Luthien Lovemagic Oldala

1999. december 1.

Igen, kérem: tegnap hivatalosan is kezdetét vette a háború. Ojvé! Ennek örömére, Harryvel fogtunk egy üveg Lángnyelv Whiskyt, és leittuk magunkat. Az a megfontolás vezetett, hogy még egyszer, utoljára megérdemlünk néhány szabad órát, amikor mentesülünk a gondolkodás és a felelõsség kínos kötelezettségétõl.

Persze, ennek is meglett a böjtje: Hermione, figyelmen kívül hagyva a szembeötlõ tényt, hogy mindkettõnknek pocsék a reggele, üvöltve utasított rendre minket. (Véleményem szerint, neki se ártott volna, ha elõzõ este csatlakozik hozzánk.)

Hasogat a fejem! Muszáj kikúrálnom délutánig, mert Lupin akkorra hívta össze a Rendet, és nem jelenhetek meg ilyen állapotban. Csak az a túlbuzgó erénycsõsz ne rejtett volna el minden használható bájitalt…

Ugyanaznap délután

Jól vagyok. (Mondjuk.) Ha hitelt lehet adni a fõhadiszálláson terjedõ pletykáknak, hosszú megbeszélés elé nézünk. Úgy hallottam, ma fog döntés születni az új tagok felvételérõl (vagyis közvetlenül az után, hogy kapcsolatba léptek velünk, és kérvényezték a belépést, mivel mostanáig ilyesmi szóba se került). Furdal a kíváncsiság, kik lehetnek azok.

A másik napirendi pont, Fleur szerint, az ellencsapás kidolgozása. Nem tudom jó ötlet-e ilyesmirõl kezdõk elõtt tárgyalni. Néhány napja történt csak, hogy a varázslóvilág elitjének több köztiszteletben álló tagja nyíltan vállalta, hogy halálfaló. (Ez Rita Vitrol megfogalmazása. Rövidített verzióban: Voldemort aranyvér-mániás ölebei végre kiálltak uruk mellett.) Akik eddig nem tudták, vagy féltek tudni, még alig tértek magukhoz a sokkból. Az így született hûség és elszántság, úgy gondolom, erõsen megkérdõjelezhetõ.

A talár, amit Hermione parancsára viselnem kell (ez volt az ára a rohadt bájitalnak), dísztalárnak is beillene. Merthogy „példát kell mutatnunk az újonnan csatlakozóknak”. Mintha ez valami parádé volna. Fogadok, õ teljesen hétköznapi ruhában lesz. Meg persze Harry is. (Mivel rajta Ginny segített, nem kellett fõzetért kuncsorognia.)

1999. december 2.

Halálosan fáradt vagyok. Háború. Azt hittem, képes leszek kezelni a helyzetet, de most, hogy kezdem sejteni, mit is takar pontosan ez a szó, már egyáltalán nem vagyok benne biztos. Másfél hete még az auror-vizsgák okozták a legnagyobb fejtörést, most azonban minden jel arra utal, hogy soha nem fejezem be a képzést. Úgyse kéri majd számon senki (már ha túlélem ezt). A csatatéren meg egyébként is csak az számít, végre tudok-e hajtani egy épkézláb átkot, és közben vigyázni magamra.

Új társainkat nem lelkesíti a gondolat – bevallom engem se, de elfogadom. A legtöbbjük régi ismerõs a Roxfortból. Nem állítom, hogy boldog vagyok a viszontlátástól. Nem tehetek róla, az átkozott bizalmatlanságom az oka. (Úgy tûnik, az öreg Mordon társasága hosszú távon fertõzõ.) Ha bebizonyosodik, hogy szilárd az elhatározásuk, és nem rettenek vissza az elsõ nehézség után – nem kell sokat várni, hogy megtapasztalják -, majd megváltozik a hozzáállásom.