44. Szerek tartása

- Szerelmem, ébresztő...

Nyögtem egyet, és a hang irányába fordítottam a fejem. Vagyis megpróbáltam, de egy párna közénk állott.

- Kicsim, ideje lenne...

Most már teljesen éber voltam, és nem értettem, miképp lett magas hangú női suttogás az én Sevem szexisen mély hangjából... Sophia volt az, az ágyán térdelt és Lisszabont szólongatta. Mivé lett az életem?!

- Szólítottál? – sóhajtotta a kisasszony, és megrezzentek finom pillái. Ó, hogy azt a komédiázós selyemharisnya-rázó fajtáját!

- Reggel van! – állapította meg elégedetten Tessie is. Ő a változatosság kedvéért engem kémlelt; derűsen mosolyogva, még félig az álmosságot pislogva tekintetéből. Legalábbis remélem, hogy csak azt.

- Kedvesem, kelj fel, eljött a reggel... – folytatta állhatatosan Sophia, szintén Lisszának címezve.

- Hozzátegyek én is valamit? – morogtam. – Kaja, pia, szex. – Azzal a másik oldalamra fordultam, és elégedetten hallgattam a hölgyek megnyekkenését.

A zuhanyzóban már nem voltam ilyen fölényben. – Ezt meg hogy képzelted? – rántotta meg a karom Sophia, ahogy beléptem a hűvös kis zuhanycellába. – Erkölcstelen kifejezéseket pufogtatsz Lisszabon előtt!

- Hol itt az erkölcstelenség? – pislogtam még mindig álmosan, és tapogatózni kezdtem a hideg víz irányába. – A kaja?

- Vagy a többi. Kérvén kérlek, változtass a viselkedéseden. Egyelőre ezt nem tűrhetjük el – jelentette ki sápadtan – lefoszlott róla a tegnapi smink -, és indulatosan belépett a maga fülkéjébe. Ezt nem egészen értettem, elvégre emberi ügyekben ilyenkor reggel még nem vagyok kompetens. Lassan vállat vontam, megdörgöltem a szemem, és gondolatban Sev nyakát csókolgatva mosakodni kezdtem. A képzeletbeli lepedőgyűrögetés mindig megnyugtat. Kisvártatva a többiek is megérkeztek, és én feljegyeztem a csata-noteszomba, hogy ezentúl nem maradok kettesben Sophia-val. Kétes elem, mint minden második nő.

- Mi a mai program? – fordultam Tess felé, mert ő tűnt a legkészségesebbnek aziránt, hogy meghagyja az életem.

Ártatlanul pislogott rám. – Órák – vont vállat, és lehúzta magáról a talárt. Aha, most jön ,,a lányok együtt fürdenek” rész, aztán cirka félóra múlva ,,a lányok együtt szenvednek”. Hogy is hívják azt az iskolavezető palit? Eugene... vagy valami más? Tedd-be-ne-aprózd? úr? Edgar? Agár? Á, megvan, milyen névvel áldotta meg az ég. És milyen szülőkkel. Edgar ő, úgy Edgar, ahogy én vagyok Susan, Marie és Nemesis egyszerre! Hány az angol igazság? Még szereznem kéne egy nevet, hadd menjen oda negyediknek.

- Az első órájuk Ibsen professzorral lesz – nyomott a kezembe egy rühes lapot egy vadidegen felnőtt-egyén. Ahogy jobban megnéztem, idesavanyodott kaszárnyauborkának tűnt, neve, neme ismeretlen. Nevethetnékem támadt. Mit fog tanítani, A vadkacsá-t? A lányok már kevésbé tűntek vihorinak, valószínűleg se lövésük, se sütnivalójuk, se egyéb felszerelésük nem volt ahhoz, hogy belőjék, mit művelt a szépirodalomban Henrik Ibsen. Bár legyünk igazságosak: én meg ahhoz nem tudnék most hozzányögni, mit művelt egész mostanáig ez a másik Ibsen.

Megbámultam a rühes papírlapot – mint kiderült, stílusosan besárgított pergamen, perverz sznobok részére -, és megstíröltem a csütörtököt. Tök jó, első óra mágiatörténet, ez nincs messze az irodalomtörténettől, a második szépírás, a harmadik... hát az Isten is kegyes néha, bájitaltan.

Mi a szösz, szószszerkesztés is szerepel az étlapon? Tömör gyönyör, hogy itt tölthetem a nyarat. Remélhetőleg nem partiképes koktélokat fogunk kotyvasztani, és a keletkező folyadékkal megmérgezhetem szobatársaim itt tartózkodásának idejét.

- Kinek van egy tanárlistája? – fordulok oda a szmötyivel a kezemben egy kollégához. Érdekes, hogy az együttalvás milyen építő jellegű a kapcsolatokra nézve; mindenki a szobatársaival vegyül, még én is velük üldögélek.

- Kire vagy kíváncsi? – Lisszabon egész segítőkésznek bizonyult.

- Ábécé-sorrendben, kérlek – vonok vállat. – Ki mit tanít, hobbija, lekenyerezhetősége, csillagjegye... meg ami eszedbe jut.

Gondolkodik, jelezve, hogy mindjárt jut. – Mr Ibsenben tisztelhetjük a mágiatörténet professzort...

- Kellemes együttlét lehet – szúrom közbe, de látva homályos tekintetét, eltekintek a homogén ötletektől.

- Utána szépírás következik. Nos, ez nem állandó poszt, kedvesem, évenként váltják. Ahogy a bájitaltan, a lovaglás, az udvari etikett, a jóslástan, a rúnaböngészet és... a mugliismeret terén is, a Woodcroft a változatosságra törekszik.

- Csak a sötét művészetek, a mágiatöri, az átváltozástan és a bájkeverés tanárai állandók – jegyzi meg oldalt egy darab pórnép. Lisszabon csúnyán néz rá, mint egy caesar a félig halott gladiátorra.

- Bájkeverés? – rendezem át az arcformám. – Az mi?

- Ne is figyelj rá, édesem – rázza a fejét Lisszabon. Még egy lenéző pillantás, és a gladiátor máris holtan esik össze. – A bűbájtanra gondol.

- Sárvérű, mi? – súgom a fülecskéjébe, hogy szerezzek nála egy jó pontot. Ő bólint, én virulok, és elégedetten elraktározom az információt. Zsarolás, mardosás, koholás – szolgálatotokra!

- Na és az átváltoztatástant miért hívjátok így? – folytatom őkecsessége puhítását. – Ez is újabb gusztustalan szleng?

- Nem – tekint rám mulatva -, ez a neve. Átváltozástan, nem átváltoztatástan. Mi változunk át, nem a tárgyak.

- Animágia? – kérdem megütődve.

- Púderezés.

Megütődésem hatalmas csattanással folytatódik, és ahogy Lissza’ – bocs a vágásért – rám pillant, rögtön szükségét érzi a kielégítőbb magyarázatnak. – Arcigazítás, szemhéjszínezés és egyéb aranyos tennivalók – mondja mosolyogva, és elfordítja a fejét, hogy ne kelljen tovább szemlélnie az emberi butaság határvonalait. Én ledöbbent képpel üldögélek, és még pirítósom vajazása sem tud kihúzni ámulatom mélységeiből.

A tanárok további körbekérdezése felesleges volt és indokolatlan. Nevekkel dobáltak, amik semmit sem jelentettek nekem, és anekdotákkal, amik minden valószínűség szerint hamisak voltak. Egyetlen vezetéknév tudott kihúzni az előbbi szakadékból, és ez a szó nem más volt, mint:

- Snape. – Egy csendes pillanatig a villámmal egyensúlyoztam, ami ki tudja, hogy került a kezembe a pirítós mellé.

- Severus Snape? – kérdeztem vissza gyanakodva, mire Tessie bólintott. – Nem is mondta neked?

- De – merengtem vissza az elmúlt napra. Mondta, hát mért is ne mondta volna. Csak éppenséggel nem kiabálva és nem félkövér betűkkel, úgyhogy sajnos figyelmen kívül hagytam. No sebaj, legalább már a bájitaltan élvezetes volta be van biztosítva. Ha az éjszakák nem is, az óraközi szünetek mindenképpen kellemesebben telnek majd.

A mágiatörténet szűk családi körben ért. Szorongatóan szűkben. Férfihiányos cafkák ültek körülöttem, szám szerint tizenhárman, hogy ne legyünk babonásak. A tanár se volt egy Eugene Rastignac, így az óra nagy részében lefelé bámultam, az önműködő pennámat csodálva. Itt senki se írt. Kicsi ujjacskáik letörtek volna a munkától, körmük természetadta szépsége meggörbült volna az igénybevételtől. Így jobb híján bűbájt alkalmaztak lustaságuk kiélése érdekében. Jómagam a közönség segítségét kértem az idegen szavak elgajdolásához, és begyűjtöttem néhány fitymáló pillantást. Remekül álltam a dolgot, azzal nyugtatva büszkeségem, hogy a fitymáláshoz ők, a fitymához meg én értek kiemelkedően. Erre a gondolatra elvesztegettem pár lopott percet, és mire visszatértem a bájitaltan bűvköréből, kicsengettek. Legalábbis azt a csörömpölést akár annak is nevezhetnénk.

Szépírás? Kullogtam a lányokkal a következő terembe. Csillámok, fodrok, miegymás. A rám leselkedő csipkerengetegben hirtelen el is vesztettem bajtársnőimet, akik az alkalmat kihasználva egy táblához közeli asztalhoz ültek le.

- Rendkívüli híre van a férfiúnak – tájékoztatott Sophia, aki megszólításomat valószínűleg békülésnek szánta. – Elismerésre méltó bibliográfiával rendelkezik.

Többre már nem maradt idő; egy magas, karcsú alak robbant be elénk, megrázva hosszú, szőke haját. Mint ahogy elég gyorsan rájöttem, tanárnak képzelte magát – és igaza is volt.

- Kisasszonyok – hajlott meg elegántosan. Hahh, ki gondolta volna, hogy erre a fél terem felsóhajt?

- Lochart professzor úr, igaz az, hogy jó ideje elvonultan él? – sóhajtotta nem messze tőlem Tessie, az ártatlan, aki az utolsók között volt, akiktől árulást vártam volna.

- Valóban így történt – biccentett negédesen mosolyogva az úrficska. – Ám az elmúlt hetekben letettem erről az életmódról, hogy magácskát és társnőit taníthassam. Visszatértem megérdemelt társadalmi pozíciómba, és...

A továbbiakban kör-ixet játszottam a padban.

Negyven lightos – cukortól és értelemtől mentes – perc múlva, miután megtanultam, hogyan kell stílusosan és erotikusan aláírást gyártani, a következő terem felé gyalogoltunk. Valamiféle égi kegynek köszönhetően elérkezett a bájitaltan-óra ideje. A katedra itt is közel kígyózott a tanulói bástyákhoz, és elképzelni sem tudtam, hogyan leszek képes eltölteni negyvenszer hatvan másodpercet Sev társaságában anélkül, hogy ez idő alatt legalább harmincszor hatvan alkalommal benyúljak a nadrágjába.

Zavaromból a sors mentett ki, ugyanis a tanár személyében egy középmagas, kedves arcú öregembert tisztelhettünk. Nem sokkal becsengetés után sétált be a terembe, és úgy nézett ránk, mint aki nem tudja, hogy ő nem az, akinek lennie kellene. Visszatartottam a taccsot, hogy ne dobjam semerre. Öreg volt, öreg! Már ahogy idős emberekkel ez lenni szokott.

Tüntetően nem figyeltem a nevére, és unottan malmozgattam ujjaimmal, amíg neki nem kezdtünk a szerelmi bájital főzésének. Ó öregember, mért vagy te öregember? Végtelen szerelemmel gondoltam Sevem nem létező ráncaira, és ez a szerelem annál végtelenebb lett, minél többen rontották el körülöttem a főzetüket. A termet beborító kipárolgások és miazmák bársonyos illata behálózta az agyam, és kis híján elaléltam a vágytól, hogy kedvenc gyámomat minél közelebb tudhassam. A többiek is hasonlóképp érezhettek, mert kisvártatva keserű sóhajoktól volt terhes a levegő – nem más -, és a fiatal lányok láthatóan felhevült állapotban tekingettek a kezükben lévő hatalmas fakanálra. Én, aki Sev készletéből csakis a legjobbakban részesültem, hivalkodóan tartottam azt a kecses és szépen formált eszközt, amit az oktatásra rendelkezésemre bocsátott volt. Nemsokára már egyenesen örültem az öreg tanár jelenlétének, és bele sem mertem gondolni, mi minden történhetne itt, ha személyes varázsával nem hervasztaná a kedélyeket.

A következő óra lovaglás volt, és áldottam az igazgatói testületet, hogy ilyen kíméletesen bánik a fiatalság testi-lelki vágyaival. A lányok szinte megrohamozták a lovakat, és a szerencsétlen állatokon látszott, hogy csak a megszokás segíti őket menekülésvágyuk legyőzésében. Csak én nem jeleskedtem a felkapaszkodásban, és rövid idő alatt a társaság középpontjába kerültem.

Egy szőke bájkirálynő, név szerint Teresa Malfoy igencsak igyekezett minél elegánsabban és – ennek ellenére – minél hangosabban nevetni, amikor kijelentettem, hogy én még sosem. De nagyon nem. Soha-soha. Zavaromból a tanár megjelenése zökkentett ki; egy tizenéves suhanc vigyorogva végigsimította a hátam – láttam, hogy vigyorog, mert nekem még a hátamban is szemem van, csak ezt nem diktáltam be a tanulói adatlapomba -, és felkért, hogy válasszak lovat.

- A kocsisunk – dicsekedett Teresa. – Robin, üdvözlöm! – integetett vehemensen a hátam mögé. Kissé irritálni kezdett, hogy itt minden a hátam mögött folyik, így inkább megfordultam, és közöltem a tanár-kocsissal a közölhetetlent: hogy nem tudok lovagolni.

A tekintete semmi jót nem ígért Sev privilégiumaira nézve, mikor azt sunnyogta vissza, hogy majd ő mindenre megtanít.

Nem ecsetelném kínjaimat a nyájas olvasó előtt, inkább rátérnék afelett érzett örömömre, hogy ez az óra se tartott tovább, mint a többi. Görögre már úgy vánszorogtam, mint akinek a lábai közé lőttek – és ezt saját ügyességemnek köszönhettem. Bár nem estem le a (magas) lóról, talán jobban tettem volna, ha megteszem, már az első tíz percben, hogy ne kelljen kibírnom az azután következő combsúroló, kellemetlen mozgástervezeteket, amik – esküszöm! – a lovamnak legalább annyira rosszul estek, mint nekem.

A nyelvtanulás iránti feltétlen vággyal ücsörögtem Lisszabonék mellett az asztalnál, tudván tudva, hogy életembe csakis az ilyesmi hozhat értelmet és világosságot. Vagy legalábbis – nem kell hozzá ló.

S mekkora volt a meglepetésem, amikor az ajtón – egek! – Severus sétált be! Bár még nem merültem el a nyelvészet ingoványos területű tudományában, kis híján félrenyeltem, ahogy nagy talársuhogtatva belépett. Ránéztem, és rögtön tudtam, hogy végem van. A lányokban szintén működésbe léphetett a másfél órája belélegzett bájitalgőz, mert a terem nemsokára parfümillattól szaglott; a szorgalmas kezek máris nyúltak a retikülökbe, és diszkrét mozdulatokkal permetezték a nemesi kebleket.

- Üdvözlöm önöket – szólalt meg Sev egy óvatos fintorral, ami valószínűleg Tessie varangydudva-szagú parfőmjének szólt. – Amint tudják, latint és görögöt fognak tanulni tőlem az elkövetkező nyolc hétben. Tisztában vagyok vele, hogy elsősorban nem a művelődés kedvéért jöttek ide, de elvárom, hogy némi igyekezetet tanúsítsanak, miképpen én is igyekszem majd átadni önöknek az élethez oly nélkülözhetetlen tudást.

Jómagam pedig azzal voltam tisztában, hogy Sev szövegének megértéséhez Lochartnak és Malfoy-kocsisnak szótár szükségeltetett volna.

- Ignoráljuk tehát azt a körülményt, hogy önök nem tartják fontosnak a nyelvismeretet, és ugorjunk a rendhagyó igékre – folytatta szívszerelmem, és természetesen ignorálta azt a körülményt, hogy megszállottan bámulom. A lányok kissé csalódottan nyitogatták füzeteiket, és csalódottságuk csak fokozódott, mikor Sev közölte velük, hogy nem tűri a diktáló bűbájt. Hátradőltem, és alattomosan somolyogva megállapítottam magamban: bevégeztetett. Itt vér fog folyni.

- A firstladynek bibis a keze? – nyöszörgött gúnyosan Sophie, amikor Lisszabon kis híján sírva elterült az ágyán. Sev után még egy tanár, az etikettes is kijelentette, hogy csakis a saját kézzel való jegyzetelést fogadja el, és ez túl sok volt az ő lelkivilágának. Jómagam csak a nadrágomat igazgattam, és azon tűnődtem, merre találom a legközelebbi ruhaboltot. Ugyanis az egész napja tartó kiközösítés-hadjáratot – a gatyám miatt – elég nehéz volt már elviselni.

Lisszabon felnyögött, és durcásan meredt a mennyezetre. Ezt viccesnek találtam, és ezért lakolnom kellett. Sophie máris vadul dögönyözött a szokásos rendreutasító pillantásával.

- Jól van, na – búgta végül -, ne vedd a szívedre, édesem. – Lisszának címezhette, mert őkisasszonysága azonnal meg is felelt neki, hasonlóan elbűvölő stílusban osztva a kegyet. Magukra hagytam őket, hátha magányra vágynak.

Az első nap tehát eltelt; mire felkereshettem volna Sevet, kiderült, hogy már távozott az iskolából, és ebből következően valószínűleg kevésbé hiányzik neki a társaságom, mint nekem az övé. Ezt rendbe tettem magamban, és máris készen voltam sebeim szétosztására. Lisszabon alkalmas alanynak tűnt, de sajnos keménykezű női gáhdödámja megakadályozott köztünk minden súrlódást. Nem sértegethettem őt. Kénytelen voltam magamban puffogni kivárni az estét, és össze-vissza körözni a csöppnyi udvarom, feles energiáimat lecsapolandó.

A csapolás olyan jól sikerült, hogy este alig bírtam visszavánszorogni a szobánkba. Pedig ott várt a neheze! Hét lány, és láthatóan csak én hiányoztam a teljességhez. Mikor beléptem, Luna Lovegood megigazította az álarcát, és üdvözült hangon közölte: mind együtt vagyunk. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy a többiek arcát is színes csipkefátyol fedi, és baromira nem sietnek felvilágosítani, mi a fene folyik itt az izzadtságon kívül. Olyan meleg volt, mint egy kohóban, és fényt csak az éjjeliszekrényekre rakosgatott gyertyácskák szolgáltattak.

- Égessünk – jelentette ki Sophia.

- Adjatok neki álarcot – rendelkezett Lisszabon, és máris több mint hat kéz nyúl felém. Közelebb ráncigáltak, és a fejemre kötöztek egy rózsaszín selyemkendőt, amit, bár átláttam rajta, meglehetősen nehezen viseltem el.

Kört alkottunk; középen Sophia és Lisszabon állott, mint két őrködő strázsa valami istentelen szertartás felett. Kezükben egy-egy gyertyatartót fogtak. A lángok megfestették a termet, különböző színeket vetítve a falakra, zöldet, kéket, rózsásat, amilyen fátyol csak előfordult a lányokon.

Nem értettem, mi folyik itt, csak aludni akartam.

- Szerelem – suttogta a hirtelen beállt csendbe valaki, aki csakis a szomszéd szoba ismerősei közé tartozhatott. Kendője alá nyúlt, és kihúzott egy szálat a hajából, majd lassú, álmatag mozdulattal a gyertyalángba tartotta.

- Test – búgta a következő, és megismételte a hajszálhasogató szertartást.

- Tűz – folytatta Lisszabon, és ő is feláldozott egy kis hajat.

- Vágy – súgta egy másik, és hasonlóképp cselekedett.

- Misztérium – szólt Tessie.

- Szeretkezés – búgta Sophia, mire a kör egyöntetűen felsóhajtott.

- Férfi – nyögte-lehelte egy másik.

Rám került a sor.

- Vátszjájana – mondtam bársonyos hangon, és egy fekete hajszálat toltam Lisszabonék gyertyája fölé.

A bűz förtelmes volt. A lányok kivétel nélkül hosszú hajzuhataggal rendelkeztek, így egy-egy hajszáluk elégetésével is igen kellemetlen szaghoz jutottunk. Szerénységem szinte nem is ártott semmit a körülbelül negyven centis hozzájárulással.

- Fogadom, hogy ezen a nyáron is szeretni és tisztelni fogom mindezt – szólalt meg Lisszabon áhítatosan a kör közepén.

- Fogadom – ismételte a csapat engedelmesen.

- Fogadom, hogy az igazi férfit minden körülmények között felismerem és imádom – folytatta elégedetten Sophie.

Ám legyen, fogadom.

- És fogadom, hogy űzöm a bűnt, míg haza nem kerülök – fejezték be egyszerre, és nekem torkomon akadt az ismétlés. Sophia és Lisszabon csókolózni kezdtek a kör közepén, mire az összes lány ledobta álarcát, és vadul összeölelkezett.

- Hívjátok Robint – rendelkezett valamelyikük, és Tessie engedelmesen kisietett az ajtón. Én a falig hátráltam, és igyekeztem nem feltűnést kelteni idegenkedésemmel. Eddig sikeresen megúsztam, hogy megöleljenek – a többit vajon hogy fogom megúszni?

Egyszeriben sikerült komolyan vennem, amit Sev mondott az iskola hagyományaival kapcsolatban.