- Igazán ócska munkát végeztél – vetettem oda Féregfarknak, miközben a helyünkre álltunk. – Ha már akkor megölöd Blacket, ahogy a Nagyúr parancsolta, nemcsak a te képességeid tűnnének jobbnak a szemünkben, hanem érdekes módon az én helyzetem is előnyösebb lehetne.
- Féltem tőle, na és? – A kis féreg vissza merészelt szólni. – Senki nem várhatja el tőlem, hogy egy ilyen horderejű varázslóra egyedül menjek!
- Azt állítod, hogy a Nagyúr tévedett? – Ez a mondat mindig beválik. Örökös Joly Joker ezekben a körökben.
- Nem, csak…
- Jó húzás volt, hogy börtönbe juttattad, de nem lett volna egyszerűbb leátkoznod a nyakáról a terhet? – fáradtan állapítottam meg, hogy még a szokásosnál is fásultabb vagyok; érzéketlen mindennemű ingerkedésre.
- Bellatrix elintézte, nem értem, mi bajod. Megkaptad, amit akartál, nem, uram? Vagy neked örökké több kell annál, ami jár?
Mintha növekedett volna az öntudata mostanában.
Visszafelelni ostobaság lenne; legalábbis említést tenni sajnálatos helyzetemről az utódlásban - kitenne egy árulást. A Nagyúr nem szereti, ha kipletykáljuk egymásnak a terveit. Gondolom, Nemesisről sem tudnak valami sokan rajtam kívül, főleg nem egy ilyen alak, aki még a saját talárját sem tudja rendesen begombolni.
- De Azkaban után visszatért, Féregfark – mondom végül. – Ne fáradj azzal, hogy elkezded részletezni, mennyire nem a te hibád. Emlékeztetnélek, hogy a halottak nem térnek vissza, ennélfogva sokkal kevesebb lehetősége lett volna a szökésre, ha már Potterék halála után megölöd.
- Egy bűntudata miatt öngyilkossá lett sötét varázslót senki nem hitt volna el! Így viszont remekül rá lehetett terelni a gyanút. – Érvelése, mint egy királynőé. Egy olyan királynőé, aki nap nap után csak a mosást felügyeli a kastélyban.
- Javaslom, hogy mostanában ne nagyon szólj hozzám. Tudod jól, hogy a napokban találkoznom kellett Sirius Blackkel, és nem üdített fel a nosztalgiaparti.
Elvégre mégse mondhatom azt, hogy sajnos Black a Renden kívül még a szobámban is meglátogatott, és megzavarta a szeretőm eszét.
- Nem vágyom a társaságodra, úgyhogy tartok tőle, hogy neked is nélkülöznöd kell majd az enyémet. – Én tanítottam meg ironizálni, és úgy hiszem, büszke lehetek magamra. Kihoztam a silány alapanyagból a legtöbbet.
Feltűnt a Nagyúr; felesleges lenne bármelyikünknek is közölni az észrevételeit a témát illetően. A ,,Cccs, itt van”-ok már jó ideje kimentek a divatból, főleg mióta az a nyavalyás Rosier Cruciót kapott érte.
- A küldetésünk kudarcot vallott… - kezdte el, és azonnal tudtam, hogy most valahogy nem ajánlott felszólalni. Az sem lelkesített különösebben, hogy én ebben a csúfos bukásban nem vettem részt, s így büntethető sem vagyok – a Nagyúr kreativitása határtalan, s mibe telne kitalálnia, hogy éppen azért dühös rám, mert nem voltam ott?

Ezenfelül okkal tartottam tőle, hogy az unalom fog elvinni perceken belül. Hosszú, hosszú beszédre számíthatunk, melyben az élvezetes szüneteket csak a megkínzottak nyögdécselése fogja jelenteni.
Kínos rádöbbennem, hogy a jelenlevők közül alig néhányan voltak ott aznap a Minisztériumban – a legtöbben Azkabanba kerültek, halálos sebet kaptak, vagy egyéb kellemes időtöltésnek hódolnak épp. Bella, az örök Bella persze kivétel – hallottam hírét, hogy maga a Nagyúr mentette ki Dumbledore karmaiból. Jellemző. Némi fanatizmus az orcára, szenesedésnyomok a szívbe, és máris kivételezésre számíthatnak az ilyen kis aranyvérű cafkák. Nem tagadhatjuk, Bella szorgalmasan gyűjtötte a pontokat a Nagyúrnál, mind szavaival, mind silány próbálkozásokkal, s most, hogy elegendő összegyűlt, beváltotta egy nagyobb értékű nyereményre. Már ha az élete annak számít. Nem vagyok benne biztos, nem ismerem az ő álláspontját.

Ártatlan vagyok, igen, az vagyok! Legalábbis az leszek, mire véget ér ez a cirkalmas, csodás bókokkal teletűzdelt értekezés, melyben a Nagyúr az értelmi képességeinket, a rátermettségünket és az élettartamunkat vitatja. Ha túlozni szeretnék, azt mondanám, én már egyenesen mindenen túlleszek, mire befejezi. Igen, talán még ártatlan is leszek addigra, tényleg. Sok csoda történik manapság. Griffendéles hősök jönnek, mennek, halnak, én pedig élek, és azon gondolkodom, hogy megértem, hogy örülhessek nekik. Black csodás mártírhalála még engem is elkápráztatott; igaz, nem abban az értelemben, amelyet mindig is hajszolt, bárki előtt is próbált bizonyítgatni éppen. Engem inkább a kecsesnél is kecsesebb zuhanása (kár, hogy nem láttam) és a happy end – a soha vissza nem térő Sirius Black, a szerep, amely a leginkább illik rá- tett boldoggá. Legalábbis egészen közel kerültem ahhoz az állapothoz, melyet annak csúfolnak.

Szeretem, ha a Nagyúr szid minket. Bizonyára a szuicid hajlamaim mondatják velem, de egészen élvezhetőnek tartom az ilyen irányú beszédeit, s kéjesen figyelem, egyik-másik alak miként merül el önnön romjaiban a gúny-és szitokhalmaz bombázása alatt. Persze, eljön a perc, mikor én magam is megkapom, ami jár – számításaim szerint jóval többet is. Semmi nagyobb összeg a Gringottsban, semmi felhatalmazás Potter pszichohorrorisztikus meggyilkolására, de még csak egy mentelmi levél sem Jane Umbridge-dzsel szemben – ellenben éppen elegendő mennyiségű negatív kritika és kikényszerített számadás. Egyelőre azonban az ifjú Shampton van terítéken – a leleményes francia úrfi, aki a minisztériumi affért oly nagy körültekintéssel szervezte, most bűnhődni fog. Úgy kell neki, sajnálatom nem lakathat jól egyetlen külföldit sem – minek is jött ide, játszani a sznob aranyvérűt, gyakorolni az akcentust, és dicshimuszokat zengeni Anglia forrongó helyzetéről. ,, Nálunk, Franciaországban” – meg tudtam volna kínozni minden egyes hasonló kezdetű mondatáért. ,,NÁLUNK, nem értékelik a nemes származást, NÁLUNK, senki nem mer egy ilyen horderejű, büszke lázadás”… NÁLUNK, NÁLUNK…. Én érzem, hogy honvágya van, bárhogy áradozzon is az angol forradalmárok pompás jellemi sajátosságairól. (Ki hitte volna, hogy mi azok vagyunk?) Bizonyosra veszem, hogy ezt a kifejezést is csak valamelyik lejárt évjáratú nyelvkönyvéből vette – ,,Angol útinyaló kalauz”, vagy valami hasonlóan nagy irodalmi értékkel bíró kötetecske.

- Elmehettek. Severus!
Mégsem kaptam meg a magamét; de úgy tűnik, most lehetőségem nyílik ezt a kiesett programot pótolni.


- Adj valamit a vállamra, ha már bántalmaztál – morogja Nemesis mellettem, alig félórával a Nagyúrral való egyoldalú értekezésem után. Inkább minősíteném a dolgot információközlésnek, mint valódi kommunikációnak, tekintve, hogy én ez alkalommal is az ,,Igen, Nagyúr”, ,,Értettem, Nagyúr” kifejezésekre építő nagysikerű mondatokra szorítkoztam.
Tessék. Most elfelejtettem, mit mondott ez a kis fruska. Tulajdonképpen ez nem probléma; amúgy is figyelmen kívül akartam hagyni. Sajnálatos módon mellőznöm kell szegényt egy darabig – körülbelül addig a napig, míg végre alább hagy benne a Black-hagyatékként kapott mérhetetlen egoizmus.
Helyet foglalok egy karosszékben, és magam elé veszek egy könyvet – a legjobb módja az udvarias jelzésnek, miszerint hagyjanak békén.

Nem úgy a lány. Most látom csak, micsoda koloncot lódítottak a nyakamba – nemzetiségét meghazudtolva törökülésben letelepszik a szőnyegemre, és engem bámul. Persze megtehetné, hogy a kedvemért egy másik berendezési tárgyat fixírozzon, mondjuk egy olyat, ami nem tud felpattanni és lekeverni neki egyet, de tőle távol áll az ilyen mértékű önfeláldozás. Hát bámuljon csak engem. Úgyis mondanivalóm van a számára. Egy ideig tartogatnom kell, hadd érezze, mennyire meghat a tegnapi csínye. Vigye csak tovább az apai vállalkozást, és őrjítsen meg, rajta. Az előzőnek is kitűnő eredménnyel zárult ez a kísérlet. Sok haláleset, és még mindig én vagyok az, aki a legtöbb levegőt veszi, ha összemérjük a küzdő feleket.

- Hol fogom tölteni a nyarat? – Felemelem a fejem, és végigmérem, mint aki nem hallott jól. Olyan távol áll ez a mai napom eseményeitől. Kezdve azzal, hogy a csuklóm még akkor is vérzett, mikor megéreztem a Nagyúr hívását, betetőzve azzal, hogy felszólítottak, minél előbb örökítsem meg magam egy-két pelyhes kis halálfaló-utódban. Kellemes, ugyebár.
- Gondoskodom az elszállásolásodról, ha emiatt aggódnál – felelem végül unottan. Nem hiszem, hogy ennyi elég lenne neki; pedig túlságosan fáraszt a téma ahhoz, hogy bővebben taglaljam. Tud a Jegyemről, de nem tudja, pontosan mit is jelent – fogalma sincs róla, hogy ez a halálfalók jele. Vannak ködös elképzelései holmi társaságról vagy szervezetről, amely miatt faképnél hagyom olykor – de nem hallott még Rendről, maszkos gyűlésekről és muglikínzásokról. Ismeri a természetem árnyoldalait, de nem tudja, hogy a kettős kém bűnébe estem, szaporítva ezzel tennivalóim egyébként sem rövid listáját.

- Hol is? – A szemeit forgatja, mintha én tehetnék róla, hogy túl kíváncsi. – Severus, ez most fontos. Szólj hozzám. Tudom, hogy haragszol, de…
Meg sem próbálom végighallgatni a kamaszkori érzelemhullám termelte zöldségeket, főleg nem egy kétes haszonértékű bocsánatkérést.
- Ostobaságot tettél. – Becsukom a könyvet és egy pillanatra ráfigyelek. Az okítás fontos dolog. – Beismerted, rendben van. Majd valamikor megbocsátok, ha ráérek; ne foglalkozz ezzel.
- Adnál a sebösszehúzó főzetből?
Rámeredek. Nem éppen a lelkiismeret-furdalás fekete démonát látom magam előtt. Remek, mégsem elveszett a lány.
- Kifogytam a készletekből. Érdekes módon nekem is erre a szerre volt szükségem ma reggel. Ne részletezzük. – A könyvet visszateszem a polcra, és ismét helyet foglalok a kényelmes karosszékben. – Mondd, mit akarsz, mert látom, hogy nem ezt.

Hitetlenkedve felsóhajt. Kellemetlen, hogy nálam nem működnek a kis játszmái.
- Tudni szeretném, hova paterolsz a nyáron. Merem remélni, hogy nem passzolsz le senkinek. Tudod, kíváncsi vagyok a lakásodra, azon kívül meg nem is ismerek senkit.
- Na és McCinsonék? – tromfolom le, jó, elismerem, egy kissé gonoszul. Nincs túl jó kapcsolata a mostohaszüleivel.
Legyint, mint aki már tisztázta magában a dolgot. – Ne akard azt mondani, hogy hozzájuk adsz. Ugyan már! Majdnem három hónap…
- Épp itt lenne az ideje, hogy egy kis zsebpénzt kérj tőlük – jegyzem meg közömbösen. – Már unom, hogy folyton nálam vacsorázol.
- Drága az alapanyag, mi? Hát, akinek nem jó a manók főzte étel…
- Te is ezen józan emberek közé tartozol, úgyhogy az érvelésed nem túl… meggyőző. Mellékesen gondolnod kell a jövő évi tanszereidre is. Nem kölcsönözhetek folyton bájitalkellékeket sem. Jövőre már a tanulók teljes jogkörével fogsz bírni, ami számodra azt jelenti, hogy vége a kiváltságos életnek.
- Tehát mindezzel azt akarod mondani, hogy mégis lepasszolsz? – Hangja dacosan hat; megértem. McCinsonékhoz még egy ötperces látogatásra sem szívesen ugranék be. Éppen ezért őt sem kárhoztatom erre a keserű sorsra; nem mintha megtehetném, s nem mintha a tervem kellemesebb lenne ennél.
- Nem hozzájuk. – Szűkszavú vagyok ma délután.
- Hát?
- Kezd kissé ellaposodni a beszélgetés – jegyzem meg mulatva. – Egyébként mondani is akartam. Apád házába mész, és lesz, aki vigyázzon rád.
- Ki? A házimanói? – fintorog. – Vagy a cselédség? Tudják egyáltalán, ki vagyok én?
- Azt senki sem tudja, Wallace. Magad vagy a fényes univerzum titka. Kétség sem fér hozzá, hogy te vagy a legrejtélyesebb és leghatalmasabb ember a világon, és ők mind tisztában lesznek ezzel. Elégedett vagy? Hm… egyébként nem lesz cselédség.
- És te?
- Nem én fogok mosni rád, köszönöm kérdésed. – Felkészültem egy hosszabb beszélgetésre, ugyanis kedvem támadt felingerelni ezt a dacos kamaszt. Épp ideje, hogy tanuljon egy kis hidegvért, ha már az intelligenciája nem sarkallja ilyesmire ösztönösen.
- Nahát! Akkor egészen elhagyatott leszek. Nélküled még a fogam sem tudom megmosni. Akarod, hogy egyéb módszerekkel is kinyilvánítsam, mennyire nélkülözhetetlen vagy ahhoz, hogy az ember kellemesen töltsön el egy nyarat? – Nem elég gúnyos, nem, nem elég gúnyos. Féregfark viszont ma egész jó hangulatában volt, esetleg összemérhetnék tehetségüket.

- Látogatni foglak.
- Mint egy kórház. Elmegyógyintézetbe adsz? Akkor valószínűnek tartom, hogy nem kell majd sokat készülnöd egy-egy ilyen látogatásra – elég, ha átjössz a szomszéd szobába. Elintézted, hogy egymás melletti kórterembe kerüljünk?
- Folyamatban van. De nem mindegy, hogy az ember melyik oldalán ül az asztalnak – tudod, amikor beszélned kell az érzéseidről…
- Mikor voltál utoljára pszichológusnál, Sev? Legalább olyan rég lehettél, mint én. A rendszer folyton változik, én is a kényelmesebb oldalról kerültem át a másikra.
- Mi választjuk meg, melyik oldalon akarunk állni, Wallace. Elég, ha színleled azokat az érzéseket és azt az értelmi szintet, ami a neked tetszőhöz szükséges.
- Egészen más megvilágításba helyezzük a dolgokat, ha a világítást vesszük szemügyre – jegyezte meg tűnődve. - Én oda akarok ülni, ahova kevesebb fény esik - ott kényelmesebb a szék is, és fizetés is jár a jól végzett munkáért, ellentétben a másik térféllel, ahol a delikvensnek gumiszobában kell eltöltenie a szabadidejét.
- Nos, ez a különbség a világos és a sötét oldal között. A világosra úgy kerül az ember, és ehhez szükségképpen elveszti az eszét is – vontam le a konklúziót. – Csak hogy jó nevelésben részesítselek: ne vedd ezt teljesen komolyan.
- Ennyi? – érdeklődik vigyorogva.
- Igen, sajnos mára csak ennyi nevelést tudtam beiktatni számodra. Sok a dolgom.
- Miért kéne egyáltalán nevelned engem? – kérdezi, immár teljes komolysággal. Ideje kivágni az adu ászt.
- Én vagyok a gyámod. – Vészterhes mondat; sok-sok ember megbolondult már a hallatán, ha jól sejtem…
- Neeee-eee… - és holtan esik le a székről. Helyett: - Előbb is közölhetted volna. – S olyan értelmesen néz rám, mintha mindig is vérében lett volna a magasabbrendű társalgás igénye.
- Akkor mi van a… ,,szüleimmel”? – kérdi ismét, és ezúttal lyukat bámul a retinámba. Na igen, fogas kérdés.
- Gondoltam, nem keserítelek ezzel. Mikor Black halálát hallva összeomlottál, bennem is egy világ omlott össze – az önuralmadat illetően. De ha már rákérdeztél, köteles vagyok elárulni: magasabb erők rajtukütöttek és ők rejtélyes módon elvesztették az életüket emiatt. Mielőtt megkérdezed: nem is találták meg, és a dolog ennyiben is fog maradni; tehát Dumbledore kérésére én lettem a gyámod. Csak hogy tudd, azért, mert senkid nincs a varázsvilágban, a rokonaid mind temetők sorait erősítik, mint komposzt, és, ezt jól jegyezd meg, ,,a kedvenc tanárod vagyok, aki nagy hatással volt rád". Ha kérdezik, ez utóbbit mindenképpen fel tudd idézni, a minisztériumi papírok hitelessége érdekében.

Tűnődve néz rám, és szinte érzem, ahogy kombinál, összead és keresgél, miben tudna ellentmondani nekem. Vagy csak egyszerűen próbálja elsírni magát a ,,szülei” halála miatt?
- Az aláírásom nélkül? Hogy tudtál így intézkedni? – Ó, talán félreismertem ezt a nőt.
- Nem kellett az aláírásod. Kérvényeztem, hogy gyámod lehessek; megindokoltam, kivizsgáltak, az lettem. Ilyen egyszerű, nincsenek különösebb jogaid.
- És ez mire jó neked? – Összehúzza a szemét, és a homlokát ráncolja; ennél több mimikai jelzést nem is adhatna arról, hogy örül nekem.
- Nekem? Semmire, Wallace. Mióta gondolkozol ilyen haszonleső módon? – Mulattat az arckifejezése. – Hacsak arra nem, hogy ezután bármikor találkozhatok veled, amikor csak kedvem tartja; senki nem fog gyanakodni a viszonyunkra.
- Hm. Ez a magyarázat meglehetősen vulgárisan hangzana, ha nem kódokban fogalmaznád meg. – Megállapításával ráhibázott a lényegre.
- Ne mondd ki, Wallace – mondom nyomatékosan, és a mai napon először elmosolyodom. Olyan meglepően jólesik, hogy abba sem hagyom egy ideig. Hát ilyen kényelmes dolog, ezt hagyom ki nap mint nap…
- Ooo-ké – duruzsolja, és vigyorog. (,,Vidul, ha toroz”…)
- Két generáció együttéléséről van szó – konstatálom halkan sóhajtva. Kissé különböző a szóhasználatunk, de ha kellőképpen igyekszem, még képes a lány a szintemelésre.

- Ki ölte meg őket? – Ugráló témaváltások jellemzik ezt a beszélgetést, remek, pont ez kellett nekem ma este.
- Örülnék, ha nem használnál ilyen égbekiáltó szövegmondatokat. Fogalmazhatnál úgy, hogy egyértelmű legyen, kikre is gondolsz pontosan.
- Nagyon fáradt lehetsz, Sevie, ha nem tudod, kikre gondolok.
- Van egy sejtésem, de nem bánnám, ha nem csak célozgatnál össze-vissza. Vagy ha már így esett, legalább ne a legváratlanabb pillanatban. Várd ki a megfelelő szövegkörnyezetet.
- Akkor menjünk vissza az időben. Vedd úgy, hogy most mondtad el, hogy meghaltak. Én műkönnyeket hullatok, és megkérdezem: ki ölte meg őket?
- Személy szerint? Evan Rotheinstein, mit tudom én? Lehet, hogy nem én vagyok a legbarátságosabb ember a világon, de nem ismerek név szerint minden gyilkost.
- Kár. Pedig azt hittem, minden este Evannal sörözöl. Mindegy, majd add át köszönetemet, ha találkozol vele.
Elhúzom a szám. Nem szeretem, ha egy apró viccet túlságosan túlbonyolítanak. A mosolyom így egészen szétesett, igaz, az ilyesmit egyébként sem tudom három másodpercnél tovább tartani.

- A világos vagy a sötét oldal? – Felkapom a fejem. Ejj, Nemesis, kezdünk elkomolyodni.
- Mit kell válaszolnom ahhoz, hogy abbahagyd a faggatózást? – morgom. – Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
No persze. Ha nem akarnám, nem szedhetné ki belőlem. A Nagyúr viszont megbízott, hogy kellőképpen tájékoztassam – természetesen nem egészen arról, ami valójában történt. Így hát hallgatok; hadd dolgozzon meg nálam az információért, amely egyébként úgyis hamis lesz.


- Az eszes vagy az esztelen oldal? A gyilkos a gumiszobában lakik? A megvilágított térfél, vagy a sötétbe borult pszichiáteri szék a ludas? – sorolja akaratosan, bizonyára szántszándékkal olyan tálalásban a kérdéseit, hogy kis híján elvesztem az önuralmam.
- Elég! – szakítom félbe, mikor épp valami még nagyobb sületlenséget készül kivágni. – Éljen a tolvajnyelv. Nos, a… pszichopata.
- Dumbledore benne van? – vonja fel a szemöldökét gyanakodva.
- Ahogy vesszük. Ha belegondolunk, hogy ő a valaha élt legnagyobb… pszichopata, s lényegében ő parancsol a többinek, igen, benne van.
- De lehetséges, hogy az ő parancsa nélkül cselekedtek? – Még mindig bizonytalan. Nem csoda. Hazudok neki, mint a vízfolyás, szerintem még szaglik is. Nincs mit tenni, a Nagyúr meghagyta, hogy ezt a büntetőhadjáratot kenjük a Rendre, hadd utálja meg a világos oldalt a kis nyavalyás. Azt persze nem tudhatja, hogy Nemesis szemében nem nagy bűn az úgynevezett apja meggyilkolása. McCinson egy részeges állat, de urunk és parancsolónk az ilyesmibe nem avatkozik bele.

- Mire akarsz kilyukadni? – kérdem végül tanácstalanul. Tényleg, mi a fenét akar Dumbledore-ral?
- Csak tudnom kell, küldjek-e neki bonbont vagy ne – feleli magától értetődően.
- Ezt nem hiszem el – suttogom. – Akarsz még valamit kérdezni, vagy esetleg érzed már a hálószobád vonzását?
- Nos, egyvalami érdekelne…
- Ne kímélj. – Unottan mondom, elvégre nem számíthatok különösebb támadásra. De ha ezek után valami férfititok-kérdéssel jön elő, megyek pizsamát bontani.
- Hogy simítottad el a vámpírügyet? Mindenki látott a nagyteremben.
- Nahát, Wallace, érdekel, mért nem rúgtak ki? Igazán megható gesztus.
- Itt is Dumbledore a válasz?
- Mint mindig – felelem elkomolyodva. – Küldött egy intézményes felejtésátkot az egész társaságra, kivéve persze a tanári kart. Őket nem volt olyan nehéz meggyőzni a származásomról és arról, hogy valakinek vicces kedve volt aznap, de a kölyköket már nehézkes lett volna.
- Tekintve, hogy ők eddig is vámpírnak hittek – jegyzi meg gunyorosan mosolyogva.
- Tekintve – bólintok.
- És mivel fogod ezt neki meghálálni? – érdeklődik arcátlanul. Úgy tűnik, ma már semmiképpen nem tud elvonatkoztatni Dumbledore-tól. Talán nagyapa-komplexusa van.
- Nem öllek meg. Ez jó hír számára, mivel nem veszti el az ,,egyik legjobb” diákját. – Vágok egy fintort, jelezve, hogy mit gondolok Nemesis puskázási képességeiről. – Majd meglátjuk, jövőre is az leszel-e. Grangert nem lesz könnyű legyőzni.
- Hermione? Az, aki folyton ránk nyitott? Ahh, élvezetes lesz legyőzni – duruzsolja, és szemében kigyullad a kéjlámpa.
- Bizonyára – sziszegem. – De többnyire inkább csak nehézkes. Száznegyven százalékokkal és K-kal van kikövezve az útja.
- Ráadásul elérte, hogy ilyen nyíltan dicsérd.
- Ha ez kell ahhoz, hogy téged dorgáljalak, hát el.
- Senki nem lehet univerzálisan mindenből jó. Grangerke össze fog omlani, és enyém lesz a terep.
- Nem fog összeomlani, auror lesz, ehhez pedig nem kell túlságosan megerőltetnie magát. Még a rokonai is képesek lennének teljesíteni azokat a követelményeket…
- Mi a baj a rokonaival? – vigyorog.
- Sárvérű. – Tömör és érzékletes leírása egy embernek napjainkban.
- Miért vagy benne olyan biztos, hogy auror lesz? – Nem értem, miért kíváncsi rá. Hacsak azért nem, mert ő nemes egyszerűséggel mindenre kíváncsi.
- Nem kaphat K-t rúnaismeretből. Ő pedig semmiképp nem választana egy olyan szakot, amiből nem maximális a tudása. Helyette inkább követi az ostoba barátait.
- Én szeretem a rúnaismeretet. Nem értem, mit szúrhatott el… Látod, mondtam, hogy le tudom majd nyomni.
- Nekem némileg több információ van a birtokomban az esetről. Rontott a fordítási gyakorlatokban, mert elkoboztam a negyedéves jegyzeteit.
- Ez komoly? –csillan fel a szeme. – Az volt az a könyv, amit láttam nálad a vizsgák idején?
- Granger rúnaismeret-könyve – bólintok kelletlenül.
- De miért is? – Gyanakodva felvonja a szemöldökét, de még mindig mosolyog, a botrányoknak kijáró lázas érdeklődéssel.
- Az igazgató említette egyszer, hogy Potter semmire sem menne a barátai nélkül. Én pontosítok: Granger tudása nélkül. Gondoltam, rásegítek egy kicsit. Így már könnyebb lesz a lánynak a döntés, az aurorképzőre menjen-e azzal az agyalágyulttal, vagy rúnaismeret-professzornak tanuljon egyedül.
- De gonosz…. De kegyetlen… Kegyetlen jó poén! – vakkantva elneveti magát, és felpattan a szőnyegről. – Hát ez óriási!
- Mit akarsz tenni? – kérdem gyanakodva, ahogy elindul felém.
- Imádni téged! – Vehemensen a nyakamba ugrik és átölel.
Inkább nem kommentálom az eseményeket; csak elhúzom a szám, s mikor az addigiaknál is erősebben szorít meg, én is magamhoz vonom pár pillanat erejéig.
Ez kellett a megelégedéséhez; elenged és az ölembe ül.

- Ne mondj semmit – sóhajtom, és lassan átkarolom. – Rossz híreim vannak.
Lehajtja a fejét a vállamra, mint mindig, ha mélyen elmereng valamin. Tudja, hogy utálom, tudja, hogy nem vagyok éppen kontaktustűrő állatfaj, de most hagyom, hadd tegye, amit akar. Egészen békés és nyugalmas így üldögélni, már csak a kandallóba begyújtott tűz lángjainak látványa hiányzik; de tekintve, hogy nyár eleje van, inkább nem fűtök be.
- Ma gyűlésen voltam – kezdem el építeni a szükséges alaphangulatot. Ő válaszképpen megfogja a bal kezem.
- Gondolom, nem krikettezni voltál – jegyzi meg álmatagon mosolyogva. – A többieknek is van, igaz? Mindnek.
Végigsimít a csuklóm belső bőrén, és még jobban hozzámsimul. Hát tudja.
- McCinson mondta el? – suttogom megvetően. – Ostoba pletykás vénember.
- Én meg mondtam neki, hogy nagyon szépnek találom a Jegyet. Azt nem közöltem vele, hogy az ő testén ez az egyetlen szép dolog.
- Most már nemcsak a tes… - döbbenten megállok. Majdnem kinyilvánítottam, hogy a McCinson-ház felett a Sötét Jegy lebeg!
Szerencsémre betudja a dolgot félbehagyott nekrológnak. Azt kell hinnie, hogy a Rend végzett velük, bármibe kerül is.
- És mit határoztatok felőlem? – kérdi komolyan. Enged a szorításon, és fejét oldalra vetve a szemembe néz. Lepillantok rá.
- Ha mindig ilyen jó a következtető képességed, miért nem csillogtatod máskor is, Wallace? – érdeklődöm csúfondárosan.
- Nem mindig éri meg kimutatni. – Vállrándítás van a hangjában. – Például azt is tudom, miért szólítasz újabban Wallace-nak, de ez is lényegtelen.
- Miért szólítalak? – Somolyogva vizsgáztatom, s reménykedem benne, hogy sikerül megfelelő hangulatba ringatnom ahhoz, hogy ne hisztérikusan fogadja majd a híremet.
- Mert jövőre a diákod leszek, és nem szeretnéd elrontani. Kissé gyanús lenne, hogy Susan Wallace-nak ismernek, a bájitaltanárom meg Nemesisnek hív. Nem így találod?
- Ügyes következtetés. Emellett a Wallace nálam mindig célzatos. Ha megrólak valamiért…
- A lelki békéd kedvéért hozzá kell tenned, hogy Wallace – fejezi be elégedetten.
- Valahogy úgy. – Vállat vonnék, de ott nyugszik a lány feje, és még nem érte el antipátiám azt a fokozatot, hogy ok nélkül kupán vágjam.
- Tehát? Mit határoztatok? – mormogja a talárom szövetébe.
- Nem mondanám csoportos cselekvésnek, jobbára a Nagyúr határoz, mi meg nézzük - jegyzem meg csevegő stílusban. – Ezúttal se hazudtolta meg magát.
Nem felel; valószínűleg tudja, hogy elárulom végre, amit szükséges tudnia, mert nem akarom engedni a csendet közénk úszni.
- Üzeni: két választásod van. Vagy egy gyerek egy éven belül, vagy te. – Tessék, kivágtam, és nekem is legalább annyira fáj.

Megrezzen a keze a mellkasomon. – Mi?!
- Ha a ,,te”-t választod, még a nyáron be kell állnod hozzánk, és hidd el, nem tenne jót a tanulmányi eredményeidnek.
- Miért ilyen hirtelen? – Megbántottan cseng a hangja, mint akitől eltépték minden reményét.
- Felteszem, kifaggattad a kis Weasleyt a minisztériumi bakiról. A Sötét Nagyúr természetszerűen dühös lett, s mint ilyenkor, kegyetlenül és meggondolatlanul büntet.
Soha jobb tósztot a gyermekáldásra!
- S ha csatlakozom…
- Előbb-utóbb abba kell hagynod az iskolát. Az RBF-eid megvannak, a Nagyúr pedig nem nézi az iskolai végzettséget. Valószínűleg a kis Malfoy is erre a sorsra jut. Háborús helyzet van, nem érünk rá vizsgázni és vizsgáztatni.
- Ez azt jelenti, hogy te is…
- Könnyen lehet. – Rövid időn belül minden csatlósa elhagyja ezt az iskolát, nem állhatjuk Dumbledore tisztítótűz-tekintetét.
- De ha szülök neked egy… kölyköt, akkor is el kell mennem a Roxfortból! – Hangja most egyenesen vádol, mintha én tehetnék róla, hogy ilyen anatómiai adottságokkal verte meg a sors.
- Halaszthatsz egy évet. Lehetsz továbbra is magántanuló, és hetedévre visszajössz. Akkor már nem lesz semmi kötelességed.
- És a kölyök? – Undorral ejti ki a szót, mintha valami kórság lenne, amit én terjesztek.
- Ugyan… Azonnal elveszik tőled. A Nagyúr legjobb csatlósai fogják elvégezni a nevelés nemes feladatát – mondom cinikusan. Hát persze. Születésétől kezdve halálfalónak nevelni egy gyereket. Nincs is ennél nemesebb cél.
- Te is köztük leszel? – suttogja kiábrándultan.
Bólintok, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon, bájitalmesternek lenni egy fiú mellett, aki tőlem fogant.
- Nem menthetem meg, igaz? – folytatja egyre letörtebben. – Se magamat tőle, se őt tőletek.
- Semmiképp – mondom keserűen. – Vagy te, vagy ő. Kell nekünk egy ember, értsd meg! Malfoy az Azkabanban, Avery halott, Bellatrix őrült, Féregfark használhatatlan… a Nagyúr érezni akarja, hogy tett valamit. Hívja a kis Dracót, választás elé állít téged… Szükség esetén újra férjhez adatja Narcissát… Követeket menesztett Franciaországba és Amerikába, hogy támogatást szerezzen. Mellénk állnak az óriások és a vérfarkasok, de nekünk emberek is kellenek. Újak, frissek, fiatalok… manipulálhatók.

- Megtisztel – suttogta maró gúnnyal. – Akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Halasztok, de ne hidd, hogy szeretni fogom azt a…
- A Nagyúr nem várja el, hogy szeressék – szúrom közbe keserű mosollyal. – Elég, ha hűen szolgáljuk.
- Nem őt. A porontyot. Ne várd el, hogy szeressem.
Határozott a hangja, és Nemesis nem veszi le rólam tekintetét. A bukott hadvezérek utolsó büszkeségmorzsáival figyel.
- Legyen – morgom megadóan. – Nem kell, hogy szeresd...