Luthien Lovemagic Oldala

Nemesisnek ismét problémája akad egy pár vámpírfoggal. Severus kicsim lesz. Dumbledore eláshatja magát. A Fúriafûz dühöng. Ja és Hermione hókarú. Na és mi a helyzet a varázslóetikettel? Nem Sev fog gyõzni benne...

41

Végítélet

A beszélgetésünket követõ napon ez az õrült már készen is állt ahhoz, hogy elcitáljon egy helyre, ahol még életemben nem jártam, és ahol az apám állítólag felnõtt (érdekes kontraszt). Nem tudom szavakba önteni a döbbenetet, amely elfogott, mikor Sev felsétált hozzám, és elémlebegtetve üres ládámat megparancsolta, hogy félórán belül legyek kész a pakolással, és hurcolkodjak le az udvarra a Fúriafûz mellé. – Az az egyetlen fa, amit meg tudsz különböztetni a többitõl – indokolta meg mogorván, és már itt sem volt.

Pompás érzés, hogy nemcsak az évzáró ünnepségen, de még a búcsúreggelin se vehetek részt. Sebaj… Severus megmondta, hogy a Griffendél nyerte a pontversenyt.

Öntsék a hajamra a Veritaserumot, ha egy csöppet is érdekel.

Elég körülményes volt összekészülnöm: a ruhásszekrényem romokban, a bájitalos flaskák pedig olyan ártatlan érdeklõdéssel néztek le a polcokról, hogy nem volt szívem ládába dobálni õket. De megtettem, hisz kegyetlen vagyok.

S már jön is Severus, bizonyára egy pompás reggeli bezsákmányolása után, és bûntudat nélkül veti rám a tekintetét, holott én ma még semmit sem ettem. Ha nem lennék edzésben e tekintetben, azt mondanám, megérdemelné, hogy itt helyben éhenhaljak, és akkor végérvényesen lemondhatna jövendõ gyermeke hõsi lelkû anyjáról. Bár szerény emlékeim szerint ,,hõsi Ulyxes” volt hõsi lelkû (,,Alcinous szigetén”…), de fene vigye el az összes történetírót, aki nem a szülés tragikus lemondásait méltatja.

Istenem, szülés… még most is beleborzongok, ha eszembe jut a dolog. Éjt nappallá téve (a tegnapi éjt tettem azzá) elmélkedem rajta, vajon ki és miképpen lesz képes kárpótolni engem mindazon borzalomért, ami mostanság rám vár. Ez nem igazság; azt hittem, az RBF az egyetlen nagy és halálos megmérettetés, amely ezekben az években várhat rám!

Tudná csak meg a többi szenvedõ tanuló, hogy van rosszabb ennél! Még Hermione Granger is jóval lelkesebben tanulna, ha tudná, cserébe mitõl kímélik meg – pedig az nagy szó, hisz ahogy hallom, õ nem is ismer más elfoglaltságot.

Jó neki.

Eposzi jelzõje légyen ezentúl: Ártatlan lelkû Hermione (a Hókarú Naoszikaánál is találóbb, valljuk be). Én meg felveszem a Sokat Szenvedett Nemesis Istennõ nevet. Senki sem ígérte, hogy ennél jobb vár rám; ezenkívül garantálom, hogy mindezek után igenis kiérdemlem az istennõi címet. Uff, én beszéltem. Ha nem is avatnak azzá, én máris azzá avattam magamat, valamint hõssé, mártírrá - s a következõ fokozat: halottá.

Miért, miért, hogy még a csomagjaimat sem hajlandó utánam vinni? Mellém lép, mint holmi unott lelkû komornyik, és várja, hogy szalutálás nélkül végigvonuljak az elõcsarnokon, a saját holmimat cígerölve.

Persze, rászórhatnék egy Hebetust… sõt, ezt is fogom tenni – már bebizonyosodott, hogy hiába várom Sev segítségét.
Pedig elvileg létezik olyan, hogy varázslóetikett, nemde? Ugyebár a mugliknál a férfi megragadná a csomagokat s vinné útjára - itt, nálunk, Unott-honban tehát úgy lenne ildomos, hogy udvariasságból vagy egyéb nyomorból a férfi szórja rá a mozgatóvarázst a bõröndömre, megkímélve ezzel engem a felesleges fáradságtól (ld. Pálcapöccintés menüpontnál).

Igen, érzem, hogy így illene, de Severus nem sok leckét adott még Illenéktanból. S õ maga még kevesebbet vett, ha jól sejtem.

Drága Potter, édes Potter, gyõzd le a Nagyurat, mielõtt szülnöm kell! Ígérem, ezentúl minden vasárnap kéjfõzetes csokoládépudingot fogok keverni neked, és ezüsttálcán hozatom fel Draco Malfoy fején!

Miért, miért, hogy az imáim sohasem találnak meghallgattatásra?! Bár könnyen lehet, hogy találnak… és valaki nagyon figyel odafönn, hogy még véletlenül se teljesüljenek, ellenben rámküldik a visszájukat. Nyugalmat kértem, és Black-házat kapok, csekély gyönyört kértem és gyereket kapok. Csupán egy mazochista pedofil állat tudna örülni ezeknek a csodás eseményeknek, melyek manapság ostromolják az életerõmet. (Ez lenne a Nagyúr?... )

- Vigyázz, hova lépsz. – S a következõ pillanatban képen töröl egy bazi nagy faág. Köszönöm, Severus, ennél késõbb nem tudtál volna szólni? Mondjuk súgdoshatnád a hullám fülébe.

Kicsit elhagyom magam, és kecsesen ráhanyatlom törékeny csomagjaim egyikére. Ne segíts, letörne a derekad. Á, segítesz. Ez derék, letörés nélkül, de igazán, szólhattál volna elõbb is, hogy ez a gaz nagyobb ragadozó, mint azt távolról hittem. Ezentúl csak a csillagvizsgálóból merem majd nézegetni ezt a növényt, távcsõvel.

- Ha fölszed…nél… megköszönném – nyögöm, és megpróbálom eldönteni, melyik oldalra görbült el az állkapcsom.
- Már rég megtettem. – Juhé! Sev megint nagy tanúbizonyságát adta diákszlengben való jártasságának. S mint mindig, most is a legjobbkor… Ám téved; köztünk soha egyetlen randi sem folyt le, ha más lefolyt is – nem járunk, és nem szedett fel.

Semmilyen tekintetben, mert még mindig a bõröndömön nyögdécselek.

- Wallace, hiába akarsz meghalni, tovább kell mennünk. – Tessék, készíthetik a próbafelvételt, ilyen egy ,,kijózanító hang”! A Három Seprûs néninek is becsületére válna, habár lehetséges, hogy ott nagyobb a kereslet a bejózanításra.

Jobb is lenne, ha meghalnék, már én magam is unom a szóvicceimet. (Gondolatélc, szóélc, vajon melyik a jobb, te ész? – Freud azt mondja, az elõbbi…)

Sev felnyalábol, talán sejti, hogy utolsó perceimben még meg kéne termékenyítenie. De nem teszi - felültet. Mintha nem tette volna már meg épp elégszer, méghozzá alaposan, a trójai faló se nyihog olyan szépen, mint én, ahányszor már engem lóvá tettek. Na mindegy, most minden bizonnyal a harci sérüléseimet veszi szemügyre - és felszisszen.

Tudtam én, hogy rondára sikerült, de azért annyira semmi sem lehet ijesztõ, hogy a mi jó Snape-ünk megrémüljön tõle! Maximum életre szóló károsodás érte az arcom ezen a nyomorult varázstelepen, rá se rántson (,,De kapitány úr, akkor inkább rárántok”*).

Nem hiszem, hogy Severust zavarja a dolog, hisz a testi sérülés tudtommal nem örökölhetõ. Pláne nem fertõzõ, igaz, én is épp az imént kaptam meg, de egy fától, az meg nem lehet hordozó, csak ütlegelõ (már ez is épp elég egyedi dolog, hogy egy fa ossza az igazságot).

- Fel tudsz állni? Úgy látom, a lábadat nem érte ütés – jegyzi meg a sértetlen úr mellettem.
- Csodás… megfigyelés – szûröm a szavakat a fogaim közt, és nem mozdulok. Optimista lévén megállapítom magamban, hogy még ez is jobb, mint ha a fogaimat szûrném a szavaim között – akkor aztán tényleg oda lenne hetedhét méteren híres szépségem.

Megtapintja az orrcsontom, majd az állkapcsom, mire a belém nyilalló (már megint egy ló, de a kellemetlen fajtából) fájdalomtól kis híján megharapom a kezét – és ebben csak az tart vissza, hogy, fogalmazzunk finoman, mozdítani sem tudom magam nyaktól felfelé.

- Nem túl szép – sóhajtja, és letérdel mellém. – Légy oly jó és ne szólalj meg, míg lakott területre nem érünk.
- Nem thudsz… - préselem ki a két galád szájszökevény szót, és várok, hátha Severus rájön, mit takar ez a mondat.
- Nem áll módomban meggyógyítani, nincs nálam egy fia gyógynövény sem. És most, Wal…
- Rhajhtuk fek…szem – dörmögöm, és érzem, hogy felrepedt a szám.
- Parancsolsz? – Udvariasan közelebb hajol, majd a fejét csóválja, és végigfektet a földön. – Legyen.

A hangok alapján elkezdte kipakolni az egész bájitalszettemet, egyre-másra dobálja és töri szét a fontos dolgaimat, és két lábbal tapos és ugrál a fioláimon.

Bár az is lehet, hogy csak az én fülem cseng az un-fair pofontól.

- Sajnálom – mondja lassan, érthetõen, mintha az agyi központomat érte volna sérülés – Nincs iszakvirágod. És most menjünk.

Lágyan a karjába vesz, int a bõröndjeimnek és ládáimnak, mint egy testõrré avanzsált karmester, és botorkálva megindul velem a birtok széle felé. Mikor kicipel a vadkanos kapun, magamban elégedetten megállapítom, hogy most már legalább osztozunk terheimben.

Igen érdekes dolog a kényszerhoppanálás. Akkor meg fõleg, ha törött állkapoccsal húz-von magával egy halálfaló. Egészen felvidultam tõle. Most épp az eszméletemet keresem; a publikum szerint igen kevés sikerrel.

- Ébredj már! Vagy itt szándékozod kihordani a közös utódunkat is? Nincs kedvem merõ szeretetbõl napokra letáborozni melletted. – Severus veszettül ráz, és szerintem rugdal is, mert csillagokat látok.
- Be kell mennünk a házba, nem láthatnak meg! – Még egy erõsebb nyomás a karomon, és már nyitom is fel a szemem. Elég volt! Teljesen bedagadt az állkapcsom, már nem bírok megszólalni sem.

- Hmm-hmm – közlöm Sevvel az észrevételeimet, és a talárjába temetem az arcom.
- Ahogy mondod, Wallace. Na indulás. Állj lábra, nem foglak a rendtagok elõtt is cipelni.
Hebetus. Hebetus, hebetus, hebetus!
- Akarsz valamit mondani, vagy csak idõtöltésbõl tátogsz?
Legszívesebben képen törölnélek, aztán leöblíteném a vért az ütéshez használt felmosórongyról.
- Rendben, elviszlek az útpadkáig, de remélem, tudod, hogy kellemetlen választ fogok adni, ha bárki kérdõre von.
Hebetus!!! Erre találták fel!
- Persze használhatnék lebegtetõ bûbájt is, esetleg Mobilicorpust, de megsúgom, valahogy nem nõttek a szívemhez ezek a varázslatok.
És akkor is Hebetus.

A járdán aztán talpra állított, és fürkészõen nézett rám.
- Csak utánad.
Aha. Persze, nap mint nap besétálok üres falak mögé két ház között!
- És nem ártana, ha indulnál. Lassan apád is feltámad, olyan remekül húzod az idõt.
Lassan leszállhatnál az apámról, nyomoru…
- Azt mondtam, tûnés! Nem érdekel, hogy nem tudsz beszélni, Wallace, azért járni még tudsz! Befelé!
Mégis hova, az Isten és Merlin és Lucifer és Lucius verjen meg?!
- Ne akard bemesélni nekem, hogy nem látod a házat! Évszázadok óta a Blackek tulajdonában van; ha valakinek, hát neked látnod kell.
Megfelelõen értetlen az arckifejezésem ahhoz, hogy ezt megmagyarázd?
- Egyenes ági örökös vagy. Fidelius-bûbáj ide vagy oda, neked mindenképpen látnod kell.
Fidelius-bûbáj ide vagy oda, nem látom.
- Remek! Látom, napestig itt állhatunk. Én nem vihetlek be, nem én vagyok a titokgazda.
Íme a kulcskérdés, mely elvezet a probléma megoldásához. Minden problémáéhoz. Hol van Dumbledore?
- Dumbledore kézírása kellene… Pottert is így vezették be… De nem, az most lehetetlen…
Remek. Akkor talán jövõre?
- Várj, kipróbálok valamit.
Álljak itt addig, míg megszületik kis Cordelia, kis Severus és kis Draco?... Vagy Luciusnak nevezzem el?
- Nem, ez semmiképpen sem sikerülhet. Nem tudlak bevinni.
Döntöttem. Jamesnek fogom nevezni.
- Gyere, Wallace. Elmegyünk.

Köpenyéhez von, és újabb társasközlekedési trükk következik.

***

- Nem értem magát, Dumbledore! – erõsködött szívszerelmem, és helyet foglalt valamelyik karosszékben. Erre a tompa puffanó hangból következtettem, ugyanis az ajtó elõtt álltam és vadul hallgatóztam.
- Ha nem engedi be a ház, annak megvan a maga oka – jelentette ki egykedvûen az igazgató, és szerintem most nem mosolygott. – Kisasszony, ugye egyetért?
- Igen, hallgatózom, de nem értem, miért zavar ez bárkit is! – csattantam fel, mire az ajtó kinyílt.
- Már jobban van? – érdeklõdött gúnyosan az igazgató. Igen, csak én láttam a szemében a gúnyt. És nem, nem volt jóságos. Szerintem utál engem.

- Igen, köszönöm. Nemrég szöktem meg a Gyengélkedõrõl – puffogtam, és leültem Sevie mellé.
- Épp arról folytatunk eszmecserét az igazgató úrral, hogy te nem jöhetsz be a Házba – dünnyögte maga elé Severus.
- Csupán hangot adtam annak a megfigyelésemnek, hogy ez az Ön esetében nem lenne biztonságos – sietett kijavítani az öreg.
- Hogyne – sóhajtottam. – Megtámadnának a bútorok.

- Kérem, Dumbledore – mondta komolyan Sev, és ráemelte a pillantását. – Én sem értem a problémát. Nem bízik Sue-ban?
- Kiben? – kaptam fel a fejem. – Ja… Igen! Nem bízik bennem? – Miért? – fordultam Sev felé. – Miért kéne bárkinek is bíznia bennem? Én csak apám házába akarok bemenni!
- A dolog ennél jóval komplikáltabb – legyintett az igazgató. – Nem mondhatjuk el neki, Severus.
- Miért nem? – Kedvesem gúnyosan elmosolyodott. – Á, értem már. Mert nem Potter.

- Túlságosan nagy hangsúlyt fektetsz Harry utálatára – jegyezte meg csevegõ hangon Dumbledore, ami valahogy nem illett ide. Minden bizonnyal csak el akarta terelni a témát. Mi is éreztük ezt, Sev mégis belesétált a csapdába.
- Arra nem lehet elég nagy hangsúlyt fektetni! – jelentette ki gõgösen. Aztán körülnézett, hányan vannak még itt a Potter-utáló klubból, és felderülve folytatta:
- Csak neki biztosít bizonyos privilégiumokat, igaz? De leszögezem, hogy Wallace-nak legalább annyi joga van odamenni, mint Neki – övé a ház!

- Bátorkodom félbeszakítani téged, Severus – duruzsolta Dumbledore, és úgy meresztgette a szemét, mint a kedvencét védelmezõ vad. (Vannak ilyen tanárok, kérem…) – Az a ház júliusi hatálytól fogva Harryé. Megtaláltuk Sirius végrendeletét.
- Az a szemétláda! – fakadt ki Sev. – Semmit nem hagyott a lányára!
- Nem volt ideje újat írni – szóltam közbe csendesen. – Mikor készítette, még nem tudott rólam.
- Mibe telt volna beiktatnia egy záradékot, miszerint régen eltûnt lánya is részesedjék a vagyonból, amennyiben felbukkan? – érvelt õ rosszkedvûen. – Semmi kétség – lásd be, hogy semmirekellõ volt.

- Szeretett engem! – csattantam fel, épp egyidõben Dumbledore tiltakozásával. – Õrizzük meg a hidegvérünket!
- Nincs olyanunk! – kiáltottam rá. – Kitúrtak az örökségembõl!
- Ugye? – Az én Snape-em dühösen, kitágult orrlyukakkal meredt az öregre. – Fellebbezünk, Dumbledore!
- Annak nincs helye! – jelentette ki hûvösen a vén fószer. Rám nézett, és arcára mosolyt erõltetve megszólalt: - Miss Wallace önként lemond a vagyonelhelyezési csatározásokról.

Nyitottam a szám, hogy kígyót, békát, és még tucatnyi szépséges állatot kiabáljak rá, de õ megelõzött. – Harry érdekében. Kérlek!
Összenéztünk Severusszal. Ezáltal megerõsítve éreztük magunkat, ugyanis mindkettõnk tekintete ugyanazt sugallta: kit érdekel Potter?

- Nagyon megviselte a keresztapja halála – suttogta szomorúan Dumbledore. Öreges mozdulattal megigazította az egyik örökmozgót az íróasztalán, és lopva engem kémlelt. Mit sem törõdve Sev kezével, mely nyugtatóan rásimult a karomra, jelezve, hogy ne csináljak hülyeséget – felcsattantam. – Miért, nekem vajon kim volt? A sofõröm?!
- Wallace arra próbál rámutatni – szólalt meg lassan, unottan Snape -, hogy a vér szerinti apa jóval közelibb rokoni kapcsolatot feltételez, mint a keresztapai hivatás. Tekintettel a lány helyzetére, nem ártana felülvizsgálni az ügyet.
- Nem hozhatjuk nyilvánosságra a származását – mondta fejét ingatva Dumbledore. – Mással pedig nem magyarázhatnánk az öröklõdést. Egyébként pedig, ha jól sejtem, Önre szállt McCinsonék birtoka – nézett rám szemrehányóan.
- Jól sejti? – érdeklõdtem gúnyosan Severustól. – Vajon nekem mért nem mondanak el soha semmit?
- Logikusnak tûnt a dolog, úgyhogy bátorkodtam feltételezni, hogy magadtól rájössz – sziszegte kedvesem, nem is nézve énrám. Ajjajj… Megint csalódott az értelmi képességeimben.

- Akkor ezt megbeszéltük – állt fel derûsen Dumbledore. – Severus, holnap várlak az irodámban.
- Nem beszéltük meg! – csattantam fel, ki tudja, hányadszorra már a mai napon. – Hol fogok aludni? – kérdeztem panaszosan.
,,Nem normális”, ingatta a fejét Severus. Láttam rajta, hogy a gondolat ki is kívánkozik, úgyhogy jobbnak láttam elindulni az ajtó felé.

- Professzor Snape majd keres neked egy megfelelõ szállást – hunyorított rá az igazgató, mire pofon tudtam volna vágni. Ne lézersózzon itt nekem, mikor nincs hol laknom!
Severus agyán is hasonló elmélkedések futhattak végig, mert rosszkedvûen megszólalt. – Nem hinném, hogy az menni fog. Meglehetõsen elfoglalt leszek ezen a nyáron.
- Akkor költözzön hozzád! – mosolygott Dumbledore. – Elvégre a gyámleányod, nem fog ártani a kapcsolatotoknak. Ti már nem csak tanár és diák vagytok; a nevelésében is részt kell venned.

Megköszörültem a torkom; aztán rájöttem, milyen leleplezõ tranzakció is volt ez.
- Éppen a hozzám költöztetéshez jegyeztem meg azt az apróságot, hogy nem érek rá a nyáron – jelentette ki hidegen kedvesem. Elkomorodom. Hát senkinek se kellek?!
- Biztos vagyok benne, hogy meg tudjátok oldani – duruzsolta biztatóan Dumbledore.

Elindultam kifelé az irodából, vigyázva, nehogy kiújuljanak az agresszív hajlamaim. Az ajtóból még visszanéztem. Snape ott állt az íróasztal mellett, és farkasszemet nézett az igazgatóval.
- Gyámapa… khm… jössz? – érdeklõdtem gúnyosan. – Ma még nem tanítottál nekem semmit, kivéve, hogy hogyan kell pofára esni a Fúriafûz tövében.
- Ne legyen olyan nagy szád, Wallace – jelentette ki mogorván Sev, de legalább rámnézett. – Én ilyen rokonság mellett inkább hallgatnék. Még egy végrendeletet sem képesek…
- Severus! – szólalt meg figyelmeztetõen Dumbledore. – Hagyd ezt.
- Majd a szobádban – suttogtam somolyogva, és fejemmel biccentettem, hogy jöjjön már ki ebbõl a fõnix barlangjából.

***

- Akkor hová viszel? – kérdeztem kíváncsian, miután jóízûen elnyújtóztam a szeretkezés után. – Kényelmes ez a párna…
- Megzsarolom Dumbledore-t és beviszlek abba a házba – felelte Sev, és konok arckifejezéssel bámulta a plafont.
- Lehet, hogy ez mégsem olyan jó ötlet – jegyeztem meg óvatosan. Hiába a gyengéd hangnem: szemrehányóan rámnézett; tekintete még fátyolos volt a gyönyörtõl, de máris ott bujkált benne az apátia.

- Mégis mivel zsarolod meg? – faggatóztam tovább rendületlenül.
- Vannak feladataim, amiket illik végrehajtanom – mondta lassan – És vannak feladataim, melyeket csak szívességbõl hajtok végre. Épp itt az ideje lefaragni a szolgálataimból – jelentette ki derûsen.
- Megteszed? – somolyogtam.
- Nem – sóhajtotta. – És ezt tudja az a vén ördög is... Akárhogy is, de bejuttatlak valamiképp! – élénkült fel. – Valamiképp…

Nem válaszoltam. Épp a számat nyalogattam, a javasasszony ugyanis nem gyógyította be felrepedt felsõ ajkamat – még elõtte megszöktem tõle. Hiába: mi dolgunk a világon? Küzdeni – a hallgatózásért.

- Severus… - suttogtam, és mutatóujjammal óvatosan kitapintottam a szemfogaimat.
- Talán itt is Potter lesz a kulcs… - dünnyögte maga elé. – Vajon az hogy tetszene, ha nem engedném be a RAVASZ-os csoportomba?
- Sev… - Hangom már egészen vékonyka volt. – Sev… Azt hiszem…

Felém fordult, szeme még az ötletgyártástól csillogott. – Problémád van?
Válasz helyett vicsorítottam egyet, hogy szemügyre vehesse megváltozott fogsorom. – Szevinted?
- Érdekesen artikulálsz… - Végigsimította felsõ ajkam, majd lényegretörõen felhúzta az ínyemrõl. – Ezt meg hol szerezted?
- Szhogy éhted? – Már nem tudtam rendesen kiejteni a szavakat. Ismét elõjött az ominózus szemfogprobléma. Akkor éjjel azt hittem, csak képzelõdöm. Igen, álmodtam vagy valami hasonló… De nem, mégiscsak igaz volt, ha megint kibújt!

- Vámpírfogak. – Sev felült, és fölém hajolt. – Ki vele, mit mûveltél magaddal?
A fejemet ráztam, és zavarodottan kémleltem mentorom arcát. A halvány gyertyafénynél kifejezetten kívánatosnak találtam. Olyan finom vonású volt, olyan szigorú, olyan… fel kellett emelkednem a párnáról, hogy megcsókolhassam.
- Hagyd ezt! – csattant fel õ, és megragadta ajkain kalandozó jobb mutatóujjam. – A kérdésemre válaszolj, ha kérhetem!
- Ó, Sevie… - sóhajtottam. – Legalább az ágyban megszûnhetnél tanítani… - Újra próbálkoztam, meg kellett kapnom azt az édes szájat; meg kellett kapnom újra.

Hagyta, hogy a nyelvemmel végigsimítsam az övét, de aztán hirtelen fájdalmat éreztem – Severus megmarkolta a tarkómnál a hajamat, és elhúzott magától.
- Mégis mit képzelsz magadról? Nem hagyom, hogy megharapj! – sziszegte, és végigfektetett az ágyon. – Hozok valami nyugtatót.
- Ne hagyj itt! Sevie! – kiáltottam fel, és megkíséreltem feltápászkodni az ágyról, de õ a vállaimnál fogva határozottan visszanyomott. – Ne. Csinálj. Semmit.

- Ne…ne… - nyögdécseltem, és elnyílt a szám. Már nem bírtam visszatartani a harapást! Végtelenül feszített… - Sevie…
- Ccccs. – Gyors léptekkel eltávolodott az ágytól, és a polcon kezdett keresgélni. – Valami… ilyesmi…hm…
- Sevie! – kiáltottam fel ismét. Nem, nem érdekel, hogy nem akarja! Úristen… Elöntött a vágy, valami furcsa, erõszakos, türtõztethetetlen vágy, és lassan felkeltem. Ez az õrület… Mikor az ember csak homályosan érzékeli, hogy mint egy holdkóros, átmászik a szobán, és karjait a kedvese dereka köré fonja…
- Ne. – Severus sóhajtása, és úszni kezd a szoba. – Uralkodj rajta.
Nem figyelek, nem érdekel. Nem, nem érdekel….

***

- Most már elmondanád, mégis mit mûveltél magaddal? – Lassan világosodott a hajnal, és az én fejemben is kezdett fény gyúlni. – Wallace.
- Tess? – Óhh, felnyitom a szemem, és mint egy másnapos szerencsétlen, kezdem kihámozni a gondolataimat üvegágyaikból.
- Elárulnád végre, mi folyik itt? – Kedvesem rosszalló hangja. Igen. A Mennybe értem.

- Wallace, reagálj, vagy kapsz még egy adagot! – A számba kesernyés íz úszik, ahogy eszembe jut a tegnap este. Micsoda borzasztó bájital…
- Akkor bújtak elõször elõ, mikor megharaptál – dünnyögöm álmosan, és a másik oldalamra fordulok. –Pomfrey itt van?
- A lakosztályomban vagy, te idióta! – suttogja Severus rosszallóan. – Folytasd. – Miután végigsimította a karom, a hajamban kezdett el egykedvûen turkálni.

- Nem is tudom… Szerinted mitõl lehetett? Gondolom, most is attól.
- Tereld össze a gondolataidat, vagy kénytelen leszek egy kijózanító bájitallal is meglepni ma reggel.
- Végignyaltam a szám, és éreztem a vér ízét – tûnõdtem. – A néne nem gyógyította be, úgyhogy még mindig meg van repedve a felsõ ajkam. Aú.
- Köszönöm, hogy modellezted. Folytasd.
- Éreztem a vér ízét, erõsebben végignyaltam a sebet, mire megnõttek a szemfogaim. Véget ért a mese mára. Én sem tudom, miért történt. Lehet ennek köze ahhoz, hogy megharaptál vámpír korodban?
- Az a fõzet csak felszínre hozza a vámpírt. Nem tesz valóban azzá – morogta Severus. – Bár annak tûntem, a harapásom nem volt fertõzõ. Nem kaphattad el a kórt, mert valójában bennem sem tombolt.
- Akkor mi történt velem? – makacskodom. Egyedül reménytelen, hogy rájöjjek.

- Érdekes eset. – Tûnõdve néz rám, majd megfogja takaró alól kilógó jobb kezem, és elmerül a kézfejemen futó erek mintájában. – Talán… Lehet…
- Közölnéd velem is? – rosszallóan vizsgálgatom az arcát, és megpróbálom kideríteni, mi folyik itt. Elõször az a végrendelet, meg a ház… az eljövendõ szörnyû vakáció… most meg ez!
- Mihelyt magam is megvilágosodtam – morogja – Esetleg abban az esetben létrejöhetne fertõzés… de nem, az nem lehet… Várj csak!

Felpattan és egy Ószövetség korú könyvet húzog elõ valahonnan. Álmosan követem a tekintetemmel.
- Ahogy sejtettem. Semmi sincs róla. – Levágja az asztalra, õ maga pedig visszaül az ágy szélére, és szemében felcsillanó lelkesedéssel magyarázni kezd. – De én úgy vélem, hogy néhány esetben létrejöhet a fertõzés. Ha a delikvens vámpír rokonokkal bír, példának okáért.
- Te vagy én? – Nagyot nyelek, és megállom, hogy fel ne kiáltsak az örömtõl. Ez tetszik.

- Te – megcsóválja a fejét, és rosszallóan fürkész engem. – De nem hinném, hogy a Black vagy akár a Malfoy családban túl sok vámpír lenne. Más magyarázatot kell keresnünk.
- Te! – ébredek fel hirtelen. – Én csókolóztam Draco Malfoyjal!
- Erényes cselekedet volt – húzza el a száját. – És?
- És? Õ… õ a rokonom! Uhh, nem is tudom, kicsodám, de Lucius az anyám bátyja, és akkor…
- Draco az unokatestvéred, és bizonyára nem eszi a fene azért, mert molesztált a folyosón. Még ha értesülne is a származásodról, nem hinném, hogy zavarná a dolog.

Elképedve meredek rá. – Hogy érted ezt?
- Ébredj, kincsem… - susogja gúnyosan. – Mond neked ez a szó valamit: testvérházasság? A Malfoy család élt már rosszabbat is nálad, hidd el – legyint megvetõen.
- Mintha a tied jobb lenne! – vágok vissza mogorván. – Már Dracóék se elég jók neked?
- Ami azt illeti, jómagam félvér vagyok, és ez a vérfrissítés szempontjából nem is olyan elõnytelen dolog – duruzsolja, és kibámul az ablakon.
- Ejha… - suttogom meglepetten. – Nem mersz rám nézni, mi?
Felkapja a fejét, és rosszallóan összeszûkíti a bal szemét. – Miért ne néznék rád… Susan?

Megilletõdve hallgatok egy kicsit. – Hát… végül is… nem számít a vér – habogom, és egészen elfelejtkezem az egész vámpír mizériáról. Tényleg! A vámpír mizéria!

- De még mennyire, hogy számít, Wallace – suttogja bársonyosan. – Mindent az dönt el, még napjainkban is. Az aranyvérûek uralkodnak, a félvérek igyekeznek, a sárvérûek pedig házasodnak, méghozzá sokszor érdekbõl. Dióhéjban ennyit a társadalmunkról. Nem hinném, hogy jobb idõket élünk, mint régebben. Még aljasabb, alattomosabb módon mûködik a rendszer – de mûködik. Rejtetten, meglepõen, titokban – de mûködik…
- Kicsim – suttogom kiszáradt szájjal – Én így is szeretlek…
Felvonja a szemöldökét, és jól megnéz magának. – Hát persze – duruzsolja beazonosíthatatlan mosollyal, és lesajnálóan végigfuttatja rajtam a tekintetét. – Hát persze. Most aludj. Ha jól sejtem, nyugtalan éjszakád volt. – Nyugtató, bársonyos hangja egyre távolodik.

Kiment és magamra hagyott ebben a pokol lakosztályában. Nélküle, nélküle még lélegezni sem tudok. Nyomaszt ez az üresség. Gyûlölöm azt a bájitalt. Mindet gyûlölöm. Micsoda pompás Black-virtus.

* ,,Akkor inkább rárántok": egy vicc csattanója. A katonát hazahívják ünnepelni, de a kapitánya nem engedi el. ,,Rá se rántson!" - mondja neki. ,,De kapitány úr... akkor inkább rárántok!" :)

Pálcapöccintés menüpont (említve feljebb):

Malfoy-krónika, hatodik fejezet, elsõ cikkely: a leány csuklója más, jóval hasznosabb mozdulatokra is alkalmaztathatik...

Weasley-krónika, második fejezet, harmadik cikkely: Igen, például mosogatásra (kézzel a legjobb!).

Snape-krónika, elsõ fejezet, elsõ cikkely: Pálca? Az mi?