37

Ízes éjkék átkok

Ismét új nap virradt ránk, hála az Istennek, mindörökkön örökké ámen. A tegnapi elég pocsék volt, és zseniális életfilozófiámnak hála megállapítottam, hogy ezek után már csak jobb jöhet. Egyébiránt nem jellemző rám ez a végtelen optimizmus, de az az ember, aki hónapokat töltött el Severus Snape becses-borongós társaságában, egy éjnyi különtöltött idő után kifejezetten pozitív hangulatba kerül. Úgy érzem magam, mint aki egy kellemes, de súlyos nyomás alól szabadult fel, melyet sem megérteni, sem elutasítani nem képes. Egyvalamit viszont eldöntöttem az éjszaka során: abbahagyom a felesleges eszmefuttatásokat, mert csak feleslegesen terhelem vele értékes agyi processzorom, valamint hasonlóan értékes professzorom. Második elhatározás: felhagyok az undorító szóviccek használatával, még gondolatban is. Nincs elrémítőbb ennél a műfajnál.

Szeretek össze-vissza nyújtózkodni reggelente az ágyamban… Szinte már el is felejtettem, milyen érzés; az első alkalommal, mikor Severus mellett fekve csináltam, lelöktem a kedvest az ágyról, és ennek nem lett túl pozitív visszhangja. Említettem már, hogy milyen pocsék íze van a fanyarszirupnak? Félelmetes, hogy olykor képes úgy megbüntetni, mintha csak egy elcsatangolt gyerek volnék. Egy elcsatangolt gyerek, aki időnként vadul lerángatja róla a ruhát, mi? Ezt nem eteti meg velem! Tudom, hogy egyszerűen csak élvezi, hogy ő van hatalmi fölényben.

Harmadik szent elhatározás: Blackről egy szót se. Annál többet fogok gondolni rá, negyedik szent elhatározás okán, mely szerint: nyomozni fogok az apám után. Tudnom kell, milyen volt! Kevésbé gyűlöletorientált személyek (tehát nem Snape) ajtaján kopogva fogom kezdeni a dolgot –és ott is fogom befejezni. Azt hiszem, Severus nem sok jót tudna mondani róla, sőt még csak reális adatokat se igazán, legalábbis kellemetlen jelzők használata nélkül. A legjobb példa erre az a hetekkel ezelőtti diskurzus, mely során megérdeklődtem, apám jó tanuló volt-e. Kedves tanárom azt felelte, igen, egész jó jegyei voltak annak a szemétnek. Hasonló élményem még ehhez kapcsolódóan, mikor megtudtam, hogy ,,annak a korcsnak” diákkorában rövidebb haja volt, illetve hogy ,,az a nyálas képű Gryffindor” annak idején megpróbált flörtölgetni Mcgalagonnyal. Szegény nő, hogy megijedhetett…

Mikor megkérdeztem Severust, mégis miért nem egyezett bele a hölgyemény a dologba, hisz legalább lett volna valami kellemes is az életében, egy nagyon csúnya pillantást –és három harmadikos receptet- kaptam válaszul. Tudja, hogy semmit sem gyűlölök jobban, mint a kicsik témaköreiből választott bájitalokat gyakorolni. A primitívség ezen fokát legszívesebben kitöröltetném a tantervből, és el sem tudom képzelni, Ő hogy a fenébe képes nap mint nap besétálni a terembe, és olyasmit magyarázni a kis prütypürüttyöknek, aminél már csak ,,Az ég kék, a fű zöld” típusú megnyilatkozások lehetnek egyszerűbbek.

Á igen, a nyomozás. Van egy pompás tervem, amit még magamnak se merek szépen körvonalazva előadni, nehogy véletlenül egyes túlságosan tehetséges egyének kikémleljék az elmémből. Ez már a paranoia magas foka –dehát ahogy a régi gimnáziumi padomra firkált felirat is hirdeti: Attól még, hogy paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek.

Tervem biztos alapokon nyugszik, csupán a megvalósításokkal lesznek gondok. Feljegyzés kilövése az űrbe (még véletlenül sem az agyi rekeszeimbe): szükség esetén Ginny bevonása. Sőt, lehetséges, hogy Hermionéra is szükség… neeem, na ezt azért már nem! Elég sokat mászkál könyvekkel, néha őt is meglesem, ahogy járkál ide-oda; de azért nem hinném, hogy a tudása az enyémmel vetekedne. Itt nekem minden új, s úgy falom az információszeletkéket, mintha nem kötelező vagy ajánlott olvasmányokból, hanem a föld legvarázslatosabb meséiből származnának. Bejött a számításom: élvezet mágiát tanulni, s egy olyan lelkes újoncnak, mint én, még sokkal inkább az, mint a Weasley-féle elkényeztetett törzsgyökereseknek.

Ami a további elhatározásokat illeti: csínyre fel! Már régebben megkerestem azt a titkos átjárót, melyen Sev végigvezetett annak idején; de eddig eszem ágában sem volt kiszökni, hisz mindenem megvolt ideát. Most viszont úgy döntöttem, megszerzem magamnak és drága patrónámnak azt az örömöt, hogy az őrült tizenévesek értelmi szintjére lesüllyedve vadul hülyéskedni kezdek. Nos, ez Severusnak kevésbé fog tetszeni, mint jómagamnak, sőt pontosítanom kell: nem csupán hülyéskedni, egyenesen szivatni fogok, hogy ezzel a csodaszép, kicsit se mugli szóval éljek.

A kisurranás Roxmortsba csöppet sem eseménytelenül telik: agytekervényeim már azon fantáziálnak vadul, mi mindent képesek a varázslók kitalálni egymás szenvedélyes ugratására. Nem ismerek még ilyen trükköket, de le kell szögeznem, hogy semmiféle aljasnak tűnő húzástól nem riadok vissza. Odaát még gyorsan megkérdezem az első szimpatikus szembejövőt (erre az apróságra kerek tíz percet kellett várnom –igen kevés szimpatikus ember mászkál a faluban), hogy merre találok diákcsínyekhez szükséges hozzávalókat áruló boltot. Beletelt egy kis időbe, míg szegény fószernek leesett, mire gondolok, vagyis inkább az, hogy mire céloztam, mert a gondolataim már egy egészen más körpályán, körülbelül az ő észjárásának mágikus doppingolásán illetve a gyilkos zöld glória föléátkozásán jártak.

Jó érzés az utcákat járni, azzal a tudattal, hogy nem követ senki, és nem nyomoz le senki. Na persze ez korántsem biztos, de a Sylva-féle agykontroll ügyes alkalmazásával ma már bármiféle aktív önhitegetés könnyűszerrel elérhető. Mikor elérem a Zonkó nevezetű boltocskát, feltűnésmentesen hátranézek, hátha mégis áll mögöttem némi negatív aura –és a hozzá tartozó exszerető. Vagy kissé túl nagy lelkesség exszeretőnek nevezni a férfit, akivel utoljára körülbelül egy napja szeretkeztem? Mennyi időnek kéne eltelnie, hogy bármit is exnek nyilváníthasson az ember? Nos, mindenesetre Severus úgy két napig ex lesz, aztán meglopom egy kicsit a felgyülemlett szexuális energiáit. Rejtély, hogy hova lesz az ilyesmi, ha mindketten pontosan ugyanannyit akasztunk ki a másikból; épp úgy fáraszt le ő engem, mint én őt –az így elcsalt energia elvileg nem vész el, csak átalakul… hm, most inkább nem nosztalgiázom el azon, pontosan mivé is.

Trágyagránát?! Ezek megőrültek? Ki a fene akarna szart hinteni szerteszét az otthonában? Ja, hogy a kastély nem számít otthonnak? Végül is az ember gyereke csak évi 365 mínusz egy nyáriszünetnyi időt tölt el ott, tényleg, micsoda potom mennyiség! Nos, lényegében, ha definiálni óhajtjuk az otthont, tulajdonképpen azt kapjuk, hogy az a hely, ahol az ember szülei laknak, de az ember nem lakik… csak néha benéz, egy erősebb napsugárzásnyi időre, aztán lebarnulva visszatér az iskolába. Így megy ez Varázslóéknál. És addig is, míg Nem Otthon tartózkodnak, előszeretettel hintenek mesterséges rejtélykakit szerteszét! Legalább tudnák, kitől, mitől származik, abban esetleg lenne valami pláne, de így… Remek, kiakadok egy ilyen sületlenségen, ahelyett hogy a bosszúmra keresnék valamit. Mindenízű drazsé? Nem, nem gyógyszert keresek a bosszúmra, nem kezeltetni akarom. Mellesleg ilyen elnevezésű terméket szintén csak ezek a bolond varázslókölykök vásárolhatnak, ugyanazok, akik pénzért összekakiltatják a Roxfortot.

Azt sem hinném, hogy Snape különösebben megrémülne holmi Algopyrin ízű cukorkától, bár lehetséges, hogy a Mindenízű kifejezés erre az ízterületre nem vonatkozik. Én egyébként a megfázás elleni szopogatós szirup-ízű cukorkától kezdenék el önként végrendeletet írni, még szerencse, hogy a mágikus édességipar nem az én reflexióimat vizsgálja. Vajon kiét vizsgálva jutottak arra a következtetésre, hogy műkaki kell? Remek, megint ez a téma, és megint egy kósza szóvicc. Mugliknál műkuki, varázslóknál műkaki. Azért meg kell állapítanom, hogy a mugli társadalom jóval igényesebb… örvendetes tényezőnek tartom, hogy egy ideig az ő nyakukon rontottam a levegőt, nem mintha ezen iparukra rászorultam volna mondjuk öt évesen –és nem mintha rászorulnék most, ám olybá tűnik, hogy ezek a varázslósuhancok tényleg rászorulnak valami műre, szegények. De miért kell annak a műnek büdösnek és drágának lennie?

Hm, rendben, abbahagyom. Egyáltalán nem fogok gondolkozni többé; árt a kisugárzásomnak. A boltos idejött és elkezdett kérdezősködni, hogy rosszul lettem-e. Megmondom neki, hogy csupán szabadjára engedtem a fantáziám. Nagy kár, hogy épp a Gyilok Szitok elnevezésű termékcsoport előtt állok. De legalább békén hagynak egy ideig, főleg ha ilyen undok pofát vágok.

Nem, nem, nem tudom elviselni! Egyetlen vásárló sem téblábol rajtam kívül az üzletben, és más helyszínekkel ellentétben, boltban én azt szeretem, ha jó sokan vannak körülöttem, s így beleolvadhatok önnön szürkeségembe, megszökve az eladó árgus tekintetétől. Így viszont engem nézeget, méreget, ujjaival egy asztalt ütöget, én pedig lassan, de biztosan szocgutát kapok ettől a kitüntetett figyelemtől. Ugyebár ha van hőguta, mért ne lehetne szociális guta is, mely során az ember végül az őt körülvevő emberek végtelen sok idegesítő megmozdulásától sokall be?

Kérem, én nem vagyok könnyen felhúzható fajta; de az én kezem is ökölbe szorul, ahogy azt konstatálom, hogy Roxmorts kissé elhagyatott utcáit járom, hazafelé igyekezve, üres zsebekkel. Ráadásul gyakorlatilag senkit nem hibáztathatok, csak magamat. Esetleg a varázstársadalmat, amiért nem teremet magának valami fantáziadúsabb viccboltot –de egy egész társadalom utálata talán túlzott energiapocséklás lenne. Istenem, ha Sev rájött volna erre az apró kis tényre, annyi feles energiát takaríthatna meg, hogy a füleire némi huzalt csíptetve egész Roxfort villamosságszükségletét megteremthetnénk egy teljes évre.

Persze lehetséges, hogy a fő-fő atya-bütyök odafenn, valahol a bürokrácia és az oktatási tárca (akarom mondani osztály) csúcsán kifogásolná az iskola mugli árammal való fűtését és világítását. Nagy botrányt csapna, és össze-vissza röpködnének a levélátkok a Minisztérium és Roxfort közötti reppályán. Talán Sev ezt az adminisztratív csődöt kívánja megelőzni, s ezért pazarolja el felesleges energiáit a világ utálatára, és tanítványai mihamarabbi öngyilkosságba kergetésére. Dicséretes, hogy képes volt ilyen nagy áldozatot hozni Dumbledore igazgatói székéért és az itteni békéért, na meg a baglyok pihentetéséért –örülnének az állatvédők, ha tudnák ezt.

Talán én is jobban jártam volna, ha jelentős mennyiségű fantáziám és őrültségem a kitűzött bosszúhadjáratom irányába terelgetem. Példának okáért… nos, meg is van. Oly egyszerű, és mégis olyan véresen intelligens terv… El sem hiszem, hogy én találtam ki. Szerény személyemre általában a dolgok túlbonyolítása jellemző.

***

Ez a Pinky nevű manó mániákusan engedelmes. Miután levitettem magam a konyhába és elkalauzoltattam magam a tanári asztalhoz, azon belül is szeretett szeretőm, Severus Snape exslytherin székéhez –na, ki tud a témában hosszabb alliterációt?-, még az ételek fölkerülését is hajlandó volt elmagyarázni. Ha a közeljövőben rútul ki akarok használni valakit, és ezúttal semmiképpen sem szexuálisan, ez a manó lesz az. A butasága és a szívóssága abszolút megfelelő párosításnak tűnik hihetetlenül gonosz céljaim megvalósításához –hahaha! A kegyetlen nevetést még majd később gyakorlom. Addig is, ideje elkészíteni a tökéletes koncepciót –a mai vacsora ünnepi jelleget fog ölteni!

Szobámba térve azonnal neki is látok a szükséges előkészületekhez: először is bájitalt főzök. (Mily meglepő! Tömegek esnének térdre a csodálkozástól, ha megtudnák eme hökkentő információt! De én nem mondom el nekik, maradjanak állva és gürcöljenek tovább.) Hölgyeim és uraim, érdekes kis kotyvalékhoz van szerencsénk ma este. Egyúttal van szerencsénk bejelenteni, csak hogy nyomatékosító szóismétléssel éljek, a Severus Snape szándékos szivatása hadművelet első pontját, melyre szintén ma este kerül sor. Az akció ízléstelen, alliterációorientált, és egyébként is gyerekes elnevezését Marie Blackre kenjük, és kegyesen elhallgatjuk azt, hogy ezen büntetendő előítéletű személy polgári neve Nemesis McCinson. (Azt meg már igazán ne tegyük hozzá, hogy álneve Susan Wallace, mert a végén még mi is belezavarodunk a dologba.)

Hadd legyen szerencsénk bemutatni az est díszvendégét, magát a kotyvalékot is –ezt az ostoba közszót pedig már csak azért is előszeretettel használjuk a mindennapokban, mert Snape professzor idegrángást kap tőle.

Aranyos kis főzet ez, rengeteg jó tulajdonsággal bír: szót fogad a mamájának, vagyis lelkes készítőjének, és ha ragaszkodunk a szappanoperaszerű végkifejlethez, mondhatjuk úgy, hogy ezzel egyidőben papáját, Hozé Antonio… helyett Severus Snape-et fogja hűvösre tenni ma, vacsora közben, az egész nagyterem színe előtt. Talán nem is a hűvösre tevés a helyes kifejezés az okozandó helyzetre, tekintve hogy áldozatunk eléggé melegnek fogja érezni.

De mit is tud kedves kis szellemi termékünk? Hát kérem szépen. Vérbe keverve feltámasztja néhány órára a vámpír hajlamokat az emberi szervezetben. Természetesen akiben abszolút nincs mit feltámasztani… nos, aki mind szűkös genetikai tartománnyal, mind édeskevés sötét hajlammal rendelkezik ezen a téren, azon nem lehet segíteni. De mesterszakácsunk erőteljesen bízik benne, hogy mai vendégünk a legkevésbé se lesz ártatlannak mondható, s kis főzőműsorunk végül sikerbe fordul.

***

Nemcsak a szépségért, a sikerért is meg kell szenvedni. Bal csuklóm vagdosása közben rájöttem, milyen rég is voltam ennyire emocionálisan labilis. Annak idején azért műveltem ilyesmit, mert végtelenül elkeseredett voltam, s véremnek kiserkenése tompította kissé a ,,Nincs értelme az életemnek”-típusú gondolataim éles felhangját. Most azonban nem elkeseredett, hanem dühös vagyok, és mindennek a tetejébe morbid módon még jókedvű is. Alig várom a mai vacsorát –ezúttal én is részt fogok venni rajta, ha elég gyorsan le tudom futni az utat a konyhától az ebédlőig.

A vért egy odaföntről elcsent szokványos serlegbe csurgattam, s nemsokára hozzáadtam a még gőzölgő főzetet is. Művemet szemlélve arra a következtetésre jutottam, hogy eszelősen jó ötleteim vannak. Kedvet kaptam az így kapott ital kipróbálására is, de tudom, hogy e tett kész öngyilkosság volna: fényes nappal van, s ha bennem történetesen jókora mennyiségű vámpírörökség lakozik, a szunnyadó másik lét feltámasztása után testemet porrá égetné az ablakon befolydogáló gyenge napsugár. Még ha be is húznám a függönyt, akkor is halálos sebeket szenvednék. Főzhetnék magamnak egy italt, ami a telivér vámpírokat rövid időre immunissá teszi a nappal szemben –de az roppant bonyolult, és emellett roppant időigényes tranzakció lenne. Nincs két szabad hónapom, hogy kiérleljem és megkotyvasszam.

Felmerülhet a kérdés, mi lesz akkor Severusszal, ha esetleg az ő génjeiben is lapul némi vámpírörökség? Köszönöm kérdésed, Susan, nos a válasz egyszerű: a vacsora este, szürkület után lesz. Utánanéztem, bár már kezdettől fogva érdekeltek ezek a lények, s úgy gondolom, az információim utánajárás nélkül is helyesnek mondhatók: ebben az időpontban már semmi bajuk nem lehet kedves hegyes fogú társainknak.

Az pedig külön pikantériáját adja az én kis poénomnak, hogy fél Roxfort vámpírnak, denevérnek, bőregérnek becézi a háta mögött. Nagyon sokan lesznek, akik ez után a merénylet után valóban komolyan fogják gondolni. Egyébként is –ki ne hinné el róla? Aki olvasta a harmadikas SVK-könyvet –de ez már mellékes.

Nem volt túl jó ötlet egy vastagabb ért is átnyiszálni a csuklómon, most azt dajkálva futkározok ruhától ruháig, hogy melyik nélkülözhetőbb a jövőben, melyiket csúfíthatom el maradandó vérfoltokkal. Végül bölcs döntésre jutok: a vörös nagyon szép szín, és van egy fehér ingem, amin kifejezetten jól fog mutatni. Betekergetem vele a kezem, óvatosan megkevergetem a serlegben lévő folyadékot még egyszer, majd futólépésben elindulok Pomfrey felé. Ha szerencsém lesz, nem ájulok el még a gyengélkedő elérése előtt.

Rémesen gyanakvóak ezek a javasasszonyok; ami jó bennük, az az, hogy megpróbálják titkolni. Az sem megvetendő szempont megítélésük irányában, hogy ezzel együtt igencsak naivak is tudnak lenni. Miután begyógyítja a sebemet, merően rámnéz, és mivel a lelki bajaimról semmi részleteset nem tudott kideríteni, kijelenti, hogy benntart éjszakára; majd elmegy dolgára. Bár az irodája csak a szomszédban van, én seperc alatt kisurranok a folyosóra, még azelőtt, hogy a két helyiség közötti ajtóban visszafordulna és leellenőrizné, hogy fekszem. Kiáltása már futás közben jut el fülemig, ami azt eredményezi csupán, hogy még inkább gyorsítok a tempón. Remélhetőleg nem kapja el oly nagyon az egyedüllét éjszakánként, hogy mindenáron utánamrohan és megpróbál szerezni egy beteget mára. Én ugyanis annyiszor fogok olajra lépni, ahányszor csak félrefordítja a fejét.

Szerencsém van; nem üldöz. Abbahagyom az önkínzást és lelassítok. Nem kenyerem a futás, főleg ekkora vérveszteség után. Ha jól sejtem, holtsápadt vagyok, ami egyébként nem szokásom. Azt hiszem, ledőlök egy kicsit vacsora előtt, és végre rendesen kialszom magam. Olykor kifejezetten zavaró tényező, ha az ember fülébe egy férfi szuszog, miközben maga az Ember, vagyis jó –vagyis inkább szokványos- esetben a Nő megpróbál elaludni. De most végre szabad kezet kapok, és úgy dobálom magam az ágyban, hengergőzöm neki a falnak, és ásítgatok-nyüszítgetek, ahogy csak akarok. Saját territóriumommá teszem álomadó fekhelyemet, melyből senki és semmi nem túrhat ki, és nem közölhet rendszabályokat. Nem mintha Severus olyan sok rendszabállyal lepett volna meg –de a kényszeredett szilencium és a magamban beszélésről való leszokás nekem nagyon betett.

Azt mondják, orgazmus után az ember agya kitisztul, és ekkor és csakis ekkor képes a valódi, ésszerű gondolkodásra; s hogy ez az állapot nem sokkal ezután elmúlik, s valójában mindannyian csak szeretkezés után vagyunk képesek arra, hogy helyes megvilágításban lássuk a dolgokat, és mindent értő szemekkel nézzünk a világra. Minden rossz döntés, ostoba csatározás a társadalomban azt mutatja, hogy sajnos valóban csak ekkor és csakis ekkor vagyunk képesek az éleslátásra.

Nos, bár eleinte ez a szöveg meglehetősen bizarrnak tűnt, idővel rájöttem, mit és miért akar közölni –nem vagyok én olyan buta… Most, közvetlenül elalvás előtt, álmosan és elégedetten nézegetve a plafonom, úgy érzem, bár nem orgazmus után, hanem gyönyörű és pompás mélyalvás előtt állok, mégis éppen az éleslátás képességét gyakorlom. S amit látok, az az, hogy bár kissé fájdalmas a tulajdon szeretőmet leckéztetni, élvezem, amit művelek. Ma este, és csak egy kis apróság, tényleg… a diákok bizonyára hamar elfelejtik majd.

***

A nagyterem fényét imbolygó gyertyalángok adják, miközben a lassan gyűlő diákok elégedett, egyelőre halk zsibongással foglalják el helyeiket. Én már megcselekedtem, amit megkövetelt a haza: a nemrég visszatért Dumbledore és a tisztes tanársereglet vörösen csillámló bort kapott, kupáik csendesen várakoznak odalenn, a konyha megfelelő helyein. Snape professzor pedig egy egyedi recept alapján elkészített remekművet kóstolhat meg a la Wallace. Megy minden, mint a karikacsapás.

Mivel már elegendő mennyiségű gyerek foglalja a teret a helyiségben –hiába, itt a darabszám számít-, Dumbledore észrevétlenül megkocogtatja pálcájával az asztalt. A következő pillanatban a vígan csevegő szájak előtt különböző jóféle fogások jelennek meg, míg az éhesek előtt egy-egy vidám, háromdimenziós szmájli, PECHED VAN felirattal. No igen, utóbbi sajnos csak az én csöppet sem szegényes képzeletem szüleménye; Ronald Weasley is megkapta a neki járó fejadagot, ne tessék izgulni.

A változatosság kedvéért a Slytherin asztalánál ülök, ügyesen meghúzva magam két nagydarab, díjbirkózó alkatú legény sejttársulása között. Senkinek nem tűnt fel, hogy nem vagyok diák; ki a fene ismeri mind egy szálig az ide járó hétszázvalahány Zaubererjugendot*? Békésen rámeredek a tanári karra és figyelek. Vajon mit szólnak kis meglepetésemhez?

McGalagony szája széle megrándul –a kis rejtett alkoholista. A legtöbben viszont szemet hunynak az eset felett –egyébként könnyen lehet, hogy máskor is bort kapnak, csak esetleg kancsóban, nem egyből serlegben. Vector és Flitwick rögtön a sertésszeletével kezd foglalatoskodni –bizonyára örülnek, hogy van nekik olyan. Bimba már gyanakvóbb: ő egy ideig nézegeti a serleget, majd egy pálcaintéssel kiüríti, és vizet tölt bele. Aztán maga elé húzza a salátástálat, és a nem vegetáriánusokat le se tojva kisajátítja és majszolni kezd. A kis álszent. Fogadni mernék, hogy amint felér a lakosztályába, előhúz egy fél élő disznót a szekrényből, és nekiesik. Azért, mert gyógynövénytant tanít, még nem kéne szégyenlősködni, és önmegtartóztatni a sok szép hússzelet között. Hiszen Sev sem gyökereket és diákokat eszik.

Apropó Sev. Ő egy pillantással végigméri a serlegét, szinte Láttamozza a tekintetével, majd a látványt jóváírja magában, és kétségbeesett kísérleteket tesz az egyik, még érintetlen salátástál megszerzésére. Bimba észreveszi a szándékát, és elhalássza a prédát (pedig nem is halról van szó). Sev keze erre irányt változtat az asztal jobb széle felé, és úgy tesz, mint aki mindig is a kaviárra vágyott. Végül maga elé vesz két kis szelet lazacot, mellé egy adag kaviárt, és egy csúnya hunyorítás letudása után Bimba felé, finom rágómozdulatokkal megkezdi vegetatív életműködései egyikét. Rejtély, hogy nem hal éhen evés közben, ugyanis olyan kínosan választékosan és szépen csinálja, mint aki etika-maratonra indul. Talán csak ellensúlyozni akarja a mellette ülő Hagrid ténykedését, aki inkább meg sem mondom, miket művel, de az biztos, hogy még szobájába térése után is bőven lesz mit ennie a saját szakálláról.

Most már céltudatosan csak Severust figyelem, és a gyomromban zsibongó táplálékundor lassan lejjebb vándorol, és kellemes bizsergéssé alakul. Figyelem szájának mozgását, állát, ajkait, időnként élvezettel lehunyom a szemem, és megállapítom, hogy nincs jobb előjáték, mint kedvesünk szintén élvezkedő táplálkozását lesni. Sev jól választott a kaviár terén, és a gyönyörorientált arisztokrata tévedhetetlen módszerével ízlelgeti vacsoráját; tucatnyi kellemes asszociáció vetődik fel bennem, ahogy őt fürkészem, miközben szájával szinte kényezteti az ételt, és hagyja, hogy az simogassa zamatával és könnyedségével. Időnként kortyol egy keveset kupájából, és a kötelező pár másodpercnyi ízlelés után nyeli csak le ollly nagy szeretettel készített főzetemet –mely egyébként nem kifejezetten vérízű, ugyanis ravasz módon tényleg kevertem bele vörösbort is.

Rendben, rendben, van egy kis mellékíze, de azt gondolom, ez a varázslótársadalomban nem lehet probléma: ezek bizonyára megszokták. Véres nyalóka és társai, lásd Mézesfalás… Szóval, szerintem teljesen normálisnak tekinthető, ha az ember fia/tanára egy kissé pikáns érzetű borral találkozik össze kimerítő katedrai csatározásai közepette.

Azt hiszem, nem rosszul tippeltem, Snape ugyanis látszólag nem problémázik a bor íze miatt, épp ellenkezőleg: egyre gyakrabban nyúl a kupa után. Mivel az egész mennyiség elfogyasztása szükséges a hatás eléréséhez, természetesen egyelőre nem történt semmi. De nemsokára fog; ezt főképp abból szűrtem le, hogy Severus ajkait már halványvörössé festette a serleg aljában összegyűlt vér –ugyanis csupán a folyadék tetejét kevertem el a borral, az aljában csak a vér és a színtiszta főzet egyvelege található.

Figyelem a finom metszésű, vékony, csókolnivaló ajkakat, ahogy félelmetes színt ad nekik saját vérem –és kezd lassan bűntudatom lenni. Gyönyörű az a szín az ajkain… és ő még csak nem is érzi a gyengéd váltást a folyadék ízvilágában. Ó istenem, hogy tehettem ezt vele? Életelvem, hogy szép embereket ne bántsunk, ha nem muszáj… olyan kevés van belőlük… Még megmenthetném, odaszaladhatnék hozzá és elszakíthatnám bűnös italától, s vadul esküdözhetnék, hogy csak lázas szeretkezési vágyam vitt erre a tettre. Elvonszolhatnám innen, levetkőztethetném, és nyelvemmel kóstolhatnám le az ajkain nedvesen csillogó mérget, testem mérgét, melyet rút árulásra használtam fel.

De tartok tőle, hogy ez a kis közjáték nem kevesebb közönséget vonzana, mint az eredeti tervemben szereplő csíny, így hát nyugton maradok. Nincs mit tenni: az egész tanári kar ledöbbenne, ha egy feldúlt diák kikapná a rettenthetetlen Severus Snape kezéből a poharat, és forró tekintettel mutogatna az ajtó felé. Vajon mit akarhat? Csak nem szolgálatait felajánlani a profnak?

Felkönyökölök az asztalra, és egy kis időre tenyerembe temetem az arcom. Aztán gyorsan kihúzom magam és Severusra meredek –a fejemet verném a falba, ha pont én mulasztanám el átalakulásának látványát. Minden perc drága, és minden korty egy átok. Vajon meddig kínoz még? Még most is ő kínoz engem, s nem én őt –meddig lesz ez így? Visszaszámlálom a másodperceket… Tekintetemmel végigsimítok az egész karcsú alakon, s egy pillanatra végtelenül megsajnálom –olyan sovány, olyan kevés helyet foglal el! Aztán legyőzöm költség-, energia- és helytakarékos szemléletmódom, és nem törődöm a vékony test szeretnivaló sebezhetőségével sem – a magas termetet nézem, a vállra omló haragos-sötét tincseket, a keskenyre összehúzott szigorú, gyanakvó szemeket s bennük a félelmetes, éber értelmet. A finom ajkak megvetően összepréselve, mígnem lemondóan szétnyitja őket, egészen kicsit, szinte leheletnyit, hogy szájához emelhesse a serleget. Érzem a játék erotikáját, ahogy tekintetem a kupát elegánsan markoló kezén pihentetem, a fehér bőrön, a hosszú, kecses ujjak szorításán; a lágyan kirajzolódó halványzöld ereket is odaképzelem, melyeket nem láthatok ebből a távolságból, s melyeket oly sokszor volt már alkalmam megfigyelni. Most, most fog megtörténni… Érzem, tudom; egész testem beleremeg a gondolatba.

Severus unottan lenyeli a már kiélvezett kis korty bort, elhúzza ajkától a serleget, és tűnődő mozdulattal maga elé helyezi. Aztán felvonja mindkét szemöldökét, éppen csak egy villanásnyi időre –nála ez a diszkrét meglepődés jele. Alig észrevehetően elhúzza a száját, majd egészen beleborzong az ital nyújtotta új érzésbe. Majd lehunyja szemeit, és fejét kissé hátrabillenti –s megkezdődik az átváltozás.

Bőrének sápadt-sárgás, kialvatlan színe halványodni kezd, még erősebben, mint valaha. Fehér, fehér, a falfehér égbekiáltóan nem megfelelő szó, lélegzetvisszafojtva figyelek, és most már az én ajkam remeg az övé helyett. Az ő arcán megnyugvás ül, s időnként fojtott kéj suhan át rajta; hátrébb húzódik székében, és felsóhajt, az elkínzottak csüggedtségével. Tartása egyenes, még vállai is kényszeresen szabályos vonalban; hajszálai mintha külön életet élnének, lassan ficeregni kezdenek, mintha finom szél fújná őket. Szemeit még mindig átszellemülten zárva tartja; felső ajka előbb alig észrevehetően, majd egyre erőteljesebben fel-felhúzódik, mintha láthatatlan ellenségre acsarogna. Igen, hirtelen… a két meghosszabbodott szemfog feljebb tolja kissé ezt az ajkat, és Severus tágra nyitja éjsötét, immár egészen koromfekete és a tudatvesztésben csillogó szemeit… Haja erősebb lett, dúsabb és akaratosabb, lágyan simogatja kulcscsontját, és dühösen örvénylik tarkója mögött. Tekintete nagyobbnak, sötétebbnek látszik, mint valaha, mintha két feneketlen szakadékba merednék, melyből nincs kiút, s melyben nincs bocsánat. Ajkaira félig-meddig rászáradt már a vér, arca embertelen, hullasápadt színt és szenvedélyes, tomboló, átszellemült kifejezést ölt, miközben velem forog a világ. Haja végül érzéki, vad pályájú, hosszú hullámokat kap, s ő felpattan. Immár az egész terem őt bámulja.

Nem tudom, mitévő legyek. A szürkület koszos-rongyos szürke ege megvetően simul ránk a mennyezeti képen. Severus fölpillant, és elveszik az éjkék és halvány árnyalatok forgatagában –majd szimatolni kezd, és kétségbeesett mozdulattal kap bal szemfogához. Szemébe hirtelen felismerés költözik; tébolyult tekintete villámgyorsan végigsiklik az asztalokon, s megállapodik rajtam –s immár tudom, hogy elvesztem.

 *Zaubererjugend: varázslótanonc (német; szabad fordítás)