17. fejezet: Család, család...

A környékbeliek büszkén állíthatták, hogy Dursleyék, akárcsak ők, tökéletesen normálisak. Ideális tagjai egy régi, jól működő, mondhatni patinás közösségnek. Mr. Dursley – az egyik – egyedül nevelte két tinédzserkorú gyermekét, miután a felesége elhagyta egy másik férfiért. „Botrányos” – fintorogtak a tiszteletreméltó, idősebb asszonyok. „Felfoghatatlan” – sápítoztak álszenten a hajadonok. A család London belvárosából költözött ebbe a külső kerületbe, és jelenleg Mr. Dursley külföldről nemrég hazatért bátyja is velük élt. „Szintén nőtlen.” Ez volt a másik, igen gyakran és pirulva elsuttogott tájékoztatás.

A gyerekeket is kedvelték. A fiú barátságos volt, mindenkivel nyílt és segítőkész. A lány kicsit zárkózottabb. A megfigyelések szerint – amik természetesen meglehetősen alaposak voltak – alig mozdult ki otthonról. Néhányan azt rebesgették, szerelmi csalódás áll a háttérben, de akadt, aki azt a sokkal szívszorítóbb elméletet hangoztatta, hogy képtelen kiheverni az anyja árulását. Az asszonyról azonban – „Érthető…” – egyik Dursley-csemete sem beszélt…

A virágágyásban térdeplő ősz hajú, pirospozsgás férfi felegyenesedett, és vidáman odaintett a járdán sétáló, bevásárlószatyrokat cipelő két alaknak.

- Jó napot, Mr. Dursley! Szervusz James!

- Jó napot, Mr. Peedbury! – felelték azok kórusban, egyforma bájvigyorral, amit Harry amint a hátuk mögött tudhatták a lelkes szomszédot, rögvest letörölt az arcáról.

- Teljesen biztos vagy benne, hogy még nem kell lelépnünk innen? – érdeklődött morcosan. Hetek óta a megértő, szolgálatkész, mugli fiút alakította, megismerkedett a leendő matematika tanárával (Sirius egyszer egy vacsora alkalmával azt találta mondani, hogy ősszel abba a középiskolába íratja „a bűbájos fiatalembert és az édes kis Bellát”, ahol Mrs. Thomson dolgozott), néhány jövőbeli osztálytársával, akik közül az egyik idegesítően gyakran faggatta a „húgáról”, és még az utcácska jópár szívélyes, ragaszkodó természetű lakójával. Azóta pedig tűrt, mosolygott, csevegett, és a nyelvére harapott valahányszor ki akart csúszni a száján egy-egy csípős megjegyzés…

- Semmi nem kényszerít rá.

- Múlt héten Mr. Thomson megpróbált beszervezni a színjátszó csoportjába… vagyis azt kérte, péntekenként ugorjak be díszletet barkácsolni, mert szerinte az jó móka, és megkönnyíti a beilleszkedést… Nem mintha azért különösebben törnöm kéne magam. Ezek valósággal beszippantják az embert – motyogta, aztán élénkebben folytatta: - És előbb-utóbb Mrs. Bluevet is, tudod, aki azt a tavaszvégi vásárt szervezi, megkörnyékez valami hasonló ajánlattal…

- Majd elhintem, hogy pocsék a kézügyességed.

Harry a fejét csóválta. – Az sajnos nem lesz elég, Freddie bácsi.

- Kellene egy név is – jegyezte meg Joas.

- Ez a legkevesebb, nem? Pansy ritkán kockáztatta meg, hogy Sirius jelenlétében beleszóljon a beszélgetésekbe. Egyrészt meglehetősen nagy önuralmat követelt elviselni a férfi sötét pillantásait és a megvető horkantásokat meg mordulásokat, másrészt nem akart feszültséget szítani azzal, hogy állásfoglalásra kényszeríti Joast és Harryt. – Lehet bármi. Collins, McPherson…

- Dursley – vágott közbe Sirius ridegen, és mikor mindenki feléje fordult, megismételte: - A Dursley jó lesz.

- Honnan jutott eszedbe? – kérdezte Harry, akinek feltűnt a különös hangsúly.

Sirius megrántotta a vállát. – Ha jól tudom, így hívják a nagynénéd férjét. A szüleid említették még valamikor régen.

- Rendben. – Joas maga elé húzott egy pergament az asztalra szórt kupacból, és többször leírta a nevet egymás alá, hogy hozzászokjon és lássa, hogyan fest. – Tehát Dursley.

Néhány újabb próba után Harry észrevette, hogy a férfi egy keresztnevet is biggyeszt a másik elé. Közelebb hajolt, hogy elolvashassa. – Alphred Dursley?

- Az Alphardból – bólintott Joas. – Úgy hívták a bátyámat – fűzte hozzá, hogy Pansy is értse.

Harry hátradőlt a székén és sóhajtva kijelentette: - Én azt hiszem, maradok James.

Sirius nézte őt egy darabig, aztán megszólalt: - Evan, ha már ilyen alapon választunk. A rokonaimnak úgyse olyan neve van, amit mugliként használhatnék, és nem is szolgáltak rá, hogy tiszteletből bármelyikükét kölcsönvegyem. – Fogta a pergament, amire eddig Joas példáját követve Harry firkálgatott, és sietős mozdulatokkal az Alphred és a James alá kanyarította: Evan Dursley.

- Pansy? – szólította meg a lányt Joas.

Pansy nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Sirius megelőzte.

- Én tudok egy megfelelőt – mondta rosszindulatú vigyorral. – Bella. Mielőtt még bóknak vennéd, mint a Bellatrix becézett formája.

- Kiválasztották, kik legyenek a barátaim, milyen szakkörökre járjak, mi legyen a hobbim…

- Túlzol – szúrta közbe Joas, de Harry nem figyelt rá.

- És azt hiszem – fejezte be suttogássá halkított hangon -, hogy már megtalálták a jövendőbelimet is.

Joas jóízűen felnevetett, mire a mellettük elkerekező Roger Peedbury szája széles mosolyra húzódott, bár a fiú nem tudhatta, miről volt szó.

- Igazán? – kérdezett vissza. – Én úgy hallottam, Mrs. Egbert és Mrs. Rose összekapott rajtad.

- Ez egyáltalán nem vicces – morogta Harry sértődötten, de ő is tisztában volt vele, milyen keveseket győzhetne meg a kijelentés igazáról. – Sokkal egyszerűbb lett volna, ha Pansyvel kicsit idősebbnek hazudhatjuk magunkat, és azt mondhatjuk, hogy nem is tudom… házasok vagyunk.

Pansy megpördült Harry előtt. – Mit szólsz? Csinos vagyok?

Harry elmosolyodott, és épp válaszolt volna, mikor Sirius rámordult: - Ő mostantól a testvéred.

A szőke lány erre duzzogva összecsücsörítette az ajkát, és összefont karral lehuppant a Harry melletti székre.

- Elismerésre méltó varázslat – mondta a fiú, miután tüntetően ismét végigmérte a lányt.

Joas egy bólintással fogadta a dicséretet, aztán a saját vonásait kezdte alakítgatni.

- Örülök, hogy tetszik – jegyezte meg Sirius, kivívva Harry és Pansy megrökönyödött pillantását. – Mert az ikertestvéreként te is nagyjából így fogsz kinézni.

Harry Pansyre sandított, és vigyorogva megrántotta a vállát. – Magadról se feledkezz meg! Az apánk vagy…

- Sajnálatos, hogy nem rám ütöttetek – ment bele Sirius a tréfálkozásba. – Én ugyanis inkább rá fogok hasonlítani – mutatott Joasra, akinek immár világosbarna haja és sűrű szakálla volt.

- Kétségtelen, hogy a te szempontodból kényelmes megoldás lenne, de Sirius nem viselné el. Csoda, hogy úgy-ahogy megtűri Pansyt. Gondolni se akar arra, hogy te esetleg kedvelheted.

Harry szeme megvillant. – Mióta fogalmazol ilyen óvatoskodóan? – Megvárta, hogy a hazafele tartó, a tulajdonosoknál kétszer nagyobb iskolatáskát cipelő, csacsogó gyerekcsapat elhaladjon mellettük. – Nincs semmiféle esetleg, és természetesen kedvelem. – Befordultak a házukhoz vezető kövekkel kirakott utcácskára. – Sirius is tudja, és tény, hogy szúrja a szemét, de ezt még képes megemészteni. Amitől ő fél, az az, hogy Pansy többet jelent számomra egy szövetségesnél… vagy barátnál.

- Így van? – kérdezett rá Joas, miközben kulcscsomót halászott elő a zsebéből.

A fiú megvonta a vállát. – Nem érek rá ilyesmin elmélkedni – felelte zárkózottan.

Az előszobába érve lepakolták a szatyrokat. Harry könnyedén kibújt a kabátjából, és épp felakasztotta volna a fogasra, mikor a ház belsejéből kiszűrődő ingerült hang megütötte a fülét.

- Miért nem bírsz odafigyelni?!

Joasszal egymásra pillantottak.

- Jaj ne, már megint – jegyezte meg a fiú fájdalmas arccal.

A férfi leeresztette a kezét – még csak félig gombolta ki a kabátját -, és a folyosóra vezető ajtó kilincse felé nyúlt. – Válasszuk szét őket – javasolta -, mielőtt igazán belelendülnének.

***

Pansy és Sirius egymástól karnyújtásnyira álltak a konyha közepén, és haragtól villogó szemekkel meredtek a másikra. A lány hosszú, az egész ruháját eltakaró, foltos kötényt viselt (szüksége volt rá, mivel főleg kezdetben, a legalapvetőbb feladatokkal is meggyűlt a baja), a férfi ujjaira pedig tésztadarabok ragadtak, és a karja szinte könyékig lisztes volt. Joas és Harry a bohózatba illő kép láttán elképzelni se tudták, hogy azok ketten hogy vehetik komolyan egymást.

Pansy önkéntelenül is lábujjhegyre emelkedett, és kissé férfi felé hajolt. – Szóval csak mert lány vagyok, végezzek én minden házimunkát?!

- Legalább vesszük valami hasznodat – vicsorogta Sirius.

Joas erélyesen megköszörülte a torkát. – Nem gondoljátok, hogy ez már szánalmas?

Pansy gyorsan végigmérte a férfit meg Harryt, aztán zavartan lehajtotta a fejét, Sirius ellenben felbőszülve pördült Joas felé.

- Neked van türelmed hozzá. – A kezével lendületesen Pansy felé intett. – Miért nem maradsz itt vele te, ahelyett hogy odakint sétafikálsz? – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd számonkérő tónusban hozzátette: - Különben is, mi tartott ennyi ideig?

Harry elvigyorodott, Joas pedig tovább gombolta a kabátját, miközben lerogyott egy közeli székre.

Sirius döbbenten pislogott. – Most meg mi…?

- Az utolsó mondatatot nem kellett volna – világosította fel Harry, majd elindult az előszobában hagyott szatyrokért.

Sirius grimaszolva lépett a csaphoz, hogy kezet mosson. – Komolyan kérdeztem. Ennyi idő alatt háromszor megjárhattátok volna…

- Nem volt okunk rohanni – vont vállat Joas. – Gyönyörű idő van, és amúgy is, hogy vette volna ki magát, ha faképnél hagyunk mindenkit, aki megszólít, látszólag azért, hogy a házba húzódva ücsörögjünk egész délután? Az „Á, hogy van, Mr. Dursleyre?” mégse válaszolhatom, hogy „Elnézést, de Jamesnek és nekem most sietnünk kell. Hiszen tudja, hogy van az, ha a valaki arra készül, hogy elpusztítsa a valaha élt legveszedelmesebb feketemágust, a nyakán az őt üldöző varázsvilággal.”

Pansy felkuncogott, és kivételesen meg se próbálta leplezni a vidámságát.

Sirius keze ökölbe szorult. – Jól van… – dünnyögte.

- Erről jut eszembe… - Joas felállt és a szék támlájára terítette a kabátot. – Dolgunk van. Pansy!

A lány felnyögött. – Inkább Harryvel… – csúszott ki a száján meggondolatlanul. (A roxforti párbajaik után soha nem gondolta volna, hogy valaha azt fogja kívánni, bárcsak a fiúval gyakorolhatna, de azóta új, fájó tapasztalatokat szerzett, amik mind azzal a tanulsággal szolgáltak, hogy Joas Black sokkal de sokkal kíméletlenebb Harrynél.)

- Harrynek edzenie kell. Nincs ideje arra, hogy veled játszadozzon – jelentette ki Sirius hűvösen.

Pansy összepréselte az ajkát, kioldozta a kötény csomóját, majd az asztalra dobta az összegyűrt ruhadarabot, és kivonult a konyhából. A küszöbön a szatyrokat szorongató-lebegtető Harrybe botlott, aki értetlenül bámult a magában szitkozódó lány után.

***

A pincét szivárványos villanások töltötték be, melyekhez a két ugráló, hajladozó alak nyögései és zihálása szolgált aláfestésül.

Harry kifejezetten örült, hogy ezeknek a fajta a párbajoknak a célja nem a mielőbbi győzelem volt. (Kicsi korától kezdve rendszeresen volt része ilyen, a valóságostól lefolyását tekintve némileg eltérő küzdelmekben. „Bevethetsz bármit, átváltoztatást, bűbájokat… Meglátod, több harcban alkalmazható varázslat van, mint képzelnéd” – mondta Joas annak idején.) Próbált kesztyűs kézzel bánni Siriusszal, biztosítani, hogy ne érje túl nagy igénybevétel, és fokozatosan nyerhesse vissza a testi és a mágikus erejét…

- Ne akarj kímélni! – ordított rá Sirius. – Én biztos nem foglak, és ezzel a viselkedéssel csak tovább dühítesz.

Harry összeszorította a fogát, és újra meglendítette a pálcáját, az előzőnél jóval erőteljesebb átkot küldve a keresztapjára. Sirius megtántorodott, de azonnal vissza is nyerte az egyensúlyát és viszonzásul rémdenevér rontást szórt a fiúra.

Egy átlagos aurornak vagy Rend-tagnak – egy halálfalónak meg végképp – nem jutott volna eszébe ilyesmivel kísérletezni. (Bár Siriusnak már mindegyikőjükkel kapcsolatban akadtak meglepő tapasztalatai.) Egyszerűen azért, mert ezt amolyan „gyerek”-varázslatnak könyvelték el. Párbajszakkörökön oktatták, a Rictumsempra és a Tarantallegra mellett, éppen ezért sokan hajlamosak voltak azokkal sorolni egy kategóriába – persze bizonyos fokig ez helytálló vélekedés volt: éles harcban mindegyik figyelemelterelést szolgált -, és úgy tekinteni rá, mint ami alkalmas házastársi viták meg egyéb konfliktusok kezelésére, de semmi több.

A hivatalos tananyagban nem is szerepelt – bár Sirius tudta, hogy Flitwick például, ha teheti, bemutatja a diákoknak és elsajátíttatja velük -, a közismert rontásoknál némileg nehezebb volt a hozzá tartozó bonyolult pálcamozdulat és a megkívánt nagyfokú koncentráció miatt.

Harry pajzsot vont kettejük közé, míg szitkozódva elvégezte a feloldó-bűbájt, megtörve ezzel a párbaj lendületét.

Sirius alapállást vett fel, és engedélyezett magának egy futó vigyort, miközben a fiú küszködését figyelte. A csapkodó szárnyak végül elváltak Harry arcától, majd bénultan a padlóra hullottak, ahol azonnal porrá omlottak szét.

- Megy ez neked gyorsabban is – csúfolódott Sirius.

Harry még nem szüntette meg a pajzsot tápláló bűbájt; a finoman vibráló mágia-fal mögül villantott fenyegető mosolyt a férfira. – Ugye tudod, hogy most elkaplak?

- Ne csak a szád jártasd! – tanácsolta Sirius kaján élvezettel. – Arra Stan Shunpike is képes. Inkább mutass végre valamit!

A pajzs elenyészett, azzal egyidőben pedig ezüstszínű sugár röppent Sirius felé. A férfi egy másik átokkal eltérítette Harryét, és az összefonódott varázslatok a falba csapódtak, ahonnan törmelék hullott a padlóra.

Harry útnak indított egy kötöző-bűbájt, majd míg a keresztapja figyelmét ez foglalta le, a levegőbe emelte a téglákból kiszakított darabkákat, és férfi felé repítette. Sirius hátraugrott az éles téglaforgácsok útjából, de amint a cipője talajt ért, érezte, hogy valami baj van. Nem a szilárd padlón landolt, hanem bokáig süllyedt valami ragadós, sötétszürke masszába.

- Sima átváltoztatás. Neked nem okozhatna gondot – gúnyolódott Harry, de rögtön el s hallgatott, mert kénytelen volt a felé száguldó átok-trióra összpontosítani.

Miközben oldalra vetődött, enyhítette a szorítást a pálcáján, mire a Siriust fogvatartó anyag ismét hideg, kérlelhetetlen betonná szilárdult.

- Hoppá! – dúdolta Harry a földön fekve. – Ebből vajon hogy mászol… - Arrébb hengeredett, épp csak pár centivel kerülve el Sirius nem túl szívélyes „válaszát”.

A férfi eközben visszafordította Harry transzformációját, de kivergődni az immár ismerős masszából nem maradt ideje: a taroló-átok a földre taszította, majd láthatatlan ujjak tépték ki a pálcáját a kezéből.

Sirius ösztönösen utána kapott, azonban csak az üres levegőt markolta.

- Csak nem ezt… - Harry hangja köhögésbe fulladt - … ezt keresed? – Háton hevert, a pince másik sarkában, és győzedelmesen emelte fel a Siriustól zsákmányolt pálcát.

Sirius felült, és percekig szótlanul, lihegve meredt maga elé. Harry mélyet lélegzett, összeszedve a maradék erejét, és talpra szökkent, ám a lendülete ezzel el is fogyott.

- Ez… jó volt. – Sirius felemelte a fejét – hajtincsei csapzottan tapadtak a homlokára -, és kihívó vidámsággal pillantott a fiúra.

Harry a térdeire támaszkodva kapkodott levegő után, és egyelőre csak arra volt képes, hogy bólintson, és kipréseljen magából egy mosolyt.

Sirius vigyora ragadozóivá vált. – Készen állsz még egy körre?

***

Pansy feljajdult, mikor a hamutartó a vállának ütődött. „Persze, magamnak köszönhetem.”

A védő- és fedőbűbájok tömkelegével ellátott nappaliban gyakoroltak, neki pedig az az ötlete támadt, hogy felhasználja a sarkokba halmozott tárgyakat Joas ellen. (Harry néha mesélt neki arról, milyen trükkel győzte le a keresztapját az aznapi párbajuk során, vagy épp ellenkezőleg: miként kapott ki tőle.) Pansy az ő példáján felbuzdulva porcelánfigurákkal, kristálypoharakkal és a szoba egyéb kiegészítőivel indított szégyenteljes kudarcba fulladó rohamot.

Az ajkába harapott – részben dühében az önkéntelen reakció, részben a nem csituló fájdalom miatt -, és az ellenfelére pillantott.

Joas átmenetileg felhagyott a támadással, de amint észrevette, hogy a lány figyel – bár nyilvánvalóan tanácsért vagy kioktatásra számítva nézett rá -, teketóriázás nélkül újabb, ezúttal méregzöld átkot küldött felé.

Pansy hátrahőkölt ijedtében, de ugyanebben a pillanatban, az elmúlt hetekben kifejlődött reflexnek engedelmeskedve, pajzsot rántott maga elé. A pulzáló mágikus erőtér felemésztette ugyan az átkot, de azonnal össze is roskadt.

- Tabium volt. Ahhoz ez gyenge – tájékoztatta Joas, miközben csak úgy mellékesen meglendítette a pálcáját.

Pansy nem ismerte fel a feketén izzó varázslatot, de ösztönösen más típusú falat bűvölt arra számítva, hogy Joas az előző hátrányait próbálja demonstrálni.

- Jó. Viszont a halálfalók nem tanítási célzattal választják majd meg, mivel támadjanak.

Pansy haragosan csikorgatta a fogát. - Jug… - Az első szótag után kénytelen volt félbeszakítani a varázslatot egy újabb pajzsbűbáj kedvéért.

Joas helytelenítően húzta el a száját. – Ha nonverbálisan csinálnád, időt nyernél.

A Roxfortban hatodévtől kezdve tanultak néma varázslást, tulajdonképpen az összes olyan órán, ahol szokás volt pálcát használni, és Pansy úgy gondolta, egész szépen fejlődik ezen a téren. Valamennyi átok, rontás, bűbáj és transzformáció sikerült neki, általában néhány próbálkozás után, ha meg nem, félrevonult a könyvtár egyik szegletébe, vagy éjjel leosont a klubhelyiségbe, és addig gyakorolt, míg a mágia nem engedelmeskedett az akaratának.

Mindez viszont kizárólag a „steril” iskolai és otthoni környezetben működött, párbaj közben ugyanis képtelen volt a megfelelő koncentrációra. A varázslatok egyetlen ága, aminek a bűbájait már tudta azonnal és különösebb rákészülés nélkül alkalmazni, a pajzs-idézés volt.

- Ne csak védekezz! – kiabált rá Joas, mikor a következő átkának ezüst fénye szétolvadt Pansy mágikus falán.

A lány kifulladva, haragtól és szégyentől égő arccal engedte lejjebb a pálcát tartó kezét. – Ha időt hagyna…

- Ha időt hagynék, nem érnénk semmit ezzel az egésszel – vágott közbe Joas ingerülten. – Ha pedig egy igazi ellenfél várja meg, hogy összeszedd magad, az régen rossz, mert a te esetedben azt jelenti, vesztettél és már csak játszanak veled.

A lányt figyelve Joas nehezen tudta volna eldönteni a valószínű reakciók közül – sírás, ordítás, sikoly -, melyik fog majd győzedelmeskedni. Pansy elméjének védelme még kitartott, ám meglehetősen gyenge és zilált volt. „Még egy dolog, amin javítanunk kéne.” Látta azt is, a lány legszívesebben miket vágna a fejéhez (különböző kemény és éles tárgyakat meg sértéseket vegyesen).

Pansy ebben a pillanatban választotta ki az egyiket az ócsárló mondatok közül. – Maga…

- … igazán csapnivaló tanár vagyok – fejezte be a férfi közönyösen.

Pansy tehetetlenül felüvöltött, és meglendítette a pálcáját.

Egyszerű hátráltató ártás volt, Joas megalázó könnyedséggel védte ki. – Attól tartottam, sose sikerül ezt kicsikarnom belőled – vigyorodott el, majd elkapva Pansy kérdő, meglepett pillantását tárgyilagos hangon magyarázni kezdte: - El akartam feledtetni veled azt a… Nem is tudom a roxfortiak sulykolták-e beléd vagy magad intézted-e el… Szóval azt a leckét, hogy a nonverbális varázsláshoz mindenáron összpontosítanod kell. Az alapok elsajátításánál persze szükség van rá, de te azon rég túl vagy. – Párbajállást vett fel. – A következő szintre előbb-utóbb eljutnál egyedül is, azt viszont nincs időnk kivárni. Ez a módszer, ha nem is kíméletes, hatásos.

Pansy kelletlenül bólintott, és utánozta a férfi testtartását.

- Remek. Folytassuk!

***

A kis asztal körül ülő négy emberből három ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy reményvesztett bámulás helyett felemelje a kést és a villát, hogy nekiállhasson a vacsorának, Joas viszont szemtelenül friss és jókedvű volt, amiért Harrytől és Siriustól is nem egy sanda pillantást zsebelhetett be, Pansy pedig egyenesen személyes sértésnek tekintette ezt a viselkedést.

- Eszembe jutott valami – közölte a férfi, miközben vizet öntött magának. – De nem tudom, lenne-e kedvetek meghallgatni, vagy várjak vele holnapig.

- Ha már belekezdtél, mondd! – szólt rá Sirius mogorván.

- Jobb lett volna holnap – kommentálta a férfi a másik cseppet sem kedves megnyilvánulását.

- Ne csigázz! – noszogatta Harry játékosan, hogy elejét vegye a veszekedésnek.

Joas elmosolyodott felismerve a nyilvánvaló szándékot. – El kéne mennünk a Grimmauld térre.

Sirius épp enni kezdett volna, de ennek hallatán ingerülten lecsapta a villát. – Minek?

- Körülnézni, mivel…

- Nincs ott semmi – szakította félbe Sirius. – Csak por, rágcsálók… esetleg egy agg, háborodott házimanó – a tekintetében sötét, zaklatott tűz lobbant -, aki állandóan a sarkadban járna, hogy lehordjon mindennek a vérárulótól a… Nem fontos. – Zavartan sütötte le a szemét.

Joas figyelte egy ideig, ám úgy tűnt, Sirius nem szándékozik mást hozzáfűzni.

- Rengeteg könyvetek volt – jelentette ki olyan semleges hangon, ahogy csak tudta. – Nem hinném, hogy az unokatestvéreid mindet elhordták…

- Majdnem mind a feketemágiáról szól – mormolta Sirius, és továbbra sem nézett rájuk.

Joas bólintott. – Igen, ezt eddig is sejtettem. – Sirius a kését tologatta, néha nekikoccintva a tányérnak, és a szája gúnyos-szomorú vigyorra húzódott. – Viszont azokat sem ártana tanulmányozni.

A másik férfi vadul kapta fel a fejét. – Miket beszélsz?

- Sirius! – Harry megpróbálta valahogy lecsillapítani a keresztapját. Nyúlt volna, hogy megszorítsa a férfi vállát, de Sirius elütötte a kezét.

- Amit tudtam, azt már mind megtanítottam Harrynek – magyarázta Joas. – Azzal nem jutunk előbbre, ha itt kuksolunk még hetekig tétlenül.

Pansy, aki – miközben érdeklődve követte figyelemmel a szóváltást – eddig igyekezett minél észrevétlenebb maradni, felháborodva kapott levegő után.

- Kivéve téged – egészítette ki Joas az előző mondatát mosolyogva.

- De az nem segít elérni a céljainkat, csak kiküszöböl egy újkeletű akadályt – jegyezte meg Sirius, aki képtelen volt hosszabb távon felfüggeszteni a szurkálódást.

- Minden ismeret hasznos lehet. – Joas úgy tett, mintha nem vette volna észre a közjátékot. (Az ilyesmiben mind ő, mind Harry nagy gyakorlatra tettek szert a négyesben töltött idő alatt.) – Nem elég tudni, milyen fegyverek vannak a birtokodban, mert igazán hatékonyan csakis akkor használhatod őket, ha tudod, mi ellen lesz szükséged rájuk.

Sirius morogva, tétován bólintott. – Persze, igazad van… - suttogta megadóan.

Joas megkönnyebbülten dőlt hátra a székén. – Egyébként is, állítom, hogy amit a családod könyvtárában találunk, csak a töredékét mutatja be annak, amivel majd szembe kell szállnunk.

Sirius mindkét kezével az asztalra könyökölt, az ujjait összefonta, és rájuk támasztotta a homlokát.

Pansy elkínzott, mohó tekintettel meredt a középre pakolt, a vacsora fogásait kínáló két tálcára. Az ínycsiklandozó ételek lassan teljesen kihűltek – a belőlük áramló gőz áttetszőbb és szakadozottabb lett -, Pansy gyomra pedig követelőzően kordult meg, újra meg újra, aggasztó módon egyre gyakrabban.

Harry ideges várakozással pillantott hol Joasra – egy intést, vagy biccentést… valamiféle útmutatást remélve -, hol a keresztapjára. Már nyitotta volna a száját, hogy kiragadja a férfit a borús töprengésből – ha az ezekben a percekben gondolt valamire egyáltalán -, mikor Joas alig észrevehetően megrázta a fejét.

Harry sóhajtott, és a vállai beletörődően megereszkedtek.

- Bocsássatok meg! – szólalt meg végül Sirius fáradtan. – Nem a sötét varázslatok miatt hergeltem fel magam. A fenébe is, hisz korábban is foglalkoztunk hasonlóval, de… ami a házhoz kapcsolódik, az nekem… Mostanában a legtisztább emlékeim közé tartoznak, és egyik se jó. Olyan közel vannak, én… nem tudok velük mit kezdeni, nem tudok nekik parancsolni.

Joas komoran hallgatta, aztán ellentmondást nem tűrően jelentette ki: - Akkor is jönnöd kell. Nélküled nem mehetnénk be.

Sirius végighúzta a tenyerét az arcán. – Hogyne, a világért se hagynám ki. – Az arckifejezése hirtelen megváltozott: nyugodt lett, hűvös, spekuláló és cselekvésre kész. – Viszont arra figyelmeztetlek, hogy talán velem se lesz olyan egyszerű bejutni, ugyanis fogalmam sincs, engem illet-e a ház.

- Szerintem igen – mondta Harry, aki örömmel fogadta a keresztapja modorában végbement javulást, és hogy megőrizze ezt az állapotot, igyekezett mihamarabb továbbgördíteni a beszélgetést a tervezős szakaszba. – Ha a szüleid nem is rád hagyták…

- Mérget vehetsz rá, hogy nem.

- … kétlem, hogy az új tulajdonos – óvakodott kimondani Regulus nevét, mert azt csak feleslegesen felkavarta volna azokat az átkos, dementorajándékozta emlékeket – rendelkezett volna róla a halála előtt. Akkor pedig… a tiéd.

Sirius undorodó fintort vágott.

- Bella, James! – Joas kissé felemelkedett a székről, és válogatni kezdett Sirius főztjei között. – Ha bárki érdeklődne a hétvégi programotokról: meglátogatjuk… valamelyik nagynénéteket. Úgy készüljetek, hogy egész napos kirándulás lesz.