|
3. nap
2007.05.31. 19:23
Szerző megjegyzése:
Utolsó fejezet, utolsó nap.
3. nap
Hermione lopva Nottra pillantott. Iszonyatos zavarban volt a fiú közelében, mióta Bartimaeus kis botlására fény derült. Hogy hihette az a nagyszájú, hebehurgya dzsinn, hogy ő és egy halálfaló… Rendben, mivel erről valóban nem szólt a „helyettesének”, inkább úgy kéne megfogalmazni, hogy ő meg Theodore Nott. Tehát, hogyan juthatott Bartimaeus olyan elrugaszkodott, abszurd következtetésre, hogy ők ketten valaha is… Belegondolni is szörnyű.
Hermione látványosan megrázkódott, aztán sietve ráncba szedte a vonásait, mert Nott megint furcsán kezdte méregetni, készen arra, hogy baj esetén elmeneküljön a kórteremből. Hermione megsajnálta. Elvégre ő is áldozat, és bizonyos szempontból rosszabbul járt. Hiszen Nott kapta azt a csókot a dzsinntől… A lánynak nevethetnékje támadt, de az inger hamar tovatűnt, mikor beugrott neki, hogy Bartimaeus akkor az ő alakját viselte.
Óvatosan figyelni kezdte a fiút. Végül is csak kedves próbált lenni. (Az átlagnál tapintatosabban nyilvánította ki, hogy Hermione nem komplett.) Felhasználhatta volna ellene az incidenst, a legkevesebb, hogy kigúnyolja érte, mégsem tette, ellenkezőleg… „Talán csak a megrázkódtatás miatt volt, vagy szégyellte, hogy egy sárvérű…” Hermione elhessegette a gondolatot. Jótékonykodni akart, és ez nem illett a képbe. Elhatározta, hogy könnyebbé teszi Nott utolsó szabad napjait – és ezzel a sajátjait is. De hogyan fogjon hozzá?
- Miért csatlakoztál Voldemorthoz? – Bárhogy, csak ne így, jött rá, amint kimondta.
Nott elsötétülő tekintettel nézett fel.
- Muszáj ezt, Granger? Ez a téma megfekszi a gyomromat.
- Csak gondoltam…
- Gyakorolsz velem a kihallgatásra? Bűbájos… De kösz, NEM! – azzal újra a magazinjába temetkezett.
Hermione nem adta fel, bár már maga se értette, miért kezdeményezte ezt a beszélgetést.
- Legalább százszor kiolvastad már azt az újságot – jegyezte meg.
- Mi közöd hozzá? Egyébként ez nem ugyanaz. – Elgondolkodva tanulmányozta a magazin előlapját. - Igaz, hogy hasonló a borítója, de a Kviddics-világ Tornádók-párti, a Szállj velünk! viszont a kisebb csapatokra helyezi a hangsúlyt. Ezt mindenki tudja – jelentette ki fontoskodva, aztán észbe kapott. – Ó, persze egy magamfajta megátalkodott halálfaló nem foglakozik ilyen gyerekes dolgokkal – tette hozzá gúnytól csöpögő hangon.
- Mit szólnál egy semleges témához? – ajánlotta Hermione kedvesen. Griffendéles, vagy mi fene, és mint ilyen, nem futamodik az első – tulajdonképpen a ki számolja hányadik - nehézség láttán.
- Vagy mi lenne, ha békén hagynál, és úgy tennénk, mintha meg se próbáltál volna csevegni velem? – indítványozta Nott.
- Miért kell mindig ennyire undoknak lenned?
- Neked meg miért kell ennyire… - grimaszolt, és nem fejezte be a megkezdett kérdést.
- Ennyire? – Semmi válasz. – ENNYIRE? – makacskodott Hermione.
- Ennyire Grangernek lenned – bökte ki Nott.
- Elmagyaráznád? – motyogta Hermione letaglózva. Volt néhány tippje arra, a fiú mit akart mondani, de ez nem tartozott közéjük.
- Használd az agyad! Állítólag abban verhetetlen vagy. – Bosszúsan lecsapta az újságot. - A barátaid talán azt állították hibátlan vagy? Mert akkor csúnyán árvertek, ugyanis…
Nem fejthette ki, mert Madam Pomfrey hangja zengte be a kórtermet.
- Miss Granger, Mr. Potter kíván beszélni Önnel. Az igazgatónő irodájában várja.
***
Nott régóta érezte, hogy valami stimmel. Jó, idestova két napja, de az Granger társaságában egy örökkévalóság. Olyan nagyszerűen alakult a „kapcsolatuk”! Egymást marták reggeltől késő éjszakáig – bár nem mert volna mérget venni rá, hogy ezt a lány is élvezi -, de az az ostoba tönkretette.
Gondolatban megvonta a vállát. Ennyit a szórakozásról, ideje lépéseket tenni a szökés elősegítése érdekében. Gyakorlott mozdulatokkal kutatta át Hermione fiókjait. Nem számított ottfelejtett varázspálcára, vagy robbanó-bájitalokra, de kit tudja, mi rejteget a lány, és ő minek veheti hasznát a holmijából.
Csokibéka-kártyák, néhány ruhadarab, aminek nem szentelt különösebb figyelmet, üdvözlőlapok… csupa felesleges kacat. A legfelső fiókban pedig – szinte már hiányolta – mázsás könyvek: Minden, amit az átokhegekről tudni kell, Madam Suavis száz legpompásabb mágikus édessége, A Megszeghetetlen eskü, avagy varázslaton alapuló kötelékeink, valamint egy, az eddigiekhez képes elég satnya mű, Ezer világ démonai és bestiái címmel.
Egyértelmű volt, melyiket vegye a kezébe. Fogta a kódexet, meg az alá gyűrt pergameneket, aztán az elővigyázatosságot sutba vágva leült Hermione ágyára, és fellapozta a furcsa könyvecskét.
***
Madam Pomfrey minden további nélkül átadta neki a krétát és a kért növényeket, közben csendben csak annyit jegyzett meg: „Szegény gyerek! Pedig még meg se járta Azkabant.”
Nottot hidegen hagyta, a javasasszony mit gondol róla. Ha minden a tervei szerint alakul – és miért ne lenne így? – úgyse találkoznak többet. Se őt nem kell elviselnie, se Grangert. Szép az élet! Fanyalogva húzta el a száját. Eszébe jutott a csókjuk. Lehet, hogy az a lány őrült, beképzelt, tudálékos, tapintatlan… mégis… Sóhajtott, és elűzve a rebellis gondolatokat, inkább nekilátott a könyvben szereplő furcsa ábra lemásolásának.
***
- Megbeszéltük, hogy akkor hívsz, ha a háborútok során igazán rosszra fordulnak a dolgok. De ennyi idő alatt a kórházat se hagyhattad el, nem hogy csatába menj. Tehát mi a gond, Her…
Igen, nagyjából ekkor jutottam el odáig, hogy kinyissam a szemem. Szándékom szerint ezt megtiszteltetésnek kellett volna vennie, miután kezdetben a pillantásomra se méltattam. De ismét úgy alakult, hogy én lettem, aki döbbenetében köpni-nyelni (szigorúan képletes értelemben, mivel illemtudó vagyok, járatos vagy száz nép ettiketjében) nem tudott.
- …mione… - nyögtem.
Theo vigyorgott rám a másik pentagrammból. Tagadjak? Késő. „Előbb nézz, aztán dumálj!” – korholtam magam.
- Nahát!
Ez minden hozzá(m)fűznivalója?! Soha nem becsülnek meg kellőképpen. Ez a baj. Pedig akkor én is hajlandó volnék átértékelni a mágusokkal kapcsolatos álláspontomat. Talán… Ha nem akadna jobb dolgom, mint róluk elmélkedni…
Szemügyre vettem Theót. (Nem mintha olyan érdekfeszítő látványt nyújtott volna.) Erős gyanúm támadt, hogy az arcán tükröződő idétlen diadalmámor ellenére, gőze sincs, milyen lénnyel hozta össze a balsors.
- Dzsinn, ugye?
Bar-kochbázunk? Talált, süllyedt. Vagy az másik játék? Mindegy. Úgy tűnik berozsdásodott a hatodik érzékem. (Remélem, csak átmeneti, mert Mandrake így rövidesen kinyírat.)
- Miből jöttél rá? – kérdeztem karba font kézzel. Ha látja rajtam, mennyire untat, talán hamarabb megszabadulok tőle. Az én átkozott naivitásom! (A helyében leráznám magam, ehhez nem fér kétség, de előző gazdáimat se hatotta meg, ha éreztettem, mennyire hidegen hagy az öntömjénezésük, meg a világuralmi terveik ecsetelése.)
- Granger alapos – lebegtetett meg előttem néhány teleirkált papírlapot.
Jegyzeteket készített rólam? Hízelgő (főleg, mert „odahaza” kevesen vették hozzá a fáradságot), mégis… Hogy lehet valaki ennyire amatőr? Nem leplezzük le a szövetségesünk gyenge pontjait, vagy ha mégis, nem hagyjuk a terhelő dokumentumokat az ellenség orra előtt. Mandrake világában porrá zúznák azt a felelőtlen lányt.
- Meglehet.
- Követned kell a parancsaimat.
Sajna, így van, de nem kenyerem az azonnali és feltétlen engedelmesség, ezért úgy döntöttem húzom egy kicsit az időt (és az idegeit).
- Egy pizsamás kölyöknél több kell ahhoz, hogy engem megfélemlítsenek.
Talán jobban vette volna ki magát, ha ezt nem egy 14 éves egyiptomi srác alakjában mondom, aki ráadásul majd két fejjel alacsonyabb a gazdájánál. Bah!
- Varázsló vagyok.
És éppolyan önérzetes, mint az én „imádott” ismerőseim.
- Pizsamás varázsló, fegyver nélkül. Az tényleg soookkal rémisztőbb – biztosítottam. – Na, nyögd ki, mit akarsz, mert sürgős dolgom van.
Lazítanivalóm, hogy őszinte legyek, de nyilván nem azért hívott, hogy a jövőt illető elképzeléseimről csevegjünk (pedig garantáltan lekötné, úgy két-három hétre), akkor pedig hadd túlozzam el egy kicsit saját fontosságomat.
- Változz békává!
Mi van?! Kevés ennél idiótább utasítást kaptam, de ám legyen.
- Szuper! - lelkendezett.
Ha te mondod.
- Mondd el, mit kért tőled Granger!
Fejlődünk.
- Nem tehetem. Tudod, a szakmai titoktartás…
- Azt akarod, hogy megátkozzalak? – érdeklődött sunyi mosollyal.
- Nincs pálcád, Theo – ábrándítottam ki.
- Hogy szólítottál? – vonta fel a szemöldökét meglepetten.
Fránya elszólás!
- A neveden, ha jól tudom.
- A kérdés csak az, honnan tudod? Egyébként soha senki nem szólított Theónak – fűzte hozzá sértetten. – Mutatkozz meg abban az alakban, amiben Granger parancsára megjelentél!
Húha! Ezt a precizitást! Elfogott a nosztalgia Mandrake világa után.
Sóhajtottam, és a következő pillanatban Hermione állt előtte. Nem tetszett, amit a szemében láttam. Felismerés, egyértelműen, és ez általában rosszat jelent. (A dzsinn számára.)
- Teee!
Hálás lehettem, hogy itt nem kiabálhat. Madam Pomfrey azonnal berontana, és fuccs a menekülésnek. (Ha az észjárása halványan is hasonlít az enyémre – vagy bármely intelligens lényére – ez járt a fejében.) A „börtönőr” közelsége tehát jól jött, meg a józanész se volt hátrány, amivel fel tudta mérni a veszélyt, és ami végső soron visszatartotta.
- Nem kell úgy a szívedre venni! – próbáltam megnyugtatni. A markában voltam, amíg a pentragrammban állt, és egy kiborulás szélén álló gazda, nem épp a Másik világba szóló útlevél.
- Méghogy nem kell! – toporzékolt. (Persze halkan.) – Ha nem is Hermione csókolt meg az azt jelenti, hogy… - elborzadva meredt maga elé.
Jah, kérem. A viszonzatlan szerelem fájdalmas dolog. Könnyek, átkozódás, bosszúszomj… birodalmak dőlnek romba, dzsinnek aszalódnak a kegyetlen sivatagi nap alatt, ellenségre várva, aki közben a hátunk mögött, suttyomban beveszi gazdánk városát… UTÁLLAK, FAKARL!
- Hogy édes mindegy, lökött-e vagy sem, nem kellesz neki – segítettem ki. (Hátha szerzek pár jó pontot.)
- Egy percet sem maradok itt tovább.
- Nagyon helyes – bólogattam buzgón. – Élmény volt veled… beszélni, beszélni – siettem leszögezni. – Akkor én most búcsúzom is.
- Ne olyan hevesen! Lelépek innen, a TE segítségeddel.
Ellenkezzek, vagy inkább essünk túl rajta gyorsan és fájdalommentesen? Dzsinn volnék, így aztán…
- Jól van, Theo – mondtam megadóan. - Mit tehetek érted?
***
Hermione az ágya felé menet futó pillantást vetett rám. Talán azt ellenőrizte, Theo nem szökött-e meg. Dehogynem, csak sajnos nem köphettem be. Pedig, biz Isten, örömmel megtettem volna.
Hermione pártján állok, ő csinos, barátságos és udvarias… Meg egy csomó más, ami Theo véletlenül sem.
Eligazgatta maga körül a takarót, és a kezeit tördelve rám nézett. „Mire készülhet?” – morfondíroztam.
- Sajnálom, hogy goromba voltam – kezdte -, és azt is… Nem kellett volna Voldemorttal előhozakodnom, sem azzal fenyegetőznöm, hogy átadlak Ginnynek, mint tesztalanyt az új rontásaihoz, és lehetnék megértőbb veled, hisz hamarosan úgyis Azkabanba kerülsz… Jaj! – az ajkába harapott.
Ez már gyónás, nem is bocsánatkérés. Miről le nem marad a dzsinn, ha néhány órát távol tölt?
- Borítsunk fátylat a múltra! – Úgy döntöttem, Theo nagyvonalú lesz.
- Tényleg? – vidult fel Hermione. – Semmi: pimasz kis sárvérű, hogy mersz megszólítani?
Megráztam a fejet.
- Mi lenne, ha mesélnél még a kviddics-magazinokról?
Mi lenne, ha inkább az azték emberáldozattal kapcsolatban avatnálak be néhány szaftosabb részletbe? Abban a témában messze járatosabb vagyok.
- Te nem igazán lelkesedsz érte, ugye?
Amilyen mázlim van, kiderül, hogy ő az egyik profi csapat kapitánya.
- Valóban nem.
Huh!
- Miért?
- Hisz te is emlékszel rá! – kiáltott fel szenvedélyesen.
Hoppá! Kéne? Ez így nem lesz jó. Ha elkezd anekdotázgatni, fokozottan óvatosnak kell lennem.
- Harry, az elmúlt száz év legfiatalabb fogója, Griffendél kontra Mardekár – tömény undorral ejtette ki a szavakat -, és Ron, az őrzők gyöngye… Egy évadban egyszer – tette hozzá gonosz vigyorral.
- Á, mélyen gyökerező ellenszenv – bólogattam.
- A kviddics megmételyezi a házak közötti viszonyt, elvonja az időt a tan…
- Fúj! Le vele! – helyeseltem. Egyszerűen muszáj volt félbeszakítanom, mivel egyre kevésbé értettem miről beszél. Fogó, őrző, házak? Kóválygott a fejem. Szándékaim komolyságát bizonyítandó lesöpörtem az ágyról Theo újságjait. Úgysem lesz már szüksége rájuk.
Hálás, győzedelmes mosollyal jutalmazott. Gyanítom, ebben a témában soha senki nem adott még igazat neki.
- Kedves tőled – suttogta -, de tudom, hogy nem gondolod komolyan.
Megvontam a vállam. Erre most mit mondhatnék?
- Két napja akarok kérdezni tőled valamit – vágtam bele hirtelen ötlettől vezérelve. Elhatároztam, hogy játszom egy kicsit.
- I… igen? – Megremegett a hangja.
- Miért csókoltál meg? – tértem egyből a lényegre. Kegyetlen vagyok, és élvezem.
Hermione falfehérre sápadt.
- Én tudod… Én akkor…
Nem bírt lehorgonyozni egyik változat mellett se, inkább elhallgatott, és a tekintetét mereven a takarót gyűrögető kezeire szegezte.
- Átmeneti elmezavar? – ajánlottam neki egy alternatívát.
- Dehogy!
Én mentőmellényt dobok neki, ő meg elkezd tempózni a másik irányba. Tipikus.
- Nem szabad azt hinned, hogy csak zavarodottságomban vetemednék ilyesmire.
Kezdtem elveszíteni az irányítást. Erre a fordulatra nem számítottam. Nem az én bűnöm. Nincs teremtmény semelyik ismert univerzumban, aki az előzmények tudatában ezt belekalkulálta volna.
- Azt állítod, máskor is megtennéd? – kérdeztem tettetett keserűséggel. Kíváncsi voltam, kövezzetek meg érte!
- Akár most is – jelentette ki határozottan, és kimászott az ágyából.
Neeem! Csak tréfál, nem akarhatja… De Hermione elszántan közeledett felém, és ez rácáfolt a reményeimre. Hiába, nincs menekvés…
Szorosan lehunytam a szemem. Épp olyan rövid csók volt, mint az a másik. (Amit természetesen egyáltalán nem bántam… volna, ha nem úgy folytatódik, ahogy.)
Hermione elhúzódott tőlem, és felpattant az ágyról.
- Nyisd ki a szemed! – parancsolta jéghideg hangon.
Ne, csak ezt ne! A dzsinnek egyetlen, világosan kivehető jegyben különböznek a valódi emberektől, és az épp a… Egyértelmű nem? Én hülye, meséltem erről Hermionénak.
Megadtam magam az elkerülhetetlennek, és szembenéztem a sorsommal. Szó szerint.
Hermione a másodperc töredékéig némán bámult rám, aztán… Sikoltott. És sikoltott… Szegény dobhártyám! Ha lenne, megsínylené.
- Hol van az a nyomorult, anyaszomorító, elvetemült…
- Fogjuk rövidre! – javasoltam. – Theóra célzol?
- Hova ment?
- Nem kérdeztem, de ha hozzám, a tervkovácsolás nagymesteréhez fordulsz ötletért… - A tekintete szinte villámokat szórt. Szinte. Kettőnk közül én vagyok valóban képes rá. – Szerintem elsőként megpróbál kiszökni a kastélyból. Nem hinném, hogy nehéz dolga lesz. Ilyen „óvintézkedések” mellett egy halandó is…
Nem folytathattam tovább a Roxor… Rofsz… szóval a sulijuk biztonsági rendszerének ócsárlását, mert Hermione közbevágott.
- Kapjuk el! – sziszegte vérbenforgó szemmel.
Komolyan, ijesztő volt. A hálóing, meg az a kegyesen frizurának nevezett szénaboglya a fején, az ő esetében határozottan javították a hatást.
Nem mozdultam. Nem érdekel, kockáztatok. Milyen alapon ugráltatnak? Sejtelmük sincs a dzsinn-birtoklás szabályairól.
- Mennünk kell! – sürgetett. Ideje felvilágosítanom.
- Először is: egyáltalán nem KELL. Másodszor: mi ez az állandó többes szám?
- Hát… Segítesz nekem, vagy nem? – motyogta összezavarodva.
- De még mennyire, hogy nem!
- Miért? – érdeklődött elgyötörten.
- Jelenleg Theo a gazdám, nem te.
- De hát nem szolgálhatod azt a…
El akartam kerülni az újabb szitokáradatot. Nem mintha nem élvezném az ilyesmit, de évezredek tapasztalata van mögöttem, így újat aligha nyújthat. Nem tudom, említettem-e, de nincs, aki nálam nagyobb hévvel és szókinccsel tudna gyalázkodni. Héber, ógörög, kelta… Csak válasszatok!
- Dehogynem. Ő idézett meg, ő is bocsáthat el, és én a világért se adnék neki okot rá, hogy ne tegye meg. Ez van.
- De… engem jobban kedvelsz.
Meglehet, de attól még ez szánalmas érv. Egy dzsinn érzelmeire hatni: eleve elvetélt ötlet.
- Egy ilyen bölcs teremtmény…
Hízelgett, de én résen voltam. Okos, jószívű, ügyes dzsinn… Az ilyen típusú mondatok szoktak így befejeződni: „biztos nem okoz gondot bemászni ebbe a lámpásba”. Vagy valami hasonló dzsinn-szívató baromsággal.
- …meg tudja különböztetni egymástól a jót és a rosszat, és eldönteni melyik oldalra álljon – rebegtette a szempilláját.
- Naná, a sajátjára!
Nincs jó és rossz, csak az önös érdek: ez a filozófiám.
- Csalódtam benned, Bartimaeus – közölte ridegen.
- Nagy ügy! – rántottam meg a vállam. – Úgyse találkozunk többé. Egy ilyen hűtlen, köpönyegforgató szövetségesre biztos nem tartasz igényt a háborútokban.
- Nos, ha már így megemlíted…
Nem tetszett az a villanás a szemében, a hozzá társuló kegyetlen félmosoly meg még kevésbé.
- Ha nem teszed, amit kérek, gondoskodom róla, hogy hosszú-hosszú ideig élvezd a társaságomat - jelentette ki, balsejtelmeim igazolásaként -, hogy részt vegyél a legdurvább csatákban, a legkilátástalanabb küldetésekben, a…
- Oké, oké! Megértettem. Jövök. – Ledobtam magamról a takarót, és néhány lépéssel beértem Hermionét.
- Nem váltottam volna be azt a fenyegetést – lihegte, miközben végigrohantunk a folyosón.
- Mi?
- Vicceltem – vigyorgott rám a válla felett.
Nem bírom a mágusok humorát.
***
Theo a kapu oszlopának dőlt, és bámult kifelé az éjszakába. Nem értettem a kölyköt. Egyrészt úgyse látott semmit, tekintve, hogy koromsötét volt, másrészt már simán meglóghatott volna. Hermionét is hasonló gondolatok foglalkoztatták.
- Miért vagy még itt?
- Majdnem olyan, mintha csalódott lennél.
- Csak nem értem, és ez idegesít.
- Ó, a híres, ragyogó Hermione Granger…
Ironizálni próbált, de elég bénán. Ezt ő is érezhette, mivel nem fejezte be a mondatot.
- Elárulod?
- Rád uszíthatnám a dzsinnemet – válaszolta kitérően.
Fújtattam jogos felháborodásomban (amiről persze egyikük se vett tudomást). Minek néz ez engem?
- Ne tévessz össze Malfoyjal! Én fel tudom mérni a döntéseim várható következményeit.
Ajaj! Új szereplő. Sajnos, így nem pontosan értettem a hasonlatot, de kreatív vagyok. Mandrake-et raktam a helyére, és - tádá! - probléma megoldva.
- Vagyis…
Mit kell ezen magyarázni? Térjünk rá az elbocsátásomra!
- Mérlegeltem a lehetőségeimet.
- Neked nincsenek lehetőségeid, Nott.
Rendes, aranyos lány. Mindent elkövet, hogy tartsa a lelket az emberben.
- Nincs igazad, Granger.
Teljesen elment az esze. Épp ő hozta szóba az előbb, Hermione milyen rosszul viseli, ha téved.
- A Nagyúr, vagy a dementorok? – Maga elé tartotta a kezeit, tenyérrel felfelé, és az egyiket jóval magasabbra emelte.
Meg vagyok lőve. A Nagyúr oké, Hermione beszélt róla. De mi van azokkal a deizékkel?
Korábbi gazdám hitetlenkedve meresztette a szemeit.
- Inkább választanád a dementorokat?
- Minden kicsit is értelmes ember ezt tenné az én helyzetemben.
- De hát azok a lények elszívják az örömöt…
- Mert most olyan „hú, de boldognak” tűnök, ugye?
- Előhozzák a legrettenetesebb emlékeidet – sorolta Hermione rendületlenül. – A te múltaddal jópár lehet. Arra kényszerítenek, hogy átéld újra, és újra…
- Felfogtam! – Egyre dühösebbnek látszott.
- És a Minisztérium már alig bírja kontrollálni őket. Kiszívják a lelkedet…
- ÉN IS JÁRTAM ISKOLÁBA, GRANGER! – ordította. Hermione megszeppenve hallgatott el. – De nem szükségszerű, hogy megkapjam a dementorcsókot.
Csók, ami kiszívja a lelket? Elég undorítóan hangzott. Persze, körítés kérdése. Makepeace például egész biztosan valamilyen csöpögős, zsebkendőáztatós melodrámát hozna ki belőle. Ismerem a stílusát. Mandrake néha engem is elcitált egy-egy premierjére, mondván, védelemre van szüksége. (Ha másokat is annyira irritál, mint engem, tényleg nem árt bebiztosítania magát.) Abba a tévhitbe ringatta magát, hogy tele vagyok jószándékkal, engedelmességgel, szorgalommal… Bizonyos értelemben igaza van. Olyan szívesen segítenék… a támadóknak. Díszpáholyból követném, ahogy szétcincálják, és… De koncentráljunk az aktuális problémára!
- Meg is őrülhetek, de garantáltan kisebb az esélye, mint annak, hogy meghalok a Nagyúr szolgálatában. Szóval, csaták, kínzások a hibákért vagy kezdetnek rögtön azért, mert túl könnyedén sikerült meglépnem… Ez, összehasonlítva egy viszonylag nyugodt börtöncellával… - csóválta Theo a fejét. – Menjünk vissza a gyengélkedőre!
***
Theo pentagrammját használtuk. (Csoda, hogy nem vétett hibát a megrajzolásánál.) A kapunál lezajlott eszmecsere óta ismét Ptolemaiosz voltam. Kímélni akartam Hermionét, és azt hiszem neki Theóból egy is bőven elég.
Minden készen állt. Szinte a zsigereimben – azért szinte, mert nincsenek – éreztem a Másik világ hívását. Az esszenciám bizsergett örömében. Hazatérek, és ha nem tévedek, a Mandrake által ígért hétből is hátra van még egy kicsi… Essünk túl a várva-várt búcsún! Elbűvölően a gazdáimra mosolyogtam. (Ilyet is ritkán láttak tőlem pályafutásom során!)
- Most mi lesz? – szipogott Hermione.
Megnyugtathattam volna: üres frázisok, biztatás… Hazugságok, amivel ő is, én is tisztában vagyunk. Hálás lett volna érte, de minek álltassam? Ártanék vele, és különben is, én mindig nyersen őszinte vagyok. Ezért imádtak és gyűlöltek - töredelmesen bevallom inkább gyűlöltek - évezredeken át. Hogy enyhítsek a szavaim súlyán, próbáltam félvállról venni a válaszadást.
- Te kutatsz tovább a horcruxok után, Theót várja a börtönötök a deakármikkel, én meg visszatérek szeretett világomba.
Csüggedten helyeseltek. Realisták. Hasznos tulajdonság. Mandrake világának mágusaiból, őszinte bánatomra, teljesen kiveszett, több más jellemvonás mellett.
- Egyéb óhaj-sóhaj? – tettem fel a kérdést nagylelkűen. Közben előkészítettem egy remekbe szabott lélekabroncsot annak, aki igennel mer válaszolni.
- Nem – mormogta Hermione magába zuhanva.
- Ennyi volt – fűzte hozzá Theo hasonló stílusban.
- Kitűnő végszó! – ütöttem össze a tenyerem. – Akkor, kérhetném, hogy…
***
Nott és Hermione zavartan ácsorogtak hol egymást, hol a pentagrammokat vizslatva.
- Fel kéne takarítanunk – jegyezte meg a lány.
- Oldd meg! Nekem nincs pálcám.
Hermione bólintott, de nem mozdult. A fiúra sandított, aki biztató pillantást vetett rá. „Mi a fenét akar?” Nagyon közel állt ahhoz, hogy ismét felhúzza magát. Késő éjszaka van, az ég szerelmére, ő meg szórakozik vele?
- Mit vársz?
- Elismerést.
- Ó, hát… - Hermione barátian megveregette Nott karját. – Dicséretes, hogy ilyen józan és érett…
- Inkább fejezd ki egy csókkal! – javasolta a fiú.
- Tessék?!
- Szeretnélek legalább egyszer megcsókolni, mielőtt… tudod.
Hermione a homlokát ráncolta.
- De már megtörtént. Kétszer is.
- Nem – jelentette ki Nott tárgyilagosan. - Te Bartimaeusszal csókolóztál, ahogy én is. – Megborzongott.
- Ne emlékeztess rá! – kérte Hermione.
- Én se fogok dicsekedni vele – húzta el a száját a fiú. – Nos? Megcsókolsz, vagy megátkozol?
A lány tűnődve forgatta a varázspálcáját az ujjai között, aztán lerakta az éjjeliszekrényre, közelebb lépett, és magához húzta Nottot.
A fiú alaposan kihasználta a lehetőséget, mert félő volt, hogy tényleg ez az egyetlen alkalom, mikor megcsókolhatja Hermionét.
- Egészen más volt – mondta végül.
- Egészen más volt – lehelte Hermione is, aztán szorosan átölelte a fiút. – Hogyan tovább?
- Neked be kell fejezni a háborút. Utána… ha még nem felejtkeztél el rólam, szabadíts ki Azkabanból!
- Kövessek el törvényszegést a kedvedért?
Nott vállat vont, már amennyire a hozzá simuló lány engedte.
- A hősöknek megbocsátják.
- Harry és Ron nem.
- Potter és Weasley elmehetnek a… - Mivel Hermione mocorogni kezdett, és azon igyekezett, hogy kibontakozzon a karjaiból, máshogy fejezte be. – Hívd Bartimaeust! Addigra talán kiheveri a mostani kalandunkat…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
