|
7. 2000. március 14.
2007.07.12. 22:13
Szerző megjegyzése:
Egy kis horcrux-vadászat...
2000. március 14.
Ginny bejelentette, hogy közelebb jutott az egyik horcrux rejtekhelyének feltárásához. Mivel Lupin túl kockázatosnak tartotta Harryt odaküldeni (a halálfalók újult lelkesedéssel vadásznak rá), Hermione meg épp a Durmstrangba utazott egy futó – egyébként hivatalos – látogatásra, maradtam én.
Számítottam rá, hogy akárhova vezet is a húgom, válogatott borzalmakkal kell majd szembenéznem (Harry barlangos emlékei tanulságosak), de ami fogadott, az minden előzetes, rémálomba illő várakozásomat felülmúlta. Így most, mikor szellemalakban, hű titkáromnak diktálom e sorokat… Tudom, rossz vicc volt.
Visszatérve a tegnapelőtti eseményekhez. Hajnalban felkerekedtünk – ez úgy hangzik, mintha túrázni indultunk volna -, azzal a nemes céllal, hogy megszerezzük Voldemort lelkének egy darabját. Minden rendben is ment két lépcsőfordulón, meg a nappalin keresztül, de az előszobában belefutottunk az én drága partnerembe.
Szívesen állítanám, hogy a legokosabb lett volna kapásból megátkozni – bizsergett is a tenyerem a pálcám után -, de utólag kénytelen vagyok elismerni, hogy Ginny jól döntött. Míg én azt latolgattam, milyen ínyencséggel spékeljem meg a húgom rémdenevér-rontását – ami fura mód másodpercek óta váratott magára -, Ginny azon töprengett, elbírunk-e ketten Voldemort csapdáival. Arra juthatott, hogy valószínűleg nem, de ha mégis, hasznos figyelembe venni az örök igazságot: több szem többet lát, több pálca több átkot szór… Így, mint kis expedíciónk önhatalmúlag kijelölt vezetője, úgy határozott, a parazita is velünk tarthat.
Miután kiértünk a Fidelius hatóköréből, a legközelebbi buszmegálló melletti sikátorba hoppanáltunk. Ginny szerint ugyanis a mugli közlekedést használni biztonságosabb, mivel nincs az a halálfaló, aki odáig ereszkedne, hogy így is kövessen minket. Hozzáteszem: a buszra szállás olyan bravúr, amire Zacharias Sznob Smith-et is csak bajosan – különféle ártások kilátásba helyezésével – lehetett rávenni. Utána, természetesen, egész úton zsörtölődött. Kiakasztó volt. (A vörös vagyis parázsszőnyeg a pokol kapujához, ami egy réges-rég lakatlan épületből nyílt.)
***
Ginny könnyedén átbújt a kerítés egy résén, de Smith-nek és nekem ez komoly nehézséget okozott. Mikor végül mindannyian a gazzal benőtt, szeméttel telehajigált udvaron álltunk, és a ruhánkat porolgattuk – én -, illetve az elszakított dzsekinket sirattuk – Z. Nyafka S. -, a húgom rövid tájékoztatót tartott.
- Amit láttok, az az árvaház, ahol Tom Denem felnőtt. A felsőbb szinteket őrző csapdákat már hatástalanítottam…
Kíváncsi vagyok, Harry mit szólna, ha ezt hallaná. Azért bízta Ginnyre a feltételezett horcrux-lelőhelyek felkutatását és ellenőrzését, hogy legalább a harcoktól távol tartsa. Nem tudom, milyen megfontolás vezette, mikor ilyen döntést hozott, hiszen a saját bőrén tapasztalhatta, Voldemort milyen betegesen leleményes, ha a lélekdarabok védelméről van szó.
Mindegy. Ginny annak idején rettenetesen megsértődött emiatt, és kis híja volt, hogy nem szakítottak újra. Aztán, ahogy múltak a hónapok, egyre nagyobb szenvedéllyel végezte a feladatát. Ha Harryt aggasztotta is, nem mutatta.
- A mostani mágikus védelmet én építettem ki, hogy még véletlenül se tévedjenek ide muglik. Bár Voldemort riasztó-bűbája is kellően erőteljes, hiába telt el annyi év.
Persze, ez megmagyarázta, miért nem dózerolták le azt a romhalmazt. Köztudott, hogy a muglik egy része megszállottan igyekszik kisajátítani minden szabad négyzetcentimétert, hogy aztán újabb házakat húzhasson fel… Mégis ragadhatott rám valami azon a konferencián.
- Aki akar, most még visszafordulhat – jelentette ki Ginny, jelentőségteljes pillantást vetve – hát nem is rám – Zacharias Lerázhatatlan Smith-re, aki úgy határozhatott, bebizonyítja, milyen kemény fickó (vagy hogy mondják ezt a muglik), mert duzzogva elindult ez egykori árvaház felé. (A küszöbön orra bukott, és bedöntötte azt a keveset, ami az ajtóból még ellenállt az idő éles vasfogának. Művészi belépő volt. Alkalomadtán megmutatom Frednek és George-nak a merengőben.)
- A pincébe megyünk – kalauzolt Ginny.
A rozoga lépcső aljában rozsdás acélajtó akadályozta a továbbhaladást.
- Megpróbálhatnád ezt is betörni – javasoltam Smith-nek.
- Fogd be, Weasley! Mi van mögötte?
- Folyosó – vágtam rá, bár engem is érdekelt Ginny válasza.
- Nem nyitottam ki. – A húgom elvörösödött, és zavartan sütötte le a szemét.
Smith megvetően felszisszent – kedvem lett volna a torkának ugrani -, és az ajtót kezdte vizsgálni. Nekem más keltette fel a figyelmem. Ginny nem azt mondta, hogy nem tudta kinyitni. A megfogalmazásból ítélve, kísérletet sem tett rá. Vajon miért?
- Mi a gond, Gin?
- Semmi. Ne kombinálj, inkább segíts! – Smith-hez lépett, és összeszűkített szemmel meredt az ajtóra. – Mi van, ha ezt is párszaszó nyitja, mint a Titkok Kamráját?
- Akkor üzenhetünk Potterért, hogy ugyan jöjjön már ide, és húzza ki a csávából szegény, felsült csapatunkat. De szerintem egyelőre tegyük félre ezt a lehetőséget!
A következő negyed óra afféle ötletbörze volt. A lépcsőfokokon ültünk, és egymást bombáztuk az épp eszünkbe jutó eshetőségekkel. Robbantás, vér, Sötét Jegy, szimpla zárnyitó-bűbáj… Egyik se működött. (Már amelyiket módunkban állt tesztelni.) Smith épp összeforrasztotta a karján ejtett sebet – meglepődtem, hogy ezt magára vállalta -, mikor Ginny hirtelen felpattant.
- Olvasszuk meg!
- Hogy? – értelmesebb reakcióra nem tellett.
- Voldemort ilyen durva, mugli megoldásra biztos nem számított.
- Magunkra gyújtjuk az egész kócerájt – akadékoskodott Smith.
- Nem, ha pajzzsal elhatároljuk az ajtót a környezetétől.
Elég gyenge terv, de muszáj volt rögtönöznünk valamit. Bevált. Az ajtó mögött dohos kamra fogadott. Pókhálók mindenütt, bokáig érő por, és a három falban három járat nyílása.
- Vajon véletlen, hogy háromfelé ágazik? – nyelt nagyot Z. Begyulladt Smith.
- Kétlem – csóválta a fejét Ginny. – Talán aszerint osztódik, ahány ember jelenlétét érzékeli.
- Vagyis mindegy ki melyiken indul el, ugyanazt kapja – fűzte tovább a gondolatot Smith.
- Igen, valószínű.
Nem fejtem ki, Voldemort bűvös folyosója mit szánt nekem. Ha csak felidézem, ólommá válik a vér az ereimben, és rám jön a vacogás, valami belülről sugárzó hidegtől. Pókok. Először apró, közönséges példányok bukkantak fel. Olyanok bármelyik házban megtalálhatóak. Aztán az ártalmatlan kis szörnyek akromantulákká dagadtak. Megérintettek, hozzám nyomódtak… Nem tudom, meddig voltam köztük.
Aztán… Mintha valaki egy szót ismételgetett volna. Egyre hangosabban, egyre ingerültebben. Ismerős volt.
- Comikulissimus! Fenébe! Comikulissimus!
A pókok addigra eltűnhettek, de ez az állapotomon nem sokat javított. Dobogó, közeledő léptek (mintha az illető egyenesen a fejemen ugrált volna), majd valaki kissé felemelt a padlóról, és kegyetlenül rázni kezdett.
- Weasley! Weasley! Élsz még egyáltalán?
Borzasztóan csúnya és hálátlan választ adtam rá. Nem ezt érdemelte. Nemcsak mert megmentett, hanem mivel ő is halálosan sápadt volt.
- Átkozott mumusok! Ilyet én még soha… Rám se hederítettek. Megmaradtak undorító…
Elkúsztam a pálcámig, és a falba kapaszkodva feltápászkodtam. – Keressük meg Ginnyt!
Miközben rohanva befordultunk a negyedik folyosóra, összefoglalta a saját kalandját. Újraélte az összes addig elszenvedett sérülést és ellenséges varázslatot. Mázlijára, súlyosabbakból kevés volt, mivel csak nemrég csatlakozott a Rendhez, előtte pedig a csendes hétköznapokat résesítette előnyben.
Ginny a földön hevert, és erőtlenül kapálózva próbált lerázni magáról valami láthatatlan bilincset vagy indát. Mellette korunkbeli, fekete hajú srác állt.
- Megint megtörténik, Ginny Weasley, és most nincs, aki megvédjen tőlem. Nincs hatalmad dacolni velem. Jöhettél volna hamarabb is, hisz hónapok óta jársz ebbe a házba. – Tom Denem leguggolt a mágikus béklyókban vergődő húgom mellé. – Áh, értem már. Arra kényszerített, hogy Megszeghetetlen Esküt köss vele. Ostobaság volt Pottertől azt hinni, hogy ez az ígéret megóvhat a veszélytől. Tőlem. A te erőd engem éltet ezentúl.
- Tényleg? – Máskor eszembe se jutott volna megszólítani Voldemortot, de most…
Összezavarodva pillantott fel. Nem adtam neki időt, hogy… Szóval semmire.
- Comikulissimus! – Eredmény nulla.
- Ez volt a pókjaiddal is – suttogta Smith. - Nem reagálnak. Csak az eredeti áldozat érdekli őket.
- Finite! – Ginnyre szegeztem a pálcám, és reméltem, hogy a varázslat kiszabadítja a fogságból. Odafutottunk hozzá, és felsegítettük. Voldemort tűnődve figyelte a ténykedésünk, de nem avatkozott közbe.
A folyosó kör alakú terembe torkolt, aminek a közepén kőemelvény magasodott, rajta pedig Hugrabug pohara állt. Smith áhítattal indult felé, de Ginny elkapta a karját. Az érintés mintha kábulatból térítette volna magához.
- Gondolom, nem ez a megfelelő pillanat, hogy a családom nevében visszaköveteljem. A dédnagyanyám nővéréé, Hepzibah-é volt – magyarázta.
- Derítsük ki, milyen akadály áll még az utunkban! – indítványozta Ginny. Körbejárta a termet, és a fal egyik díszítésének leszakadt darabjával tért vissza, amit aztán az emelvény felé hajított.
A kő megkavarta a poharat védő mágiát. Ginny mély lélegzetet véve a varázslat határához sétált, és a varázspálcája hegyével próbálta azt megérinteni. A pajzs ellenállás nélkül engedte tovább.
- Invito pohár!
A húgom se hitte, hogy sikerülhet. A horcrux kartávolságra volt az emelvény szélétől, ami nyilvánvalóvá tette, hogy valamelyikünknek kézzel kell benyúlnia érte. Elhatároztam, hogy a személy nem a testvérem lesz.
Ginny persze tiltakozott, de én is épp elég makacs vagyok, főleg ha a szeretteim élete vagy akár épsége a tét. Mikor a kezem áthaladt a falon, ezernyi tű szúrását éreztem a bőrömön. Igyekeztem nem törődni vele.
A poharat nem rögzítette semmi az emelvényhez, mégse bírtam felemelni, arrébb húzni is csak alig húsz-huszonöt centit. Kirántottam a kezem a pajzs mögül. Bénán lógott az oldalam mellett. Kezdtük felismerni a védő-átok természetét, azért mondom, hogy kezdtük, mert az utolsó ezzel kapcsolatos meglepetés még hátra volt.
Smith félretolta Ginnyt. Furcsa volt ilyen önzetlennek látni, de ő se bírta néhány másodpercnél tovább. Mázlinkra, kettőnk erőfeszítése elég volt hozzá, hogy a pohár a pajzs közelébe kerüljön. Ginny a fogóreflexeit bevetve megkísérelte villámgyorsan kirántani, de ezt a falon belüli mágia meggátolta… A lényeg, hogy végül megszereztük a poharat.
Csodás érzés volt. Ott álltunk egy sötét varázslatokkal szennyezett teremben, mélyen London alatt, Voldemort horcruxának társaságában… megmérgezve.
Soha nem leszek képes elmesélni, hogyan vergődtünk el az udvarig, majd ki az utcára – már egyikünk se vacakolt óvatoskodással, kidöntöttük a kerítést (szerencsére mindhármunknak volt annyi esze, hogy ne a pálcás kezét dugja a pajzs mögé) -, ahonnan értesíthettük a Főnix Rendjét szorult helyzetünkről. Őszintén szólva, tudni se akarom, hogyan történt.
Jelenleg mindannyian a főhadiszállás betegszobájának ágyait nyomjuk, én pedig kénytelen vagyok abbahagyni az írást, és mással elfoglalni magam, mivel Zacharias Finnyás Idegesítő stb. Smith tíz perce amiatt panaszkodik, hogy zavarja a pennám sercegése.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
