16. fejezet: „Odahaza”

Michael egyetlen falatot se bírt leerőltetni a torkán. Hamar fel is adta a hiábavaló próbálkozást, és a derekát kicsavarva, csüggedten pillantott a Griffendél asztala felé. Weasley és Longbottom még ettek, sokkal jobb étvággyal, mint az ő barátai, Granger valami feladaton dolgozott (Michael senkit sem látott még ilyen sebesen írni), Ginny pedig a homlokát a tenyerébe hajtotta, és csak turkált az ebédben.

Biztos volt benne, hogy Ginny tudja. A Térképnek köszönhetően valószínűleg még Dumbledore-nál is korábban értesült róla.

Nem akart jelenetet, vagy ha az elháríthatatlan is volt, ismerve a lány lobbanékonyságát, legalább szerette volna úgy intézni, hogy ne a Nagyteremben kerüljön rá sor. A kakasokkal kelt, ahogy – erre mérget mert volna venni – Ginny is, és hanyag, tessék-lássék mosakodás után elindult, hogy a Griffendél-toronyban bejáratánál várja meg a lányt.

Nem kellett addig sétálnia. Az egyik tágasabb, a ház ajtaját jelentő portréhoz közeli folyosón járt – szembejött vele néhány alsóbbéves diák, büszkén viselve talárjukon az oroszlános címert, majd két nevetgélő évfolyamtársa -, mikor észrevette a dühtől tajtékzó Ginnyt.

Megállt, és álmodozva, szomorúan nézte az immár felé rohanó lányt: a ruhája rendetlen volt, látszott, hogy türelmetlenül, oda se figyelve kapkodta magára a darabokat; fésű alig érintette fürtjei pedig őrülten táncoló lángnyelvek módjára lobogtak körülötte.

Ginny szinte rávetette magát. – Átvertél… te… képes voltál… - Vicsorgott, és ökölbe szorított kézzel püfölte a fiút. – Még hogy velem akartál lenni… Persze, csak miattam… Áruló… szemét…

Michael szó nélkül tűrte a szidalmakat és az ütlegelést. Ginny végül kifulladva lépett el tőle.

- Vége… köztünk – zihálta, miközben idegesen hátrasöpörte a szemébe hullott hajszálakat. – Ennyi volt, megértetted?

Határozottan nem volt alkalmas pillanat arra, hogy megemlítse a levelet, amit Harry hagyott a lánynak. Most se volt több kedve hozzá, hogy átnyújtsa, de Harry a lelkére kötötte, hogy amint teheti, mutassa meg Ginnynek. Megígértem, hogy elmondom neki, mire készülök. Nem úgy, és nem olyan formában, ahogy ő gondolta, és akkor én is, de állom a szavam.

„Én meg megígértem, hogy eljátszom a postást, és szintén kénytelen leszek betartani.” Feltápászkodott, morgott valami magyarázatfélét a mellette ülő Thadeusnak, és a griffendélesek felé fordult…

Hermione vette észre először, hogy közeledik, és figyelmeztetően oldalba bökte Ginnyt. A lány tekintete elsötétült, ahogy ránézett. Ron követte a másik kettő pillantását, és mikor meglátta a hollóhátas fiút, lassan lerakta a kést és a villát. (Neville a szemét forgatta a barátja előkészületeit figyelve.)

- Ginny – fogott bele Michael olyan stílusban, ami világosan mutatta, hogy mielőbb túl akar esni ezen -, válthatnánk…

- Húzz el innen, Corner! – förmedt rá Ron.

- Azt se tudod, min vesztünk össze – mondta a fiú unottan.

Ron mogorván megrántotta a vállát, jelezve, hogy neki aztán édes mindegy, Michael mivel bántotta meg a húgát, a lényeg, hogy megtette, és erre nincs bocsánat. (Tőle legalábbis hasztalan várná.)

- Ginny, beszélnünk kell. – Sajátos átmenet volt a kérlelés és a felszólítás között. Michael futólag Ronra sandított. A fiú megvetően felmordult, de nem folytatta a kötözködést. – Od… vissza kell adnom neked valamit. – „Jobb, ha nem hiszik azt, hogy azért hívom, hogy holmi csecsebecsével próbáljam kiengesztelni.”

Ginny gyanakvóan méregette, végül mégis bólintott, felállt, és követte.

***

Kedves Gi… Áthúzva. Ginny! Szintén áthúzva.

Szándékosan hagyta így, ahelyett hogy eltüntette volna a felesleges megszólításokat, vagy új pergamenre írta volna az igazi, letisztázott üzenetet. Mindezt valószínűleg azért, hogy a lány lássa, sokat bajlódott a levél megfogalmazásával.

Ginny sóhajtott, majd kicsit eltartva magától a lapot, olvasni kezdett.

Sajnálom, Ginny. „Na persze!” Tényleg. De nem köthettem a te jóindulatodhoz a tervem megvalósítását. Ahhoz túl fontos nekem.

„Miféle terv?” – morfondírozott Ginny. El is jutottunk a leglényegesebb ponthoz. Mert „Miféle terv?” kérdezhetnéd. A lány szájának sarka mosolyra rándult. Ki fogom hozni a keresztapámat az Azkabanból. Tudom, őrültségnek hangzik… „Az nem kifejezés” – értett egyet Ginny elkerekedő szemekkel. Fenéket! Szinte látta, ahogy a pergamen fölé görnyedő Harry összeráncolja a homlokát, és elgondolkodva forgatja a pennát az ujjai között. Nem csak annak hangzik, az is. De sikerülhet, és nekem muszáj megpróbálnom.

Nem kezdem el bizonygatni, hogy Sirius márpedig ártatlan – azért hadd szögezzem le: AZ -, felesleges volna, mivel kétlem, hogy befolyásolná a véleményedet. Amit teszek törtvénytelen és veszélyes. Nagyjából ezt mondanád, nem? „Ó, Potter, alábecsülsz – fújtatott Ginny. – Ez csak a satnya bevezető volna.” Én is tisztában vagyok vele. Akárcsak azzal, hogy ez számotokra (Dumbledore körére és a Minisztériumra gondolok) sokkal többről szól Siriusnál. A legfőbb dolog az elejétől fogva az volt, hogy engem ellenőrzés alatt tartsanak. Nem részletezem, miért. „Cseszd meg, Potter!” Talán kevés, sőt biztosan, de ennyit tudok nyújtani. Utólagos engedelmeddel - „Mérget vehetsz rá, hogy sose kaptad volna meg!” - elhagytam a Roxfortot.

Az utolsó bekezdést nyilván csak később – erről árulkodott az eltérő színű tinta – és kapkodva firkantották a pergamen aljára.

Még valami. Égesd el, miután elolvastad! Nem miattam. Holnapra úgyis mindenki tudni fogja, mit csináltam. Viszont téged nem akarlak bajba keverni. Így is túl sok embert rántottam már magammal, azt hiszem.

A bocsánatodért könyörög:
Harry James Potter

Ginny még sokáig nézte a levelet, komoran, elmerengve. A teremben nem hallatszott más zaj, csak Michael cipőjének csikordulása a köveken. Ahogy a fiú lép, ahogy megfordul…

- Haragszol rá? – kérdezte Ginny váratlanul, és az ölébe engedte a pergament.

Michael megtorpant. – Tessék? – pillantott a lányra értetlenül.

- Harryre – magyarázta Ginny. – Haragszol?

- Miért kéne? – Michael közelebb sétált az ablakmélyedésben ücsörgő lányhoz, az egyik padnak támaszkodott, és összefonta a karját.

- Miattunk – motyogta Ginny mélységes döbbenettel. „Hogy lehet, hogy nem érti?” – Mert az ő hibája, hogy mi szakí… - Köhintett. – Hogy én szakítottam veled.

A fiú lehajtotta a fejét. (A cipője orrát a padló két kövének találkozásához illesztette, majd mikor előrecsúszott a lába, újra, és újra…) – Valójában nem az övé – közölte csendesen.

Ginny felvonta a szemöldökét. – Hát akkor? Szerinted ki tehet róla?

- Azt mondtam neki, nem lesz gond – mesélte Michael, figyelmen kívül hagyva a másik kérdését. – Nyugi, Ginny meg fogja érteni: pontosan így, ezekkel a szavakkal. – Úgy tűnt, önmagán gúnyolódik. A hangja keserű volt, és a lány, bár nem láthatta rendesen az arcát, biztos volt benne, hogy fintorogva, torzul, de mosolyog.

- Nem hihetted, hogy belenyugszom – az egyik ujjával szórakozottan simogatta a pergamen oldalát -, hogy szó nélkül hagyom…

Michael sóhajtott, és felvetette a fejét. – Nem, persze… Viszont azt gondoltam, hajlandó leszel meghallgatni, miért tettem, hogy miért segítettem Harrynek kijátszani téged, és…

- Elfogadom? – kiabálta Ginny felpaprikázva, és leugrott az ablakból – amit rögtön meg is bánt, mert így alacsonyabb volt a fiúnál.

- Akár – rántotta meg a vállát Michael. – Miért ne?

Ginny mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát. – Rendben – sziszegte. – Próbáljuk ki!

Michael összeszedte a gondolatait, majd nagy levegőt vett, és belevágott: - Én meg tudom magyarázni, miért döntöttem úgy, hogy a következmények ellenére, amikkel számoltam – fűzte hozzá -, engedem elmenni. – Ginnyre pillantott, de a lány nem szólt közbe. – Dumbledore év elején arra kérte Anthonyt, és rajta keresztül minket is, hogy tartsuk szemmel Harryt. Ezért volt legalább egyikünk állandóan a közelében… - Felrémlett előtte az a hónapokkal korábbi incidens, amikor a fiú megtámadta. Nem sokkal azután, hogy ő hiába hívta randira Ginnyt… - Nem is az elbűvölő személyisége miatt, elhiheted.

- A lényeget – parancsolta a lány szigorúan.

Michael arcáról eltűnt az emlék által előcsalogatott félénk mosoly. – Jó, rögtön – felelte ingerülten. – Dumbledore valószínűleg arra számított, Harry így nem mer… vagyis inkább kevésbé mer majd szökéssel kísérletezni.

- Nos, én kétlem, hogy akadályozta volna – jegyezte meg Ginny.

Michael egyetértően bólintott. – Az is benne lehetett, hogy ezzel remélte őt a Roxforthoz láncolni. – Miközben beszélt öntudatlanul a pad szélébe vésett ábrák és üzenetek vonalkáit piszkálta. – Harrynek az életmódja miatt korábban nemigen volt esélye tartós barátságokat kötni. Dumbledore viszont tálcán kínálta ezt neki, kicsit talán erőszakosan is, és – kezdetben mindenképp – pont ellenkező hatást ért el vele.

- Mivel Harry ki nem állhatott benneteket – szúrta közbe Ginny.

Michael halkan felnevetett. – Az azért túlzás. Jobbára szerintem tökéletesen közömbösek voltunk a számára. Néha, ha olyan kedvében volt, idegesítettük… talán megvetett minket a feladatunk miatt, de a viszonyunk lassanként megváltozott…

- És ez fontos a mentegetőzésed szempontjából? – érdeklődött Ginny türelmetlen, pattogó hangon.

A fiú megrántotta a vállát. – Végül is… ugorhatunk. Anélkül, hogy aprólékosan kielemezném, hogyan és miért: a barátom lett. Nem úgy, mint Terry, Thadeus és Anthony, mert nem ismertem sem olyan jól, sem olyan régóta, de azt azért így is láttam, hogy ő nem tartozik ide.

Ginny a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, kérdezni akar valamit, csak nem tudja, hogyan is kéne megfogalmaznia.

- Azt te is biztos észrevetted – folytatta Michael belemelegedve, és most már rendületlenül a lányra szegezte a tekintetét -, hogy minden tantárgyból mennyivel előttünk jár. Nincs szüksége arra, hogy óráról-órára készüljön, hogy dolgozatokat írjon. Ő… egészen más ritmus és más értékek szerint él.

Ginny dacosan szorította össze a száját, és fújtatva meredt a fiúra.

- Értsd meg! – kérte Michael szinte esdekelve. – Nem maradhatott itt. Nem is tette volna, akármivel próbálkozik Dumbledore vagy a Főn… - Az ajkába harapott. Sokan és sokfélét pletykáltak a Rendről, de érdemleges információt először Harrytől kapott róla. Akárhogy is, általában kifejezetten rossz ötletnek bizonyult szóba hozni – túl messzire vezetett, gyanúsítgatáshoz, kínos spekulációkhoz -, és ez mostani helyzetben fokozottan érvényes volt. – A Minisztérium – fejezte be sután.

Ginny szerencsére nem törődött a botlással. – És te készséggel beleegyeztél, hogy eltávolítod az útjából az egyik buktatót, igaz? – kiabálta haragtól vöröslő arccal.

- Tulajdonképpen felajánlottam – vágta rá Michael, éppolyan hévvel. Ginny ösztönösen hátrált egy lépést. – Tessék! – tárta szét a karját a fiú. – Elmondtam, miért csináltam. Te jössz! Meg tudod indokolni, miért ragaszkodtál olyan makacsul ahhoz, hogy ellenőrizd, hogy befolyásolhasd?

- Mert ez a dolgom! – ordította a lány. – Szívességet tettem neki, amikor nem rohantam azonnal Flitwickhez vagy az igazgatóhoz, és árultam el, hogy kiszökött a kastélyból, ráadásul egészen furcsa módon…

- Olyasmibe avatkoztál, ami semmiképp se egy prefektus hatásköre – jelentette ki Michael kíméletlenül. – Erre rá kellett jönnöd, már csak abból is, hogy Harry Potterről volt szó. Akkor mégis miért, Ginny?

A lány makacsul összepréselte az ajkát.

- Nem is tudsz rá válaszolni – állapította meg Michael. – Szerintem egyszerűen csak élvezted, hogy hatalmad van valaki felett, hogy tájékozottabb vagy még Dumbledore-nál is.

- És akkor, mi van? – ripakodott rá Ginny elcsukló hangon.

- Ez gyerekes és értelmetlen – jelentette ki Michael. Figyelte a lányt egy darabig, aztán újra megszólalt: – Én… bocsánatot kérek, azért hogy hazudtam, és segítettem Harrynek a hátad mögött.

Ginny gúnyosan vigyorodott el. – Ennyi? Úgy gondolod, hogy ez elég?

- Nincs más, amiért haragudhatnál rám.

A lányt irritálta ez a hangnem, a mély meggyőződés, amivel Michael beszélt. Vissza akart vágni, de végül csak félrelökte a fiút, és kiviharzott a teremből.

***

Megborzongott, mikor a karok hátulról a nyaka köré fonódtak. Az egyik távoli fülkében szöszmötölő boszorkányt – vagy varázslót – leszámítva, akinek a jelenlétét könnyedén figyelmen kívül hagyhatta, egyedül ücsörgött a sötét teremben. Csak a titokzatos éjjeli bagoly asztali lámpája festett derengő, narancsos foltot a plafonra, és a sarkokban lebegő gömböcskék árasztottak gyér, halványfehér fényt. „Épp annyira, hogy a dolgozó az orráig lásson” – mondta egyszer valaki röhögve, mikor hasonló körülmények közt egy rózsaszínhajú újonc elhasalt előtte.

- Hát senki nem várja haza, főnök? – suttogta a fülébe egy ismerős hang incselkedve.

- Megbeszéltük, hogy itt nem csináljuk ezt – mormolta Lupin, de az elutasító szavak dacára a széke mögött guggoló nő vállára döntötte a fejét, és végigsimított a karján.

Halk, jóízű kuncogás… - Mit? Kifejtenéd?

- A parancsnokságon a beosztottam vagy – sóhajtotta Remus, és a hangja ezúttal tényleg szigorú volt.

- Nekem mára vége a szolgálatnak. – Tonks felállt, és megkerülve a férfit, az íróasztalnak támaszkodott, félretolva egy Joseph Smitthorn feliratú dossziét. Hátranyúlt, és kicsit felcsavarta a mágikus lámpát. – Úgy tudom, neked is. Szóval igazán semmi akadálya, hogy beavasd a feleséged abba, miért vagy ilyen gondterhelt.

(Persze az olyan nyilvánvaló problémákon túl, mint hogy Harrynek nyoma veszett, akárcsak Sirius Blacknek, és egy roxforti professzornak, aki – egyelőre meghatározatlan – kapcsolatban állt mindkettejükkel.)

Remus fáradtan megdörzsölte a szemhéját, majd Tonks kezéért nyúlt, és az ölébe húzta a nőt. – Egy részét úgyis tudod. Én vezettem le az azkabani őrök kihallgatását.

Tonks bólintott. – Továbbra is te folytatod a vizsgálatot?

- Nem. – Remus komoran meredt maga elé. – Ami információra szükségem volt, az már a birtokomban van. Innentől… tulajdonképpen nem tudom. Normális esetben Fredericknek kéne átvennie az ügyet, de úgy tűnik, ő is belekeveredett.

- Ne viccelj! – pislogott a nő elhűlve.

- Valaki, Harry vagy, ami még valószínűbb, hogy a fia, ellopta az igazolványát. Joas Black azzal jutott be az Azkabanba, és… majd otthon elmesélem. Nem sok köze van ahhoz, amin tépelődtem.

Puffanás. Olyan, mint amikor egy nehéz táskát dobnak az asztalra. Egy csat fémes kattanása…

Remus számolta az auror lépteit. Erősödtek, mikor elhaladt a közelükben, majd fokozatosan halkultak, és megváltoztak, mikor a boszorkány – most már biztos volt, hogy az – kiért a folyosóra.

A nő is fülelt. – Nos? – kérdezte aztán, unszolóan.

- Meg akarom találni Harryt.

Tonks megint nevetett. – Az egész főosztály azon dolgozik.

- Igen… - mosolyodott el Remus szórakozottan. – De nekem más okaim vannak.

Tonks elhúzódott a férfitől, hogy a szemébe nézhessen. – Éspedig? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.

- Hetek óta ezen gondolkodom – vallotta be a másik. – És egyszerűen nem hagy nyugodni…

- De micsoda? – A nő hangjában enyhe ingerültség csendült.

- Hogy mi van, ha mégis Harrynek van igaza – bökte ki a férfi.

- Ó! – Tonks szája elnyílt a döbbenettől. – Na és – rázta meg a fejét -, hogy áll a meccs?

- Valójában… már lefújtam – válaszolta Remus a hasonlathoz alkalmazkodva. – Úgy döntöttem, hiszek neki. – A nő nem szólt semmit, csak tűnődve meredt maga elé, ezért folytatta: - Éveken keresztül makacsul bíztam Peter ártatlanságában, de… nem találok okot rá, miért árulta volna el Sirius Jameséket. Ha Voldemort híve lenne, vagy akár csak feketemágus, annak látszania kéne Harry nevelésén – magyarázta felindultan. – De semmi nyoma ilyesminek. Ráadásul, ott az az ügy is a pálcával. – Elfogadta, hogy Harry nem akarja világgá kürtölni a dolgot, ő sem szólt róla senkinek, kivéve persze a feleségét. – Nem hiszem, hogy őt választotta volna, ha a szándékai, az ereje gonoszak lennének. – Elhúzta a száját. – A helyzet az, hogy az egyik barátom mindenképpen áruló. – Tonks gyengéden megérintette az arcát. Remus megfogta a boszorkány kezét, és megcsókolta. – Szeretném, hogy ne az legyen az, akit még van némi esélyem visszakapni – mondta szomorúan.

- Szerinted Harrynek ez elég indok lett volna?

Remus megvonta a vállát. – El akartam menni a Roxfortba, hogy beszéljek vele.

Tonks vigasztalóan bújt oda hozzá.

- Most viszont… – A férfi tehetetlenül intett a kezével – át kell kutatnom utána egész Angliát, hogy ezt megtehessem.

- Ha jól értem ez azt jelenti, hogy a saját szakálladra fogsz dolgozni. Kijátszva és félrevezetve, mind a Rendet, mind a Minisztériumot. – Puszta ténymegállapítás volt; rosszallás és felháborodás nélkül.

- Igen – Remus a nő hajába csókolt. – Már azzal elkezdtem, hogy nem írtam be a jelentésembe – az asztalra dobott aktákra bökött -, mire gyanakszom Harryvel kapcsolatban.

- Nekem azért elárulod? – kérdezte Tonks búgó, hízelgő hangon.

- Animágus.

Tonks elhúzódott a férfitől; a szemei kerekre tágultak a döbbenettől.

- Ha belegondolsz nem is meglepő – folytatta Remus -, Sirius is az, és ha minden hasznosnak vélt dologra megtanította Harryt, nyilván ez se maradt ki.

A nő elgondolkodva bólogatott. – Ha igazad van… Milyen állattá tud alakulni?

- Bagoly. – Remus a dossziékért nyúlt. – Volt ott egy roppant furcsán viselkedő bagoly…

***

Anthony egyedül ücsörgött az igazgatói irodában, az egyik süppedős, vörös fotelben, közönyös arccal meredve a semmibe, és szabálytalan időközönként az ujjbegyeivel végigdobolt a karfán billegő könyvön. (A bűbájtan lett volna az egyetlen órája aznap délelőtt. Későn kelt, és nem is cipelt más holmit magával az ide is elhozott köteten, valamint a belegyűrt pergameneken és egy pennán kívül.)

Felcsapó nevetés hangja szűrődött be az udvarról. (Rendkívül vidám társaság lehetett.) Kisujj, gyűrűsujj… Dobogó léptek a kőszörny folyosóján. Középső ujj, mutató… Biztos a Nagyterembe sietnek úgy. Az ő gyomra is követelőzően kordult meg. „Mindig éhesen jövök ide” – állapította meg futó mosollyal. Kisujj, gyűrűs…

- Fejezd be! – szólt rá egy kecskeszakállas varázsló.

Anthony futólag az akadékoskodó portréra pillantott. Középsőujj, mutató, kisujj…

- Már nem vagyok a Roxfort diákja – felelte hűvösen.

- Való igaz – suttogta Phineas Nigellus.

Anthony torka összeszorult, amint kiejtette az előbbi mondatot. Eddig olyan anyagtalan volt az egész, annyira hihetetlen. „Még kijavítható…”

Dumbledore összefűzött ujjaira támasztotta az állát, és mélyen elgondolkodva vizsgálgatta az előtte ülő, zavarában szüntelenül mocorgó fiút. – Ugye tudja, miért hívattam ide, Mr. Goldstein?

Anthony abbahagyta a fészkelődést, és a szüleire sandított. Az apja sápadt volt, és egész lényéből sütött a kimerültség. Az anyja egyenesen előre nézett szigorú, kialvatlanságtól gyűrött arccal.

- Hogyne tudnám, professzor – sóhajtott megadóan.

Dumbledore bólintott, az asztalon heverő tekercsbe ugrott pergamenért nyúlt, és kihúzva maga elé fektette.

- Egy magát az ön apjának kiadó férfi tegnapelőtt éjjel segített megszökni az Azkabanból Sirius Blacknek – vágott bele hivatalos tónusban. – Nyilván hallott róla, hogy a személyazonosság ellenőrzésén túl, aminél voltaképpen patrónus alakja az elsődleges, az igazolvány biztosítja, hogy az aurorok átjussanak a védelmi bűbájokon. Nem érkezett riasztás sem a börtönbe, sem a parancsnokságra, vagyis egyértelmű, hogy az a személy, aki elment Blackért, a birtokában volt egy ilyen iratnak. Egész pontosan egy Frederick Goldstein nevére szólónak. Szükséges tovább mondanom? – mosolyodott el az igazgató jóindulatúan.

Anthony nem tudta mivel magyarázza a gesztust. „Dühöngenie kéne. Harry kicsúszott a kezei közül. Miért ilyen nyugodt?” Végül megrázta a fejét. (A beszéddel hadilábon állt. Kiszáradt a torka, és rettenetesen feszélyezte az apja és az anyja jelenléte.)

Dumbledore bólintott, és a Varázsbűn-üldözési Főosztály által folytatott vizsgálatról meg az ő valószínűsíthető beidézéséről kezdett magyarázni valamit, de Anthony nem is hallotta, a fejében egyetlen, minden másnál fontosabb, mardosó szégyenből és félelemből gyúrt kérdés motoszkált: – Apát… – Mély levegőt vett, és Frederickhez fordult. – Felelősségre fognak vonni?

- Nem. – A férfi szemeiben bűntudatos fény villant. – Kikérdeztek és… el kellett mondanom, hogy a dolgozószobámra szórt bűbájok érintetlenek voltak.

„Szóval rajtam csattan. Végül is várható volt. Akkor hát: lássuk!”

- Természetesen nem küldünk az Azkabanba – vette vissza a szót Dumbledore.

- Igen, ennyire azért ismerem a varázsjogot – morogta Anthony, és remélte, hogy a megjegyzése nem hangzott túl szemtelenül.

Dumbledore elismerően biccentett. – Dicséretes.

- Albus! – A mindig összeszedett és határozott Frederick Goldstein ideges mozdulattal simított végig őszülő haján. Az igazgató szánakozva nézte. Szeretett volna könnyíteni a terhein, megnyugtatni a vallatás után, ami Remus minden tapintata ellenére megalázó lehetett a számára, felkészíteni a napokon belül kipattanó sajtóhadjáratra, ám nem tudott volna mit mondani. Jelenleg az események irányítása mások kezében volt. Neki pedig ki kellett várnia, mit cselekszik a Minisztérium, Voldemort és netán Harry… Csak azután léphetett. – Nem megy börtönbe, ez világos. – Frederick hangja visszarángatta a valóságba. – De nem vagyok pontosan tisztában az ide vonatkozó jogszabályokkal. Milyen következményei lesznek annak, amit Anthony művelt? Eltörik a pálcáját?

Anthony gyomra görcsbe rándult az utolsó szavakra. „Aha, tehát apáékat is Dumbledore kérette ide… Másként ők már tudnák.”

- Néhányan kétségkívül lelkesen támogatták a javaslatot, mivel azonban ön a tettével – pillantott Dumbledore Anthonyra – nem veszélyeztette senki életét, és nem is maga használta fel az eltulajdonított okmányt, a Wizengamot nem adna rá engedélyt.

Anthony és Fredrick egyszerre fújták ki – szakadozottan – a visszatartott levegőt.

- Igazgató úr – szólította meg az idős varázslót Barbara -, azt imént – Anthony biztosra vette, hogy az anyja ezzel az ő érkezése előttre utal – azt mondta, az iskola bizottsága már döntött. Kérem, elárulna, hogyan…

- Azonnal. – Dumbledore átfutotta a gyöngybetűkkel – nyilván körülményes precizitással – a pergamenre írt szöveget. – Frederick megszorította a felesége remegő kezét. – A felügyelő-bizottság, köztünk legyen szólva, minden bizonnyal miniszteri nyomásra, úgy határozott, Anthony F. Goldsteint el kell tanácsolni a Roxfortból.

- Mr. Goldstein! – Anthony arra eszmélt fel, hogy Dumbledore helyet foglal vele szemben. – A szülei az előcsarnokban várják. Visszamegy a Hollóhát-toronyba összepakolni a holmiját…

Anthony már készült felállni.

- … miután válaszolt egy kérdésemre – fejezte be az igazgató nyomatékosan.

A fiú visszahuppant a fotelbe. – Mi lenne az, professzor?

Dumbledore szikrázó tekintete fogva tartotta az ő riadt, gyanakvó pillantását. – Mennyit tud Harry szándékairól? Beszélt önnek arról, mihez kezd a keresztapja kiszabadítása után?

„Egy árva szót sem. Vajon most legilimentál? Harry szerint előszeretettel alkalmazott módszere. A gondolataimban vájkálna? Nem érzem, mégis… - Anthony figyelmesen vizsgálgatta magát, az elméjét, de nem tapasztalt idegen befolyást. – Nem tudnék védekezni, viszont megnyugtató, hogy nincs is mit őriznem. Amit én tudok, azt biztos tudja ő is.”

- Ha elmondom, az változtat a helyzetemen? – kérdezte hirtelen ötlettel.

Dumbledore közelebb hajolt, a szemüvegén megcsillant a tintatartóról visszaverődő fény. – Ha azt felelném, igen, elmondaná?

- Nem – jelentette ki a fiú szilárdan.

- Nos – az igazgató vonásain helyeslés és szomorúság keveredett -, én sem szolgálhatok egyéb válasszal.

***

Percek óta hallgatta Parkinson lassan csillapuló, ziháló nyüszítését. Igyekezett nyugodtnak látszani, de a szíve dübörgött, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, és a szemhéja idegesen megrebbent, valahányszor a kör középpontjából álló alakra, és a lábai előtt heverő két emberre tévedt a tekintete. „Előre! Előre nézz…” – bíztatta magát.

Az újságok sorra közölték a reszkető, meggyötört tanúk beszámolóit arról, milyen is Voldemort egy-egy támadás alkalmával. Tomboló, könyörtelen, tébolyult… vagy épp a másik, hasonlóan borzadó tábor szerint: hűvös és uralkodói. Mindkettő igaz volt, és szerzők, olvasók és túlélők buzgón egyetértettek abban, hogy nem létezhet vérfagyasztóbb, bénítóbb élmény, mint a Sötét Nagyurat harc közben látni.

De Draco Malfoy jobban tudta. Voldemort sokkal fenyegetőbb volt így, a földalatti terem csendjében, alázatos szolgái körében. Elvégre a muglik – meg a bolond védelmezőik – elfuthattak, még ha hiába tették is -, üvölthettek, ha fájt, ösztönből; a halálfalók sikolya viszont más volt: meghunyászkodás, esdeklés, hogy érjen véget végre…

Voldemort természetesen látta ezeket a gondolatokat, de elégedetté tették, és nem büntette őt érte. Ezért nem…

- Draco!

„A hasadó jég ad ilyen hangot.” Draco megtanulta, hogy tiszteletteljes, fenséges jelzőkkel kell illetnie mindent, ami a Nagyúr személyéhez kapcsolható. Pedig a hangja először a kviddics-vereség vagy rosszul sikerült vizsga miatt „hisztériázó” háztársait jutatta eszébe, és kemény önfegyelemre volt szüksége, hogy ne szóljon vissza, rendreutasítóan.

Mikor elhozták ide, hogy – hihetetlen kiváltság ennyi idősen – találkozhasson az elmúlt korok leghatalmasabb feketemágusával, égő csalódottságot érzett. Kábult volt, de nem az ámulattól, inkább úgy, mint akit becsaptak, kigúnyoltak. Nem értette, az apja, meg többi büszke varázsló, hogy képes elviselni, hogy ez a vézna kölyök parancsolgasson nekik.

Akkor tapasztalta először, hogy a taszító, idegen tudat végigcirógatja a gondolatait, és a lágy, állandóan kissé türelmetlen hang kimondja a förtelmes átkot…

Kezdetben utálta, ahogy kinéz. Emlékezett még a régi külsejére. Az iszonyodó, rettent tiszteletet kiváltó holtfehér hüllőarcra, a pókszerűen törékeny, hosszú ujjakra, amik olyan biztonsággal forgatták a tiszafa pálcát…

Most is sápadt volt, kicsit talán jobban a természetesnél, és ha akarta, ha nem verte béklyóba az indulatait, a szemeiben ugyanaz a vad, vörös tűz lobogott. De mindent összevetve, a leélt több mint hetven év dacára, a benne vibráló, páratlan mágia ellenére – amiért tudatosan áldozta fel a lelke teljességét, csúfot űzve a természetből, és eltorzítva a testét -, úgy nézett ki, mint valamikor egy feledésre ítélt, jelentéktelen életben, azelőtt, hogy igazából megszületett volna.

Tom Denem soha nem számított. Csak egy maszk volt, mindig a megkívánt szerepre szabva: gyenge, alázatos, értetlen, ha kellett, sértett, nagyravágyó félvér, ha arra volt szükség, vérző szívű, gyötrődő árva, akit se az apja, se az anyja nem tartott érdemesnek arra, hogy mellette maradjon… amikor még volt, aki elhitte. Legutoljára pedig Mardekár Malazár büszke, de kilétét titkoló örököse… Persze, hasznára vált, de messze nem volt számára olyan fontos és meghatározó, mint azt a hívei felé mutatta. Csak újabb bizonyítékul szolgált arra, amit amúgy is régóta tudott: hogy uralkodásra teremtetett. Tom Denemnek léteznie se kellett volna. Gyűlölt dolgok jelképe volt, nyűgös, levetni vágyott jelmez… Bár kétségtelenül bírt néhány előnyös adottsággal.

Ez akkor jutott eszébe, mikor a megtört, szőke hajú nő teste felett átlépve, egy rég nem használt szépítőszerekkel roskadásig pakolt szekrénykére támaszkodva, először pillantotta meg magát a Malfoy-kúria egyik aranykeretes tükrében. Elakadt a lélegzete, ahogy felfogta, ki néz vissza rá: ugyanaz a tetszetős, szinte angyali külsejű fiú, aki játszi könnyedséggel csavarta az ujjai köré a diáktársait és a tanárait… A fiú, aki évtizedekkel korábban volt. Nem értette. 1988-at írtak. Horcruxokat készített… Hatot összesen, legalábbis úgy tervezte… Meg kellett, hogy változzon, ha attól nem is… felnőtt, sőt… És Narcissa azt írta… Azt írta… Akkor végre rájött. A harcok, a gyűlések, Godric’s Hollow: nem az ő emlékei voltak, csak azért tudhatott róluk, mert egy immár halott asszony elmesélte. Hisz… ő faggatta, ő unszolta, hogy írjon, csak írjon, még ha a tollat alig bírja is felemelni, írjon, amíg egy csepp ereje is van, amit átadhat neki…

Nem akart újratanulni mindent, és legfőképp nem akarta másnak átengedni, amiért ő küzdött meg, de természetesen azt se várhatta, hogy a halálfalói olyasvalakit kövessenek, aki a külseje alapján nem tűnik idősebbnek némelyük gyerekénél. Szüksége volt a tapasztalataira, az összegyűjtött ismeretekre, hogy világosan lásson, és hogy megőrizhesse a tekintélyét. Maga ment el a horcruxokért, hogy visszaszerezze a lelke hanyagul „szertehagyott” darabjait, mert a Potter-fiaskó bebizonyította, hogy az ezek kínálta halhatatlanság, nem ínyére való. Más módszer kellett, és Voldemort épp csak töprengeni kezdett rajta, mikor gyarapodó emlékei közt véletlenül rábukkant a megoldásra, amit huszonéves énje a horcruxok miatt szükségtelennek bélyegzett és elvetett, de ő örömmel megpróbálkozott vele…

A halhatatlanság titkai a legméltatlanabb helyeken rejtőztek. Egy könyvtár polcán poros, száraz, soha nem forgatott könyvek között, vagy egy mocskos mellékutca apró boltocskájában kiszolgált tekercsek, kódexek, értéküket vesztett levelek és pecsétes szakácskönyvek társaságában… Az ifjú Voldemort, aki ebédszünetekben, és néha a munkaideje lejárta után is, betért a csöppnyi antikváriumba, jót mulatott ezen… Már emlékezett rá, és később vele együtt nevetett, az emberi ostobaságon és szűklátókörűségen szánakozva.

A horcruxok csak halhatatlanságot adtak, a rituálé, amit elvégzett, örök életet. A lélektároló sebezhető volt – „Ahogy ő be is bizonyította” –, a varázslat végleges, feloldhatatlan, hiába minden árulás és hősködés…

Draco azóta vigyázott, hogy ne történjen meg újra. Semleges dolgokat, jelentéktelen apróságokat tolt az elméje felszínére, és várta a támadást. „Jég. A roxforti tó jege. Fekete. Fekete, mint…”

- Ha jól tudom, ez a te ötleted volt.

„Mit ne tudna jól a világ egyik… nem, nem egyik… a legerősebb mágusa?” – hízelgett a fiú még némán is. Összerándult, mikor egy az övénél hatalmasabb akarat szétzúzta az elméje védőfalait.

Egyetlen embertől tapasztalt csak ehhez foghatót, amikor az egy sokkal kisebb vétségért magához hívatta. És bár a varázsló szikrázó, égszínkék szemei zavarba ejtően mélyre láttak, legalább kérlelve vizsgálták, nem erőszakkal… Ez a tekintet viszont lemeztelenítette, feltárta minden kétségét, gyengeségét, vágyát, és hibáját. Ugyanazt érezte, amit a Nagyúr iránta: undorodott magától. És nem azért, mert Voldemort okklumenciája nem lehetett volna tökéletesebb. Szándékosan engedte közelebb a másik reszkető, meghunyászkodó akaratot, hogy ezzel az eszközzel is kinyilvánítsa, mennyivel felette áll mindannyiuknak, milyen jelentéktelenek és formátlanok az ő hatalmához és nagyszerűségéhez képest.

- Crucio!

Draco összecsuklott, a tér pedig mintha hirtelen kitágult volna körülötte. Az apja és a nagybátyja mellette térdelt, karnyújtásnyira se voltak tőle, mégse moccantak, rá se néztek… A tudata csapdába esett, már nem parancsolt a rábízott testnek, csak érzékelte – tompán, homályosan -, hogy a száj üvölt, a lábak tehetetlenül rugdosnak…

Voldemort egykedvűen figyelte a vergődő alakot, majd lendített egyet a pálcájával, a kör közepére rántva a fiút.

„Mennyi idő telhetett el? Véget ér majd, vagy… igazából mindig is ilyen volt a létezés?” Inkább csak érezte, mint gondolta, miközben a körmeivel már vért tapintott, nem a talár vagy az ing selymes szövetét… Nem érdekelte, kész volt bármire… akár letépni, szétmarcangolni a tulajdon bőrét is, ha az kell, hogy szűnjön a fájdalom…


***

Anthony alig figyelt a kopott utcanév-táblákra. Lehajtott fejjel ment, amerre a lába vitte, lehetőleg minél messzebb a nyüzsgéstől, az ismerős, hívogató hangoktól és illatoktól. Magányra vágyott, arra hogy zavartalanul megmerítkezhessen a dühben és az önsajnálatban.

Rég maga mögött hagyta a tágas, napfényes Abszol utat, a nevetgélő, könnyűszívű embereket, akiket nem szakítottak el a barátaiktól, akiknek nem tiltották meg, hogy letegyék a továbblépéshez szükséges vizsgákat… „A határozat csak erre az évre vonatkozik, Mr. Goldstein, utána…”

„Hogyne, utána” – csikorgatta a fogait a fiú, és gyorsított a léptein.

Sokan nem is sejtették, milyen mélyre nyúlik a varázslónegyed, hogy kígyózik, követve a mugli utcák vonalát, a varázstalan népesség orra előtt, számukra mégis láthatatlanul. Persze… a többséget, a tisztességes mágusokat nem is érdekelte. Az áruk, amiket ők kerestek, beszerezhetők voltak a negyed főutcájának hírneves, látogatott üzleteiben.

„Ha pedig mégsem, hallatlan merészséggel alászálltak a Zsebpiszok köz bűnös, poros bugyraiba” – zsémbelődött Anthony.

Tudta, hogy ez igazságtalan kijelentés, hisz a hírhedt utcácska kifejezetten forgalmas volt. Bár az embernek nem ártott a varázspálcáján tartania a kezét – már csak az arra lebzselő tolvajok magas száma miatt sem -, egy felnőtt vagy közel felnőtt varázsló aggályoskodás nélkül sétálgathatott arra. Csakhogy ő épp borús, világmegvető hangulatban volt. Haragudott mindenkire. (Önmaga és Harry néha kivételnek, néha elsőszámú célpontnak számítottak.) „Mondta, hogy baj lesz, hogy nem kellett volna… Nem hallgattam rá, pedig én is éreztem, hogy ilyesmi fog történni. Nem ő kérte… De ha nem kapom rajta, hogy megpróbálja ellopni, soha nem jutott volna eszembe. Állj! Ennyi erővel úgy is kezdhetném, hogy ha nem találkozunk… Ami igaz, az igaz: akkor nem lennék megbélyegzett, akkor nem menekülnék az elől, hogy esténként a szüleim szemei elé kerüljék, és nem kéne azon rágódnom, mi a fenét csináljak a következő tizenöt hónapban.”

Csilingelés szakította félbe a magával folytatott, néma párbeszédet. Bár kétségkívül arra szolgált, hogy az egyik közeli üzletben jelezze a potenciális vásárló érkezését, majd a benti tevékenységtől függően a „kedves barát” vagy a „naplopó bámészkodó” távozását, a hang inkább az összekonduló rozsdás edényekére emlékeztetett, mintsem csengettyűkére.

Nehéz könyveket cipelő, pöttöm termetű varázsló sietett el motyogva Anthony mellett. A cipője minduntalan meg-megcsúszott a sáros köveken.

A fiú kábultan fordult körbe. Nem tudta, merre jár. Lehetett a negyed legeldugottabb pontján éppúgy, mint két sarokra a Gringottstól.

A csilingelés forrását kereste, és az egyik alacsony ajtó felett, foszladozó feliratot pillantott meg. „ANTIKVÁRIUM ÉS KÖNYVTÁR” – betűzte ki. Ahogy közelebb merészkedett, észrevett egy kis táblát a koszos kirakat mögött. Talán több éve helyezték oda, és hogy el tudja olvasni a rákaristolt szöveget, Anthonynak szinte az üveghez kellett nyomnia az orrát.

Kisegítőt felveszünk: hirdette az ákombákom írás.