|
2. nap
2007.05.13. 11:48
Szerző megjegyzése:
Nott nem tudja, hogyan viselkedjen Hermionéval, Hermione pedig nem érti, az ellenségét, miért kezdte hirtelen érdekelni az ő egészségi állapota. Bartimaeus eközben bölcsen hallgat...
2. nap
Riadtan nézett rám, én pedig kezdtem kapizsgálni, hogy irtózatos baklövést követtem el. Fel kellett volna, hogy ismerjem a gúnyt a hangjában, hiszen jómagam is oly gyakran élek vele. De nem! Megsemmisülten ültem mellette, és csak bámultam rá. Hogy mászok ki ebből?
- Figyelj Granger… vagyis Hermione. Késő van. Elfáradtam. Szóval… Jó éjszakát!
Becsapta az addig olvasott könyvet, anélkül hogy megjelölte volna, hol tart, elfordult és magára rántotta a takarót. Én nehézkesen felálltam, és a másik vetett ágyhoz botorkáltam. Tulajdonképpen minek törjem magam? Magyarázkodás? A mestere vagyok, de nem pazarlom a tehetségem ilyen csip-csup ügyekre. Hermione majd rendbe hozza, ahogy akarja.
Bevackoltam magam a párnák és a takaró közé, elfújtam a gyertyát, hátradőltem, és csak bámultam a mennyezetet. Mivel üssem el úgy mégis a következő néhány órát? Hermione egyik javaslata se nyerte el igazán a tetszésemet, és mint ahogy arra bátorkodtam is felhívni a figyelmét, képtelen vagyok az alvásra. Eljátszani meg még lelombozóbb, de… nincs mit tenni. (Gyalázat, hogy a hozzám hasonló nemes és nagyszerű lényeket ilyen ostoba feladatok végrehajtására kötelezik! Vagy egyáltalán: hogy KÖTELEZIK!)
***
Hajnaltájt résnyire tárult az ajtó, és Hermione kipirult arca jelent meg a nyílásban. Pisszegett – feleslegesen, mert már jóval korábban érzékeltem a jelenlétét -, és intett, hogy menjek ki hozzá. Készséggel engedelmeskedtem.
- Megérte? – tudakoltam jó szolga módjára.
- De még mennyire – vigyorgott. – Harryék megpukkadnak, ha megtudják, hogy…
- Aha – ásítottam. Reméltem, hogy látva rajtam a lelkesedés teljes hiányát, hajlandó lesz rátérni a dolog engem érintő részére. Nem is csalódtam.
- Délután majd megint lerázom valahogy Madam Pomfreyt, felmegyünk a Szükség Szobájába, és szabadon engedlek.
- Miért nem most? – kérdeztem szemrehányóan. Ki nem állhatom, ha átvernek. Ez az ügy pedig vészesen ilyen irányba haladt.
- Ha valakinek feltűnik, hogy nem vagyok az ágyamban, gyanakodni kezdhetnek, hogy a gyűlésen jártam, és nem szeretném, hogy bosszúból még egy hónapnyi rabsággal büntessenek – hadarta fojtott hangon.
Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, viszont, ahogy azt a dzsinn-etikett diktálja a magam érdekeit állítottam a fontossági sorrend élére. Így a könnyes tapasztalatcsere helyett a mielőbbi távozást választottam volna. Mindez feltételes módban, persze. Jellemző!
- Azért, remélem, nem haragszol? – nézett rám édes, esdeklő tekintettel.
Én? Haragudni? Ugyan dehogy! A megbocsátás élő, lélegző emlékműve vagyok. Csak jelenleg kicsit morcos valómban. Mindegy milyen világ, van, ami nem változik. A mágusok önzése meg az én átkozott jóhiszeműségem, példának okáért.
- Dehogy – fröcsögtem.
- Történt valami említésre méltó?
Hol is kezdjem? Bár ha csak az éjszakára értette, az nyúlfarknyi sztori. Egy vallomással mindenesetre tartoztam neki. (Jobb nem hergelni, mert a végén még ugrik a délutáni elbocsátás.)
- A srác odabent…
- Nott? Mi van azzal a szeméttel?
Úgy döntöttem inkább kussolok. Részben a fenti okból, részben pedig, mert élénken élt bennem a találkozásunk fájdalmas emléke. (Félreértés ne essék, az önérzetem sínylette meg. Fizikailag jól vagyok, már ha az esszenciám – Mandrake jóvoltából – siralmas, kifacsart állapota megérdemli ezt a jelzőt.)
- Nott! Ez az! Csak a nevére voltam kíváncsi – válaszoltam kitérően, mire furcsán kezdett méregetni.
Elég vaskos hazugság volt. Mandrake dimenziójában tényleg poén lett volna, továbbmegyek aranyat érő infó, itt azonban… De Hermione szerencsére a saját világának normái szerint értelmezte a magyarázatomat.
- Theodore Nott, ha annyira tudni akarod – jegyezte meg közönyösen.
Ismétlem magamat: nem akartam.
Hermione végül belopózott a gyengélkedőre, én pedig pókká változva követtem. Alig hajtotta a párnára a fejét, rögtön elnyomta az álom.
Elővigyázatosan takarásba húzódtam. Más se hiányzott, minthogy valakinek kedve támadjon lecsapni. Nekem nem esne bántódásom, de a tettesért nem vállalnék felelősséget.
***
Hermione rosszkedvűen ébredt. Nem róhatom fel neki, ugyanis én se lelkesednék érte, ha az első, amivel ilyenkor szembesülnöm kell, esküdt ellenségem vizslató tekintete. (Enyhén talán eltúloztam a kategóriát, de már előző este is végzetesen félreértelmeztem a kapcsolatukat, és nem akartam még egyszer ebbe a hibába esni. Ez pedig határozottan veszélytelenebb hozzáállás volt.)
Theo bő tíz perce bámulta kitartóan a gazdámat, és a homlokráncolásából ítélve erősen törte a fejét valamin. Volt elképzelésem róla, milyen körben mozognak a gondolatai.
- Hogy érzed magad, Hermione? – érdeklődött óvatosan.
- Felment a lázad? – vágott vissza a megszólított epésen. Na igen, a helyében, és a rendelkezésére álló – hiányos – információk birtokában én is erre következtettem volna.
- Tegnap úgy tűnt… nem vagy egészen… önmagad.
Beletelt vagy fél percbe, mire kinyögte, én meg titkon gratuláltam neki. Igazán diplomatikus megfogalmazás.
- Hogy érted? – vonta össze Hermione fenyegetően a szemöldökét.
- Úgy látszott… nem vagy… jól – próbálkozott Theo újra.
(Az Ég szerelmére! Tényleg ilyen stílusban fognak beszélgetni? Mivel érdemeltem ezt ki? Oké, oké! Nem kell a szememre hányni! Ha csak ezt kell elviselnem megtorlásként, kevéssel megúsztam.)
Theo nézőpontjából elég furcsán vehette ki magát Hermione reakciója, ezt hallva ugyanis a lány gyilkos tekintettel kezdte fixírozni a takarója egy pontját. Segítek! Szerénységemet. Nagyjából el tudtam képzelni, mi járhat a srác fejében – kábé ugyanaz, mint nekem Mandrake láttán -, és ez a viselkedés csak megerősítette a gyanúját.
- Csak ezért kérdeztem – vont vállat. – Tudni akartam, minden rendben van-e.
- A te szempontodból egyáltalán nem – sziszegte Hermione. – Tájékoztatlak, hogy nem fogok a közeljövőben se elpatkolni, se megháborodni, szóval…
Érdekelt volna a folytatás, de egy nő – briliáns logikámmal egyből azonosítottam benne Madam Pomfreyt – érkezése félbeszakította. Kár! Véleményem szerint szaftos kis fenyegetés következett volna, én pedig mindig vevő vagyok az ilyenekre. Hátha alkalomadtán bedobhatom – és alkalom akad: csak én kellek hozzá, egy mágus, meg lélegzetvételnyi idő, hogy szóhoz juthassak -, és mivel ez más dimenzió ki vádolna plágiummal?
Theo erre – szégyenkezve? (nem tudom, lehet-e máshogy is) – sütötte le a szemét. Majd megszakadt a szívem. (Csak majdnem! Egyébként is komoly akadály, hogy nem rendelkezem az említett szervvel. Egyes elvetemült állítások szerint, még képletesen se.) Bármilyen volt is normál körülmények között, most mindössze törődőnek próbált mutatkozni. Hát, ráfaragott.
- Megint Miss Grangert zaklatja? – tudakolta Madam Pomfrey megrovóan.
- Tettem én olyat valaha is? – A szavaiból, és a szeméből csak úgy sütött a megbántott, kétségbe vont ártatlanság. A jelenlévők közül senki nem dőlt be neki.
Hadd tegyem hozzá – a korábbi esetekről nem nyilatkozhatok -, tegnap éjjel épp az ellenkezője történt. Hermione – vagyis egy Hermionénak látszó lény, ami jelenleg ugyanaz – molesztálta – lehet, hogy a Madam nem pont erre a szinonimára célzott, de vettem a bátorságot szabadon értelmezni a mondatát - őt. Reméltem, hogy nem hánytorgatja fel a dolgot.
Hermione éles, gúnyos kacajt hallatott. (Fülsértő volt.)
- Kímélj meg attól, hogy fel kelljen sorolnom!
Fellélegeztem.
- Amikor Ronnal beszéltem a kandallóban…
Korai volt az örömöm. Ó, sanyarú sors!
- …te merő véletlenségből a Weasley-dalt kezdted dúdolni…
- Nem tagadhatod, hogy fülbemászó a dallama.
- És amikor Ginny…
- Kérem, Miss Granger! Elég. Ne izgassa fel magát!
Madam Pomfrey megigazította a párnákat, és visszanyomta Hermionét fekvő helyzetbe.
- Maga pedig, Mr. Nott, ne akarja, hogy megint némító-bűbájjal vegyem kezelésbe.
Theónak nyilván nem fűlött hozzá a foga, mivel egyből visszavonulót fújt, és egy magazinba temetkezett.
***
Légy képében köröztem Hermione füle mellett, és erőteljes zümmögésemmel igyekeztem felhívni a figyelmét arra, hogy réges-rég a délutáni órákban járunk. Hiábavaló próbálkozás volt. Kilátástalan, mivel teljesen lekötötte az ölében fekvő könyv tanulmányozása.
Theo egy kviddics (gőzöm sincs, az mi lehet) - magazint lapozgatott, és néha sanda pillantásokat vetett ránk, illetve inkább csak Hermionéra, tekintve, hogy rólam nem szerzett tudomást.
- Hermione! – szólítottam meg gazdámat a vállára telepedve.
Már nem követte a szemével a sorokat, ebből tudtam, hogy figyel.
- Nem ártana lazítanod egy kicsit. Mit szólsz?
Felderült az arca. Az enyém is… hogy aztán a legmélyebb csalódottság üljön ki rá. Hermione egy csokibékát halászott elő az éjjeliszekrényét borító édességkupacból, és bontogatni kezdte.
- Kedves, hogy emlékeztettél – suttogta nyámmogva.
Azért élek, hogy szolgáljak. (Persze, még mit nem!)
- Nem épp erre gondoltam.
Nagyjából öt másodpercet vett igénybe, hogy leessen neki. (Nem épp szégyellni való idő. Lassabbhoz vagyok szokva.)
- Á!
Theo összerezzent ijedtében, haragos pillantást lövellt Hermione felé, aztán lapozott az újságjában. (Kis híján kitépte a kérdéses oldalt.) Elnézően ingattam apró rovar-fejemet. Nem lehet könnyű napirendre térni afölött, hogy a lány, aki tegnap még… khm… ne bolygassuk! Szóval, hogy az a lány hibbant.
- Az elbocsátás? – susogta Hermione.
Ez kérdés?
- Ron szerint hamarosan minket is a kártyákra tesznek – jegyezte meg elmélázva (és messze elkanyarodva az általam felvetett problémától).
Különben is! Ki a bánat az a Ron? Nem számít.
- Lenyűgöző! Indulhatnánk? – türelmetlenkedtem.
- …de ez most Dumbledore.
Ő mulatságosnak találta – talán az is volt, nem tudom megítélni, mert nem követtem a gondolatmenetét, és nem is rendelkeztem kellő előismerettel -, engem viszont csak és kizárólag a szabadulás foglalkoztatott. Vállára omló bozontos hajfürtjeinek függönyén át azért szemügyre vettem a képen vigyorgó pasast. Szakáll, hosszú haj… Tipikus. Klasszikus kétbalkéz.
- Nem lehet valami nagy szám.
Megint a „saját” – értsd Mandrake-é – világomból indultam ki. Nem kellett volna, mert erre iszonyatosan felhúzta magát.
- Albus Dumbledore korunk leghatalmasabb varázslója… volt – közölte erélyesen.
- Jól van na, Granger! – Theo leeresztette az újságot, és durcásan méregette Hermionét. - Áruld el, tervezel-e még hasonló kinyilatkoztatásokat, mert kezdek komolyan megrémülni tőled.
- Nem hozzád beszéltem – vágta rá gazdám ingerülten.
- Ami jelen esetben eggyel több ok az aggodalomra.
Hermione rádöbbent, hogy Theo úgy hiszi, csak ők ketten vannak a szobában, ezért nem feszegette tovább a dolgot.
- Rá kéne vennem Madam Pomfreyt, hogy távolítson el téged a közelemből – vetette fel, miközben félrehajtotta a takaróját.
- Miért volna szükséged az ő közreműködésére?
- Milyen igaz. – Hermione időközben kikászálódott az ágyból, és a hóna alá csapta a szabadságomat jelentő kódexet. Ujjongtam. – Este szólok neki, hogy átköltözöm az egyik griffendéles hálóterembe. Ott is megvizsgálhat, és felküldheti a bájitalaimat.
- Ne!
Nocsak, távozásom előtt sikerült elkapnom a kölyök egy újabb őszinte pillanatát. Hermione az eddigiekről lemaradt, de ez most az ő figyelmét se kerülte el.
- Mi?
- Ne… késlekedj! – Elég suta próbálkozás, de azért elmegy. - Alig várom, hogy elhúzz innen.
Hermione fensőbbséges mosollyal vonult ki a kórteremből.
***
- Mire vársz? – Izgatottan szálldostam ide-oda (a pentagrammom határain belül maradva). Immár galamb voltam, hogy tudja, hova nézzen, ha felel.
- Még egy utolsó dolog. - Szúrós szemmel meredt rám, ami egyáltalán nem tetszett. Átvedlettem Ptolemaiosszá. - Mi ütött Nottba? – szegezte nekem a rettegett kérdést.
- Tőlem kérded? – „Tagadni! Tagadni! Tagadni!” – ez a jelmondatom. – Alig egy napja ismerem, te meg… Mióta is?
- Lényegtelen – hárította.
Némán ácsorogtunk egy darabig, amiből neki lett hamarabb elege. Nem meglepő. Egy hozzám hasonló, edzett „őskövület” bírja az efféle játékokat.
- Ma olyan volt, mint aki megkergült – morfondírozott.
- Tehát ha valaki kedves veled, az kapásból őrült?
- Ő az ellenségem, Bartimaeus – jelentette ki nyomatékosan. – Halálfaló.
Elég csúnyán hangzott, de nem voltam kíváncsi a magyarázatára.
- Az eszmei hátteret hagyjuk – legyintettem. Hasznos leckét készültem megosztani vele. - A dzsinnek ellenség-meghatározása, tudod, meglehetősen képlékeny. Mindig az adott helyzethez igazítjuk, és… Oda akarok kilyukadni, hogy csak mert Theo a másik oldalon áll, még nem biztos, hogy a velejéig gonosz.
Találgattam. (Bár az tény, hogy hosszú létezésem során volt már dolgom nála rosszabbal is.)
Bólogatott ugyan, de kételkedtem benne, hogy valóban komolyan veszi, amit mondtam.
- Még pár szó búcsúzóul…
Ennek gyanúsan kérés-szaga volt, de mi egyebet tehettem volna, beleegyezően sóhajtottam.
***
A Másik világba vezető út hívogatóan nyílt meg előttem. Köddé váltam – először szó szerint -, majd fokozatosan elenyésztem. Távozóban még láttam Hermione köntösbe bugyolált alakját, és megszántam szegény lányt. Annyi teher nyomja a vállát… Mellesleg már úgyis mindegy.
- Megcsókoltad őt. Tegnap éjjel – vallottam be töredelmesen.
Az arca elvörösödött a méregtől.
- MIII?! – üvöltötte. Irigylésre méltó hangerő…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
