|
1. fejezet - 1. nap
2007.05.03. 14:03
Tartalom: Bartimaeus/Harry Potter crossover. Időpont: néhány évvel a Félvér Herceg után. Történet: Bartimaeus félreértés áldozata lesz, és ezzel akaratán kívül, de tovább rontja Hermione egyébként is pocsék hangulatát.Szerző megjegyzése:
Minden jog J. K. Rowlingot és Jonathan Stroudot illeti. Én csak szívesen kalandozom az általuk teremtett világokban.
Aki nem olvasta még a Bartimaeus-trilógiát, annak ajánlom, pótolja, vagy legalább tegyen egy próbát! Megéri :-)
Ha valaki nem olvasta Stroud regényeit, de mégis megnyitotta ezt a történetet: a mágusok nem az igazi nevüket használják, mert ha az a szolgáik vagy az ellenségeik tudomására jut az egyenlő a halálos ítélettel. A dzsinnek az igazi név ismeretében visszafordíthatják a varázsatlatokat a mágusra, aki rájuk küldte. Elöljáróban ennyit nem árt tudni.
1. nap
- Miss Granger, kérem! Még nem szabadna felkelnie – kiabálta kétségbeesetten Madam Pomfrey.
- Nem érdekel. Elegem van a tétlenségből.
- Ha nem fekszik vissza, megátkozom. Miss Granger!
Hermione elrántotta a kezét, mielőtt Madam Pomfrey megragadhatta volna.
- Ebből botrány lesz.
- McGalagony meg fogja érteni.
- Nem is az igazgatónő miatt aggódom – vallotta be az asszony töredelmesen -, de Mr. Potterrel és Mr. Weasleyvel nem szívesen húznék újat.
Hermione szája gonosz mosolyra húzódott. Igen, a barátai félelmetes hírnévre tettek szert az utóbbi időben, de ez sajnálatos módon többnyire csak a saját oldalukon érvényesült.
- Majd én lerendezem velük.
- Ez az Granger! – rikkantotta imádott szobatársa. – Ne hagyd magad!
- Pofa be, Nott!
- Határtalanul boldog vagyok, hogy néhány órára megszabadulok tőled, koszos kis sárvérű. Így végre friss levegőt szívhatok.
- Pofa be, Nott!
- A te fajtád…
- Silencio!
Hermione nem fordult vissza, hogy megköszönje Madam Pomfreynak a közbelépést, ehelyett az utána siető asszony orrára csapta a gyengélkedő ajtaját.
***
Hermione füstölögve rontott be a könyvtárba. Ezt a megaláztatást! Ő is részt vett mindenben Harry és Ron oldalán. Ott volt az összes csatában, végigküzdette magát Voldemort minden átkozott, vesztőhelynek szánt horcrux-rejtekhelyén, amit eddig felfedeztek, és ez érte hála? Az ő tekintélyével mi lesz? Nélküle mire mentek volna az úgynevezett barátai, akik most összefogtak a háta mögött, és egy egészen pici sérülés miatt egyszerűen bezáratták a Roxfortba? Boldogultak volna? „Kötve hiszem.”
Madam Cvikker félve kandikált ki a polcok közül, és nyomban visszavonulót is fújt, amint észrevette a tomboló lányt. Meg se fordult a fejében, hogy az útjába álljon. A griffendéles trió egyik tagjának ügyeit jobb nem bolygatni, ha ekkora dirrel-dúrral is intézi. Sőt, főleg ilyenkor ajánlatos messze elkerülni az illetőt.
Hermione a zárolt részleghez csörtetett, és egymás után rángatta elő a poros köteteket, aztán dühödten az asztalra csapta őket. Épp Uhzort, A sötét középkor, és ami mögötte van című leleplező értekezését húzta ki nagy lendülettel, mikor kicsi, szakadozott kódex landolt a fején.
„Ezer világ démonai és bestiái” hirdette a felirat. Ígéretesnek tűnt, ezért leült, és fellapozta.
„Ha már semmi evilági hatalom nem nyújt segítséget…”
Hermione mohón, átszellemült arccal futotta végig a sorokat.
„ …tekintsd a lét más síkjainak csodáját…”
A hosszas bevezető nem érdekelte. Az oldal alján végre rátalált arra, amit keresett: a kellékek listája, az utasítások, és a megfelelő szavak.
***
Hermione a Szükség Szobájának közepén állt, a penészesedő könyvecskéből kimásolt pentagrammban, füstölőkkel és nagy, vörös párnákkal körbevéve. (Szédült… Vagyis dehogy! Habár lappangott benne egy ahhoz hasonló érzés… Egyszóval, valami puha még jól jöhet, határozta el bölcsen.) Mély levegőt vett, és kántálni kezdte az idegen varázsigét.
***
Utálom a megidézést. Egyszerűen GYŰLÖLÖM. Ahogy kiszakít biztonságos, simogató világomból, és átpasszírozza szegény, meggyötört esszenciámat a dimenziókon… Förtelem. Kívánom, hogy a nyamvadt, világrontó mágusok is keresztülmenjenek egyszer hasonlón… Habár egy hibásan megrajzolt pentagrammal is tökéletesen elégedett lennék. Javítana a hangulatomon.
Szemléljük reálisan a dolgokat! Mi az esélye, hogy egy kezdő szólít magához? Gyakorlatilag nulla. (Egyszer volt ilyenre példa, és azóta is nyögöm a következményeit.) És mennyi az esélye, hogy Mandrake hív? Merőben költői kérdés.
Ha tényleg ő az, hát én… Majd csúnyán nézek, és üres fenyegetéseket vágok a fejéhez. Ez a kapcsolatunk alapvető problémája: tudom az igazi nevét, így meg van kötve a keze a fegyelmezésemet illetően, de az enyém is a bosszú tekintetében, így nem szabhatom ki rá a büntetést, amire rég rászolgált. Legfeljebb ahogy eddig, szóban inzultálom. Ehhez viszont megfelelő formára volt szükség, tehát Kittyként testesültem meg. Dolgozzon csak a jó öreg bűntudat!
- Megegyeztünk. Még nem telt le az egy hét, tehát ha jót akarsz, bocsáss el…
Meglehetősen hosszú, bozontos, barna haj, rózsaszín köntös, csipkés hálóing… Ez egyértelműen nem Mandrake. Még szerencse, hogy gyorsan alkalmazkodom a legváratlanabb szituációkhoz is.
- Akarom mondani – Kitty alakja helyett Anúbiszét vettem fel. Az mégiscsak tiszteletet parancsolóbb, és a hangja jobban passzol a bemutatkozó-szövegemhez. – Én vagyok Bartimaeus! Én vagyok Szakar Al Dzsinni, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú Kígyó („Amigo! Azok voltak a szép idők! Akkoriban még tudták, mi a megbecsülés. Rettegték haragom, és nevemet megbecsülés övezte.”)! Én építettem ujjá Uruk, Karnak és Prága („Hogy rá pár napra mi történt, fedje jótékony homály… A város elesett, én meg kis híján otthagytam a fogam. A profikkal is megesik, na!”) falait. Én beszéltem Salamonnal. („Beszéltem lyukat a hasába. Szerencsére nem vette zokon. Későbbi gazdáim tanulhattak volna tőle.”) Én vágtattam a prérin a bölényősökkel. („Hát, akadtak jó pillanatok. Soha nem tagadtam, igaz soha nem is kérdezték.”) Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált. („A sakálok mázlisták. A dzsinneknek száz megidézésből egyszer jön össze ilyesmi.”) Én vagyok Bartimaeus…
- Öhm… Bizonyára – bólogatott a lány tágra nyílt szemekkel. (Megilletődött. Nem hibáztattam érte, hisz nem mindennap találkozik az ember hozzám hasonló hírességgel.)
- Most pedig felelj nekem, halandó! – mennydörögtem. - Benned kit tisztelhetek?
Megjegyezném a tisztelet olyan érzés, amit épeszű dzsinn nem táplál mágus iránt. (Kivételes esetekben, évezredenként egyszer esetleg, de akkor se első látásra.) Ám a jómodor az egyik védjegyem.
- Hermione Jane Granger.
Váratlan fordulat. (Mellesleg pedig elég soványka szöveg az én monológomhoz - meg egy mágus egójához - képest.) Elfojtottam a kirobbanni készülő, kegyetlen kacajt. Elképzelhetőnek tartottam ugyanis, hogy csak a bolondját járatja velem, és ez kitalált név. (Bár nem tudom, ki ér rá manapság potyára megidézni egy dzsinnt, és a félrevezetésével szórakozni. Nem ad elég munkát az átkozott háborújuk?) Tehát…
- Ez az igazi neved? – puhatolóztam.
- Persze, miért hazudnék?
Nos, talán mert egy vérszomjas – de tagadhatatlanul felettébb megnyerő – dzsinnel állsz szemben, aki csak az alkalomra vár, hogy széttépjen, keresztben lenyeljen, bármilyen varázslatot visszafordítson rád… (Nem vagy-vagy alapon, és nem is feltétlenül ebben a sorrendben.)
Kilépett a pentagrammból, nyilván, hogy közelebbről is megvizsgáljon. Köpni-nyelni nem tudtam. Ez az ostoba lány egyenesen az oroszlán szájába sétál. Stílusos lenne valóban azzá válnom…
- Miféle lény vagy te? – tudakolta a szemöldökét ráncolva.
Miféle mágus vagy te? Mágus vagy egyáltalán? Milyen hely ez? – akartam kérdezni, és még sok minden mást is, de momentán nem voltam társalgós kedvemben. Inkább csak simán felfalom, hazatérek, és kiélvezem a jól megérdemelt szabadságot.
- Dzsinn – közöltem mégis készségesen. Ha kielégítem az irányomban tanúsított mohó érdeklődését – ami hízelgő, és teljesen jogos -, legalább boldogan hal meg. Na igen, ha még nem említettem volna, legendásan kegyes és nagylelkű vagyok.
Közelebb léptem, ki a saját varázskörömből, mire ijedten hátrálni kezdett. Lám csak! Kapizsgálja már, hogy a végzetet szabadította magára.
- Mit művelsz?
- A szándékaimra vagy kíváncsi? – Az ujjaim megnyúltak, és pengékké alakultak. (Csak a hatás fokozása érdekében. Enélkül is halálos vagyok. Megállíthatatlan.) – Elpusztítalak, halandó.
Az ajtó felé rohant, és mikor elérte, veszettül kezdte rángatni a kilincset. Szép komótosan is odasétálhattam volna hozzá, de mit piszmogjak? Egyetlen ugrással átszeltem a köztünk lévő távolságot. Épp készültem rávetni magam, amikor…
- Stupor!
Ez megzavart, de nem annyira, hogy a reakcióidőm kritikus szint fölé emelkedjen.
- Stupor Hermione!
„Próba, szerencse” – szokták mondani. Nos, esetemben az első – a szándék – megvolt, a cserébe beígért mázli viszont elkerült. Nem értettem, mi a gond. Talán a fura fadarab az oka, amit a lány szorongat…
***
Hermione nem veszítette el a hidegvérét. Három vérrel és halállal szennyezett év, a halálfalók, a dementorok, az inferusok és Voldemort után ez a fura lény – dzsinn, ha minden igaz – kevés volt ahhoz, hogy ráijesszen. Csak épp időt kellett nyernie, hogy észrevétlenül húzhassa elő a pálcáját.
A kábító-átok kicsit erőteljesebb hatást fejtett ki, mint általában, mert Hatalmas Negorzó nekirepült a szemközti falnak. Hermione odaszaladt hozzá, hogy ellenőrizze él-e még…
***
Hermione Granger hajolt fölém, a haja az arcomat csiklandozta. Bevertem a fejem, nem is kicsit. Erre tisztán emlékeztem. Az az iszonyatos csattanás… Egy embert elintézett volna, és ha az volnék, jócskán akadna okom az aggodalomra, így azonban… Az esszencia tűz és levegő, nem csont. Meglehetősen bonyolult kárt tenni benne, bár a mágusok voltak olyan leleményesek, hogy megtalálják a módját. De a kőfal és a porlasztó tűz – vagy az ezüst - azért más kategória. Ennél még a műszaki vackok, a temérdek fém és műanyag is ártalmasabb. Akkor viszont, miért nem bírom mozdítani a végtagjaimat? Hermione, látva, hogy magamhoz tértem, elengedte a szemhéjamat, és segítségemre sietett a magyarázattal.
- Elkábítottalak, aztán sóbálványátkot szórtam rád, de hajlandó vagyok feloldani, amennyiben esküt teszel, hogy nem támadsz meg.
Üljünk tárgyalóasztalhoz? Részemről nincs akadálya… De könyörgöm! Hogyan esküdjek meg, ha a nyelvemet se bírom mozdítani?
Valószínűleg ő is rádöbbent, hogy lehetetlent kér tőlem – Mandrake-nek bezzeg hiába mondom, valahányszor előáll egy újabb agyament tervvel -, és azonnal intézkedett.
Mi lenne megfelelő forma egy ilyen beszélgetéshez? Eltöprengtem. Anúbisz kilőve. Ő az előbb tört az életére. (Erről az apró bakiról – nem minősülne annak, ha sikerrel járok – nem ártana elterelni a figyelmét.) Kitty vagy Ptolemaiosz? Vonzó külső az én személyiségemmel párosítva: törvényszerűen leveszi majd a lábáról. Úgy döntöttem, ezt a műveletet szerencsésebb fiúként kivitelezni. Átalakultam és kényelmesen elhelyezkedtem a padlóra helyezett vörös párnák egyikén. Miután ős is leült velem szemben, belevágtam:
- Mi ez a hely? – Ha találgatnom kéne, azt mondanám valami bolondokháza.
- Ó! – Könnyedén felnevetett, ami végül köhécselésbe fulladt, Hermione pedig az oldalát markolászva próbálta összeszedni magát. – Üdvözöllek a Roxfort Boszorkány – és Varázslóképző Szakiskolában!
Gyanítom, valami rádöbbenés-félét várt tőlem, de azzal nem tudtam szolgálni. Maradt az értetlen pislogás. Kiképzőközpont lehet? A mágusok ugyan genetikailag fogékonyak a hülyeségre, de ilyesmi kinek juthatott eszébe? Ha meg létrehozták, én miért nem tudok róla? Mandrake nem bírt volna ellenállni a kísértésnek, hogy eldicsekedjen vele… Esetleg előle is titkolják? (Felháborodásom – ha már az események sűrűjében vagyok, megérdemelném, hogy mindenről tájékoztassanak – kárörömbe csapott át.) Alig vártam, hogy a hírt „drága” gazdám orra alá dörgöljem. A boszorkány és varázsló megnevezéseken már fenn se akadtam. Tovább szőttem a gondolatot. A mágusok túl kényesek és féltékenykedők ahhoz, hogy csoportosan, ráadásul egy ilyen ősi – értsd piszkos, fertőző - helyen képezzék magukat. Talán közembereket toboroznak és hoznak ide? Apropó, hova ide?
- Hol vagyunk?
- Az előbb mondtam. A Roxf…
- Úgy értettem, földrajzilag – fojtottam belé a szót.
- Senki nem tudja pontosan, és a Roxfort történetében se találtam erre vonatkozó információkat, Harry és Ron pedig nyilván nem az iránnyal törődtek annak idején… Elsős korom óta próbálok rájönni, hogy találnak ide mégis a baglyok, meg a varázslók… - Diszkréten megköszörültem a torkom. - De ha a véleményemre vagy kíváncsi, valahol Észak-Skóciában.
Valami nem stimmelt. Éreztem, de nem bírtam rájönni, mi az.
- A miniszter?
- A miénk vagy a mugliké?
Oké, gáz van. De semmi pánik – pedig lenne rá okom, ha létezik több olyan világ is, ahová dzsinneket hívhatnak.
- Hermione… - Elővettem a legangyalibb mosolyomat. Illetve Ptolemaioszét. A dzsinn és az angyali nem összeegyeztethető fogalmak. - Elmondanád esetleg – csak nagyvonalakban – mit érdemes tudni a világodról?
Erre előadott egy rendkívül bonyolult mesét alapítókról, halhatatlan Sötét Nagyúrról és a szintén szívós Kiválasztottról.
- Felétek se túl vidám az élet.
Tőle függött a sorsom, ezért igyekeztem együttérzőnek mutatkozni. Nem igényelt nagy erőfeszítést, elvégre, ha valaki, hát én aztán igazán tudom mi a balsors. Mesélhetnék. Bőven elég lenne csak az elmúlt öt évet részletezni. Az egész egy pocsék ízléssel berendezett padlásszobában kezdődött…
- Akkor most áruld el, mire számítottál, hova érkezel? Milyen világ az, ahol meg szoktak idézni?
Ekkor én kezdtem hasonlóan szövevényes történetbe idegesítő mágus-palántákról, gólemekről, intrikákról, sárbatiport dzsinn-jogokról.
- Ha jól értettem, teljesítened kell a parancsaimat – összegezte.
- Eegen – vontam meg a vállam kedvetlenül. A lényeget tehát sikerült kiszűrnie. - Bár hadd jegyezzem meg, ez így nem szabályszerű. Felrúgtál minden megkötést, aminek az ismeretét a mágus-tanoncok szinte az anyatejjel szívják magukba. („Szinte, mivel többnyire nem a vérszerinti szüleik nevelik őket.”) Pusztán azért kell engedelmeskednem, mert azzal a… varázspálcával érthetetlen módon árthatsz nekem.
Tényleg nem értettem. A bot, amit szorongatott megehetősen távol állt az én varázspálca-fogalmamtól – sehol egy rabságba ejtett szellemlény, hogy az alapokkal kezdjem -, mégis működött, és egészen szokatlan hatással volt rám.
- Élvezed, hogy rabszolgád van? – kérdeztem keserűen. Nem örültem, hogy az ellenfél van lépéselőnyben.
- Nem, dehogy! – tiltakozott Hermione hevesen. – Ellene vagyok minden ilyen természetű kapcsolatnak. Ezért is hoztam létre a MAJOM-ot.
Fura kód. Meg se próbáltam megfejteni.
- Undorító, hogy egyesek…
- Helyes, helyes! – kihúztam magam, és tapsolni kezdtem. Valahogy muszáj volt leállítanom, ugyanis nem lelkesedem a beszédekért. (Kivételek azért vannak: magamat például a végtelenségig olvadozva tudnám hallgatni.) – Akkor engedj vissza a Másik világba! Szívesen segítek. Elmondom, hogyan kell. Vagy benne van a könyvedben? – hadartam szolgálatkészen.
- Megteszem… - Eltűnődve érintette az ujját az ajkához. Ez nem tetszett. Határozottan baljóslatú mozdulat. – Előtte azonban muszáj kérnem egy szívességet.
Tessék! Fogadni mertem volna. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy eresztő lufiként körbevitorlázzam a szobát. Vagy az túl egyértelmű véleménynyilvánítás lenne?
- Miről lenne szó?
Felkészültem a legrosszabbra.
- Csak egy apróság…
Szakadjon rám a mennyezet, ha nem így indult minden katasztrófába torkolló megbízatásom! „Csak egy apróság, Bartimaeus! Tényleg!” Kavarj egy csöppnyi vihart az Athos-hegyfoknál… Nem örülnék, ha össze kéne csapnunk a spanyol flottával. Intézkedj, kérlek, hisz van benne gyakorlatod… Hozd el nekem Helénát, és ha már ott vagy, ne hagyd veszni a kincseiket se… Lopd el a szamarkandi amulettet… Na persze! A könyvekben a nevem mellé írták óriási betűkkel, hogy BALEK?! Egyszer mindenképpen utána nézek.
- A festményalakok azt pletykálták…
Ez valami itteni szleng lehet.
- …hogy a Főnix Rendje gyűlést tart ma éjjel. Itt, a kastélyban. Nekem persze nem szóltak, de mindenképpen ott akarok lenni.
Szóval be akar lógni egy - vélhetően - iskolás klub találkozójára? Hozzám „méltó” feladat. Kellett ez nekem?
- Juttassalak be? – Valóban nem tűnik vészesnek, de nem szeretném elkiabálni.
- Neeem – kuncogta. – Azt egyedül is megoldom. Neked más feladatot szántam.
- Mit, egész pontosan?
- Pofonegyszerű. Helyettesítesz engem ma éjjel.
- Hol? – kérdeztem gyanakodva. A legkönnyebbnek ígérkező meló végén kerül szegény, dolgos dzsinn irtó nagy csávába. Honnan veszem? Tapasztalat, természetesen.
- A gyengélkedőn.
Ez megmagyarázza a hálóinget meg a köntöst.
- A dolgom?
- Olvass, aludj…
- Nem szoktam.
- Akkor csak tegyél úgy! – forgatta a szemét.
Hogy mer lebecsülni engem? Ezt az arcátlanságot!
- Egyéb utasítás?
- Ne csinálj zűrt!
Készültem kifejteni, hogy az általános tendencia szerint nem én keresem a baj, az talál meg engem. Mandrake ugyan képtelen ezt felfogni – tőle nem is várok csodát -, de Hermione egész értelmesnek tűnt, ahhoz képest, hogy ember (és boszorkány, ami az én szótáramban továbbra is a mágus megfelelője). Felhívtam volna a figyelmét arra is, hogy ennél pontosabban kéne fogalmaznia, de ekkor ijedten felsikkantott.
- Rohannom kell. - És eszerint is cselekedett.
Tulajdonképpen miért panaszkodom? Végre egy kreatív megbízás, ahol kibontakoztathatom páratlan tehetségemet, kamatoztatva a megtévesztés terén szerzett évezredes tapasztalatot.
***
Hermione útmutatását követve seperc alatt eljutottam a gyengélkedőhöz. Megigazítottam a ruhám, összekócoltam a hajam… Művészi. Függönyt fel!
A helyiségben csak egyetlen személy tartózkodott. Hétköznapi, ártalmatlan kölyök mind a hét síkon. Nem nagy ügy. Hol marad a remélt kihívás?
A srác felnézett a könyvből, amit addig őszinte odaadással bújt, és elmosolyodott. Tehát bájolognom kell? Jöhet!
- Hiányoztál, édesem.
Ajjaj! Ez nem volt belekalkulálva. De… Hermione biztos nem köszönné meg, ha belerondítanék a bimbózó románcukba. Üsse kő! Nézzünk szembe az elkerülhetetlennel.
- Te is nekem, drágám – búgtam kedvesen, és ruganyos léptekkel az ágyához sétáltam.
- Egy csókot, a viszontlátás örömére?
„Ne csinálj zűrt!” Hát én igyekeztem tartani magam az utasításhoz. Leültem, és közelebb hajoltam. Aztán még közelebb… Amint az ajkam az övéhez ért, már éreztem, hogy nagyon nagy baj van.
(Bartimaeus bemutatkozása - zárójeles megjegyzések nélkül - idézet a Szamarkandi amulett 11. oldaláról.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
