Luthien Lovemagic Oldala

Tartalom: Harry 6. évében játszódik, de nem õ a fõszereplõ, hanem két hatalmas erõvel megáldott ikertestvér.Szerzõ megjegyzése: Ezt a történetet KETTEN ÍRJUK, barátnõmmel, testvéremmel.

Minden valahol elkezdõdik, s valahol végzõdik. Így van ez az élettel is, a születéssel kezdõdik, s a halállal végzõdik. Ez az élet rendje. Csak kérdés, mettõl, és meddig tart. Nyugodt volt az este, mégis vihar tombolt. Az erdõ sötétségbe borulva várta, hogy történjen valami. A lombokon átszûrõdõ hold fénye, mintha selyemmel vonta volna be a mohás talajt. A szél suhogása lágyan muzsikált a levelek között, mint királylány hosszú, fehér ujjai a csodaszép hárfán. Hirtelen egy velõtrázó sikoly hangzott fel, valahol a sötét erdõben. Az erdõben lévõ kastély falai visszhangozták a fájdalmas kiáltásokat. Az egyik tágas szobában egy nõ vajúdott. Próbálta világra hozni gyermekeit.
- A férjemet! Most! - és ismét egy kiáltás. Hosszú fekete haj most csapzottan hullott homlokába. Barna szemei örömmel, aggodalommal és fájdalommal voltak tele. Az ajtón egy férfi rontott be.
- Végre megjöttél. Sokáig tartott. A gyerekek nem óhajtottak rád várni - zilálta a nõ fáradtan.
- Nincs gond itt vagyok, csak kicsit…feltartottak - suttogta a férfi mély, megnyugtató hangja.
- Mi tö… - nem tudta befejezni, ismét egy fájás. A bába ismét csak azt szajkózta nyomjon, nyomjon. Órák teltek el így, míg végül világra hozta két gyermekét. Kislányok. Két gyönyörû kislány. Karjaiba fogták õket a férfival és megcsókolták homlokukat, majd pici ajkaikon végig húzták ujjaikat.
- Légy üdvözölve Vámpírok hercegnõje: Édua le Nuage, a felkelõ hold sötétsége - mondta az apa.
- Légy üdvözölve Tüzek királynõje: Ignis Carté, a tûz világossága - mondta az anya.
Aztán elaludtak. Békésen, nyugodtan akár egy igazi család.
A Nap elsõ sugarai melengette õket, és a férfi szemei felpattantak. Érzett valamit, valamit, amit utoljára 2 hete érzett… a halál szagát. Olyan erõsen, olyan fájdalmasan, mintha életében most érezné elõször. Feleségére pillanatot, majd gyermekeire, kik békésen aludtak az anya karjaiban…halott karjaiban. A férfi kivette a nyakláncot felsége nyakából, megfogta gyermekeit és kiszaladt velük az erdõbe. Miközben haladt érezte a fájdalmat, nem gondolta volna, hogy érezhet ily nagy szenvedést is. A lelke, a szíve vérzett, jobban mint bármikor. A két kislányt lefektette egy nagy mohás, kerek sziklára. Mindkét kisded csodálkozva nézték apjukat, mintha értenék, mi történik körülöttük, s meg se mukkantak. Az egyik pólyájába rakta a nõ arany láncon függõ napját, míg a másik kislány pólyájába saját láncát, melyen egy ezüst Hold medál látszott. A szikrázó Nap fénye megcsillant a két nyakláncon, könnyeket csalva az erõs férfi szemébe.
- Ti ketten erõsebbek lesztek annál, mint most én vagyok. Sorsotok útját fogjátok járni. Együtt erõsek vagytok, egy az életetek – szemei fájdalommal voltak tele, zöld szemeiben végtelen mélység látszott, melyben a határozottság hullámai vegyültek. Ott hagyta gyermekeit, mert tudta õ már képtelen reájuk gondot viselni, egyedül nem lett volna képes rá. Erõsnek hitte magát, mások is erõsnek gondolták, de aki azzá tette õt már meghalt. Megcsókolta a két csöppség arcocskáját, és visszament a kastélyba feleségéhez. Még egy pillantás...csak még egy csók a vörös ajkakra, melyet kiemelt a halott, fehér bõre. Ennyi. Hát ennyi volt. Vége. Mindennek vége. Utoljára végig simított felesége fekete tincsein és elindult. Becsapta a szobaajtót, majd kirontott a nagy tölgyfa ajtón, s ekkor meghallotta a két csecsemõ sírását az erdõ felõl. Majdnem elindult arra, majdnem berohant hozzájuk, hogy fel vegye õket, hogy tudják az apjuk mellettük van, de nem. A lába nem mozdult. Gondolatai megdermedtek, minden mi emberi volt benne kiveszni látszott, ahogy eszébe jutott a felesége fekete haja, hófehér arca, és vörös ajkai. Az ellenkezõ irányba futott. Megkerülte a kastélyt, és a magas hegyre kapaszkodott fel. Lábai már fájtak a futástól, de csak rohant tovább. Agya tompán lüktetett. A kinti világot alig érzékelte. Csak rohant...rohant...rohant...