|
16. Epilógus
2008.02.02. 22:20
Szerző megjegyzése:
A történet vége. Köszönöm annak, aki elolvasta.
16. Epilógus
Kiléptem az épületből, és mélyet sóhajtottam. Hosszú évek teltek el. Körbenéztem, és elmosolyodtam. Az emberek boldogoknak tűntek. Mereven megbámultak, mielőtt tovább sétáltak volna. Rájuk mosolyogtam, mielőtt elindultam haza. Egy furcsa, kis házba hoppanáltam. Suttogva motyogtam valamit, mielőtt elindultam az ablak felé. Ott volt ő… ott állt… mosolygott. Leült a kanapéra. Néztem, amint beletúr a hajába. Biztos rám gondolt.
Azon voltam már, hogy kopogjak az ajtón, de hirtelen megtorpantam. Egy nő jött be. Eltakartam a szemem, hogy ne is lássam, ki volt az… Hisz, ismerem őt. Bement a házba, és besétált a nappaliba, az ölébe ült. Az ÉN George-om ölében ült. Majd megevett a méreg. Hogy merészeli az a cafka?! Mégis mit képzel George? Be akartam rohanni, és képen törölni George-t, meg kidobni azt hülye libát az öléből. Ő tette szakított szét minket, és joga van, hogy rászálljon George-ra, úgy téve, mintha nem csinált volna semmit?! Bizonyára nincs. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen kis, hülye ribanc éljen a lehetőséggel!
De megtorpantam. Gyerekek szaladtak be. Az ikrek… aztán egy kislány… és egy fiú iker-pár…
Elakadt a lélegzetem, mivel meghallottam, amint az apjukat hívták. Sírva akartam fakadni. Szinte nem is hasonlítottak arra a nőre, aki ott ül George ölében. Nekem kellene ott lennem vele. Neki velem kellene lennie. Azoknak a srácoknak engem kellene, hogy szeressenek. Én szeretem őt, nem úgy, mint az a lotyó. George miért vele volt? Körbepillantottam, miután egy pukkanást hallottam. Kiabálva szaladtam el az aurorok elöl. George és az ringyó is meghallotta. Kijöttek a hülye gyerekeikkel. George sokkoltan nézett rám.
- Alicia? – suttogta hitetlenkedve, amint az egyik auror megragadta a karom. – Mi a poklot keresel te itt? – Mereven néztem Hermionéra, mielőtt rámosolyogtam volna.
- Eljöttem érted, hogy együtt lehessünk, édesem. Eljöttem, hogy elvigyelek innen ettől a ringyótól – Úgy nézett rám, mintha komolyan megőrültem volna. Nem vagyok őrült. Hermione pedig pillantásával szánalmat lövellt felém.
- Nem kellene visszamennie oda. Te egy regisztrálatlan animágus vagy, ugye? – kérdezte
tőlem. Mereven néztem a szemébe, mielőtt bólintottam volna a fejemmel. Szóval,
megcsinálta. – Így tudtál kimenekülni. Ne vigyétek vissza a Mungóba. - Az auror ránézett.
- Hermione… Ő sokakat megkínzott, és szétszakította a családunkat – Weasley aurort
figyeltem. Soha nem hittem volna, hogy Ronald valaha is auror lesz.
- Tudom – mondta Hermione. – De ő már soha többé nem lesz épelméjű. Nem kellene viszszamennie oda.
Erőteljesen megráztam a fejem. – Nem! Nem, vissza akarok menni oda. Jobb, mint itt. Te átmostad George agyát. Azt hiszi, hogy szeret téged. – Szánalommal néztek rám. Pedig tökéletesen épelméjű voltam. Tökéletesen épelméjű vagyok… én… én tudom. Megráztam a fejem. – Vissza akarok menni. – Ron megrázott egy kicsit. Ráemeltem a pillantásom. Fájdalmasan szomorúnak nézett ki.
- Gyere Alicia! Visszaviszlek a Szent Mungóba.
- Nincs szükségem rá, hogy odamenjek.
- Alicia, te megőrültél, mielőtt Azkabanba kerültél. Gyere! – Azzal elráncigáltak, míg én
néztem a családot az ajtóban. Ott kellene lennem. Engem kellene szeretnie. Ő engem szeret. Tudom. Akarom. Azt kívánom, legyen az enyém. Azt kívánom, hogy engem tartson a karjaiban, nem pedig azt a sárvérű Grangert. Azt kívánom, legyen az enyém…
***
Hermione és George besétáltak a gyermekeikkel. Aby és Wesley a szemüket meresztették az ajtót bámulva, mintha az a nő még mindig ott lenne mögötte. Lorelei, Will és Duncan megzavarodtak. Hermione felkapta kisebbik lányát, míg a fiúk apjuk lábába csimpaszkodtak.
- Ki volt ez mami? – kérdezte Lorelei. Hermione megrázta a fejét.
- Senki, aki miatt aggódnod kellene – Azzal a gyermekeivel felsétált az emeletre. Ezután Hermione és George átmentek Aby és Wesley szobájába. Az ágyukon ültek, és éppen megvitattak valamit.
- Valami baj van? – kérdezte George. Megrázták a fejüket.
- Nem jön vissza, ugye? – kérdezte Aby. – Soha nem gondoltam volna, hogy visszajön a tizenhatodik születésnapunkon – magyarázta. Hermione elmosolyodott, mielőtt leült a lánya mellé.
- Nem, nem fog visszajönni – tisztázta.
- Soha?
Hermione elmosolyodott, mielőtt George-ra nézett. – Soha. – Azzal, férj és a feleség átmentek a saját szobájukba, és lefeküdtek az ágyra. Alicia visszajött… Ez megmutatta, hogy milyen messziről is indultak, és hogy most boldogabbak, mint valaha is voltak. Egymás mellett feküdtek, összebújva.
- Soha nem hagyjuk el egymást? – kérdezte Hermione férjétől. Érezte, amint George megmozdult mellette.
- Soha.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
