21 Értelem és érzelem
 

– Egy leanfay! Tudhattam volna! – Hermione dühösen járkált fal-alá a fiúk szobájában.

Környezetével mit sem törődve, egyfolytában magát szidta. – Majd kiszúrta a szemem, olyan egyértelmű volt a dolog, és én mégse jöttem rá!

– Nyugi Hermione! – Harry fülig érő szájjal üldögélt az ágyán, tekintete kitartóan követte a motyogva mászkáló lányt. – Egyikünk se jött rá.

– De én az összes témába vágó könyvet elolvastam! – fakadt ki Hermione. Szemlátomást nem bírt belenyugodni, hogy szeretett könyvei ezúttal nem segítettek neki.

– A könyvekben jóformán semmi sincs rólunk. Nem vagyunk valami magamutogató fajta – közölte nyugodt hangon Luka. – Nem várhatod el, hogy olyasmit találj, ami nem is létezik.
A fonott hajú fiú unottan üldögélt az ablakban. Farka ernyedten lógott le a földre, időnként csapva egyet.

– Én azt hittem, te tudod – szólalt meg egy hang.

Barátai csodálkozva néztek a Harry mellett ücsörgő Ronra. A fiú mindeddig egy hangot se adott ki magából. Annyira lefoglalta Luka bámulása, hogy időnként még levegőt venni is elfelejtett.

– Azt hittem, kiderítettél valamit a könyvtárban, csak nekünk nem akarod elmondani – folyatta számonkérően. – Biztos voltam benne, hogy te tudod, kicsoda ő.

– Nem tudta – válaszolt a lány helyett Luka. – Más miatt rohant aznap a könyvtárba.
Hermione félúton az ablak és az ágyak között megtorpant. Lassan Luka felé fordult. Tekintetében döbbenet és kétség ült.

– Honnan? – nyögte, majd inkább lenyelte további mondandóját.

Luka néma mosollyal tekintett a lányra. Pupillája a sötétség ellenére egy pillanatra összeszűkült, majd rögtön vissza is nyerte az előbbi álló szilva formáját.

Hermione zavarát leplezendőn Neville üresen hagyott ágyához csoszogott, majd az ott lévő vastag könyvbe mélyedt.

– Nem adja fel, még nem talál valamit abban a könyvben – nevetgélt Ron. – Nem képes beletörődni, hogy van olyan dolog, amit még ő sem tud.

Luka egy könnyed mozdulattal elrugaszkodott az ablakpárkánytól, majd széles mosollyal az arcán letelepedett a Hermionéval szemközti ágyra.

– Nem egyszerűbb lenne, ha kérdeznél? – érdeklődött vidám hangon.
Harry és Ron sokatmondóan összevigyorgott.

– Biztos vagyok benne, hogy volt valami a leanfayekről ebben a fejezetben – morogta a lány, fel se pillantva könyvéből. – Itt van! – kiáltott fel hirtelen. – „A leanfayek a természet példaszerű alkotásai” – olvasta a lány. – „Ők képviselik a tökéletes egyensúlyt emberek és állatok között. Kinézetre úgy néztek ki, mintha az emberek és a nagymacskák jól megválogatott keverékei lennének. Remekül ötvözték a macskák erejét és ügyességét, az emberek intelligenciájával és gondolkodásmódjával. Ráadásul a saját alakjukon kívül kétféle kinézetet is képesek voltak felvenni: a nagymacskákét és az emberekét.”

Luka a lány minden egyes mozdulatával egyre komorabbá vált. Úgy tűnt nem nagyon tetszik neki, amit hall.

– Emberi intelligencia és gondolkodásmód? – motyogta. – Itt röhögöm halálra magam.

– Mi a baj? – nézett fel könyvéből Hermione. – Nekem valósnak tűnik, ami ide van írva. Erős, mozgékony és okos vagy.

Luka sóhajtva a plafonra szegezte tekintetét.

– Az emberek hajlamosak magukat felsőbbrendűnek tekinteni – kezdte. – Mindet magukhoz viszonyítva vizsgálnak. Azt gondolják, ha valami nem úgy viselkedik, mint az elvárható, akkor az már hibás, félresikerült… A mitológiai fajokat sokszor állati szintre sorolják csak, mert nem hasonlítanak rájuk! – pár pillanatra elhallgatott, majd a feszülten figyelő társaihoz fordult. – Kíváncsiak vagytok rá, miért bujkál a legtöbb faj?

Harryék lassan bólintottak.

– Az emberek gyengék – közölte Luka. – Gyenge teremtmények egy őket körülvevő veszélyes világban. Pánikszerűen félnek mindentől, ami hatalmasabb, netán erősebb náluk. Épp emiatt a történelmük pusztításokkal tarkított: az emberek mániákusan üldöznek és irtanak mindent, ami egy csöppnyi veszéllyel is fenyegeti létüket. Számos fajt teljesen eltöröltek a föld színéről, még többet a teljes kipusztulás szélére sodortak. Mindezt miért?... Mert ezen lények mellett kicsinek érezték magukat. Az egójuknak megerősítésre volt szüksége: „Látjátok, még mindig mi vagyunk az uralkodó faj! Ha akarnánk mindannyitokat megsemmisíthetnénk!”
Harryék elgondolkozva meredtek maguk elé. Egyikük se nézett a másikra.

– Az emberek mindig is tartottak az újtól, a különlegestől – folytatta Luka. – Félelmet keltett bennük, és ahhoz hogy ezt a félelmet legyűrjék el kellett törülniük az azt kiváltó okokat...
Az ember önmagában egy intelligens, a másságot elfogadó teremtmény, de nagy tömegben hataloméhes, gyilkos csürhévé válik, ami mindent romba dönt maga körül… Ezt jelenti embernek lenni? Mert akkor köszönöm szépen én nem kérek belőle, ne hasonlítsanak egy olyan fajhoz, mely a világon egyedüliként teljesen kizsákmányolja, elpusztítja környezetét.
Mondandóját befejezve, várakozóan tekintett társaira. Ám a hármas még nem igazán dolgozta fel a hallottakat.

Harry üveges tekintettel szemlélte a padlót, a mellette ülő Ron pedig magában motyogott, mintha valami beszédre készülne, amit aztán mégsem mert elmondani.

– Van valami abban, amit mondasz – törte meg a zavart csendet Hermione hangja. – Ám te csak az egyik oldalt látod. Mindig van egy napos oldal is – Luka kíváncsian a lányra emelte tekintetét. – Nyitottak vagyunk a szépségre és az érintetlen nyugalomra – folytatta Hermione. – Hajszoljuk a tudást, törődünk a múlttal, és gondolunk a jövőnkre… Minden általad leírt embere jut egy szabadabb gondolkodású is.

– Igazad van – bólintott Luka. – Semmi se tökéletes ezen a világon… – majd mosolyogva hozzátette: – Legfőképp az emberek.

Ron hangos puffanás kíséretében leesett az ágyról.

– Hát ez nekem magas! – motyogta, fájó hátsó felét dörzsölve. – Tisztára úgy érzem magam, mint jóslástanon!

Barátai összenéztek, majd egy hosszú pillanat múltán, mindenki hangos nevetésben tört ki.

– Mi van már megint? – nézett értetlenül hol egyikükre, hol másikukra Ron.

– Semmi – legyintett Harry, nevetését nyeldesve.

Hermione tüntetően becsapta az előtte heverő könyvet, majd felszabadult mosollyal az arcán Lukához fordult.

– Na akkor beszélgessünk! – mondta, szemében mohóság csillant. – Mi is leanfay? Mindent tudni akarok!

Luka beletörődően sóhajtott, majd nagy levegőt véve belekezdett „előadásába”.
– A leanfay egy alig száz éve megjelenő mitológia faj. Mint azt látjátok emberszerű testalkathoz, macska tulajdonságok párosulnak. Erőnk, gyorsaságunk, mozgékonyságunk és érzékeink, mind nagymacska sajátosságok. Ugyanakkor…

Hirtelen valami nehéz puffant az ajtónak.

– Miért van ez bezárva? – hallatszott egy bizonytalan hang a túloldalról.

Az illető erőteljes kopogásba kezdett.

– Harry? Ti zártátok be az ajtót?

A mindeddig nyugodtan ücsörgő négyes riadtan pattant fel az ágyakról.

– Ez Neville! – nézett riadtan az ajtóra Hermione.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan visszajön a könyvtárból – indult az ajtó felé Ron. – Máskor mindig takarodóig írja a leckét.

– Várj! – állította meg a fiút Harry. – Nem láthatja meg így Lukát!

Újabb hangos kopogássorozat hangzott fel.

– Ez nem vicces fiúk! – nyafogta Neville. – Engedjetek be!

Luka lehunyt szemmel állt ágya mellett. Lassan földöntúli fény vette körül, minek elhalványulásával, immár emberi alakban tekintett környezetére.

Harry lassan bólintott, majd egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.

Neville kíváncsian lépett be a szobába.

– Minek kellett bezárni az ajtót? – gyanakodva méregette Hermionét.

A lány könyvét felkapva, sietve távozott, majd egy „ A reggelinél találkozunk!” felkiáltással eltűnt a folyosón.

– Miért zártátok be az ajtót? – ismételte Neville.

Válaszul csupán értetlenkedő tekinteteket és pár vállrándítást kapott.