Csak feküdt az ágyán könyvei között, próbált pihenni egy kicsit, de nem tudott akárhogy is próbálkozott. Fekete haja a szokottnál is kócosabb volt a sok fekvés, és kétnapi ágyban élés hatására. Szeretett volna végre kikelni puha börtönéből, hogy ismét edzhessen, hogy elkezdje végre tanulni a legilimenciát, de nem lehetett, mert mestere parancsára csak olvashatott és feküdhetett.

Felült, hogy kiválasszon magának egy könyvet az egyik halomból, de úgy érezte, többet nem bír tanulni, több információt már nem képes befogadni az agya, ezért inkább Ignis naplóját fogta a kezébe. Már csak néhány bejegyzés maradt, amit érdeklődve olvasott el, hisz ez volt számára a pihenés, ha a nő sorait olvashatta, és persze kíváncsi volt a történet végére.

Óvatos mozdulatokkal lapozgatott, és figyelmesen haladt a sorokkal, próbálva megemészteni magában az olvasottakat, mégis eljutott az utolsó teleírt oldalhoz is, az utolsó bejegyzéshez.

Elfogtak… a démonok kezében vagyok… az utolsó napom. Bezárultak pokolnak kapui, és én benn rekedtem. A vaskapu nagy hanggal csapódott be utoljára, üzent nekem: innen nincs kiút!
A rettegés körülvesz, a szenvedés felemészt, a keserűség csókokkal ostromol, a fájdalom vértestvérem immár. Hát nem ijesztően kellemes?
Látod a véres pengét, mely a halálhoz fog taszítani? Látod az átkozott tőrt, mely a pokolba lökött? Látod a szemem, mely hadakozik ellenetek drága démonok? Látjátok a lelkem, mely összezavarodott az eddigi életemtől?
Látod a szívem, mely elfogadott téged, drága pokol?
Megváltás? Béke? Örök nyugalom?
Poklom, mim vagy?
Szerelmem? Barátom? Testvérem? Ellenségem? Bosszúm?
Poklom, mim vagy nekem?
Milyen lesz, ha végre elindulok?
...
Járdáid kövesek, és élesek, levegőd fojtogató és bosszúéhes... és igen itt a szíved. Áhh, kegyetlen... menj... hagyj... eressz... engedj... és magány. Hát ez vagy pokol?
Ez lenne csak a szívedben?
Bosszúra éhes, kegyetlen, vérző, magányos szíved....
A pokol éltetője, a mennyország ellensége, az emberek félelme.
Barát vagy ellenség? Szeretet vagy gyűlölet?
Gyere pokol, már többé nem leszel egyedül... és én sem leszek többé az.

Édes, drága gyermekem…
Egyetlen, utánozhatatlan angyal…
Várt, ijesztő Halál….

Akaratlanul is egy könnycsepp folyt végig az arcán, ahogy elérte a legutolsó mondatokat.
Hát ezekkel a gondolatokkal halt meg? Hisz fel volt készülve rá, de mégis kétségbe volt esve, hogy el kell hagynia a lányát.

Kopogás zökkentette ki a gondolkodásból, gyorsan megtörölte a szemét, és szólt, hogy bejöhet a tanára, mert más nemigen lehetett.

- Harry, arra gondoltam, hogy… - kezdett bele a mondadojába Perselus, de mikor a fiú szemeit meglátta, rögtön aggódóvá vált hangja. – Mi történt?

- Hallottál már egy Ignis Carté nevezetű asszonyról? – kérdezett rá rögtön, hisz a naplóját a Piton család kastélyában találta, valami köze akkor csak van a férfi családjához.

Perselus lázasan pörgette a neveket a fejében, hátha ráakad erre a nőre is. Egy kis idő múlva beugrott neki, hogy hallotta már valahol.

- Hozzáadták az egyik ősömhöz, mikor az a háború dúlt, amiről meséltem neked, de állítólag meghalt, vagy elszökött… nem tudom pontosan. Miért érdekel ez a név?

- Tudod megtaláltam a naplóját, ami valahogy visszakerült a kastélyba, egy titkos helyiségbe. A haláláig írta folyamatosan a bejegyzéseket, és ő értette mi történt, az egész háborút, és a lánya, Lisszi vetett véget az egésznek, hisz ő uralta az Azul fuegot. Várjunk csak, akkor az angyalom a te rokonod. – Mesélte Harry a történetet, de meglepte saját magát az utolsó mondatával, mert eddig erre még nem is gondolt, hogy Perselus és Lisszi egy családhoz tartozik. Pár héttel ezelőtt egy kicsit nevetségesnek találta volna, hogy pont egy angyal a rokona a bájitalmesternek, most pusztán furcsának hatott ez az egész… az egész nyara tele volt meglepetésekkel, lassan meg sem kellene lepődnie ilyen apróságokon.

- Hm, ez érdekes. Akkor az, aki az elmédben volt a múltkor, ő Ignis lánya lenne?

- Igen, és angyalok nevelték fel, mert az anyja nem tudta sokáig nevelni. Majd beszélek vele erről, ha újra kapcsolatba kerülünk egymással, addig jobb, ha nem foglalkozom vele, mert a végén már a legképtelenebb ötletek jutnak eszembe – gondolkozott el a megoldáson hangosan Harry.

- Igen, szerintem is ez lesz a legjobb megoldás.

- Miért is jöttél amúgy?

- Jah, igen. Szóval arra gondoltam, hogy lejöhetnél bájitalokat készíteni, mert ha nem engedem, hogy felkelj, akkor a végén önállósítod majd magad, amit inkább nem akarok megvárni.

- Remek, akkor pár perc, és a laborban vagyok – válaszolta lelkesen, majd gyorsan el is kezdett készülődni, mihelyst a tanára távozott a szobából. Magára kapott egy farmert és egy zöld pólót, és már száguldott is a labor felé.

Úgy gondolta, hogy a bájitalkészítés is jobb, mint a semmi, neki meg úgy sem árt gyakorolni, attól függetlenül, hogy ez is benne van az edzésprogramjában.

Kopogás nélkül lépett be a laborba, és mint mindig, most is körbenézett elsőnek: mindenhol különböző színű hozzávalók és kész italok, különleges növények. Soha nem gondolta volna, hogy egy labor így is kinézhet.

- Még mindig? – kérdezett rá a fiú reakciójára egy félmosoly kíséretében.

- Igen, még mindig lenyűgöz – mosolygott rá Perselusra. – Mit fogunk készíteni?

- Áttanulmányoztad már a fogadásunkat?

- Persze, és úgy látom, hogy minden hozzávaló van itt.

- Akkor neki is kezdhetsz az elkészítéséhez.

Harry csak bólintott, majd elkezdte összeszedni a hozzávalókat, miután az üst alatt meggyújtotta a tüzet, és egy kis vizet is varázsolt bele. Szinte fejből tudta a receptet, de a biztonság kedvéért nézte a megfelelő fázisokat a Perselus által odaadott könyvből. Precízen szeletelt, morzsolt, kevergetett és vigyázott nehogy elrontson valamit.

Most egy kavarás, a morzsolt hozzávalókat bele, ellentétes kavarás, és jöhet a páram, ha mindent jól csináltam - ismételte az utasításokat magában.

Egy boldog vigyor jelent meg az arcán, mikor látta a kékes párát felszállni az üstből, jelezve, eddig nem rontott el semmit.

Perselus a saját bájitala fölött figyelte a fiú tevékenységeit. Furcsállta, hogy a fiú nem idegeskedik és aggódik a jelenlétében, mint az órákon szokott. Nézte, hogy milyen ügyes mozdulatokkal szeletel, hogy a recept nélkül dolgozik, mivel azt is csak az elején használta. Döbbenten nézte tökéletes mozdulatokat, mintha a gyerek világéletében ezt tette volna. Odament, hogy megnézze az eddig hibátlan főzetet, hátha csak a szeme káprázik.

- Tudod, azt nem értem, miért nem vagy képes az órámon így dolgozni, akkor nem kellett volna annyi pontot levonnom – jelentette ki nemes egyszerűséggel professzora, de Harry vágott egy fintort, és csak ezután válaszolt neki.

- Tudod, Perselus, talán azért, mert te is ott voltál és terrorizáltál, és amúgy is a házpontokat biztosan levontad volna, szóval édes mindegy, hogy hogyan dolgozom az órádon – az egészet mosolyogva adta elő, de mindketten tudták, hogy komolyan gondolta a mondandóját.

- Szemtelen kölyök – morogta Perselus. – Irány a konyha, mert Albus jön ebédre, és valami normális ételt kellene főznünk, meg a főzetednek is állnia kell másfél órát.

Már javában az ebédet készítették, mikor Harrynek eszébe jutott valami a főzetről.

- Perselus, a levendula gyógyhatású és nyugtató hatású növény ugye?

- Igen, de mit akarsz ezzel?

- Hát, én úgy tudom, hogy egyik hozzávalóval sem lép olyan kapcsolatba, ami robbanást vagy bármi veszélyes dolgot művelne, vagy esetleg méregként hasznosítható lenne együtt.

- Fennáll a veszélye, hogy a macskagyökérrel együtt méregként hat, de ebben a főzetben van olyan, ami semlegesíti ezt a kapcsolatot.

- Akkor nem lehetne fokozni a hatását, ha levendulát is tennénk bele?

- Egy kísérletet megér, de ez hosszú folyamat mire rájössz a legjobb megoldásra, hiszen nem mindegy melyik fázisban teszed bele, vagy mi után, utána kell járni, melyik hozzávalóval milyen reakciót válthat ki stb., de ha gondolod, utána járhatsz, ha lesz egy kis szabadidőd.

- Azt hiszem, hogy nekem az a fogalom, hogy szabadidő megszűnt. Ott lesznek az óráim Kingsleyvel, akkor veled, és ki ne hagyjuk, hogy szeretnék bájitalokat készíteni, megtanulni uralni az erőmet. Azt hiszem, nem hagytam ki semmit, vagy igen?

- És beszélni akarsz Lisszivel – folytatta tovább a sort Perselus, miközben elővette a terítékeket.

- Tényleg! – jutott eszébe reggeli ötlete.

Nyugodtan megterítettek és tálaltak, miközben várták az igazgatót. Mikor mindennel készen lettek leültek a saját helyükre, és beszélgetni kezdtek, hogy elüssék az időt. Beszéltek az elmúlt évekről, tervekről, hogyan is győzhetnék le Voldemortot, Lilyről, észre sem véve, hogy mennyi mindent elárulnak közben magukról. Harry éppen az egyik történeten nevetett, ami az édesanyjáról és professzoráról szólt, Perselus is boldogan mosolygott az emlék hatására, és észre sem vették, hogy két döbbent és egy elégedettségtől csillogó szempár nézte őket.

- Ezt nem hiszem el. El sem tudom képzelni rólad, igaz anyáról sem – nevetett még mindig Harry.

- Hát nekem mindegy, hogy elhiszed vagy sem, bár tényleg így volt, a sok szerencsétlen fordulatnak hála. – Emlékezett vissza arra a szerencsétlen esetre. Oldalra pillantott és azon nyomban rendezte arcvonásait és felállt a székből. – Albus! Miss. Granger, Mr. Weasley kérem, csukják be a szájukat! Úgy látom, szükség lesz még két terítékre. – Azzal távozott a konyha irányába, de a szokásos hideg, gúnyos hang kicsit rosszul esett Harrynek, hiszen már annyira megszokta, hogy Perselus normálisan beszél és bánik vele.

- Albus – köszönt Harry is kicsit meglepetten.

- Fiam, mint látod, hoztam két meglepetést, de én megyek, segítek Perselusnak, és persze felelek a kérdőre vonására, amit a konyhába fogok kapni. – Azzal elment ugyanabba az irányba, mint a bájitalmester.

Harry mikor meglátta két barátját szívből megörült. Kicsit zavarta, hogy látták őt és Perselust ilyen közvetlen beszélgetésbe merülve, de egyszer nekik is meg kell szokniuk, pont úgy, ahogy neki is meg kellett. Nem tudta mit is mondhatna nekik erről az egész helyzetről, ami közte és a két férfi között kialakult, de nem sokáig töprenghetett ezen, mert ahogy nagyapja elhagyta az ebédlőt, rögtön a nyakában találta Hermionét. Boldogan viszonozta az ölelést, és csak akkor engedték el egymást a lánnyal, mikor Ron lépett oda hozzájuk.

- Jó végre látni téged, de azt hiszem ezt sejted.

A két fiú gyorsan megölelte egymást, majd leültek az asztalhoz.

- Mi történt itt, mert van egy olyan érzésem, hogy nagyon sok mindenről lemaradtunk? – tette fel a barna hajú lány a logikus kérdést.

- Csak egyetérteni tudok vele – támogatta Ron barátnőjét, és kíváncsi szemekkel várták a választ, a történeteket.

- Majd ebéd után elmesélek mindent, de én farkaséhes vagyok, és Perselusék is jönnek már, őket meg nem untatom azzal, amit már tudnak. – Terelte el gyorsan a számára még kellemetlen témát Harry.

Közben a konyhában a két idősebb férfi támaszkodott neki a pultnak, időt hagyva az ebédlőben maradottaknak, hogy köszöntsék egymást.

- Szólhattál volna, hogy őket is hozod! – Perselus hangja kicsit mogorvának csengett a helyiségben.

- Akkor oda a meglepetés, és te sem viselkedtél volna úgy Harryvel, ahogy mostanában szoktál, megint elbújtál volna az álarcod mögé, de menjünk vissza, a végén azt hiszik, párbajozni kezdtünk!

Csendben ettek, de Harryt mulatta ez a némaság. Látta, hogy senki nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel: barátai nem tudták, hogy viszonyuljanak a bájitalmesterhez, Perselus, hogy hogyan viselkedjen továbbra is Harryvel, egyedül az igazgató szeme játszott huncut fényben. Mikor a smaragd szempár összekapcsolódott az öreg, kék íriszekkel, Harry elkezdett nevetni. Eddig bírta, bár tudta most barátai örültnek nézik, de nem tudod mit tenni vele, Albus is becsatlakozott, magukra vonva az értetlen tekinteteket. Egyedül talán Perselus tudhatta, min is nevet a két férfi.

- Jól szórakoztok? – kérdezte gúnyosan, de ő is rájött, hogy ez az egész helyzet tényleg nevetséges.

- Eléggé, hogy nevesünk rajta – felelt Harry. – Te is tudod, hogy ez kész vicc. A barátaim itt lesznek pár napig, mivel csomaggal jöttek, és neked meg kell szokni a jelenlétüket, vagyis inkább csak remélem, hogy nem fog változni semmi.

- Szemtelen kölyök – morogta ismét Perselus.

- Ezt mintha ma már mondtad volna.

- Mert talán így is van?

Miután megebédeltek, bevonultak a szalonba. Barátait ugyanúgy lenyűgözte, mint Harryt, mikor először lépett be ide.

- Várj csak Hermione, majd ha megmutatom a könyvtárat, akkor majd leeshet az állad. – Harryt jóleső érzéssel töltötte el az a boldogság, amit a lány szemében pillantott meg, tudta, ezzel okozhat neki most a legnagyobb örömet

- Nem maradhatok sokáig – jelentette ki az igazgató, majd bele is kezdett a tudnivalókba. – Harry hozzád holnap jön Kingsley, és látom, hogy kipihented magad, ezért kezdjetek ma bele az edzésekbe is. Perselus neked itt hagyom a listát a bájitalokról, amiket jó lenne, ha még ezen a héten elkészítenél, mert fontosak. Vigyázzatok magatokra és egymásra! – Rámosolygott a két fekete hajú férfira és távozott a zöld lángok ölelésében.

- Mint egy hadvezér, komolyan – mondta a bájitalok mestere, amint távozott barátja.

- Akkor te most ezredes vagy, vagy csak egy közlegény? – reagálta le gyorsan Harry Perselus reakcióját, de valahol ő is így gondolta. Katonák, akik a harcért élnek a hadvezérük óvó szárnya alatt.

- Ezredes természetesen. Azt hiszem, közlegény, három perc, és letelik a másfél óra. – Közölte gyorsan, nehogy most rontsa el a fiú a főzetet, igaz így ő fogja elveszteni a fogadást.

Harry gyorsan futásnak eredt, a barátai pedig utána, nem tudva mi is történik éppen.

Ahogy beért a laborba gyorsan megkavarta az üst tartalmát, majd elkezdte összeaprítani a macskagyökeret, és 2 perc múlva már az is a bájitalban rotyogott. Nem törődött barátaival, csak a bájitalra koncentrált.

- Fogadás kötöttünk, és pár perc, és kiderül, hogy megnyertem-e – magyarázta az utolsó műveletek közben, hogy éppen mit is csinál.

- Elmenyugtató? – kérdezte szakértelemmel Hermione.

- Pontosan. Na, akkor egy keverés, és ha minden igaz nem rontottam el semmit. – Izgatottan várta, hogy a főzet királykékben pompázzon, de tudta el kell telni pár percnek, hogy a bájital normálisan összeálljon, hogy a színe is megfelelő legyen. – Szorítsatok! – szólt hátra barátainak, mikor a főzet színe változni kezdett. Becsukta a szemét, és mikor újra kinyitotta egy tökéletes elmenyugtató főzet kúszott a látásterébe.

- Perselus! – kiáltotta el magát örömében. A pont megérkező bájitalmester csalódott, de mégis büszke tekintettel nézett tanítványára.

- Ügyes munka, de így én vesztettem – vonta le a következtetést, miközben vizes kezeit törölgette. – Most pedig menjetek, beszélgessetek, de vacsora után edzés lesz.

- Milyen? –kérdezett vissza rögtön az érintett.

- Szerintem… legyen vegyes, a végén kiesel a gyakorlatból, de most tűnés, mert nekem dolgom van.

Harryék sietős léptekkel haladtak az emeleti szobába, ahol hatalmas rendetlenség uralkodott a kétnapi pihenés miatt. A helyiségbe lépve a felfordulás okozója rögtön szabadkozni kezdett, és elkezdte összerakni a könyveket.

- Bocsi a rendetlenségért, de két napig az ágy foglya voltam, és olvastam folyamatosan, meg persze jegyzeteltem, mint látjátok. Egy pillanat, és rendbe rakom az egészet. – Harry inkább lemondott a kétkezű munka öröméről, és legyintett egyet, mire minden könyv szabályos toronyban állt, a ruhák pedig a szekrénybe repültek, vagy a szennyesbe, a jegyzetek pedig az asztalon találtak helyett magunknak, szabályos rendben.

- Te tudsz pálca nélkül varázsolni? – nyögte ki Ron ámulattal.

- Hát igen – mondta kicsit zavartan Harry. – Mindent elmesélek, csak üljünk le, ha kértek valamit, akkor szóljatok. Szóval ez egy kicsit hosszú történet, még én sem értem az egészet. Perselusszal jóba vagyok, kiderült, hogy Albus a nagyapám, állandóan edzek és tanulok, bájitalokat készítek, angyalok vesznek körül, és persze ki ne hagyjam a kéktüzet, amit én uralok, ja, és jó vagyok okklumenciából, most fogom tanulni a legilimenciát, de most elszaladok tusolni, mert bűzlök a bájitaltól. – Azzal lekapta a pólóját, kivett egy nadrágot és felsőt a szekrényéből, és már sietet is a fürdőszoba felé.

Beállt a tükör elé, és szemügyre vette magát. Most látta igazán, menyit erősödött, menyire kiszálkásodtak izmai: a sok futás, párbaj, verekedés meghozta a gyümölcsét, hisz gyorsabb lett, jobban bírta a hosszútávot, reflexei is fejlődtek. Olyan könnyűnek érezte magát, talán a barátai miatt, talán, hogy megszabadult a hatalmas feszültségtől, ami lelkét uralta, talán, hogy nem kell minden éjjel a rémálmok között vergődnie, vagy ez mind egyszerre érte el, hogy ezt érezze. Beállt a zuhany alá, és élvezte a langyos vizet. Folyamatosan azon járt az agya, hogy hogyan tálalja a dolgokat.

Maga sem tudta, hogy miért, de kicsit feszélyezte barátai jelenléte… bele sem gondolt, milyen lesz, ha az edzéseit is végig fogják nézni. Talán barátnőjét be tudja zárni a könyvtárba, de Ron… ő teljesen más esett.

Ron és Hermione meglepődve néztek barátjuk után. Felszabadultnak tűnt, nem hallatszott az a visszahúzódottság a hangjába, amit eddig mindig kihallottak belőle. Kiegyensúlyozottan adta elő azt, hogy eddig mi történt vele, mintha minden rendben lenne, pedig ők is tudták, hogy ez nem így van. Láttak a szemében, hogy súlyos dolgok húzódnak a háttérben, amikről ők még nem tudnak, és Harry sem fogja egykönnyen elmondani nekik.

- Egy hónapja van itt, és összehaverkodott Pitonnal, elég erős varázsló lett, átment stréberbe, van valami Dumbeldore-ral, van egy új ereje és tiszta izmos lett. Azt hiszem, nem unatkozott a gyerek – fejtette ki véleményét a legkisebb Weasley fiú. Hermione is csak bólintott a gyors összefoglalásra

- Igaz, de én örülök, hogy végre mindent megtesz annak érdekében, hogy máskor ne csapja be Voldemort, és hogy felkészült legyen, de úgy érzem, hogy valamit nem mond el. Elszánt… túlságosan is. Hidd el, van itt a még valami.

Mire ezt kimondta Harry frissen lépet ki a fürdőszobából. Mindhárman letelepedtek a hatalmas franciaágyra, és kényelembe helyezték magukat.

- Hogyhogy Albus máris elhozott titeket? Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elintézi.

- Mivel holnap születésnapod van, ezért úgy gondolta jobb, ha együtt töltjük, mivel más úgysem jöhet el, hogy felköszöntsön – adta meg a magyarázatott barátnője.


Harrynek csak most jutott eszébe, hogy milyen régen is nézett rá a naptárat. Egyáltalán nem jutott eszébe, hogy neki születésnapja is van, vagy volt valaha is, ez foglalkoztatta őt most a legkevésbé.

- Ki is ment a fejemből, hogy születésnapom lesz, mással voltam elfoglalva.

- Elárulód akkor, hogy mi történt, mert teljesen megváltoztál?

- Mielőtt elmesélnem a nyaramat, valamit el kell nektek mondanom – kezdett bele bizonytalanul. Már rég el akarta mondani barátainak a jóslatot, de nem tudta hogyan is kezdhetne bele. Fél, ha elmondja nekik az igazat, akkor megijednek tőle, az előtte álló feladattól, az elkövetkező életétől, mely szinte csak csatákról fog szólni.

- Emlékeztek, hogy az a jóslat, amit el akartunk hozni a Minisztériumból, összetört? – Barátai bólintása után nyelt egy nagyot, és folytatta. – Szóval azt a jóslatot Albus is ismerte, hisz neki mondták el, és ő pedig tovább adta nekem. – Ron és Hermione csendben figyeltek a beszélő fiúra, de sejtették, hogy mi lesz a vége. – Arról szól, hogy születik egy gyermek július végén, olyan szülőktől, akik háromszor dacoltak Voldemorttal, és az a valaki az Egyetlen. Ez két gyerekre is ráillet, de a jóslat azt is kimondta, hogy az Egyetlent Voldemort megjelölte és, hogy: „… olyan erő lakik benne, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. Egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik míg él a másik…”. Szóval ez minden, emiatt történt minden.

Harry idegesen túrt a hajába, várva, hogyan fog reagálni két barátja a az elhangzottakra. Végül Hermione szólalt meg először.

- Sejtettem, hogy valami ilyesmiről van szó. Gondolom, ezért van most ez a nagy hajtás, hogy felkészítsenek…

- És ahogy észrevettem elég jól halad a felkészítés. Remélem, mindent megtesz Piton, amit csak lehet. – Ron hangja kicsit sötéten hangzott, de mégis biztatóan barátja vállára tette a kezét.

Harry nem is tudod mit mondani. Megkönnyebbült, hogy ilyen természetesen fogadták, mintha ők is tudták volna kezdetektől, hisz annyi kaland után nem is lehetne ez másképp. Az eltöltött évek alatt megszokták a veszélyt, ami még erősebb kötést alakított ki közöttük, hisz tudták, ha baj van, akkor nincsenek egyedül.

Elkezdte mesélni, mi történt vele azóta, hogy elváltak a pályaudvaron. Vigyázott, hogy ne hagyjon ki semmit, de az érzéseiről nem igazán tudott beszélni, az egész történet inkább egy tényáradat volt.

- Aztán jött Voldemort mint mindig, mivel én vagyok a hobbija annak a szerencsétlennek. Igaz ez vezetett rá minket, hogy hogyan tudom uralni ezt az erőt, és kerültem ilyen kapcsolatba Albusékkal és persze Lisszivel.

- Mit csinált Voldemort? – kérdezte indulatosan Hermione.


- Mint mindig: próbált megölni, csak nem sikerült neki. Tudjátok, ezt nem tudom elmesélni, hogy mégis mi történt, még nekem is zavaros az egész, csak érzésekre emlékszem legtöbbször, vagy pár szóra… különös volt az a pár nap. Ha azt vesszük az elmúlt héten mást se tettem, csak pihentem és olvastam az ágyban vagy küzdöttem az életemért, és ez…

Nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert megjelent az angyal. Ron és Hermione csodálattal nézték a teremtményt, míg Harry kíváncsian fészkelődni kezdett, mert nem tudta mit akarhat pont most.

Remélem nincs semmi baj - gondolta a feketehajú fiú ijedten.

- Nincs semmi baj, csak azt akartam megkérdezni, hogy jól vagy e. Úgy látom, a megjelenésemet összekötöd a veszéllyel, ez elég lehangoló. – Mosolygott lágyan a védencére az angyal. – Egyébként meg szokd meg, hogy bármikor megjelenhetek, hisz már uralkodsz az azul fuego felett, még ha kezelni nem is tudod igazán!

- Azon vagyok, hogy ezt megtanuljam a többi dolog mellett. Amúgy minden rendben velem, de szeretnék kérdezni valamit – kezdett bele Harry kicsit idegesen. Nem tudta hogyan érinti majd, ha a múltjáról kérdezgeti. El is felejtkezett két csodálkozó társáról a szobában, mintha Amarillisz jelenléte mindent kitörölt volna az elméjéből. - Végigolvastam anyukád naplóját, és rákérdeztem Perselusnál a nevére, és azt mondta, hogy egy őse felesége, szóval akkor most te Perselus rokona vagy? Hány éves voltál, mikor elvitték őt? Hogy került vissza a napló a kúriába?

- Igen Perselus a rokonom, hisz én is Piton vagyok, egy kényszerházasság gyümölcse, de ettől függetlenül anyám mindennél jobban szeretett… még magánál is. A gyerekkoromtól kezdve az angyalok között éltem, nem is emlékszem másik életre, ha volt egyáltalán. Boldog voltam, semmi gondom nem volt, hisz volt egy szerető családom egy gyönyörű helyen, de ez az illúzió hamar elillant. Anyám az ellenség kezére került, és engem már nyíltan kezdtek kiképezni. Nem tellett sok időbe, hogy készen álljak a harcra. Akkor voltam körülbelül egyidős veled. Hajtott a bosszú, a gyűlölet, a vérszomj, a kétségbeesés és a szeretet anyám iránt. Aztán kezdetét vette a Nagy Csata, amit megnyertünk, de addigra már késő volt… Ignis Carté meghalt, pont úgy, ahogy mindig is sejtette. Mikor a kezeim között tartottam a testét angyallá váltam. Nem tudom hogyan, hiszen csak zokogtam felette: véresen és megtörten, de úgy látszott akkor senkit nem érdekelt mit éreztem, és angyallá tettek. Én pedig elrejtettem a naplóját abba a titkos kis szobába, várva, hogy majd megmutassam a következő embernek, aki uralni fogja a tüzet. A többit innentől te is tudod.

Harry csak nézte a tündöklő arc mögött megbúvó szomorúságot. Sose gondolta volna, hogy egy angyal képes lehet fájdalmat, szomorúságot érezni, hisz olyan tökéletesnek tűnnek, mégis most lehajtott fejjel és ezüstös könnyekkel olyan esendőnek tűnik, mint egy halandó ember. Ez a könnycsepp volt az egyetlen, keserű áldozata az angyal csatájának.

- Hogyan sikerült uralnod a tüzet? – suttogta el Harry a kérdést, amire tudta csak tőle kaphat választ. Mélyen a szemébe nézett, és várta a feleletet.

- Tudod ezt nehéz lesz elmagyarázni Scelto, mert én is csak a csatában tudtam kezelni. Anyukám volt az én reményem, de pont ő halt meg ott, ő volt az egyetlen áldozata az életnek. Mikor küzdöttem azért, hogy kiszabadítsam a legfontosabb személyt, észre sem vettem, és összeolvadtam a tűzzel. Talán a szeretet, kétségbeesés, a győzni akarás miatt… nem tudom, de azt igen, ha itt lesz az idő, akkor te is minden probléma nélkül tudod majd használni, hisz ez már a lelked egy része.

- Kivel harcoltál? Ki vezette a démonokat?

- A pokol királya – mondta halkan, majd eltűnt, de előtte még megszorította Harry kezét.

Csak nézett arra a pontra, ahol eltűnt. Tudta Voldemort, és az ő végső harca sem lesz jobb ennél: rengeteg áldozat, elfeledett nevek, elesett remény lesz az ő számlájukon is.

- Ez… ez meg mi volt? Ő volt Lisszi, az angyalod? – nyögte meglepetten a vörös hajú fiú.

- Igen, ő volt az, de menjünk le, mert vacsoraidő van, utána meg, ha akarjátok, végignézhetitek a csodálatos edzésemet, ahol szétvernek és szétátkoznak – mondta gyorsan vigyorogva, hogy elrejtse gondolatait.


***
Hermione kavargó gondolatokkal nézte az éppen verekedő fekete hajú barátját. Mennyit változott az elmúlt egy hónap alatt… talán túl sokat is. A jóslat, Sirius halála, az előtte álló feladat lenne az oka? Nem tudom, de azt igen, hogy ez a fiú itt nem az akit megismertünk, ez egy másik Harry, nem teljesen más, de már nem ugyanaz, az biztos. Nem csak neki kell felkészülnie, hanem nekünk is, ha ki akarunk mellette tartani Ronnal. Persze ehhez kicsit fel is kell nőnünk, és nem csak Ronnak, hanem nekem is. El kell vetnünk a gyermekkort és felnőni ehhez a rejtett világhoz, de mégis miért kell ennyi rossznak történnie ehhez? Utálom ezt! Voldemortot, a halálfalókat! Gyűlölöm!

***

Harry hulla fáradtan dőlt rá az ágyra zuhanyzás után. Mindent beleadott az edzésbe, hogy megmutassa barátainak, hogy mennyit fejlődött.

- Na, hogy tetszett?

- Haver, ez nem volt semmi! Nem is mondtad, hogy ennyi mindenre vagy képes – mondta kicsit szemrehányó hangon Ron. Harry csak egy apró mosollyal válaszolt, hisz jól esett neki a rejtett dicséret.

Órákig beszélgettek, de a fáradtság erőt vett rajtuk, és úgy ahogy voltak elaludtak a hatalmas franciaágyban. Rájuk nézve senki nem gondolta volna, hogy bármi gond is nyomasztaná őket olyan békésen aludtak egymás mellett, egy csendes idillt mutatva, de a látszat, mint oly sokszor, most is hamis képet mutatott, hisz mindhármuk álma tele volt kétségekkel és kegyetlen képekkel a jövővel kapcsolatban.

***

Mikor reggel Harry felébredt egyedül találta magát az ágyban. Derengett neki, hogy este csak úgy elaludtak itt mindhárman. Gyorsan felkelt, és már indult volna az ebédlőbe, de megakadt a szeme Ignis naplóján, ami a földön hevert kinyitva. Lehajolt érte, és megakadt a szeme a bejegyzésen, amit egy hatalmas vita után olvasott el először. Azon veszett össze Perselusszal, hogy szívesen eldobja az életét, úgysincs miért élnie, de ezt a kijelentése egy lavinát indított el, és a végén már csak összetört tárgyak jelezték a veszekedést. Nagy hatással volt rá akkor Ignis gondolata, így nem tudta megállni, hogy még egyszer el ne olvassa.

Hallom a lépteit, érzem a szívverését… itt van velem. Elkábít és boldoggá tesz, kínoz és szenvedek tőle, fellök és talpra állít. Minden szava hazugság az igazságban, mégis minden szavát elhiszem. Iszom a mérget nap, mint nap, mert azt akarom, hogy tovább tartson vagy pont azt, hogy minél hamarabb vége legyen? A szívemet, a lelkemet, a testemet, az eszemet: mindenemet birtokolja. Mindent megkaparintott, ami fontos számomra, és tudom, hogy soha nem hagy el, hisz hozzám láncolta magát és eldobta a kulcsokat. Ez a büntetésem ki tudja mi miatt. Engedi, hogy mosolyogjak, hogy utána sírjak, teljes erejéből a földre taszít, hogy utána felsegítsen, boldoggá tesz, hogy utána szenvedjek, megtanít futni, hogy meneküljek az elől, ami elől nem kellene, megmutatja mi a bosszú, a bizalom, a hűség, hogy egyszer ezek miatt szenvedjek. Viszont egy idő után már észre sem vettem, és lehullottak a láncok. Már nem, mint fogoly vagyok, csupán egy ember, akit felruházott a fogvatartója valamivel, amit vagy felhasználok vagy örökre a láncok közé leszek zárva. Elfogadást adott nekem és félelmet. Eldönthetem, hogy ez egy kegyelmes és jóságos dolog vagy úgy kell felfognom, hogy ez egy kegyetlen dolog, ami miatt csak szenvedni tudok... de akár választhatom azt is, hogy félek és elfogadom, hogy jó és rossz, kegyetlen és kegyes, ami boldoggá és boldogtalanná tesz. Szenvedek, ha örülök, sírva nevetek és nevetve sírok. Ezt kapom, ha elfogadom az utolsó választást. Ezek után már nincs szüksége a kulcsra, hogy maga mellett tudjon, hisz mellette maradok az úton, hogy minél hamarabb vége legyen, hogy minél több időt töltsek el szabadon. Ezt kapom az élettől, mert ki a kulcsokat eldobta maga az ÉLET. Csak azt sajnálom, hogy oly kevés ideig sétálgatunk a járdán, ami számomra túl rövid.

Bezárta a naplót, és az éjjeli fiókjába rejtette, majd leszaladt az ebédlőbe, ahogy eredetileg tervezte. Gyorsan haladt el a szebbnél szebb képek és különleges tárgyak mellett, amiket különleges aura vonta be, de eddig még nem sikerült kideríteni, hogy mi. Mintha az egész kastély megtelt volna valami furcsa érzéssel, ami el akarná nekik mondani, mi történik, de ebben meggátolja valami. Belépve rögtön meglátta lakótársait és mellettük nagyapját és Kingsleyt is.

- Jó reggelt! – köszönt udvariasan Harry. Elsőnek nem ugrott be neki mit keres itt a sötétbőrű férfi, de aztán eszébe jutott, hogy ma kezdődnek az órái vele.

- Boldog születésnapot! – zengte egyszerre mindenki. A születésnaposnak eszébe sem jutott, hogy ma született meg, de rögtön elvigyorodott, és mindenkivel kezet fogott, és megölelte Hermionét.

- Uram, akkor ma kezdjük az órákat? – kérdezte rögtön, mert nem akarta húzni az időt.

- Mihelyst megreggelizel és kibontottad az ajándékaidat el is kezdjük. Jobb, ha nem húzzuk az időt.

Harry csak egy bólintással jelezte, hogy egyetért vele. Szemével Perselus tekintetét kereste, és mikor megtalálta csak ennyit mondott neki őszinte mosoly kíséretében.

- Azt hiszem, hogy meg van a miértem örökre.
- Biztos vagyok benne, hogy eddig is meg volt, csak nem merted kimondani.

Senki nem tudta miről beszélnek, de mielőtt rájöhettek volna, Harryt gyönyörű kék színű tűz vette körül. Senki nem tudta, hogy mit tegyen, így csak várták, hogy mi fog történni. Mikor a tűz lecsillapodott csak annyit láttak, hogy Harry kezében egy kard volt, és mellette az angyal állt, akinek a kezei Harry vállain nyugodtak.

- Végre szabad vagy – suttogta Lisszi Harry fülébe, miközben végighordozta tekintetét a jelenlévőkön.