Kérdések tömkelege cikázott a fejében már idejövetele óta, de eddig alig egy-kettőre kapott választ. Mint mindig, most is Lisszivel sétált: egy tökéletes helyen, tökéletes időben, tökéletes harmóniában… visszataszító tökéletességben. A fák szabályosan magasodtak az ég felé, kellemes szellő borzolta az arcát, a napsugarak idilli szögben estek a testére.

- Már kérdezhetek? – tett fel egy újabb kérdést Harry.

- Te is tudod, hogy kérdezni kérdezhetsz, de választ nem biztos, hogy adhatok neked – felelte a szokásos nyugalommal az angyal. Kecses alakját még mindig körülvette az a megfogalmazhatatlan aura, de Harry már annyira megszokta, hogy teljesen természetesnek érezte, hisz itt mindenkit ez a jelenség vett körül.

- Miért hoztál el? Hol vagyunk? Mennyi idő telt el? Mi történik? – Gyorsan záporoztak a kérdései, úgy érezte, joga van tudni ezeket a dolgokat.

Lisszi elgondolkozva nézett a mellette lépdelő fiúra. Tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb minden kérdésére válaszolni kell, de nem tudta, hogyan is tegye ezt (mind) meg. Emlékezett arra a percre, mikor elhozta őt ide, és azóta mindent az eszébe vésett: mozdulatokat, szavakat, pillantásokat… mindent, csak, hogy ne feledje el őket élete utolsó pillanatában sem.

***
- Végre szabad vagy – suttogta Lisszi Harry fülébe, miközben végighordozta tekintetét a jelenlévőkön.

Harry szemei lehetetlen hihetetlen kéknek tűntek, miközben a kardot kényelmesen forgatta a kezében.

- Igen… én is érzem. Ideje mennünk, angyal! – hangzott a félreérthetetlen parancs az ismerős-ismeretlen hangtól, majd Harry erősen megmarkolta Lisszi kezét, és eltűntek a kéktűz ölelésében, nem törődve a meglepett arcokkal, melyeken a kifejezés hirtelen féltéssé változott. Ott hagytak mindenkit és mindent kavargó lélekkel.


Arra a tisztásra érkeztek, ahol Harry álmaiban is járt már egyszer: a vízesés, a virágok, a fák mind ugyanolyanok voltak, mint egykor. Harry tétova mozdulatokkal sétált körbe a mezőn, hagyva, hogy szeme a smaragd és kék színek csodálatos keverékében pompázzon.

Érezte lelke kettőségét, a színek és hangok összetéveszthetetlen kavalkádját, a szabadság és a rabság nyugtalan kálváriáját és saját személyiségében lakozó személyek ádáz csatáját. Csak járkált, miközben erősen a kardjába kapaszkodott, és hagyta, hogy lenyugodjon a lelke.

Nem merte kinyitni a szemét, mert utána nem tudott volna mit tenni vagy mondani, így érezte magát biztonságban. Mélyen beszippantotta a természet illatát, hagyva, hogy testét átjárja a kellemes illat. Mikor elég bátornak és nyugodtnak érezte magát, felpillantott védangyalára.

- Mit tettem? – kérdezte Harry feszült hangon, mert mérges volt magára megmagyarázhatatlan tette miatt.

- Hagytad, hogy végre felszínre törjön az, aminek már rég elő kellett volna bukkannia. Nem tettél semmit, csak végre a megérzésed szerint cselekedtél, azt tetted, amit tenned kellett. Ez ilyen egyszerű.

- Egyszerű? Csak még bonyolultabb lett az egész! Vissza akarok menni, és folytatni azt, amit elkezdtem! – kiabált a gyönyörű nőre, aki végig higgadtan nézett rá.

- Folytatni fogod, ezt megígérem, de egy olyan helyen, ahol még halandó ember nem járt, persze édesanyámon kívül. Olyanokat tanulsz és ismersz meg, amiről sosem gondoltad volna, hogy léteznek, de ehhez végre engedned kell, hogy a lelked felébredjen – mondta Lisszi, miután egy kicsit lenyugodott védence, hisz ez mind az ő érdekében volt… ez mindenki érdeke. – És ha ez megtörténik, nyerhetsz – fejezte be végül.

- Meddig maradok távol? – adta meg magát Harry beletörődő hangon.


- Addig, ameddig készen nem állsz. És most gyere, mert már várnak minket – azzal megfogta Harry kezét, és vezetni kezdte egy olyan világba, amelyet nem ismert, amelyet egy ember sem ismert.

***
- Itt vagy, mert itt kell lenned. Az angyalok városában vagy, vagy ahogy mi mondjuk Caelaban. Hogy mennyi idő telt el azt nehéz elmondani: a valóságban nem sok, de itt hónapok, ha a való életben lennénk. Felkészülsz, hisz a kardot végre megérezted, mesterien bánsz vele, de ez csak egy példa a sok közül. Remélem, kielégítő választ kaptál.

Harry nem válaszolt, még rá sem nézett, csak eltűnt pont úgy, ahogy annak idején Perselus házában: a kék lángok karjaiban.

A saját szobájában tűnt fel ismét, ahol - mit sem törődve a szebbnél szebb fafaragású bútorokkal - tombolni kezdett. Tört, zúzott, tönkre tett mindent, ami a keze ügyébe került, tudta egy legyintés, és minden a régi lesz. Miután kitombolta magát egy kicsit, egy intéssel mindent a helyre tett: a bársonyfoteleket, a tölgyfaasztalt, az ezer éves könyveket a szintén tölgypolcra, az ismeretlen növényeket a szoba különböző pontjaira és a puha szőnyeg is ismét tiszta lett.

Fáradt volt, de nem feküdt le aludni, inkább meggyújtott egy gyertyát az asztalon, és olvasott, mint mindig. Találomra levett egy könyvet, és olvasta a kinyílt oldalt, ahol egy kézzel írott vers volt.

Kialszik a láng
Csonkig égett már ez a gyertya,
lángja kialudt piciny szobámban.

Szívem fájt és lelkem haldoklott
egész éjjel, de a gyertya égett,
nem törődve az életemmel.
Este vértengerben úszott létem,
azonban pislákolt még a láng.
Vettem egy utolsó lélegzetet,
amiben volt minden reményem,
minden emlék, minden régi érzés:
kín, szenvedés, harag, fájdalom...
béke, szeretet, öröm, nyugalom...,

de a kicsiny láng elaludt már,
pont úgy, ahogy lelkem tovaszállt.

Nem volt ereje több oldalt elolvasni. Inkább letusolt, majd lefeküdt, de mielőtt elhelyezkedett volna kényelmes ágyában felállt, és elfújta a gyertyát, melyet máskor mindig égve hagyott.

Felkelve ugyanazt tette, mint mindennap: lezuhanyozott, evett, majd megkereste az egyik tanráját, hogy folytassák a tanulást. Épp a díszített padlón járkált az épületben, mikor összetalálkozott a „történelem angyalával”.

- Scelto, itt az ideje, hogy folytassuk a történetet – adta meg a következő teendőjét Harrynek a fiatal férfinak látszó angyal.

Kényelmesen elhelyezkedtek egy pohár itallal a puha szőnyegen, és mélyen egymás szemébe néztek.

- Most egy kicsit elrugaszkodunk a tényektől és a megélt dolgoktól, ha nem bánod. Áttérünk a talányok, a feltételezések, az okozatok utcájára, ami a pokolba fog vezetni minket. – Harry felcsillanó szeme jelezte, hogy mennyire érdekli a téma, hisz végre megtudhatja mi történt a Nagy Csata óta. Contestar csak mosolygott a fiú mohó kíváncsiságán, mindig öröm volt neki mesélni, hisz Scelto mindig szinte falta az új történeteket, látta rajta, hogy mennyire próbálja megismerni őket és ellenségüket, mennyire látja ezekből a mostot. – Miután Amarillisz megküzdött a pokol királyával egy darabig béke volt itt. Ezt arra használtuk fel, hogy eltűntessük a nyomokat, a vért, a veszteséget, hogy kitöröljük az emberek lelkéből a fájdalmat és a kárt. Nehéz volt, de sikerült. Már-már azt hittük, örökre ebben lehet részünk, és végre visszakapjuk a már elveszetnek látszott múltat, de tévedtünk. A gonosz kinyitotta szemét, a király halálával pedig egyenesen felébredt. A legrosszabb, hogy mi ébresztettük fel, ezzel azonban nem számoltunk. A pokol veszedelmes fenevad, és ez a fenevad minket akart, akar, hisz nem csak király, hanem királynő is van. Láttál már bosszúra éhes nőt? Egy bosszúra éhes népet? Vért akarnak és szenvedést, többet, mint egykor adtak nekünk. Ezelőtt csak ízelítő volt, mára mindennap csatába vonulunk és számtalan angyalt veszítünk el.

- Nekem mi közöm ehhez? Ez nem csak angyalok és démonok harca?

- Jó meglátás, Scelto. Te, hozzánk képest csak egy ember vagy, aki uralja a fuegot, de ne feledd, Amarillisz is csak egy ember volt!

- Akkor engem is angyallá tesztek? – kérdezte Harry, akinek ez jutott elsőnek eszébe, mert máshogy nem tudta elképzelni, mégis hogyan lehet köze mindehhez.

- Ezt nem tudhatom, de nem ilyen értelemben van hozzá közöd. Gondolom, ismered Voldmertot. Tudod, lehet, hogy csak egy ember, egy varázsló, de lelke épp olyan, mint az egykori királynak, Tartaranak: gonosz, kegyetlen, mocskos, gyűlölettel teli és bosszúéhes. Léte csaknem örökkévalónak tűnik, de nem az, viszont egyszerű varázsló nehezen tudná őt elpusztítani, de te képes vagy rá. Olyan erőt uralsz, amivel ezt megteheted, és ami csak pár embernek adatott meg. Ezért is vagy elképzelhetetlen nagy veszélyben, mi pedig segítünk, hogy ne maradj védtelen. – Megnyugtató, mély hangja fokozatosan vált át sötétté és gondterhelté. Tudta, hogy a kék tűz urának egyszer meg kell tudnia az igazságot, s ennek most jött el az ideje. Sokatmondóan nézett a különös színű szemekbe, és folytatta. – Uralod a tűzet, minden tekintetben, hamarabb megtetted ezt, mint Lisszi, és ezzel egy olyan veszedelmet hoztál a saját fejedre, ami az életedbe kerülhet. A tűz egy hatalmas kincs, amire szinte mindenkinek fáj a foga, így a királynőnek, Vindictanak is, hisz ezzel bárkit, bármikor, bárhol elpusztíthat.

- Remek még egy ember, aki meg akar ölni. Lassan sorszámot kell húzni, hogy ki tegyen el hamarabb lábalól – reagálta le Harry a hallottakat. Hangjában a keserűségtől kezdve a dühig minden hallatszott, de a félelem valahogy nem állt be a sorba.

Már rég nem érzett félelmet amiatt, hogy meg akarják ölni. Ezt nem csak amiatt érezte, mert lehet esélye a szüntelen tanulás miatt, hanem mert megunta, hogy futnia kell egy olyan dolog miatt, ami egyszer be fog következni. Legyen az Voldemort, legyen az Vindicta, akik felveszik a halál álarcát, de egyszer meg fog történni, magában csak azért imádkozott, hogy mielőtt elragadja őt, vigye magával ezt a két szörnyeteget Ezen a világon nem maradhatnak… azt nem teheti meg az emberekkel.

Contestar már meg sem lepődött, hogy fiú nem fél a halál gondolatától. Persze ő az első pillanattól kezdve tudta a halál semmi, hisz évszázadokon keresztül élhet, nincs mitől tartania… a pokol pedig csak sietteti ezt, így nincs mitől tartania.

- Most pedig menj, mert Amarillisz már vár téged az ajtón túl.

Lassú mozdulatokkal ment az ajtóhoz, legszívesebben elment volna erről a helyről, el Voldemort elől, el a királynő elől. Persze nem örökre csak egy kis időre, hogy rendbe tegye a lelkét, mert tudta, így semmi esélye sem lesz legyőzni a világ két leggonoszabb teremtményét.

- Miért nem mondtad meg, hogy itt is ölnöm kell? – kérdezte rögtön Harry. Már felhagyott az udvariassággal, a kerteléssel. Megtanulta, hogyan kell bele kérdezni a lényegbe, hogyan kell ravasznak, körmönfontnak lenni.

- Nem kérdezted – válaszolt egyszerűen Lisszi, miközben elindult a szokásos útvonalon.

- Nem hittem, hogy ezt meg kellene kérdeznem.

- Pedig sok dolog jár a fejedben… már-már túlságosan is. És igen, egyszer szembe fogsz vele kerülni, mert ez a sorsod: a gonosz eltörlése a világon. Ezért kaptál hatalmat, ezért vagy az, aki.

- Elfáradtam Lisszi…

- Tudom, Scelto… tudom – simított végig védencének arcán. Lassan úgy tekintet rá, mint a saját fiára. Aggódott érte, fájt a szíve, hogy át kell élnie mindazt, amit neki, és még annál is rosszabbat: nem csak az ő világuk, hanem a saját világa is a vállára nehezedett egy hatalmas teherként.

Órákkal később kimerülten roskadt össze a zöld füvön. Békésen meditált a kifárasztó harc után. Imádott karddal vívni, mintha csak játszana, és a kard lett az ő legkedvesebb játéka. Játszi könnyedséggel forgatta, mintha csak a keze része lenne: nem okozott gondot neki, ha támadnia kellett, ha védekeznie, vagy egyszerűen csak forgatnia, hogy meglássa ereje végét. Először a szobájában nézte meg igazán a különleges játékszerét, miután berendezkedett: markolatába(n) gyémántok és smaragdok voltak foglalva, sose csorbuló pengéjén egy bevésés volt, amiről a kard később a nevét is kapta: semper adfectus. Harry nem tudott elszakadni tőle, mintha megigézte volna. Miközben harcolt vele, a fegyvere ugyanolyan kék lángban égett, mint ő maga… lenyűgöző látvány volt. Persze azóta rengeteg idő telt el, időközben megtanulta használni, pont úgy, mint számtalan más harci eszközt.

Harry tudatosan a sötétség felé száguldott, mint mostanság oly sokszor. Így kap pár perc igazi békességet. Maga mögött hagyta az elmúlt idők fájdalmát, a napok keserűségét, és a már oly megszokott csendes apátiát. Kereste a homály édes ölelését, a sötétség önző csókjait, bármit, csak el az életéből. Nem akart törődni a kétségbeesett arcokkal, a halálra rémült szívekkel, csak magával és megmagyarázhatatlan érzéseivel… önmagát kereste, de nem lelte sehol sem. Nem látta az ösvényt, mely elvinné saját magához, nem találta kiutat ettől az ismeretlen személytől, mely összezavarja azt, amiről úgy hitte, hogy nem lehet.

- Fogadd el önmagad, hisz ez is te vagy! Végre lásd azt, amit a köd mögé rejtettél, Scelto! A szemeid, ha akarod, ha nem, elárulnak téged. Csillog a könnyektől, mikor ragyognia kellene, tompa a fájdalomtól, mikor elevennek kellene lennie. De ne félj, mert csak én látom azt, amit még te sem akarsz megpillantani. Csak így lehetsz egész, ezt ne feledd! Vesd végre el a homályt, és láss tisztán!

Még most is ezek a szavak jártak Harry fejében. Ő lenne mindez? Ezt nem tudja elhinni, de ha mégis, akkor el kell fogadnia? Muszáj lesz, ha élni akarok - válaszolt saját kérdésére.

Óvatosan nyitotta ki szemeit, vigyázva nehogy visszaessen a sötétség és homály takarásába. Hirtelen egy kezet pillantott meg az orra előtt, mely felhúzta őt a földről.

- Kezdhetjük, Scelto? – kérdezte a kéz tulajdonosa kedves hangon.
- Persze, Victoria, ez csak természetes.

Egymással szembe álltak fel. Mindkettőjük fegyvere a kéz volt, más nem számított, csak az akarat, a puszta személy jelenléte. Hirtelen kezdték meg a harcot. Victoriat látva senki sem gondolta volna, hogy egy angyallal harcol, ezt Harry is hamar megtanulta: már nem csapta be a bájos arc, a szelíd tekintet, a megnyugtató hang.

Mintha az elemek küzdöttek volna teljes ellentétben: a víz testvére lett a tűznek, és bőszen támadta a földet, míg a tűz a levegőt próbálta igába hajtani. Ahogy a tekintetek egybeforrtak, úgy a harc még hevesebb lett. Különböző színű csóvák cikáztak a két harcos felé: lila, sárga, piros, fekete, bármi, hogy végül valaki győztesen kerüljön ki. Nem adták fel, harcoltak, míg erejük bírta, vagy még annál is tovább. A tökéletes káosz vette őket körül, amit csak ők érthettek.

- Nex! – kiáltotta Harry, és egy méregzöld fénycsóva indult Victoria irányába, amelyet az angyal már képtelen volt kivédeni. Amint elérte a varázslat a földre hanyatlott, várva, hogy legyőzője megmentse.

- Vitam! – suttogta lágyan az angyal fülébe Harry, miközben végig simított balkezével az arcán, majd a szívén pihent meg a keze. Várta, hogy hasson az igézet, melybe maradék erejét ölte. A várt hatás nem is maradt el, Victoria mosolyogva nyitotta ki szemét. Gyönyörű volt így: fekete haja csapzottan omlott Harry ölébe, kék szemei gyémántként ragyogtak arcán, akár egy Black is lehetett volna belőle. Óvatosan felült, és megcsókolta legyőzőjét.

- Végre sikerült legyőznöd. - Végigsimított Harry karján, ahol egy tetoválásszerű rajz jelent meg. – Most már te vagy a vezérük, ha nem is akartad ezt.

- Menjünk! – Harry nem tétovázott, szorosan magához ölelte, és felvitte a szobájában, hogy rendesen kezelhessék a sérüléseiket.

Victoria lassú mozdulatokkal tisztította ki Harry sebeit, tudta róla, hogy mennyire utálja, ha ápolgatják. Az utolsó seb maradt hátra, mikor a fekete hajú fiú felszisszent.

- Fáj talán?

- Nem, csupán már unalmas, hogy mindennap ezt kell tennünk – felelte morcosan Harry. – Amúgy is mi ez a tetoválás? Én nem emlékszem, hogy kértem ilyet – mutatott az alkarján lévő rajzra, ami egy fehér rózsát ábrázolt, amin egy kígyó tekerget, ami kimutatta méreg fogait. Harry magának sem akarta bevallani, de nagyon tetszett neki, hisz kifejezi azt a kettőséget, ami benne van, ami a világban jelen van.

- Nem kérted, de legyőztél, és már nem csak az emberekhez tartozol, hanem ide is.

Nem beszéltek többet, csak nézték a tájat, nem volt szükségük szavakra, csak a megnyugtató csendre. Egyszer Harry azt vette észre, hogy Victoria a karjai közé csúszik.

- Min gondolkozol már órák óta? – kérdezte Victoria, miközben hatalmas szemekkel nézett Harryre.

- Siriuson – felelte rögtön, bár meglepődött saját magán. Azt akarta mondani, hogy semmin, de be kellett látnia, hogy keresztapjáról elmélkedett.

- Ő kicsoda? – kíváncsiskodott tovább az angyal.

- Ő a keresztapám, aki meghalt még nyár elején.

- Sajnálom, nem tudtam.

- Semmi baj – fogta szorosabbra az ölelést Harry.

Olyan rég gondolt Siriusra. Mintha el is felejtette volna, mert keresztapja egy teljesen más élethez tartozott. Most érezte igazán, hogy mennyire hiányzik, hisz eddig csupán gyász és bosszú volt a szívében, ha Siriusra gondolt, most viszont fájdalom és elfogadottság váltotta fel ezeket az éréseket. Vágyott egy beszélgetésre, vágyott a bíztató szavaira, vágyott arra, hogy valaki mellette legyen, mikor nem tudja, mi történik. Hiányzott minden nap, minden percben neki. A csillagokat szerette volna látni, melyeket olyan régen csodálhatott meg, legalább felnézve megláthatta volna a Siriust.

Hagyta, hogy a szellő végigsimítsa az arcát, majd a karjaiba vitte be az alvó angyalt az ágyra, majd ő is lefeküdt, és hagyta, hogy a fáradtság erőt vegyen rajta. Aznap Siriusról, a barátairól, a régi életéről álmodott, melybe már oly régóta vágyakozott vissza.

***

Az elkövetkező napok ugyanúgy teltek, mint a többi: semmi változás, csak fejlődés. Harry lassan úgy érezte, hogy több dolgot nem képes megtanulni, kezdett elfáradni testileg is és szellemileg is. Most, hogy már tudatában volt annak, hogy a királynő is a halálát akarja, kezdte Voldemortot száműzni a gondolataiból. Elsőnek egy ellenség, elsőnek csak egy halál… Nem tudta, hogy meddig kell még itt maradnia, de szeretett volna visszamenni, szerette volna újra látni a barátait, de tudta, ennek még nem jött el az ideje.

Azért, hogy Harry felejtse szíve vágyait, még annál is többet beleadott az edzésekbe, mint amennyi ereje volt. Az angyalok azt hitték, hogy az előtte álló feladat miatt teszi, egyedül Lisszi nézte mindig szomorúan csillogó szemekkel.

- Haza kell engednünk! – kiáltott fel Lisszi az öregek előtt.

- Még nincs itt az ideje, nem készült fel eléggé.

- Lehet, de ha itt marad nem is lesz kész soha! Szüksége van arra a világra, azokra az emberekre, akik fontosak neki. Nem veszi itt észre senki, hogy menekül az edzésekbe, csakhogy ne legyen ideje magára gondolni? Ha továbbra is itt tartjuk, akkor börtönbe vetjük! – Ezzel elmondott az őrangyal mindent. Nem várta meg, mit mond rá a tanács, csak eltűnt, hogy védence mellett bukkanjon fel.

Harry épp gyógynövényeket válogatott szét, hogy el tudja készíteni a következő főzetet, mikor hirtelen egy rántást érzett a karján, majd egy ismeretlen helyen bukkant fel. Kérdő szemmel nézett fel Lisszire, aki mellette állt.

- Scelto, most elmész – jelentette ki nemes egyszerűséggel az őrangyal.

- Tessék? – döbbent meg védence. Nem gondolta volna, hogy ilyen váratlanul kell eltűnnie, mintha menekülne. Ez egy kis kételyt csempészett a szívébe. – Mi történt? – kérdezte meg védangyalát rögtön.

- Mondjuk úgy, hogy nem nagyon akarják, hogy eltűnj innen, de én ezt nem így gondolom, szóval szedd össze magad, mert visszatérsz a kastélyba. A dolgaid már a szobádban lesznek: a könyvek, a ruhák, a fegyverek, a bájitalaid és minden más, amiről tudom, hogy szükséged lesz rá. – Az angyal tartott egy kis szünetet, és megszorította Harry vállát. – Bármikor szükséged lesz rám, csak hívj, még akkor is, ha egy másik angyal fog rád vigyázni. Értetted? – Harry csak bólintott. Lisszi kezében egy nyaklánc tűnt fel, ugyanolyan medállal, mint Harry tetoválása. – Ez itt téged illet, vigyázni fog rád- mondta, majd Harry nyakába tette a láncot. - Most pedig menj, majd segítek neked visszatalálni. – Azzal megölelte őt, és hagyta, hogy elvesszen a már megszokott kék tűzben.

Lisszi szomorúan állt, mert tudta, mi fog következni. Már érezte a tanácsbeli angyalok jelenlétét, hisz megszegte a legfontosabb szablyát: a tanács ellen cselekedett, csupán azért, mert önfejű volt.

- Mit tettél, Amarillisz? – kérdezte csalódottan a legöregebb angyal. Azután Lisszi előtt minden elsötétült, és már csak egy sötét helyen tért újra magához.

Nem az volt hiba, hogy elengedted, hanem, hogy nem tartottad itt az egyetlen esélyünket, nem tartottad itt a hatalmat. . - csengtek újra és újra Lisszi fülébe a tanács által elhangzott szavak, azon a hideg, sötét helyen, ahova elhozták.

***
Perselus fel-alá járkált, mint mostanában oly sokszor. Törte a fejét, hogy is hozhatná vissza Harryt, de még azt sem tudta, hogy hol van. Látta mindenki szemében az aggódást, ami őt is átjárta azóta, hogy csak úgy elvitték őt, mégis a legfurcsábbat Weasley és Granger szemében látta: a megszokást és a beletörődést. A Rend tagjai lassan az egész országot végig kutatták bokortól bokorig, de Perselus valahol érezte, hogy nincs az országban. Nehezen akarta bevallani magának, de hiányzott neki a fiú, hisz már annyira megszokta a jelenlétét, most meg eltelt egy hét, és még semmit sem tudnak róla, egy kósza hír sincs Harryről.

- Ne aggódj, barátom, elő fog kerülni – bíztatta Albus Perselust, habár ő maga sem bízott igazán saját szavaiban.

- Ebben biztos vagyok, csak attól félek, hogy milyen állapotban fog visszakerülni. Nem rég menekült meg Voldemorttól és saját magától. Mit kell még ezen a nyáron kibírnia anélkül, hogy bele ne halna?

Az igazgató nem válaszolt rá semmit, csak megszorította a bájitalmester vállát, és jó éjszakát kívánt. Lassan Perselus is megpróbált aludni, de nem ment neki, csak forgolódott, de álom nem jött a szemére. Furcsa hangokat kezdett hallani odalentről, azért gyorsan lesietett, hogy megnézze, mi is történik, de amint az utolsó lépcsőfokra lépett, megtorpant. Nézte az előtte álló fiatal férfit: kékeszöld szemek, lassan vállig érő kusza haj, izmos test és fájdalmas, szomorú tekintet, ami Harryt szokta jellemezni.

- Bocs, Perselus, nem akartalak felébreszteni, de ezt a vázát mikor raktátok át ide? – kérdezte Harry nyugodtan, mint akinek fel sem tűnik tanára döbbenete.

- Harry, te vagy az? – Választ sem várva sután megölelte tanítványát, majd gyorsan nézegetni kezdte, hogy nem e sérült meg.

- Perselus, semmi bajom, maximum pár heg van rajtam és egy tetoválásszerű valami. Szóval nem kell aggódnod, csak fáradt vagyok, de nagyon. Ha nem gond felmegyek a szobámba, ha még meg van, persze.

- Persze, hisz csak egy hete tűntél el.

- Egy hete? Úristen! – Látva Perselus értetlen tekintetét gyorsan elmagyarázta. – Az angyaloknál voltam, ott pedig hónapok teltek el, ha nem egy év, nem tudom… furcsa dolog volt ott az idő, ha létezett egyáltalán. Áh, tényleg, nem hiszem, hogy a szobámban van hely, hogy aludjak, mivel Lisszi elküldte a dolgaimat, és van egy olyan érzésem, hogy nem volt ideje rendbe rakni. Szóval szerintem egy másik szoba kellene ma estére.

- Persze, akkor mondjuk a mellettem levő szoba megfelel?

- Természetesen – válaszolta Harry, majd tanárára mosolygott. Hiányzott neki ez kastély, a társaság, az élete.

- Mi történt veled, Harry? – kérdezte suttogva a bájitalok mestere.

- Holnap… majd holnap mindent elmondok, de addig hagy élvezzem, hogy itthon vagyok – válaszolta ő is suttogva, majd azon nyomban el is aludta.

Perselus halkan kisietett a szobából, majd az asztalához érve egyetlen egy szót írt egy lapra, ami egy tűzcsóva kíséretében tűnt el: Megérkezett.

Harry már lassan az eszméletlenség határán volt, mikor a sötétben tűz gyulladt, és egy gyönyörű nőt pillantott meg, aki hozzá beszélt.

- Fény szülöttje voltál egykor, de a sötétségbe taszítottak az ostobák, ezért kell most a szürkeségben élned. Én segíthetek, ha hagyod… végre helyed lesz a világban, végre az lehetsz, aki akarsz… végre azt teheted, amit akarsz, nem, amit megszabnak neked. Nem azt mondom, hogy állj Voldemort oldalára, hanem a sajátodra, a démonok segítségével. Hisz egyet ne feledj gyermekem: valahol legeslegbelül mindenkiben egy démon lakozik, legyen az angyal vagy ember. A sötétség, a gonoszság szikrája el van rejtve mindenkiben… még Ignis Cartéban is ott volt, ott van a lányába, ott van benned. Ezt ne feledd el soha – suttogta sejtelmes hangon megállás nélkül a gyönyörű nő. E szavak ellen Harry nem bírt harcolni, hisz tudta Vindictanak igaza van, mert egy dologban biztos volt, ahogy zilálva felült az ágyban, hogy aki ma este meglátogatta őt az nem volt más, mint a pokol királynője.