, ha már bent vagyunk – válaszolta Luka.

A fiú hirtelen megtorpant, s füleit hegyezve hátrafordult.

Harry ijedt tekintettel meredt a Luka által bámult irányba. Gyomra görcsbe rándult a gondolatra, miszerint utolérték őket a halálfalók.
Az egyik bokor levelei vészjóslóan megrezdültek, majd fújtatva előlépett mögüle egy alak.

– Azt hittem már sosem érsz ide – szólalt meg Luka nyugodt hangon.

– Vihar? – nézett csodálkozva Harry az érkezőre.

A farkas úgy kocogott oda a két fiúhoz, mintha misem lenne természetesebb.

– Hol volt eddig? – kérdezte Harry.

– Ahol mi. Nem emlékszel? – mosolyodott el Luka.

– Úgy értem a ramazuri kezdete óta nem láttam. Most meg hirtelen felbukkan ott, ahol mi vagyunk.

– Vihar nem hülye – vonta meg a vállát Luka. – Tisztában van a képességeivel és annak határaival. Még mi ketten se bírtunk volna el azzal a csapattal, nem hogy ő! – lassan végigsimított a farkas sűrű bundáján. – Jól tudja, hogy hasonló helyzetben annyi a dolga, hogy megpróbálja minél több támadó figyelmét elvonni, majd olyan gyorsan eltűnni a helyszínről, amennyire csak lehet.

– És hogy talált meg minket? – követelődzött Harry.

Luka gyengéden a farkas orrára koppintott, majd vigyorogva Harryre tekintett.

– Vedd úgy, hogy nem szóltam! – sóhajtotta a fiú. – Na gyere! Már az ágyamban kellene feküdnöm és azon gondolkodnom, mit is fogok enni reggelire.

– Ez eddig a legjobb terv, amit ma hallottam – nevetett Luka, majd nyomában Harryvel és Viharral, sietős léptekkel elindult az erdőből kivezető ösvényen.

Az őket körülvevő rengeteg lassan ritkulni kezdett. A tájat borító fehér hólepel szolidan csillogott a sápadt holdfényben. A fák közt játszadozó éjszakai szél meg-megrezgette a leveleket, suttogásra bírta bírta az ágakat.

A távolban feltűntek a roxforti kastély körvonalai, s néhány kivilágított ablakának képe.
Harry könnyű szívvel felsóhajtott. Most már semmi baj nem lehet – gondolta.
Tévedett. Hatalmasat tévedett.

Amint a két fiú kilépett a Tiltott Rengetegből, és a Hagrid kunyhója mögötti karám mellett elhaladva a tóhoz értek különös események sorozata vette kezdetét.
Harry csak azt vette észre, hogy két társa megtorpan, s dermedten mered maga elé.
Vihar siralmasan nyüszítve hátrálni kezdett vissza a Tiltott Rengeteg felé. Úgy tűnt az erdő kecsegtetőbbnek bizonyult számára, mint a tópart.

Harry zavartan kapkodta fejét Vihar és Luka közt. Az utóbbi viselkedése még a farkasén is túltett.
Luka elkerekedett szemekkel bámult a semmibe, majd magát átölelve, dideregve térdre rogyott, s görcsösen összekuporodott.

– Luka! – hajolt le barátjához Harry. – Mi a baj? Jól vagy? Szólalj már meg!

A fonott hajú fiú fájdalmasan felnyögött. Teste úszott a jéghideg verítékben.
Harry mindhiába próbálta barátját szóra bírni. Annyira belemerült a fiúval való foglalatoskodásba, hogy nem vette észre az őt körülvevő világ figyelmeztetéseit.
A tájra ülő vészjósló csendet egyedül Vihar kínlódó vonyítása törte meg. A környéken egy fűszál se rezdült. A Hold és a csillagok fénye pislákolva elhalványult, mintha valaki egy éjfekete takarót borított volna az égre.

A vidéken hirtelen jéghideg fuvallat söpört végig. Harry érezte, hogy elakad a lélegzete. A hideg behatolt a bőre alá, szétáradt a mellkasán, átjárta még a szívét is...
Jól tudta mit jelent ez. Félelemmel teli tekintettel a tóra meredt, amely felől két csuklyás alak közeledett hangtalanul.
Harry érezte a dementorok borzalmas auráját, s hörgő sóhajaik gonosz szélviharként kavarogtak körülötte.
Gondolkodás nélkül felpattant Luka mellől, és pálcáját az érkezőkre szegezte.

– Expecto patronum! – ordította, ám a varázslat nem sikerült.

Az előző órák eseményei még túl élénken éltek benne.
Pálcája végéből csupán halvány, ezüstös ködfelhő tűnt elő.
A két dementor, a fiú erőtlen patrónusát félresöpörve, megállíthatatlanul közeledett a fiúk felé.
Harry úgy érezte, mintha jeges víztömeg kúszna fel a mellkasában. Fulladozott a hidegtől, s úgy zúgott a füle, mintha egy vízesés alatt állna. Lassan térdre roskadt.

Az egyik dementor csontos kezét Luka felé nyújtva, közvetlen a fiú mellé siklott.

– Neeeeeeeee! – ordított fel a fonott hajú fiú gyötrelmesen.

Kezét szorosan a fülére tapasztva, zihálva levegő után kapkodott.
Harry, látva barátja szenvedését, újult erővel lábra tornázta magát. Pálcáját szorosan markolva, elszántan kutatott valami boldog emlék után.

– Expecto patronum!

Újra csak egy kis ezüstös felhőt sikerült varázsolnia, de ez is elég volt ahhoz, hogy a Luka fölé hajoló dementor hátrább húzódjon.

– Tűnjetek el! – üvöltötte Harry, habár tudta egy dementor se hagyta még ott prédáját csak azért, mert az rászólt, hogy hagyja őt békén.

A csuklyás alakok, fenyegetésével mit sem törődve, újra Luka felé indultak. Kiszemelt áldozatuk egyértelműen a leanfay volt, Harryt csak amolyan zavaró tényezőnek tartották.

Luka sóbálványként kuporgott a hóban. Zihálásától eltekintve egy izma se rezdült.
Harry a szemére ereszkedő tejfehér ködön át is látta a fiú semmibe meredő üres tekintetét.
Nem tud varázsolni! – mondta magának. – Nem képes patrónust idézni, hogy elűzze őket! Nekem kell megvédenem őt! Számít rám!
Szemeit behunyva megpróbált valamennyire lenyugodni. Pálcáját felemelve koncentrálni kezdett, majd…

– EXPECTO PATRONUM! – üvöltötte teli torokból.

Patrónusa nyomban megjelent. Nem pislákoló alaktalan ködfelhőként, mint korábban, hanem sugárzó testű, gyönyörű szarvas képében.

Az ezüstös fényű állat fejét leszegve egyből a csuklyás alakokra támadt.
A két dementor a patrónus támadása nyomán ijedten szétrebbent, majd áldozatukkal mit sem törődve olyan gyorsan eltűntek, mint ahogy megjelentek.

Harry zihálva térdre rogyott. Nem hitte el, hogy mindez megtörtént. Ez az éjszaka óriási vörös betűkkel fog bekerülni élete naplójába, az biztos! Ma kis híján elfogták, felrobbantották, szétlapították, eltaposták, szétzúzta magát egy szakadékban… most meg majdnem a lelkét is elvesztette. Mindezt HÁROM óra leforgása alatt!!!

Arra eszmélt fel, hogy valaki bökdösi. Lassan oldalra fordította a fejét.
Vihar nyüszítve állt mellette.
Harry pillantása Lukára esett.
A fiú ugyanolyan testhelyzetben volt, mint pár perccel ezelőtt. Mellkasa szapora süllyedésén és emelkedésén kívül ujja sem rezdült. Tekintete továbbra is kitartóan a semmibe meredt.

– Luka? – mászott barátja mellé Harry.

A fiú meg sem moccant.

– Luka! – rázta meg Harry. – Vége van. Elmentek.

Mindhiába szólítgatta, úgy tűnt a fonott hajú fiú se lát, se hall.
Harry elhúzta tenyerét Luka arca előtt.
A fiúnak pillája se rezdült.

Mi baja lehet? – kérdezte magától Harry.

Óvatosan megfogta Luka csuklóját és megpróbálta őt felhúzni, remélve, hogy ezzel kizökkenti barátját katatóniájából.
Meg se tudta mozdítani. A fiú úgy ült ott, mint egy kőszikla.

– Most mit csináljak? – nézett Harry körbe.

Vihar nyüszítve kuporodott Luka mellé, s gyengéden megbökdöste barátját orrával.
A fonott hajú fiú váratlanul felordított.

Harry és Vihar a hang hallatán ijedten hőkölt hátra.
Luka fájdalmasan üvöltve feje köré fonta karjait, miközben előre-hátra billegett.
Harry tehetetlenül meredt a fiúra. Fogalma sem volt mit csinálhatna.
Luka hangja váratlanul elcsuklott. Szemei felakadtak, furcsa remegés futott végig a testén, majd a fiú ernyedten elterült a hóban.
Harry elkerekedett szemekkel meredt mozdulatlan barátjára, majd őrült tempóban mellé mászott.

– Merlinre! – motyogta. – Mi folyik itt?

Kétségbeesetten a kastély felé pillantott. Oly közel, és mégis oly távol!
Egyértelmű volt, hogy Madam Pomfreyra van szükség, de nem merte egyedül hagyni Lukát, hisz a dementorok visszajöhetnek érte.

– Vihar! – jutott hirtelen az eszébe.

A farkas meglepetten felpillantott neve hallatán.

– Vihar! Menj a kastélyba, és hozd ide valamelyik tanárt! Gyorsan!

A fehér ordas kétkedve az épület felé tekintett.
Harrynek ekkor jutott eszébe, mit is mondott Luka: a farkas nem szereti az embereket, nem fog önként közéjük menni.

– Vihar kérlek! – nézett esdekelve az állatra. – Én nem mehetek, de ha nem kap sürgős segítséget Luka, akár meg is halhat!

A farkas barátjára, majd újra a kastélyra pillantott. Néhány másodpercnyi habozás után végül elszántan az épület felé iramodott.
Harry megkönnyebbülten tekintett a távozó Vihar után.
Luka halkan felnyögött, ujjai görcsösen a hóba markoltak.

– Csak még egy kicsit bírd ki! – hajolt barátja fölé Harry. – Mindjárt itt a segítség!