– Ne nézz hátra, csak fuss! – üvöltötte barátja.

A két fiú körül átkok röpködtek a levegőben. Fák robbantak darabokra, bokrok szűntek meg létezni a becsapódó bűbájok nyomán.

– Ennek már a fele sem tréfa! – lihegte Harry.

Biztos volt benne, hogy ha a halálfalók rájönnének kiket is üldöznek, nem használnának ilyen erős átkokat. A híres Harry Pottert élve kellene uruk színe elé vinni!

Harry hirtelen nem tudta eldöntetni melyikkel járna jobban: ha itt és most egy halálos átkot kapna a hátába, esetleg ha Voldemorthoz vinnék őt, ahol vagy sikerül valami csoda folytán megszöknie, vagy kínok közt halna meg.

Halk pukkanások hangzottak fel nem sokkal előttük.

Harry éles ívben elfordult. Jól tudta mit jelentettek az iménti hangok: Valakik hoppanáltak.

É valóban, épphogy letértek eddigi útirányukról, egy újabb csapat halálfaló jelent meg a fák között. Ha nem vették volna észre a pukkanásokat, akkor egyenesen a karjaikba szaladtak volna.
Luka gyorsított a tempón, s Harry mellé húzódott.

– Így visszajutunk a táborukhoz! – kiabálta, miközben egy könnyed ugrással átlendült egy kidőlt fatörzs fölött.

– Tudom, de nincs más lehetőségünk – válaszolta Harry lihegve. – Ha van jobb ötleted, hallgatom!

– Mi lenne, ha használnád is a pálcádat?! – nézett rá Luka. – Végül is nem csak dísznek van!

– Túl sokan vannak! – rázta fejét Harry. – Lehet eltalálnék néhányat, de a többi ettől csak vérszemet kapna.

– Ennél is jobban? – kételkedett barátja. – Nem hinném.
Harry belátva, hogy igaza van a fiúnak, előhúzta a pálcáját.

– Stup…

Tovább nem jutott, mert Luka hirtelen rávetette magát, s a földre döntötte.

Közvetlen előttük két átok is becsapódott, de nem egy fába.

– Mi a…? – nyögött fel Harry.

Az orra előtt egy csónaknyi méretű láb díszelgett. A lábhoz tartozó hatalmas hegyi troll bambán végigmérte az előtte heverő két fiút.
Remegő sóhaj hagyta el Harry tüdejét. Észre se vette, hogy a „fogócska” közben már majdnem vissza is ahhoz a réthez, ahol a halálfalók tanyáztak.

Üldözőik hangja távoli moraj volt csupán.

Egyetlen dolog számított most csak: az előtte tornyosuló hatalmas troll.

A mafla lény azonban nem támadott, csak unatkozva lóbálta a kezében szorongatott óriási bunkósbotot.

Harry tétován felült, majd nekikészült, hogy felálljon, mikor különös hang ütötte meg a fülét.

Csodálkozva meredt a mellette guggoló Lukára.

A fonott hajú fiú idegesen meredt a fák közé, s közben hihetetlenül mély hangon morgott.

A Luka által bámult irányból egy furcsa, kurta taláros férfi lépett elő a bokrok közül. Nyomában egy újabb troll tűnt fel, döngő léptekkel.

– Te itt maradsz! – parancsolt „kísérőjére”. – És el ne merj mozdulni, ha nem mondom!

A férfi egyik kezében ostort a másikban pálcáját tartva, magabiztossága teljes tudatában a két fiú előtt várakozó szörny mellé sétált.

– Megvagytok! – nézett diadalittasan a két fiatalra.

Luka morgása mélyebbé vált.

– Á! A macska-kölyök! – villant meg a férfi szeme. – Tudtam, hogy találkozunk még! – lassan elvigyorodott. – Ezúttal készültem! – paskolta meg a mellette tornyosuló troll lábát.

A lény fák között ácsorgó „párja” nyugtalanul felhördült.

– Egy idomár! – suttogta Harry maga elé.

Nagyon kevés varázsló létezik csupán, akik idomárnak hívhatja magát. Ezeket a mágusok arról híresek, hogy bármilyen veszélyes lényt képesek beidomítani, az uralmuk alá hajtani. Egyesek azt beszélik, hogy még egy sárkánnyal is elbánnának.

– Indulás! – csattintott egyet ostorával a halálfaló.

A mindeddig egy helyben szobrozó troll lassan megindult a két fiú felé.

– Stupor! – ordította Harry. – Stupor! Stupor!

Átkai hiábavalónak bizonyultak. A vörös fénycsóvák úgy pattantak le a troll vastag bőréről, mintha Harry papírgalacsinnal dobálta volna a hegynyi lényt.

– Vigyázz! – hallotta Luka hangját.

Lábai automatikusan cselekedtek. Oldalra vetődött, még idejében ahhoz, hogy a troll lecsapó bunkósbotja ne lapítsa őt palacsintává.
A másik „kedvencéhez” visszatérő idomár hasát fogva kacagott a nem épp szívderítő jeleneten.

Luka felsegítette barátját a hóból, majd villámló tekintettel a troll felé fordult.

Harry ideérkezése óta most először látta idegesnek a fonott hajú fiút.
Luka benyúlt kabátja nyakkivágásába, majd egy határozott mozdulattal előhúzta onnan az ezüstös láncon függő Nap alakú kristályt.

Az idomár kacagása meglepettségbe csapott át. Elkerekedett szemmel meredt Lukára.

A mellette szobrozó troll ellenben bambán bámult társára és az előtte álló fiúra.

Luka, környezetével mit sem törődve, összecsapta tenyerét, majd lassan újra szétnyitotta kezeit.

A nyakában függő kristály élén sárga fénnyel felragyogott. Ezzel egy időben a fiú távolodó tenyerei között apró szikrák keletkeztek, majd apró villámokká alakultak.

Az ide-oda cikázó villámok annál nagyobbá váltak, minél távolabb kerültek a fiú kezei egymástól.

Az egész a másodperc törtrészéig tartott csupán.

A Luka tenyerei között kalandozó villámok egy ragyogó sárga gömbbé álltak össze, amit a fiú, gondolkodás nélkül, a felé lendülő trollhoz vágott.

A hatalmas szörnyeteg úgy nézett ki, mint akibe villám csapott. Bőrén sárga szikrák cikáztak, izmai görcsbe rándultak. Megtántorodva zuhanni kezdett a föld felé.

A hegynyi monstrum fájdalmas üvöltést hallatott. Nem értette, mi történt vele. Nem akarta elfogadni vereségét. Utolsó erejével Luka felé csapott, akit fájdalma okozójának vélt.

A lapátnyi kéz úgy sodorta el a fonott hajú fiút, mint egy gyorsvonat. Teste ívbe feszülve átszelte a levegőt, majd egy hatalmas puffanás kíséretében az egyik fának csapódott.

– Luka! – üvöltötte Harry, ám választ nem kapott.

Barátja mozdulatlanul hevert a hóban. Homlokára hulló fekete tincsei alól vékony vörös csík kúszott elő, s a fiú arcát átszelve, lustán annak nyakára fojt.

– Na ezzel se lesz egy ideig gondunk! – hasított a némaságba egy gúnyos hang.

Az idomár, kikerülve ájult „kedvencét”, lassan Harry felé indult.
A hátrahagyott troll tett egy bizonytalan lépést gazdája nyomába, majd inkább mégis a helyén maradt.

– Add fel Potter! – Harry arcát láttán széles mosolyra húzódott a szája. – Igen felismertelek… És még valamit tudok! Mégpedig azt, hogy egyedül semmi esélyed a mögöttem várakozó döggel szemben! Ráadásul a többiek is mindjárt ideérnek!

Harry kétségbeesetten forgatta a fejét. Tisztán hallotta a közeledők egyre erősödő zaját.

Az idomárral és „kis kedvencével”, talán valami csoda folytán még elbánna, de nem hagyhatja itt Lukát!

– Te jössz! – intett a férfi háttérben várakozó trollja felé, ezzel mintegy eldöntve a kérdést.

Az óriási szörnyeteg döngő léptekkel megindult Harry felé. Bunkósbotját a magasba emelve felkészült csapásra készült.

– Stupor! – ordította Harry kétségbeesetten. – Stupor!

Mint az várható volt átkainak csöppnyi hatása sem volt a trollra. A monstrum megállíthatatlanul jött felé.

Harry karjait feje köré fonva lekuporodott. Felkészült a fájdalmas találkozásra.

A dübörgő léptek egyre közeledtek, s már majdnem elérték a fiút… Ekkor valami átsuhant Harry feje fölött, s egyenesen a trollnak ugrott.

Csodálkozva pillantott fel. A látvány sóbálvánnyá dermesztette a meglepett Harryt.

Furcsa megmentője egy hatalmas, fehér párduc volt.
A lónyi méretű nagymacska morogva mélyesztette fogait a troll nyakán lévő vékony bőrbe.

A bamba szörnyeteg hörögve próbálta lerázni magáról fájdalmas „koloncát”, ám ezzel csak azt érte el, hogy a párduc állkapcsa még szorosabbra zárult torka körül.

– Mi folyik itt? – üvöltötte az idomár. – Ez meg honnan került ide?
A férfi pálcáját meglendítve pár kábító átkot küldött a küzdő páros felé, de a troll csapkodó karjai minduntalan felfogták a vörös fénycsóvákat.

– Petrifikus totalus! – kiáltotta Harry.

Az idomár meglepetten pillantott a fiú felé. Teljesen megfeledkezett róla, hogy ő is itt van, ennek hatására felkészületlenül érte az átok. Teste vigyáz állásba merevedett, majd fa módjára eldőlt.
Harry elégedetten bólintott.

Nem tudta, hogy a jövevénynek mi a szándéka, de mivel az előbb megmentette csak remélni merte, hogy az ő oldalán áll. Azzal, hogy az idomárt kivonta a forgalomból, nem csak a párducon, hanem magán is segített.

Éles vékony kiáltás töltötte be a környéket, melynek forrása meglepő módon a fuldokló troll volt. A hegynyi szörnyeteg megingott, majd zsák módjára eldőlt. A párduc csak az utolsó pillanatban ugrott ki a földbe csapódó lény alól.

A nagymacska ezüstös szőrét itt-ott vörös foltok szennyezték be. Miután megbizonyosodott legyőzött ellenfele mozdulatlanságáról, sietve Harry felé indult.

A fiú automatikusan hátrálni kezdett.

– Csak én vagyok – szólalt meg Harry őszinte csodálatára a párduc.

– Luka? – nyögte a fiú.

A hatalmas macska határozottan bólintott.

– Mi…? – kezdte volna Harry, de a párduc félbeszakította.

– Erre most nincs időnk! – bökött fejével a fák felé. Ott ekkor tűntek fel az első halálfalók. – Mássz fel a hátamra!

– Tessék! – hűlt el Harry.

– Mássz már fel! – morogta dühösen Luka, miközben lehasalt a hóba.
A mellettük lévő fa kérget köpve felrobbant.

Harry minden további tétovázás nélkül a párduc hátára lendült.
Luka határozottan felemelkedett a hóból, majd őrült sebességgel rohanni kezdett.

Az őket üldöző halálfalók közt teljes volt a zűrzavar. Kiáltások, kóbor átkok, ordibálások tették a káoszt teljessé. A furcsa párduc látványa szemlátomást felbolygatta a kedélyeket.

– Ne tátsátok itt a szátokat! – hallatszott egy határozott hang. – Indulás utánuk!

A hófehér nagymacska szinte hangtalanul suhant az erdő fái között. Hatalmas mancsai alatt alig roppant meg a hó, súlyos teste nyomán egy levél se rezdült.

– Ez őrület! – rázta fejét Harry. – Ilyen nincs!

Szemei látják a hatalmas párducot, kezei érezik a macska ezüstös szőrének selymességét, és a bőr alatt húzódó izmok erejét, ám még így se hitte el, hogy megtörtént a dolog.

– Fekszem az ágyamban, és össze-vissza álmodok mindenféle hülyeséget! – motyogta maga elé.

– Biztosíthatlak, hogy ez nem álom – hallotta Luka hangját maga alól.

– Ez nagyon is a valóság… És ha nem szeded össze magad, akkor igencsak komor valóság lesz!

Harry zavartan nézett körbe nem értette, mire utal barátja. Majd egyszer csak meglátta… Egy csapat férfi hoppanált pontosan előttük.

– Csinálnál végre valamit?! – hangzott fel Luka gúnyos hangja.
Harry felélénkülve előkapta pálcáját, majd a frissen érkezőkre szegezte.

– Reducto! – ordította.

A taroló átok megtette hatását. A sorfalat álló halálfalók lába alatt felrobbant a föld. Az emberek kuglibábu módjára gurultak szanaszét, utat engedve a fölöttük átugró párducnak.

– Állítsátok már meg őket! – kiáltotta egy hang.

A hófehér macska, hátán Harryvel, megállíthatatlanul futott tovább.
Az őket körülvevő rengeteg lassan ritkulni kezdett. A fák egyre gyérebben álltak és a haladást oly nagymértékben hátráltató tüskék bokorcsoportok is teljesen eltűntek.

– Végre kiérünk az erdőből! – sóhajtott fel Harry.

Megkönnyebbülése egy pillanat alatt pánikba csapott át, mikor meglátta, mi van előttük. A fákon túl ugyanis egy szakadék várta őket.

– Állj meg! – rántotta meg a párduc szőrét.

– Húzd fel a lábad! – válaszolta Luka, csöppet sem lassítva.

– Minek? – kérdezte hisztérikus hangon Harry. – Inkább állj meg! Nem látod, hogy egyenesen egy szakadékba rohansz?

– Húzd már fel a lábad! – morogta a párduc.

Harry motyogva engedelmeskedett a felszólításnak. Lábát maga alá húzva lehasalt a macska hátára.

A hófehér párduc feltartóztathatatlanul közeledett a szakadék felé. Harry egyre erősebben kapaszkodott annak ezüstös szőrébe.

– Te megőrültél! – üvöltötte Harry.

Luka utasának kiáltásaival mit sem törődve a mélybe vetette magát.