Fényből született remény
2007.06.01. 11:48
Tartalom: A FÉny kihívására készült Szerző megjegyzése:
Hát olvassátok el és meglátjátok
- Anya, apa! Ti hogyhogy…éltek? Vagy csak álmodom? Mi ez? – zavarodott hangjára mindenki felfigyelt. Voldemort elment, hogy felkészülhessen a Nagy Csatára, mely holnap veszi kezdetét. Mindenki ott állt véresen, sebekkel borítva, szaporán véve a levegőt. De a két alak kitűnt azzal, hogy sértetlenek voltak. Senki nem tudott megszólalni. Nézték a fekete hajú fiút, hogy hogyan reagál a történtekre. De már csak annyit láttak, hogy elhoppanál.
Nem tudta, hogy mit tegyen. Nem tudta mit érezzen. Nem tudta álom - e az élet vagy, hogy az élet – e az álom. Valóságnak akarja látni, miről azt hiszi igaz talán. De már elfogadta a halálukat, akkor most miért kellett megjelenniük? Így is annyira fáj neki, nem akarta, hogy még jobban fájjon. Talán önző lenne? A vágyak miatt vagyunk emberek, és ő ember akar lenni. Leült a sziklaperemre, és gondolkozott a mindenen, és a semmin.
A két feltámadt ember nem értette, mi történt. Hirtelen két ismerős szempár találkozott. Egy borostyán és egy barna. - Holdsáp, barátom, mi történt? Hova tűnt Harry? Kik ezek az emberek? – a megszólított csak tátogni tudott. Odaszaladt barátaihoz, és megölelte őket. A másik kettő melegen viszonozta azt. – Kérlek, válaszolj! - Oh, persze máris. 16 év meghaltatok, így csak kevés embert ismerhettek az itt lévők közül. Csata volt, holnap lesz az utolsó összecsapás. Harry pedig gondolom elment a szokásos helyére – halkan beszélt. Szinte suttogva a kimerültségtől. De menjünk a főhadiszállásra, mert szerintem alig állunk a lábunkon. Fogjátok meg a kezem.
Már a konyhába ültek, miközben Remus mesélt nekik, addig ők leápolták sebeit. Legszívesebben a fiúk után mentek volna, de azt sem tudták hol keressék. - Menjetek. Látom rajtatok, hogy vele akartok lenni. Csak gondoljatok rá, és gyerünk. Készítsétek fel. – Hálásan bólintottak, majd még egy pillantás, és odahoppanáltak, ahova szívük húzta.
- Harry! Drágám! Kérlek, néz ránk! Itt vagyunk, és ez nem álom! - Anya! – odafutott hozzá, és megölelték egymást. Olyan szeretet, olyan megértés, olyan szívfacsaró meghittség áradt abból az ölelésből, hogy James gondolkodás nélkül odament hozzájuk, hogy magához ölelje családját. Harry szemeiből könnyek folytak. - Annyira hiányoztatok! Mióta a Roxfortba kerültem mindig történt velem valami, mikor szükségem lett volna rátok. Arra, hogy, azt mondjátok nem az én hibám, hogy nem fogok meghalni. Hogy az élet nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Nem sokára meg kell küzdenem Voldemorttal, de úgy érzem nincs hozzá erőm, Nincsen… - Oly fájdalmasan hatottak a szavak, hisz oly igazak voltak.
Szinte egész nap beszélgettek. Érzésekről, történtekről, magukról, de kezdett lejárni az idő, mely adatott nekik. Lily mondta el az utolsó mondatokat: - Fiam, drágám! Holnap szembeszállsz vele, de ne feledd, kikért harcolsz. Mi melletted leszünk. Itt élünk a lelkedben. Ott vagyunk minden szív dobbánásodban. Ott vagyunk minden csepp véredben. Ott vagyunk minden elejtett könnyedben. Minden kimondatlan szavadban. Minden érzésedben. Mert mi vagyunk számodra a remény. Remény a győzelemre, a jobb életre. Gondolj, arra mikor fogod a pálcád, hogy befejezd, mit már egy évesen elkezdtél, hogy mennyire szeretünk. - Hallgass anyádra, Fiam! Neki mindig igaza van. – lágyan elmosolyodtak, és elindultak a vakító fény felé. Harry fájó szívvel nézett utánuk. Egyetlen szót hagyta el ajkait, melyet a szál magával ragadott. - Köszönöm.
|