36. Lyukak a tudaton
  

Tovább figyelem, mint a támadni készülő kígyót. Nagyot szusszanva felkászálódik a padlóról, s ismét helyet foglal abban az átkozott székben. Kifújja magát; szemébe lóg egy hosszú, hullámos tincs –gyors, türelmetlen mozdulattal hátrasimítja, s erre újra kitör belőle a kacagás. Rövid, sötét nevetést hallat, s ölébe ejtett jobb kezére mered, mellyel az imént még a haját érintette. Nézi, nézi –és mosolyog.
- Potter borzolgatta mindig így a haját –sóhajtja keserű elégtétellel, s felpillant ujjairól. –Mi bajod?
- Azt hiszem, ezt nem neked fogom elmondani –nyögöm, és erőtlenül felkászálódom az ágyról. Lassú, bizonytalan mozdulatokkal kibotorkálok a szobából. Nem kiált utánam –legalább ez jelzi, hogy ismer. Semmi pénzért nem mennék vissza ebbe a szörnyeteg odújába. Még akkor sem, ha fájdalmas módon vonzódom ehhez a szörnyeteghez. Az aberráció olyan szellemi csúcsát nyújtotta az imént, amire nincs bocsánat –s a legijesztőbb az, hogy talán már meg is bocsátottam érte.

Hangtalanul siklom a folyosókon, vadul dörzsölgetve nedves szemeimet. Hiszen nem is ismertem…
Az ismerős kastélyrészhez érve megtorpanok; józan eszem megálljt parancsol. Egy belső gát, mely valószínűleg annak az átkozott bájitalnak engedelmesedik, vadul sikoltozva parancsolja elmémben, hogy térjek vissza Severushoz, és tegyem teljessé örömét a mai napra…
Ökölbe szorítom a kezem, undorodva összepréselem ajkaim, és nem törődöm a növekvő bűntudat érzésével. Tovább bámulom a fránya griffendéles portrét, mely egyetlen jelszó elsuttogása után rögtön kinyílna nekem s beengedne. De be akarok én jutni oda, ahol oly sokan megalázhatnak? Be akarok jutni oda, ahol kedvesem megalázói éltek hosszú éveken át?

IGEN!!!

- Mimbelus mimbeltonia –szólítom meg emelt hangon a portrét. Nem törődöm annak pofavágásaival –egyszer úgyis szétkaszabolom, ha ráérek, és Potterre fogom… Nem, nem fogom…-, s amint kitárul, belépek a helyiségbe.

Ünneplő diákok.

Elkerekedett szemű diákok.

- Ginevra Weasley-t keresem.

Röpke fél perc, s az ember menedékre lelhet barátnője ölelésében? Nem tudom elhinni. Én azt hittem, az emberek undorodnak egymás érintésétől –vagy legalábbis az enyémtől. Azt hittem, engem nem lehet érinteni, nem lehet vigasztalni –nem szabad, nem jó, nem érdemes. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy azt hittem, mindenki olyan, mint mi?! Holott csak mi vagyunk olyan, mint mi, csak Severus olyan, mint mi!
Lehetek én egy Gryffindor barátnője? Lehetek én barát egyáltalán?!

Ha jobban belegondolok, nem csoda, hogy megölelt. Egyenesen a szobájába masíroztam, olyan merev maszkkal az arcom helyén, mely szinte ordította, hogy valami bajom van. Azt hiszem, kész őrültnek tűnhettem, rángatózó mimikával és holtsápadtan, mint egy sorsára ráébredt kísértet.
Legalábbis elég gyorsan eltűntek mellőlünk a szobatársai.

- Meghalt… meghalt… -suttogom Ginny ölelésébe, és sápadt arccal, forró tekintettel köszönöm a falnak a támogatást. Sokszor egy puszta fehér fal látványa segít feldolgozni egy traumát. Hisz minden megy tovább, ahogy a fal is áll tovább, s mi is állunk, élünk és meghalunk, s mindeközben nem történik semmi figyelemre méltó.

- Tudom… -simogatja a karom. –Tudom. –Pedig dehogy tudja! Halvány lila fogalma sincs róla!!
Elengedem, s kis híján eltaszítom magamtól. Hisz nem szabad nekem egy griffendélest ölelgetnem. Senkit sem szabad. Severust sem; nem szereti, ha ölelgetik –olyankor undorodva bújik ki a karjaim adta kötelékből, s nekikezd ruhám szétfejtésének. Nem szabad ölelgetni.
- Honnan tudod? –kérdem, s elhúzódom tőle; összeszűkült szemekkel meredek rá.
- Nem tudom –von vállat keserű félmosollyal. –De jobb, ha úgy teszek, mintha tudnám, és hagyom, hogy kisírd magad. Nem ez a legjobb út a trauma feldolgozásához?
Ebben a pillanatban világosodik meg előttem: kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Kényszerítem magam hűvös nyugalmam visszanyerésére.
- Igaz –horgasztom le a fejem.
Hihetetlennek tartom, hogy ez a lány mégis próbál megvigasztalni, holott azt sem tudja, miért, kiért kéne ezt megtennie. S nem is kellene –csak ajtót kéne mutatnia a nemkívánatos látogatónak, s én rohannék vissza Severushoz, hogy ajkait harapdálva azt kérdezzem tekintetemmel, ma akar-e.
Nem érzem önmagamnak önmagam. Az ambivalencia kezd szétáradni a testemben.

- Gyere. Ha akarod, meglátogathatjuk Harryt –simít végig a karomon óvatosan. –Még nem ébredt fel.
Sápadtan rámeredek. Harryt?!
- Potter! –sziszegem dühösen. Felpattanok és mielőtt bármit is tennék, lehunyom a szemem, és hosszan beszívom a levegőt.
- Igen, ez a vezetékneve.... Nem mondom, hogy szerencsére –hallom magam mellett a kedves suttogást. –Nagy teher ez neki, s nagy teher nekünk. De mit lehetne tenni? Ez van és kész. Van, aki meghal, van, aki boldogtalan; és még olyan szemetek is vannak, akik boldogok.
Felpillantok és elmosolyodom. Hosszú ideje először mosolygok emberi lényre.
- Látogassuk meg Harryt –döntök végül, s miközben békülékenyen felveszem a lány lépéseinek ritmusát, érzem, ahogy hatalmába kerít az a gondolatrendszer, melynek örökös elszigeteltségemet köszönhetem. Légzésem egyenletessé válik, és lelkemet lassan kitölti a bosszú vágya. De kin vehetnék elégtételt azért a borzongató érzésért, amely akkor kerített hatalmába, mikor kedvesem az apám halálát ünnepelte?
Jelenlegi helyzetemben bármely emberi lény szenvedését megfelelőnek ítélném e célra.

Látni fogom a Megmentőt. A Tönkretevőt. A Felforgatót. A Minden Rossz Eredetét. Látni fogom Harry Pottert.
És ő nem lesz eszméleténél…


- Akarsz beszélni róla, vagy hagyjam a fenébe? –suttogja szomorkásan a Weasley lány, mihelyt magunk mögött hagytuk a portrélyukat.
- Hagyd a fenébe –sóhajtom.
- Én is valami hasonlót ajánlok neked Harryvel kapcsolatban… Ő sem fogja tudni egyhamar feldolgozni a keresztapja halálát. Szerintem ne emlegesd őt előtte –jelenti ki komolyan.

Nos. Nem hal ki belőlem a slytherin; soha. Ez a lány tudja, miféle események szólították el Severust tőlem múlt éjjel –s hogy mi okozta apám halálát. S ha úgy kell tennem, mintha lenne rálátásom erre az egész ügyre, ahhoz, hogy megtudjam, mi is történt egyáltalán Blackkel -ám legyen. Nem Ginevra az első, akit becsapok.

- Elég zavarosak ezek a dolgok –sóhajtok fel. –Te se tudod, mi történt pontosan? Igen, Black meghalt, és Potter sincs túl jól, de… mi van a többiekkel? Egyáltalán hogyan ment végbe mindez? –a hátam mögött folyt le az egész; most már tudom. Benne volt Black, s belehalt; benne volt Potter, s megsérült; s benne volt Severus –és nevetett…
Rajtuk kívül ott voltak még azok, akiknek szövetségébe kedvesem tartozik, akik miatt nekem csupán percek jutnak az idejéből nap mint nap –így kell lennie, tudom.

- Nem tudod? –ingatja a fejét. –Hát, nem volt egy leányálom…
- Dumbledore nem mesélt el mindent –teszek rá egy lapáttal. –Ezek szerint… te ott voltál?
- Persze. Benne voltam a hat roxfortos védőben –húzza ki magát.
Védted… az apám?!
Borúsan hallgatok. Hagyom, hogy ránk telepedjen a csend. Az a fajta nehéz légzésű, tespedt, fullasztó csend, mely állott szagot hoz magával, s rátelepedik az emberi lélekre, ahogy a téli köd fekszik rá az utak zúzmarájára.

- Akarod, hogy elm…eeséljem? –kérdi tétován. Úgy érzem, s joggal, hogy nem bízik meg bennem eléggé, s még Dumbledore nevének említése sem moshatja le rólam a slytherin rossz auráját.
- Csak, ha akarod… érdekelne, hogyan védtél –mosolyodom el bizonytalanul. –Gondolom, nem könnyű meccs volt… -teszem hozzá óvatosan. Apró, felcsípett információmorzsákra épített következtetésekkel kell színlelnem, hogy mindent tudok.

Sikerült felpiszkálnom hiúságát. Mire elérünk a gyengélkedő folyosójának rejtelmes sarkához, már korvonalakban ismerem az éjszaka történetét. Ez persze nem lenne lehetséges, ha olykor nem ismételtem volna el egy beavatott magabiztosságával, hogy Albus Dumbledore, Albus Dumbledore…

A Gyengélkedő. Belépve egy fehérre meszelt, csodásan gyógyszerszagú, tátongó helyiségben találom magam, melyben a megannyi ágy közül csupán hármat foglal el a lesérült védősereg. Közelebb érve már azt is láthatom, hogy egyikük egy bozontos barna hajú, nagyon sápadt lány: Granger. Ijesztően rosszul néz ki; mellkasán vastag, halványbarna kötés, melyből átható, kesernyés szag árad. Hát persze: a Hebeto ellen a leggyorsabb védekezés, ha csalánlevél kivonatát és a hibiszkusz szétmorzsolt levelét hintjük az átokütötte sebre. Remek kis ártás az: ha öt órán belül nem kezelik a nyomát, lassan elkezdi égetni a delikvens belső szerveit, egészen addig, míg…
- Ginny! Végre! Azt hittem…
Egy égővörös hajú, nyúlánk alak ült fel a szomszédos ágyban. Odakapom a fejem, és gyanakodva végigmérem a fiút. Már láttam valahol…
- Te meg ki vagy?
Halkan nyelek egyet, és lenézek a kérdező fáradt arcára.

Áhh igen.

A rosszul-hallgatózó.

- Susan Wallace, szolgálatára –morgom gúnyosan, és hanyag mozdulattal levetem magam egy közeli (de nem túl közeli) székre.
- Ismerősöm, de légy szíves, ne kezdj akadékoskodni. Ahhoz még túlságosan sérült a fejed –legyint Ginevra, és leül a fiú ágya szélére.

Igen. A randán-evő.
Mintha tegnap lett volna, hogy Severusszal eme kis griffendéles evési szokásain derültünk a magunk érdekes módján. Milyen furcsa –mostanában felhagytunk e kedves felvezető játékokkal.
Nem bosszantjuk egymást fölöslegesen –és nem is hallgatjuk egymást feleslegesen. Egyáltalán –szinte semmit sem csinálunk együtt a szeretkezésen kívül.
Néha azt sem.

Azt hiszem, nem az volt életem legjobb döntése, mikor kopogás nélkül benyitottam fürdőszobája ajtaján. De ha már úgy alakult, igazán csinálhattam volna valamit –ahelyett, hogy nesztelenül magára hagyom, s duzzogva elhúzódom tőle aznap este, azon gondolkozva, én miért nem vagyok elég jó neki. Lenéz a korom miatt, ez világos; de azt hittem, legalább testileg remekül ki tudjuk használni egymást, s ez, meg az, ahogy felemás lelkeinket időnként egymáshoz csiszoljuk, elég a boldogsághoz.

A földi értelemben vett boldogsághoz persze; ahhoz a fajtához, mely reggel indul burjánzásnak egy kellemes bögre kakaó felhajtása után, s délután virágzik ki a maga teljes pompájában, mikor barátainkkal vagy kedvesünkkel múlatjuk az időt egyébként fárasztó tennivalóink közepette. De úgy látszik, nekem ez nem adatik meg: barátaim nincsenek, Severus pedig… nos, ő olykor még tart valamire; de lassan kezdek arra az álláspontra jutni, hogy amolyan kénytelen-kelletlen gyámkodás ez a részéről.
Nem kíván, nem szeret, nem… - Mi?! –szakítja durván félbe gondolatmenetemet a kis vörös az ágyban.
- Mi mi? –érdeklődik húga nem éppen a reggelente felbukkanó puhatalpú kiscicák kenetteljes bájával.
- Slytherin?! Hogy hozhattál ide egy…
- Miket beszélsz? –morogja Ginevra, és akaratlanul is rám sandít… -Ja…
A kedvtelésből viselt házcímer most mintha kétszer olyan büszkén virítana mellkasomon.
- Semmi baj… Ő professzor Snape rokona, be van avatva mindenbe.
Hát… igen. Erre a következtetésre jutott eddigi szűkösen mért beszélgetéseink során. Erre a következtetésre jutott, mert azt akartam, hogy erre jusson. Sejtetés, sugallás, szenvedélyes bujkálás a világ elől –ez vagyok én, kérem, homályos aurám baljós ködébe palackozva.

- Snape rokona?! Annál rosszabb! Gin, hogy a picsába hozhattad ide a nyakunkra?
Akaratlanul is megremeg a karom ennek hallatán. Elszoktam már apám durvaságától –vagyis azétől, kit annak hittem-, és sosem voltam vevő a trágár beszédre. Az pedig még külön sajdít egyet a szívemen, hogy valószínűleg még hallani fogok ma ennél durvább szavakat is, vagy magam, vagy kedvesem ellen.
És őt nem fogom megvédeni.

- Ne beszélj így! –ripakodik rá húga rutinos erélyességgel, mikor felém pillantva látja, milyen felindult vagyok. Látja vajon?
- Dehát… na, jól van –morogja megenyhülve a fiú. –Talán te nem vagy olyan szadi. Ronald Weasley –nyújtja kezét.
Lassan végigmérem a felém nyújtott tenyeret, s felülkerekedik bennem az oly régóta keresett hidegvér.
- Nem. Biztosíthatlak, hogy nem –húzom el a számat gunyorosan. –Sokkal rosszabb vagyok annál.
- Ne most kezdj el húdegonoszvagyokozni –jelenti ki cinkosan mosolyogva Ginevra. –Az nagyon megy neki –fordul magyarázólag bátyja felé.
- Megy bizony –kontrázok hűvös arckifejezéssel. –Ne akard tudni, mennyire.
- Istenem… most látod, mit csináltál? –vigyorog bárdolatlan testvérére Ginny. –Miattad felvette a ,,szobor vagyok, nem ember” állást! Susan! –fordul felém. –Gyere vissza lelkileg, és nyugi. Ron nem fog sértegetni.
- És én sem –szólal meg egy álmos hang a hátam mögött. Gyorsan keresni kezdem forrását; hamarosan megpillantok egy kis, kövérkés fiút a sarokban lévő ágyon kuporogni. A jelentéktelen ember arckifejezésével húzza meg magát, s minden porcikája, még az mozdulat is, mellyel sérült orrát tapogatja meg, az űzött vad kisugárzásával bír.
Nem csodálom, hogy beléptemkor nem vettem észre.

- Neville! Hát fönn vagy végre! Hogy vagy? –siet oda hozzá Gin biztató arckifejezéssel.
Jelentéktelenül, de jól –gondolom cinikusan.
- Már nem fáj –jelenti ki gyámoltalanul. –És Harry, én sa…
Odapillantva láthatja, hogy a mi kis üdvöskénk még nem tisztelt meg minket ébrenlétével. Nos, én le tudok mondani az esetleges közös eszmecseréről –valami azt súgja, jobb társaság álmában, mint amikor az agya némileg több életműködést mutat egy kanál bogárszemnél. Utóbbi esetén nagyobb a kockázat, hogy bajt okoz.
- Harry alszik még –nyilatkoztatja ki végtelenül bölcs vörös hajú barátunk.
- Ne is keltsük fel –mondja Gin, de hanghordozásából ítélve inkább azt próbálja a tudtunkra adni, levágom és kiszárítom azt a merész embert, aki fel meri ébreszteni Pottert.
- Ne is –utánzom gúnyosan.
- Ne húzd ki a gyufát! –int felém Gin játékosan. Mivel tartanom kell magamat a szerepemhez, nem közlöm vele, hogy már réges-rég kihúztam. Szükségem van erre a lányra. Mint információforrás, megfizethetetlen; s mint barát… nos, jobb, mint az eddigiek.
- Ráérsz egy kicsit? –billentem oldalra a fejem. Tükör előtti kísérletek bizonyítják, hogy így keltem a legangyalibb látszatot.
- Séta a parkban? –viszonozza pillantásomat. Tekintete ekkor durcás bátyjára téved, aki még mindig engem figyel. –Ne izgulj, aranykezű. Visszajövök, mire Harry felébred.
- Ajánlom is –jelenti ki a másik neheztelően. –Mert még meg kell írni a bájitaltan házimat.
- Ilyenkor nincs is lecke –veti hátra Gin az ajtóból.
- Folyosói rohangálás címén külön megtisztelt az a szemét. Mért nem bírt egyszerűen csak pontokat levonni? Tudom, hogy a gondtalan vakációmra fájt a foga…
- Nem elég nyáron megírni? –vigyorog barátném, és megtorpan, hogy teljes figyelmét ennek az orvosi esetnek szentelhesse.
- Nem. Hazautazás előtti napon le kell adnom –morogja az érintett, és hátrahanyatlik az ágyon.
- Téma? –érdeklődöm szenvtelenül, jottányi kárörömmel hangomban.
- A zsugorító főzetek hatása az agyműködésre… -sutyorogja elhalóan a fiú, és az arca hasonló színezetet ölt, mint a haja.

Gin nem bírja tovább; felkacag, szájára tapasztott kézzel leguggol, s vadul rázza a testét a hangtalan nevetés. Nem mer zajt csapni szegény lány, hátha kis védőszentünk leereszkedik hozzánk álmai fellegéből… Mellesleg nem is olyan unszimpatikus a Potter fiú, ahogy az ember várná. Ahogy az ember várná egy éves Snape-pel való szoros ismeretség után.
- Újabb nagy sikerű poén… -jegyzem meg mosolyogva. –Bár, gondolom, te nem találtad viccesnek.
- Mi abban a vicces, hogy egy kerek órát elvesz a szabadidőmből, ha? –horkan fel a Weasley gyerek, és most már leplezetlen bosszúsággal mered rám.
- A te idődből… mintha nem Hermionéval íratnád meg az összes plusz házidat… -jegyzi meg egy elcsukló hang a földön.
- De ő most… szóval, mivel ő most üzemen kívül van –pillant kissé aggódva érintett felé a fiú-, neked kell segítened. Úgyhogy ne nevess, mert megmondom anyának, hogy már most több randid volt, mint neki apával összesen.
- Álljon meg a menet! –egyenesedik fel Gin felháborodottan. –Honnan tudod, neki hány randija volt egyáltalán?
- Saccoltam –jön az egyszerű válasz.

Diszkréten megköszörülöm a torkom. –Én csak arra vagyok kíváncsi, honnan szedsz ehhez anyagot –jegyzem meg előzékenyen. –Ugyanis a zsugorító főzetek semmifajta hatással nincsenek az agyműködésre. Tárgyak méretarányos kicsinyítésére használjuk őket.
- Mi?! –horkan fel a vöröske. –Most már ráadásul lehetetlen témákat ad? Hát ez hihetetlen!
- Nem egészen hihetetlen… -tűnődöm el. –Ha jól sejtem, nem mondta, milyen hosszú legyen a munkád, nem igaz?
- Azt nem. Azt mondta, nem ártana még idén értekezést írnom erről a témáról –ellenkező esetben nemsokára egy ebihal szellemi szintjére… öhm, valami ilyesmi.
- Süllyedsz le –fejezem be megadó mosollyal. –Igen, szereti ezt a kifejezést. Nos, sajnálattal közlöm, hogy itt van a poén elásva. Csak ironizált. Nem szó szerint azt kérte, hogy írj esszét, hanem csak azt, hogy szállj magadba, és jöjj rá, milyen hülye vagy –nyers fordításban.
- Remek –mordul fel sötéten a fiú, miközben Ginnyn úrrá lesz egy újabb röhögőgörcs. –Hé! Várjunk csak! Akkor nem kell értekezést írnom! –ragyog fel az arca.
- Jól látod a helyzetet –konstatálom gúnyosan.
- Azta!!! –és örömében a levegőbe bokszol.
- Menjünk innen –rántom meg elborzadva Ginevra karját.

¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤

,, Gyerekességét szezonvégi
árleszállítás alkalmával vette
tizenöt évesen egy barátnőtől.
Egyáltalán: minden mozdulata
visszavezethető valaki másra.
Egyébként ügyesen leplezi,
s mert mindenhonnan keveset lop,
fel sem tűnik –még sokra viheti.”

- Igazán, mesélj valamit róla! –jelentem ki vidáman. Kellemesen érint, hogy Ginevrát nem érte nagy csapásként Black halála –nem is ismerte igazán. Így alkalmam nyílik felvidíttatni magam ezzel a mindig derűs, találékony lánnyal, ahelyett, hogy egymás vállát nedvesítenénk be hiábavaló könnyeinkkel.
- Ugyan.. mit mondjak? Különben is, vége. Szakítottam Michaellel.
- Komolyan? Mégis mi vehetett rá arra, hogy eldobjad magadtól azt, akit csak nemrég szereztél meg? –vonom össze a szemöldököm.
- Túl sokat rinyált. Tudod, nem tudta feldolgozni, hogy vesztettek… -von vállat elegánsan Miss Kegyetlenség.
- Vesztettek? –csodálkozom. –Mit?
- Az utolsó kviddicsmeccset a Griffendél ellen. Ó… te nem láttad, ugye?
- Nem, nem mondhatnám –sikerül elkendőznöm megdöbbenésem. –Mikor volt?
- Most, nemrég… hol élsz te egyáltalán? –mosolyogja meg nyíltan tájékozatlanságom.
Való igaz, beiratkozásom idején szó volt néhány alapszabályról, s holmi kupákról, de ki tartja fejben azt év végéig, ha azóta senki nem emlegette?
- És oda… civilek is mehetnek? –érdeklődöm bizonytalanul. Rájöttem, hogy Gin ezt az énemet sokkal jobban kedveli, mint a ,,hidegvérű gyilkost”…
- Játszani nem –nevet. –De nézőnek szinte kötelező! Nem szép Snape-től, hogy nem vitt ki egyik játékra sem.
De még mennyire nem szép.
- Gondolom, nem ért rá… -vonok vállat hanyagul, a megbántottság ősi mozdulatával.
- Rá kellett érjen, ő ugyanis ott volt –vonja fel a szemöldökét Gin.
Ő ugyanis ott volt. Jelenleg el sem tudnék képzelni ennél szívtelenebb mondatot. Egészen lelombozódva nézek fel furcsa barátnőmre.
- Bizony, minden egyes bukásukat páholyból nézhette. A Slytherin igen rosszul teljesít mostanában… -folytatja csevegő hangon. –Talán meg kéne reformálni a csapatot, mondjuk bevezethetnék a teljesítménytől függő beválogatást…
- Rosszak a slytherin játékosok? –furcsálkodva rugdalom magam előtt a földet. Rá kell döbbennem, mennyi mindent nem tudok még a világukról. Semmit, amit Severus nem tartott elég fontosnak –vagy kényelmesnek- ahhoz, hogy közölje velem.
- Hát, alapvetően nem rosszak, bár Malfoy akkor se kapná el a cikeszt, ha kinőne az orra helyén és viszketne –jelenti ki nagy komolyan. –igaz, egy hajtóválogatás se ártana…
- Akkor most álljunk le –kezdem fenyegető éllel. –Mi az a hajtó?
- Oh… -meglepetten pislog.
- Ciki, mi? –húzom el a szám. –Tudod, mit, vegyük úgy, hogy nem is kérdeztem.
- Nem, nem, semmi gond… -siet kinyilatkoztatni, mennyire nem ítél el azért, mert halvány mérges gázom sincs arról, mit hadovál itt. –A kviddics a legpopulárisabb varázslósport... Ismered?
- Naná! –vágom rá felháborodva. Nem, de minek égessem magam? –De inkább ne beszéljünk erről. Snape nemigen cseveg velem ilyesmiről, úgyhogy én sem vagyok éppen tájékozott e téren; hülye lenni meg nem szeretek, és nem is érdekel különösebben a játék.
Majd kifaggatom Severust, ha már méltónak találtam a megbocsátásomra –addig nem részesítem abban a kegyben, hogy szóba állok vele. Istenem, milyen pokolian vonzó volt nevetés közben! Már csak ezért is kerülnöm kell egy darabig.

- De jövőre már te is jársz órákra, ugye? –kérdezi aggódva, nyilván attól tartva, hogy a huzamosabb ideig tartó magándiákoskodás Snape közelében még rossz hatással lehet érlelődő személyiségemre.
- Igen, attól tartok –jelentem ki fintorogva. –Bár talán nem is lesz olyan szörnyű. Kifejezetten jó lehet például, hogy a tanárok nem állnak majd olyan közel hozzám minden alkalommal, hogy még le is köpködjenek, ha nagyon belemelegedtek az izgatott magyarázásba.
- Ki tenne ilyet? –kuncog fel Gin, valószínűleg elképzelve a meglehetősen szürreális képet, melyen én vagyok látható egy adag személyes testnedvvel.
- Tanított téged Hagrid mostanában? –vonom fel a szemöldököm.
- Hupsz… hát igen, ő képes lehet ilyesmire.
- Na és az akcentusa… fogadni mernék, hogy délről jött. Mélyen délről –duruzsolom. *
- Te beszélsz? Snape-nek is akcentusa van! –vágja rá jól értesülten.
- Jó, de nem olyan, mintha most szállt volna le a traktorról, és két kendertermesztés között beugrana órát tartani! –csattanok fel. Érzékeny vagyok Severus beszédstílusára. Finom és kellemes –az az igazi irodalmi nyelv és a hozzá tartozó orgánum, ügyes hangképzéssel elegyítve. Mindezzel együtt ő a legelvetemültebb szitokláda, akit valaha is láttam. Művelt ember lévén elsajátította a verbális sértegetés legmagasabb fokát.

És igen, persze, egy kicsit furcsán beszél, idegenül, de nem hiszem el, hogy a mód, mellyel ezt teszi, nem pokolian vonzó minden egyes ember számára, aki valaha is tanúja volt!

- Hé… jól hallom, hogy Hagrid-ellenes propagandát folytatsz? –néz rám sokatmondóan Gin. –Vigyázz, hogy Harry meg ne hallja… Akkor az első dolga lesz a levelei megkapása után téged elintézni, és csak azután Snape-et.
- Miféle levelek? –érdeklődöm egyre keserűbb arccal; nem tetszik, hogy ily mértékben tájékozatlannak kell tűnnöm.
- Az RBF-eiről. Valószínűleg nem kap K-t bájitaltanból, márpedig Snape-nél az a belépő a magasabb csoportokba… Szóval szegény nem lehet auror, ahogy szeretné.
- Snape nem is akar auror lenni –nyilatkoztatom ki csodálatraméltó felismerésem. –Jó, jó, ez gyenge poén volt. Hát, ha Pottika nem teljesíti a szintet, ez van. Nem hinném, hogy lehet valaki magasan képzett varázsló a bájitalok alapvető ismerete nélkül. De még mindig nyitva vannak előtte bizonyos kapuk. Például az imént már említett növénytermesztés… és az akcentusát is fejlesztené ez az iparág, szóval…
- Te nem kedveled Harryt –konstatálja Ginny, mielőtt még befejezhetném csodás eszmefuttatásom A Fiú, Aki jövőjéről.
- Ave Harry, ave Harry! –kiáltok ijedtséget színlelve. –Nem, nem kedvelem –vallom be cinikusan mosolyogva.
- Van erre különösebb okod, vagy éppen elég az a tény, hogy Snape a kedvenc tanárod? –érdeklődik gyanús arckifejezéssel a Weasley leány.
- Valahogy inkább utóbbi –sóhajtom, és a távolba meredek.

,, Igazi műfajunk a tűzszünet.
A bajok mibenlétét konstatáljuk,
véleményünket mindketten kifejtjük,
s megállapítjuk, hogy nem egyezik.
[…]
egymás elől egymásba menekülve
felejtjük el megint, hogy mind a ketten
beláttuk, milyen kilátástalan.”

De most komolyan. Lehetek én egy Gryffindor barátja?
Egyben biztos vagyok: Severus büntetésre szorul, hisz ő volt az, aki nem törődött a másik reakcióival –ő, az önuralom és az altató főzet istene, s nem képes parancsolni az arcizmainak, ha kívánatos halálesetről van szó! Holott tudta, hogy erősen ajánlott visszafognia magát, legalább annak a dühös és betöretlen, nyers vadócnak kedvéért, aki hálószobájában tenyészik, és lelke azonos az enyémmel –ha hangulata épp nem is…
Összegzésképpen: eldöntöttem tehát, hogy a napokban kedvesem számíthat egy kisebb Nemesis-féle csínyre –elvégre méltónak kell lennem névrokonomhoz, a bosszúállás istennőjéhez…

Miután útjára bocsátom Ginnyt –csupáncsak búcsúzási formulák igénybevételével, holmi zöld színű átkokat mellőzve-, a napot szobámban kuporogva töltöm, s enni sem megyek le a nagyterembe. Az éjjel is saját ágyamban ér, erkölcsi győzelmem teljes tudatában, s én homlokomat ráncolva, halkakat sóhajtva próbálom elfelejteni, hová is tartozom valójában, miközben egy sötét hajú alak talán éppen énrám gondol. Nem. Próbálom elhitetni magammal, hogy rám gondol.

,, Az időzítés lehet a titok.
Te profi vagy, én viszont tanulékony,
És ezt a menetet nyilvánvalóan
én nyertem –aránylag ritka eset.”





*,,Délről. Mélyen délről.” –utalás a Sátánka (Little Nicky) című filmre, melyben ezzel a faviccel célozgatnak a pokolra.
* A versrészletek egytől egyig Szlukovényi Katalin költőnő zsenialitását dicsérik.
A Mimbelus mimbeltoniáért elnézést, ha nem az az idei jelszó -valahogy nem találtam szeretett könyvemben a megoldást, és remélem, elnézitek nekem, hogyha ez az adat nem száz százalékosan biztos.*