|
6. fejezet
2007.06.17. 01:17
Szerző megjegyzése:
Elöljáróban annyit: itt olvasható a horcrux-elpusztítás legostobább módja. (Nem vagyok jó csatajelenetek írásában, de szorgalmasan gyakorolom.)
2000. március 11.
Horcrux-fronton a medál-ügy óta nem sikerült előrelépnünk. Mostanáig.
A medál. De régen is volt… Hermione – mikor múltkor megemlítettem neki – erre csak legyintett, és annyit mondott, három éve. Mozgalmas időszak volt, nem tehetek róla, ha minimum kétszer annyinak tűnik.
Az utolsó roxforti évünk előtti nyáron történt. Valójában nem terveztük, hogy szeptemberben visszatérünk az iskolába, de aztán… Na mindegy, az másik sztori.
Hermione zsáknyi könyvvel állított be az Odúba a bátyám esküvője előtt, mondván épp ideje valahol elkezdeni a kutatást. (Meg Harryt is könnyebb lesz féken tartani, ha látja, hogy csinálunk is valamit, nem csak várjuk, hogy az ölünkbe hulljon a megoldás.) Megszerezte az összes roxforti évkönyvet, Tom barátunk diákságától a Harryvel vallott kudarcának évéig.
- Abból kell kiindulnunk, hogy R. A. B. a Roxfortban tanult. Semmi nem zárja ki persze, hogy nem is brit volt, de reménykedjünk… Szóval, kigyűjtünk minden nevet, aminek ez a rövidítése, aztán szűkítjük a kört. Ne kérdezd hogyan (eszembe se jutott), még nem tudom. A beceneveket is nézd! Lehet, hogy ez a monogram is olyan, mint például, az A. R. M. (Elég bugyuta képet vághattam, mert szükségesnek tartotta, hogy elmagyarázza.) Alastor Rémszem Mordon. Nyilván akad majd közöttük halálfaló, vagy legalább valaki, akinek a családja bizonyíthatóan szimpatizált Voldemorttal… Jaj, maradj már! (Igen, akkoriban még rosszul érintett, ha így emlegették.) Szeretném Harryt azzal fogadni, hogy: képzeld, megtaláltuk… Ron, figyelsz rám? - Esküszöm, megpróbáltam, de anya nem sokkal korábban hagyott az asztalon egy óriási tál süteményt. Nem csoda, ha elkalandoztak a gondolataim.
Tehát görnyedtünk a könyvek fölött, hallgattuk anya végeérhetetlen tirádáit arról, hogy milyen temérdek elintéznivaló szakadt a nyakába, elviseltük – egy bizonyos határig - Fred és George gúnyolódását…
- Ronci tanulásba temetkezve tölti a szünidőt. Nem úgy volt, hogy nem folytatod az iskolát? Talán el se kellett volna kezdened. Akkor mostanra képes lennél tisztességes varázslatokra…
„Ronci” erre megátkozta őket. (Mivel már megtehettem.)
Hajnali három körül történhetett – Hermione véresen komolyan gondolta a „leleplezzük R. A. B.-t, mire Harry ideér” – akciót -, engem rég elnyomott az álom (a nyavalyás évkönyvek, ha másra nem is voltak jók, párnaként remekül funkcionáltak), fantasztikus volt, bár a részletekre nem emlékszem, mikor éreztem, hogy valaki – vajon ki? – rázogat, és izgatottan hadar valamit.
- Ő az, Ron! Kelj fel! Kidobhatjuk a listát.
Na igen, a lista. Két napos, megfeszített munkánk gyümölcse. (Minden év, minden évfolyamának névsorát át kellett nyálaznunk, mivel „előfordulhat, hogy csak egy évet töltött itt, aztán kirúgták, külföldre ment…” stb.)
- Oké, ki a szerencsés nyertes?
Erre elém tolta az 1971-es példányt. (Mintha ki bírtam volna nyitni a szemem annyira, hogy magam olvassam el.)
- Minden egybevág! Nézd!
Hangos horkolásom volt rá a válasz. Másnap miután majd egy órát szobroztam Hermione ajtaja előtt, bocsánatért esedezve, megszánt, és előadta az – immár sokkal kidolgozottabb – elméletét.
- …ezért nincs más dolgunk, mint körülnézni a Grimmauld tér 12-ben – fejezet be diadalittasan.
- Kérdezhetek?
Bólintott, és leült mellém.
- Van pár dolog, ami nem egészen stimmel. Miért hagyta csak úgy ott a medált? Bárki ellophatta volna.
Hermione megvonta a vállát.
- Rajta és Voldemorton kívül – jaj, Ron! – senki nem tudta, hogy az valójában horcrux. Egyébként, nem hiszem, hogy a „nemes és nagy múltú” Black-család tagjai kifosztották volna egymást.
- Miért ne? Halálfalók közt…
- Az is lehet – folytatta tűnődve, figyelmen kívül hagyva a közbeszólásomat -, hogy elpusztította a lélekdarabot… Így már mindegy volt, hol a medál. Vagy esetleg gyűlésre hívták, és nem maradt ideje elrejteni. Talán közvetlenül a halála előtt szerezte meg… Nem tudom.
Becsapta a könyvet, és tettre készen pattant fel.
- Gyere! Ha sietünk, ebéd előtt visszaérünk.
- Honnan? – érdeklődtem értetlenséget színlelve.
- A Grimmauld térről, természetesen.
- Harry ki lesz akadva, ha rájön, hogy nélküle kutattuk át a házat.
- Még mindig jobb, mintha vele együtt megyünk, és akkor derül ki, hogy hiába.
Feladtam. Túl kimerült voltam egy újabb vitához. Különben is, a tapasztalat megtanított rá – még ha hat keserves évbe került is -, hogy Hermionéval szemben nem nyerhetek.
Néhány órával, pár eleve esélytelen „Invito medál!”–lal, és a rozoga lépcsőkön való fel-le futkosással később csüggedten tértünk vissza az Odúba. (Anya éktelen haragra gerjedt, mikor meglátta, hogy az általunk széthordott hamu, mekkora felfordulást okozott a konyhában. Persze, ha a vizsgáztató nem buktat meg, és nekem is szabad lett volna hoppanálni, ugyebár…)
Harry nem ugrott a nyakunkba örömében, de legalább nem kezdett üvölteni se. Ez is eredmény, főleg, ha figyelembe vesszük, milyen rémes hangulatban volt. (Meg kéne tiltani, hogy valaki ilyen fancsali arckifejezéssel sétafikáljon esküvőre készülő – és egyes esetekben az idegösszeomlás szélén álló - emberek között.) Egy szót se tudtunk kihúzni belőle arról, mi történt „otthon”, vagyis a nagynénje házában.
Ginny felbukkanása jelentette a mélypontot. Élénken élt még az emlékeimben a jelenet, mikor Harry másodikban megérkezett hozzánk. A húgom menekült előle, és minden jel arra utalt, hogy ezúttal az én legeslegjobb barátom műveli majd ugyanezt. (A varázslóvilág hőse…)
Elbarikádozta magát a szobájában – ami azért volt rettenetesen dühítő, mert szokás szerint nálam szállásolták el -, és az étkezéseket, meg az egyik délutáni, titokzatos eltűnését leszámítva, elő se dugta az orrát.
Az esküvőt megelőző napon, mikor már az Odú, és a közeli falu szállója is tömve volt Fleur rokonaival, a házunk meg inkább hasonlított szemétdombra – kivételesen igazak lettek volna Malfoy vádjai -, mint egy közelgő ünnepég színhelyére, beállított Mundungus.
- Mit keres itt? - sziszegte Hermione. - Ha anyukád meglátja…
- Ajándékot hozott – közölte Harry mogorván, miközben elrobogott mellettünk a lépcsőn.
Mint később megtudtuk, Harry megfenyegette Fletchert, átkokat és aurorokat helyezve kilátásba, amennyiben nem sikerül visszavásárolnia a többi holmival együtt elcsórt medált. Nos, Dung összeszedte magát, mi pedig egy horcrux boldog tulajdonosainak mondhattuk magunkat. A dolog szépséghibája, hogy sejtelmünk se volt, mi legyen a következő lépés.
- Hogy lehet elpusztítani a lelket? – A szobám padlóján térdeltünk, és Hermione egy pennával piszkálgatta a medál. (Nem mintha korábban nem érintette volna meg puszta kézzel.)
- Ezt költői kérdésnek szántad?
- Biztos fekete mágiával – morogta Harry. Kezdett elegem lenni belőle. Azt terveztem, az esküvő után elkapom, és megverem – legalábbis kísérletet teszek rá. Az talán felrázná… Másként alakult.
- Hogyan csalogassuk elő? Kinyissuk? – folytatta Hermione.
- Feleslegesen feszegettük múltkor is.
- Esetleg varázslattal… - szegezte rá a varázspálcáját.
Megfogtam a kezét. - Esetleg majd akkor, ha csökkent a potenciális áldozatok száma.
Harry erről a részről lemaradhatott, mert éjszaka arra ébredtem, hogy módszeresen átkokkal bombázza a medált.
- Ki akarsz nyíratni mindannyiunkat?
Összerezzent, aztán ingerülten visszabújt a takaró alá, és hátat fordított nekem. Egyre szimpatikusabbnak találtam az ötletemet.
Anya hajnalban vert fel minket. Cipekedtünk, masnikat és virágot kötöttünk, éheztünk, míg a többiek a szemünk láttára tüntették el a reggeli utolsó morzsáit… De délre minden készen állt.
Rájöttem, hogy nem szeretem az esküvőket. A ceremónia hosszú, a dísztalár kényelmetlen, anya, Hermione, és még páran nem bírják bőgés nélkül végignézni, és ha Voldemort a közelben van, törvényszerűen káoszba fullasztja…
Nem volt vihar előtti csend, baljóslatú nyugalom, semmi. Csak a kavargó, éjszakai sötét egyik pillanatról a másikra.
Sikolyok, pánik… A szokásos. Akkor azonban még nem számított annak.
- Kiszabadult! – kiabálta valahonnan Hermione. Nem értettem, hogy sodródhatott tőlünk olyan messzire.
Harry falfehérre sápadt. Ezt tisztán láttam az egyik villám fényében. (Ja, igen, ha még nem említettem volna, zöld „villámok” – valójában átoksugarak – csaptak le ránk. Égi Adava Kedavra. Csodás.)
- Expecto Patronum! – Ez megint Hermione volt.
Nem értettem, mit akart ezzel, míg a patrónusa az egyik csóva elé nem vetette magát. Megsemmisült, amint az átok hozzáért, de Charlie, akinek „Voldemort” eredetileg szánta ezt kis meglepetést, megúszta. Követtem Hermione példáját, ahogy lassanként mindenki más is, aki képes volt a varázslatra.
Bevallom, elképzelésem sincs, mihez kezdtünk volna – valószínűleg, mind otthagyjuk a fogunk -, ha nem érkezik meg Voldemort nászajándéka. Kedves, hogy gondolt ránk, nem? A dementorok érzékelték a szabadon garázdálkodó lelket – az első a kulcsszó -, és magukba szívták. (Remélem, megfeküdte a „gyomrukat”.) Őket elintézni már gyerekjáték volt. Hozzáteszem, azóta összesen nem idéztem annyi patrónust, mint azon a délutánon.
(Szívesen Voldemort arcába vágnám, hogy nemcsak megmentette az ellenségeit, de a saját lelkének – szerintem az ő esetében enyhén mulatságos így nevezni – egy darabját is megsemmisítette. Ki tudja? Talán az önvád kikészítené…)
Harry az esküvői torta romjai mellett ült, mikor ráakadtam – a többiek odabenn ápolgatták a rászorulókat -, a kevés épen maradt szék egyikén. Nyomorultul festett.
- Harry?
- Beszélek a szüleiddel – mondta lassan -, aztán Billel, és Fleurrel, és Fleur szüleivel, és bárkivel, akinek még kedve van felelősségre vonni… ezért – mutatott körbe. – Utána, azt hiszem, elindulhatnánk Godric’s Hollowba. Gondolom, most egy darabig nem kíváncsiak ránk.
Akár eltalálta, akár nem, úgy tettünk, ahogy javasolta.
Hosszas bevezető után a lényeg: Ginny azt állítja, nyomra bukkant. Ha igaza van, hamarosan a kezünkben lesz Hugrabug pohara.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
