|
4. fejezet
2007.05.31. 19:30
Szerző megjegyzése:
Végül mégis sor kerül a Gringotts elleni támadásra.
1999. december 27.
Elszúrtuk. Röviden és tömören. Mordon bezzeg nem bírta ennyivel elintézni. Még most is zúg a fülem.
Pedig kezdetben minden papírforma szerint alakult – a Rend szempontjából. Tegnap éjjel Lavender és Oliver voltak szolgálatban. Mi – Harry, Ginny, Hermione meg én – épp az elmulasztott karácsonyt próbáltuk bepótolni, mikor éjfél előtt nem sokkal a riasztás félbeszakította derűs – és békés – vajsörözgetésünket.
Felvertük a többieket is, nem mintha az a dobhártyaszaggató vijjogás – Hermione formában volt, mikor megalkotta a bűbájt – nem lett volna elég ébresztő.
Rekordidő alatt értünk a Gringottsba. (Már ebből gyanítanom kellett volna, hogy igazán nehéz menet lesz, de amikor csak lehet, igyekszem bizakodó lenni.) Lavender és Wood egyelőre egész jól boldogultak – köszönhetően részben annak, hogy a legtöbb halálfaló nem tartotta méltó ellenfélnek őket, így kihagyva a párbaj-edzést egyenesen a széfekhez indultak -, ennek ellenére feltűnően zilált volt a külsejük. (Akkor nem értem rá ezen merengeni, de akadna néhány ötletem, mivel ütötték el az unalmasnak ígérkező órákat. Szegénykéim, pórul jártak.)
Úgy tűnt, gyümölcsöző találkozó lesz. Csak egy példa: jelen volt Bellatrix Lestrange is, velünk pedig Harry – természetesen – és Neville. Ha nem lett volna sürgősebb feladatom, örömmel végignézem a küzdelmüket. Lestrange megúszta a Minisztériumban – nem csoda, Harry összehasonlíthatatlanul képzetlenebb volt, mint most -, és Little Whingingben is. Ezúttal nem sok esélyt adtam neki a menekülésre.
Hermione iszonyatosan begurult, mikor felfedezte a koboldok tetemeit. Hasonló alkalmakkor különösen örülök, hogy egy oldalon állunk. Nem irigyeltem Macnairt és az idősebb Monstrót. Jut eszembe, mi üthetett Voldemortba, hogy őt küldte egy ilyen akcióra, vagy egyáltalán bármilyenre? A helyében én rég megszabadultam volna tőle. Lehet, hogy ezért csinálja… Az az eset Godric’s Hollowban… Utána biztosra vettük, hogy nem látjuk többé.
Visszatérve a tegnapi eseményekre. A koboldokat leszerelni egy dolog - bár tekintélyes varázserő, és kellően mocskos fekete mágia kell hozzá -, de sárkányokkal csatázni egészen más. Mint minden kincsekre áhítozó kisgyerek a mágusvilágban, én is hallottam a legendákat a széfeket őrző sárkányokról. (Talán azért is mesélnek ilyeneket a szülők, hogy időben eltántorítsák csemetéiket az amúgy sem túl jövedelmező – lásd Mundungus! - bűnözői pályától.) Úgy másfél éve, Bill beavatott, hogy ez nem csak kitaláció, de Luciusék ez nyilván újdonságként élték meg. Ezt sejtette, hogy megpörkölődött talárban, és meglehetősen rémülten kerültek elő, miközben Mrs. Parkinsonról meg Averyről ordítoztak valamit.
Az ellenfeleinket nem igazán hatotta meg a társaik balszerencséje. Úgy lehettek vele, hogy ha már aranyat nem vihetnek Voldemortnak, kiengesztelik a hírrel, hogy sikerült megritkítaniuk a Főnix Rendjének sorait. (Csak az én „partnerem”, Crak vetett vágyódó pillantásokat a hoppanáló haverjai után.)
Izort – egykori hollóhátas, Padma elmondása szerint, két évvel felettünk járt – a távozása előtt hagyott nekünk egy apró, mágikus meglepetést. Aki nem tudná – nem tudom, évek múlva ez mennyire lesz hasznos, vagy akár csak érdekes információ – a Gringotts falait varázslattal emelték (minden második épületét egyébként), speciális kobold-félével. Szívós és kikezdhetetlen, de nem egy olyan kaliberű rombolóerő ellen, ami ezúttal készült próbára tenni. A „szerkezet” – nem más, mint egy bűbájjal becsomagolt, időzített átok – semlegesíti a kötő-varázslatokat, így az épület összedől. Megállíthatatlan, legalábbis annyi idő alatt, amennyit Izort adott nekünk.
Menekülnünk kellett, de felmerült néhány probléma. Az egyiket - „Micsoda meglepetés!” – kommentálná pár ismerősünk – Harry Potternek hívták. Az én drága barátom úgy döntött, nem hagyja futni Bellatrixot.
Úgy gondoltam, boldogul egyedül is – illetve kénytelen lesz -, és inkább a másik Lestrange meg Hermione párbajába avatkoztam bele. (Ostoba halálfalók! Úgy látszik, mindenáron meg akartak halni – tébolyult család -, ami más körülmények között hidegen hagyott volna, de épp megkísérelték magukkal rántani a barátaimat is.)
- Indulj! – üvöltöttem Hermionénak. (Csak a nyomaték kedvéért, valójában alig három méterre állt tőlem.)
Habozott, és ezzel az amúgy is megviselt idegeimen táncolt.
- Menj! Hallgass Ronra! – Harry szerencsére elég jól állt ahhoz, hogy legyen ideje egyetérteni velem.
Hermione továbbra sem mutatott hajlandóságot arra, hogy elinduljon, márpedig, muszáj volt mihamarabb eltávolítanunk. Rémes milyen önfejű az a lány!
- Ignis vertex! – kiáltottam.
Ez volt az utolsó ütőkártyám, bár sejtettem, hogy később alapos fejmosást fogok kapni érte. (És láss csodát! Mordon egyik első vádja: Weasley tiltott átkot használt. Megjegyzem ez nem az, de kétségtelen, hogy az engedélyezett és a fekete mágia határán mozog.) A mágikus, zöld tűz (Költői kérdés: miért mindig zöldek az efféle átkok?) felkapta, és a hajdani pultok mögötti falhoz vágta Rodolphust.
- Hermione!
Vitatkozni készült, miközben aggódva figyelte Harryék küzdelmét.
- Most!
Végre-valahára megadta magát, és hoppanált, én pedig fellélegeztem.
- Menekülj te is, Ron!
Ez az egyik alapvető probléma Harryvel. Azt hiszi, csak mert ő a Kiválasztott, köteles mindent egyedül megoldani. Sürgősen le kell szoktatnunk róla.
- Eszemben sincs – jelentettem ki, és hogy bizonyítsam a szándékom komolyságát, rontást küldtem Bellatrixra.
- Maradjon csak! Mindhárman itt pusztulunk – visította az ellenfelünk hisztérikusan.
Finoman fogalmazva: sose bírtam azt a nőt, ezúttal mégis kénytelen voltam igazat adni neki.
- Hagyjuk, Harry!
Elég macerás párbaj közben beszélgetni. Harry nem is pazarolta rá az energiáját. Nonverbális varázslatokkal bombázta Bellatrixot, és közben azoknak a nevét sziszegte, akiket miatta vesztett el.
- Tűnj el innen, amíg lehet! Addig feltartom.
Nem volt egy nyerő javaslat, mert ismét csak azt jutatta eszébe, hány embert nem sikerült megmentenie.
- Nem. Takarodj innen, Ron!
- Az embereknek szüksége van a Kiválasztottra! – próbáltam a kötelezettségérzetére hatni, miközben az időnk vészesen fogyott.
- Nekem meg a barátaimra.
- Milyen megható. – Pont Bellatrix közbeszólása hiányzott. – Crucio!
Éreztem, hogy nevetséges, amit művelünk.
- HARRY!
- Sectum… - Rám se hederített.
Muszáj volt cselekednem, mert Izort „bombája” – azt hiszem Hermione ahhoz a mugli szerkezethez hasonlította a találmányt – éles sípolással jelezte, hogy csak másodperceink vannak.
- Petrificus totalus! – kiáltottam.
Bellatrix elterült, Harry pedig megindult felé.
- Magunkkal visszük.
A varázslat hangtalanul szabadult ki, és egy szempillantás alatt szétterjedt az épületben. Mázsás márványtömbök hullottak a mennyezetről, elzárva a halálfalóhoz vezető utat. Harry, azonban a megszállottságig elszánt volt. Láttam a szemén.
Elkaptam a karját – abban a biztos tudatban, hogy ezt nem fogja megköszönni -, és kényszerítettem a hoppanálásra.
A főhadiszállásra érve, vagy fél órát üvöltött velem, többek között arról, hogy vége a barátságunknak (nem vettem komolyan), de aztán befutott Mordon, és a fejmosás, amit tőle kaptunk újra összekovácsolt minket, és elfeledtette vele a haragját. (Most a húgom vigasztalja.)
Bellatrixot valószínűleg maguk alá temették a romok, de vele kapcsolatban óriási könnyelműség lenne elhamarkodott következtetéseket levonni.
A mérlegünk: néhány ellenséggel kevesebb (Nincsenek illúzióim, Voldemort rövid időn belül újakat toboroz.), egy kis feszültség „idehaza”, ami aligha fog a közeljövőben feloldódni, sebesültek… És Smithnek sikerült amputoportálni, mikor elhagyta a Gringottsot. Szerencsére csak a bal keze körmeit vesztette el, ami elég undorító látvány – összefutottam vele a konyhában -, de Madam Pomfrey majd rendbe hozza. Bár kijelentette, hogy bűn ilyen apróságra elpazarolni az alapanyag-készleteinket.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
