|
5. fejezet
2007.06.17. 01:16
Szerző megjegyzése:
Ron a gringottsi események következményeit nyögi.
2000. január 3.
A múltkori sajnálatos baklövésünk után, Lupin új rendszert vezetett be: a lényege tulajdonképpen annyi, hogy Harry, Hermione és én nem dolgozhatunk együtt semmilyen feladaton. „Imádott” vezetőnk úgy gondolja ugyanis, hogy éles helyzetben, ha arról van szó, ki meneküljön elsőként, inkább veszekedjünk olyannal, akit nem kedvelünk. Elvileg úgy könnyebb egyességre jutni. Hát, én nem vagyok erről meggyőződve. Ami viszont tény: megint én jártam meg. Harryt Penelope, Hermionét Fred mellé osztották be. Én kit kaptam? Zacharias Smitht. Jellemző.
Alig egy hónapja, 2 napja, 4 órája, 23 perce és – pillanat! – 42 másodperce tartozik a Főnix Rendjéhez. (Na jó, kicsit eltúloztam, de az óráig nagyjából stimmel.) Az iskolában se kedveltük egymást, és az újabban vele töltött idő megmutatta, hogy fikarcnyit se változott. Persze, tudom, hogy háború van, és már felnőttünk, és félre kell tennünk a régi sérelmeket és blablabla… De miért nem tesztelhetem a módszert például… Mindegy, akárki máson.
Biztos vagyok benne, hogy ő se repes az örömtől, de jelenleg inkább az esküvő szervezése foglalja le. (Nem a sajátja – nem hiszem, hogy létezne nő, aki hajlandó hozzámenni -, az apjáé.) Mordon szerint, nevetséges, hogy valaki ilyen „giccses baromságokkal pepecseljen, mikor nyakunkon a pusztulás”, de én azon a véleményen vagyok, hogy az efféle normális, hétköznapi apróságok nélkül a többségünk rég bedilizett volna.
2000. január 25.
Túl vagyok az első Smithszel közös küldetésen. Nagy dolog volt, mondhatom. Fogd a csomagot, és vidd megadott helyre! (Tulajdonképpen: kísérd el a minisztert, a mit tudom én, hányadik Mágiaügyi Konferenciára, és gondoskodj róla, hogy vissza is térjen – lehetőleg egy darabban.)
Napokig külföldön, Smith és Scrimgeour társaságában, rakás unalmas politikust hallgatva: maga a testet öltött rémálom. Harry azzal nyugtatott, nem lesz olyan szörnyű, mint képzelem… Hiába, senki se tévedhetetlen. Fred és George legalább nem próbáltak azzal álltatni, hogy feleslegesen verem a fejem a falba – hosszan, erősen, ütemesen: a kétségbeesés olykor szélsőséges tettekre sarkall -, helyette felajánlottak egy zsáknyi mágikus kacatot a legújabb szériájukból. Óriási volt a kísértés, végül mégis visszautasítottam. Egy testőr – vagy mik is voltunk pontosan – nem csinálhat bolondot magából nagyközönség előtt. (Mély sajnálatomra másokból se.)
Ez a két hét… Nem vagyok képes szavakba önteni, milyen rettenetes volt. Scrimgeour elrángatott magával az összes gyűlésre, partira, sajtótájékoztatóra… Tudom, tudom, ez volt a feladatunk. De arra senki nem figyelmeztetett, hogy drága miniszterünk minden adandó alkalommal az orrom – igen, így egyes számban, mivel az én átokverte partneremmel remekül megértették egymást – alá dörgöli majd, hogy „ha már minden vágyunk beleszólni a varázslóvilág ügyeibe, és bizonyos mértékben mi akarjuk irányítani a háborút, elvárható, hogy több lelkesedést, és elhivatottságot mutassak a…”
Általában, ennél a résznél kezdtem dúdolni a roxforti indulót, aztán őszinte odaadással végigaludtam a tanácskozásokat. Smith, csak hogy idegesítsen, arról áradozott esténként, milyen nagyszerű beszédet mondott X, és milyen briliánsan érvelt Y. Mindenáron rá akart venni, hogy együtt elemezzük ki, az aznapi fordulatokat. Pedig tisztában volt vele, hogy nem tudok hozzászólni egyik témához se. Mégis… Mintha nem ő lett volna, aki mindig oldalba vágott, ha túl hangosan találtam horkolni.
Tipikus talpnyaló. Ezt vajon tanítják valahol, vagy a Smith-féléknél magától jön? Undorító volt, még csak nézni is. Rögtön első nap egymásra találtak, és ennek örömére engem szekíroztak tizennégy pokoli napon keresztül… Nem értettem, hogy Smith hogyan képes ajnározni egy ilyen… Jobb, ha nem jellemzem.
Utolsó este, épp pakoltunk, mikor a miniszter átjött, és közölte, hogy másnap hánykor szándékozik indulni. (Fütyül, és mi ugrunk. Csodás.) Alig csukódott be mögötte az ajtó, Smith letörölte a képéről azt az ostoba bájvigyort, felém fordult, és megjegyezte: „Micsoda seggfej!”
2000. január 26.
Na kinek jár elismerés a konferencián végzett munkájáért? Segítek: nem nekem. Merthogy „Olyan időket élünk, mikor elsődleges, hogy félretegyük az ellenszenvünket, és a varázsvilág érdekeit a magunk szükségletei elé helyezzük. Nem célunk, hogy még jobban elidegenítsük magunktól Scrimgourt, tovább mélyítve ezzel a szakadékot a Rend és a Minisztérium között. El kell érnünk, hogy ne csak megtűrjenek, hanem elfogadjanak.” – mondá Lupin. Nem rossz beszéd. Biztos rengeteget gyakorolta.
Nem jegyeztem meg az egészet, de a lényeg úgyis a konklúzió: Bravó, Smith!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
