15. fejezet: Ébredés

A foszladozó függöny maradványain és a falat egy szakaszon helyettesítő deszkák meg az ajtó illesztékein át aranyló, koradélutáni napfény szökött a kunyhóba. Pászmáiban milliónyi porszem járt kavargó-incselkedő táncot.

Sirius egyedül ült az asztalnál, a kihűlt kávét kortyolgatva, és az alvó Harryt figyelte. Nézte, hogyan emelkedik és süllyed egyenletesen a mellkasa, hogyan mozdul, hogy elrejtőzzön az arcát cirógató, tolakodó fény elől. „Azt hiszem, ma éjszakára elegem van belőled.” Megbánta, amint kiejtette, de könnyebbnek tűnt menekülni, mint megpróbálni valahogy helyrehozni a dolgot. A zaklatott és zavart Sirius azt különben is megalázkodásnak, gyengeségnek értékelte volna, és az csak újabb okot szolgáltatott volna arra, hogy haragudhasson Harryre.

„Később, mikor magamhoz tértem.” Eldöntötte azelőtt, hogy Joas megjelent, és jött a szokásos idegtépő, fennhéjázó okoskodásával.

A férfival az volt az alapvető probléma, hogy képtelenségnek tűnt, úgy istenigazából, kiadósan veszekedni vele. Sirius gondosan kielemezte a kérdést, elvégre a börtönben nem igazán számíthatott más elfoglaltságra; mint minden rabnak, a közös programban kellett részt vennie: „Idézd fel minden hibád, reményed, félelmed, aztán ostorozd maga kedvedre! A dementorok ajánlásával…”

Joast és Harryt egyaránt egyenlő félnek tekintette, de a fiú, ahogy azt Joas – „Átkozott dög!” - is mondta az éjjel, érzelmileg függött tőle. A férfi viszont… Természetesen közel álltak egymáshoz, már amennyire ezt a ritka találkozások, és a szinte állandó, nagy távolság lehetővé tették, de mégis: Joas egy mellékági nagybácsi volt – „Mennyivel is idősebb nálam? Hat talán hét évvel…” –, kétségtelenül Black, vérszerinti rokon, ellenben Harry a keresztfia, a legjobb barátja fia… „Az én fiam.”

- Jó reggelt! – motyogta Harry álmosan. Hunyorogva ült fel az ágyon, és ásítva nyújtózkodott.

- Neked is. – Sirius vigyázott, hogy a hangja ne áruljon el semmilyen érzelmet. Joast nem tudta megbántani, vagy ha mégis, a férfi soha nem mutatta. (Persze, fordított helyzetben ő viselkedett ugyanúgy.) Harryt azonban képes volt megsebezni, és ezt a fiú is megtehette vele. – Nem aludtál sokat.

- Máskor se szoktam – felelte Harry egykedvűen. – Te tudod a legjobban.

- Igaz. – Sirius lehajtotta a fejét, és az ujjával szórakozottan lökdöste a csészét. – Harry…

A fiú felpattant, aztán az egyik székre támaszkodott – az kicsit megbillent a váratlan mozdulattól -, hogy a másik lábát is belebújtassa a cipőjébe. – Joas?

Sirius válaszul az ajtóra mutatott, és elfordította a tekintetét Harryről. A szeme sarkából látta, hogy a fiú biccent köszönetképp, majd magára hagyja.

***

Harrynek egy pillanatra elakadt a lélegzete, mikor tenger felől érkező a jeges fuvallat az arcába vágott. Ösztönösen nyúlt, hogy összehúzza magán a köpenyt vagy kabátot, de rá kellett jönnie, hogy a sietős visszavonuló közben elfelejtett melegebb ruhát venni.

Elhatározta, hogy azért sem fog szégyenszemre visszakullogni a házba, lehetőséget adva Siriusnak, hogy újabb vitába kényszerítse. „Vagy bocsánatot kérjen, és a végén még én érezzek bűntudatot – dohogott. – Még mit nem!” Dideregve karolta át magát.

- Akármilyen sürgős is volt eliszkolnod előle, kabátot vehettél volna – szólalt meg Joas, aki akkor lépett elő a házacska sarka mögül.

- Beszélni akart velem – panaszkodott Harry.

- Hallatlan! – kapott a szívéhez Joas. – Hogy mik vannak… - Ciccegve megcsóválta a fejét.

A fiú szájának sarka mosolyra rándult, és ez Joas figyelmét se kerülte el, hiába lett az árulkodó reakció sebtében fanyalgásnak álcázva. – Örülök, hogy te ilyen vidám vagy.

- Miért ne lennék? – tárta szét a karját a másik. – Mindhárman élünk, Sirius szabad…

- És undok – morogta Harry, aki – ha a férfi erre időt hagy neki - nyilván tovább is folytatta volna a keresztapja jelenlegi magatartásának jellemzését.

- Az pusztán átmeneti állapot – legyintett Joas. – A klímaváltozás, és az, hogy mindig lesz, ami lekösse, hamar kikúrálja belőle.

Harry egy ideig hallgatagon meredt a régi, már alig észrevehető ösvényre, ami a magaslatról leereszkedve eltűnt falu határában húzódó erdőfolt csupasz fái alatt. – Mit szólt a „költözéshez”? – kérdezte aztán, és az arcán gúnyos öröm suhant át.

- Még nem mondtam el. – Az ujjaival zavartan végigszántott a haján. – Ami azt illeti, egyikünk se volt túl beszédes hangulatban.

Harry a karjait dörzsölgette, hogy ezzel is védekezzen a maró hideg ellen, de a módszer csak mérsékelt sikert hozott. - Mikor utánamentél…

- Kértem tőle ezt-azt – válaszolta Joas készségesen. – Hogy mit, azt szerintem magadtól is kitalálod.

- Nem akarom, hogy azért béküljön ki velem, mert te ráparancsoltál – morogta Harry, és szorosabbra vonta maga körül az ölelést.

Joas elmosolyodott. - Úgy ismered, mint aki ilyesmiben engedi, hogy irányítsák? - Sóhajtva intett a pálcájával, mire a fiú ruhái – amik ezidáig, hőmérsékletüket tekintve az alattuk morajló éles, jeges vízzel mutattak rokonságot - kellemesen átmelegedtek. – Sajnálja – mondta Sirius éjjeli kirohanására utalva. - Egy részét biztosan.

- Remek. – Harry leengedte, és kicsit megmozgatta a kezeit. – Ha lesz kedvem hozzá, majd hagyom, hogy bevallja.

Joas, bár épp az imént tapasztalta, a másik milyen fanyalogva tolerálja csak az ő jókedvét, nem bírta megállni, felkacagott. – Rendben – bólintott szipogva.

A fiú, aki már az érthetetlen és heves reakciót is eléggé zokon vette, elkerekedett szemekkel bámult rá. - Rendben?!

Joas sietve összeszedte magát. - Ma nem állsz a képességeid magaslatán, Harry. Legalábbis, ami a kommunikációt illeti.

- Jobban menne, ha nem szakítanál félbe állandóan – jegyezte meg a fiú neheztelően.

- Akkor ettől a perctől lakat a számon – ígérte Joas tréfásan. – Miért lepődtél meg ennyire?

- Leszámítva, hogy kiröhögtél? Nem is tudom… - vigyorodott el Harry félszegen. – Tőled inkább azt vártam, hogy visszazavarsz a házba – intett a fejével a háta mögé -, és addig nyaggatsz, míg le nem rendezzük ezt Siriusszal.

Joas összefonta a karját, és azt a pontot nézte, ahol éjjel a férfival álltak. - Vele valami hasonlót próbáltam, de nem igazán díjazta. - Sirius, még ha az évek során többé-kevésbé meg is tanulta visszaszorítani magában ezeket a tulajdonságokat, önfejű volt és lobbanékony, sokkal inkább, mint a keresztfia, ezért ha morgott is miatta (sőt kifejezetten azért, hogy duzzoghasson és zsörtölődhessen), néha „igényelte” az efféle bánásmódot. - Áh… - Elszakította a pillantását a szirt széléről, és lehajtotta a fejét. – Végül is ráérünk, nem? Rád bízom, hogyan oldod meg.

Harry az első döbbenet elmúltával megvonta a vállát. – Helyes. – A bűbáj hatása egyre gyengült, ő pedig ismét vacogva toporgott. Közben néha-néha lopva a horizontot derűs nyugalommal szemlélő férfira sandított. – Le se feküdt, igaz? – bökte ki végül.

Joas visszafordult Harryhez. - Azt mondta, az ébrenlét neki most pihentetőbb. – A vonásai hirtelen megkeményedtek. - Bár az emlékei így se hagynak neki nyugtot. Észre fogod venni… Sokszor elbambul, komornak vagy dühösnek tűnik, látszólag minden ok nélkül…

A fiú összeráncolta a homlokát. - Meddig tart ez az állapot?

- Függ az illető akaraterejétől, amiből a keresztapádnak szerencsére jócskán kijutott – mosolygott bíztatóan Harryre -, a környezetétől, attól, milyen sokáig élvezte a dementorok vendégszeretetét… Ezek a tényezők – meg még egy sor apróság – mind összejátszanak, így lehetetlen megjósolni, de azért… szeretném, ha rendbe jönne, mire Londonba megyünk.

- Ha ennyire becsülöd a szükséges időt, nagyon bízol benne.

- Pansy nem ébredezett még, mikor felkeltél? – váltott témát Joas, és ezzel együtt a hangja is más lett: pattogó, távolságtartóbb, mintha a feladott anyagot kérdezné ki a fiútól. – Persze, nyilván nem – vágta rá, mielőtt Harry akárcsak kinyithatta volna a száját. – Akkor nem hagytad volna ott Sirius prédájául.

Harry szemeiben gonoszkodó fény villant. - Mint te?

- Mint én – egyezett bele Joas. A bájital, ahogyan azt a fiúnak is elmagyarázta, viszonylag lassan fejti ki a hatását, elvégre az altató, amit semlegesítenie kell, az egyik legerősebb szer a kategóriájában; és az eredetileg elfogyasztott főzet mennyisége, a testsúly, az ellenszérum bevételéig eltelt idő, a kor, valamint a szervezet állapota befolyásolták a folyamatot. – Visszamerészkedsz vagy…

- Teszek pár kört – jelentette ki Harry azonnal, és felöltötte a bagoly-alakot.

***

Pansy, még csukott szemmel, arra készült, hogy elvégezze a szokásos ébredés utáni rituálét: jóleső, kipihent nyöszörgéssel a hátára fordulni, apránként átadni magát a már talpon lévő világ zajainak és érzeteinek, aztán – ahogy egészen kicsi korától tette - egy kis mocorgás árán letornászni magáról a bársonyos, télhez alkalmazkodóan vastag takarót… Az izmai megfeszültek, hogy végrehajtsák az első, nap mint nap ismételt mozdulatot, ám valami nem stimmelt. Tulajdonképpen több tényező se: mások voltak az illatok – hűvösek, sósak, korhadók -, hiányoztak a jól ismert hangok: a szobatársai fecsegése, a csoszogó vagy fürge léptek az ajtajuk előtt… Ráadásul a bőréhez dörzsölődő szövet durva volt és lyukacsos, emellett, ha mindez nem volna elég, úgy tűnt, ruhában – köpenyben, cipőben és sálban – aludt el.

Pansy dermedten feküdt, óvatosan kutatva az emlékezetében a furcsa jelenségek magyarázata után. És lassan érkeztek a képek: „büntetőmunka” Blackkel, szökés a Roxfortból, a tengerpart, az altató… Nem érezte senki közelségét, ez pedig arra utalt, hogy letelt a harminchat óra, Harry és a professzor a dementorok kezére került, ő meg… ő… „Lehiggadsz, és ellenőrzöd a teóriád” – ripakodott magára gondolatban.

Résnyire nyitotta a szemét. Néhány pillanatig hunyorgott a hirtelen, vakító fénytől, aztán észrevette a kunyhóban tartózkodó másik személyt. A felfedezés, bár azt sejtette, homlokegyenest az ellenkezője történt annak, amit ő az imént képzeletben végigjátszott, nem derítette jobbkedvre, ugyanis a férfi csak Sirius Black lehetett.

Pansy természetesen tisztában volt vele, hogy nem térhet ki a vele való találkozás elől, már csak azért sem, mivel beláthatatlanul hosszú ideig együtt bujkálnak majd, de azt remélte, az első alkalomra Harry vagy Joas – esetleg mindkettejük - felügyelete mellett fog sor kerülni.

„Ébren vagy, kicsikém.” Sirius, mintha a környezetében semmi se változott volna, meredt a szemközti falra. Eleget menekült az elmúlt tizenhat évben, és elégszer őrködött Harry ágya mellett, így egyetlen apróság felett - mint például a lány a légzésének mélyülése és gyorsulása, vagy a merev testtartás - se siklott át a figyelme.

- Ne csinálj úgy, mintha aludnál! – mondta anélkül, hogy Pansyre nézett volna.

Pansy szégyenkezve ült fel, úgy, mint akit valami turpisságon kaptak; nem utolsósorban azért, mert a csúfos lelepleződés megfosztotta a lehetőségtől, hogy rideg és méltóságteljes legyen.

- Sirius Black, ugye? – Szükségtelen volt megkérdeznie, de nem szívesen várt volna arra, hogy újra a férfi szólaljon meg – a szúrós, undorodó tekintet, amivel Black őt mustrálta, nem kecsegtetett semmi bíztatóval -, és szerette volna (legalább a maga számára) annak az illúzióját kelteni, hogy kézben tartja a szálakat.

- Bemutatkoznék az aranyvérűeknél megkövetelt formula szerint is – felelte gúnyosan Sirius -, de attól tartok a jelenlegi állapotodban nem tudnád megfelelően viszonozni.

„Remek” – Pansy kísértést érzett rá, hogy gonosz kuncogással összedörzsölje a tenyerét (elégedett volt, hiszen a férfi ismerős terepre vitte), de egy ilyen kényes és ingatag szituációban okosabb volt a kezét észrevétlenül a zsebébe csúsztatva, megmarkolni a pálcáját. - Pansy Parkinson - hajtott fejet hűvösen -, de én is lemondok a tradicionális válaszról. A maga szájából úgyis mocskolódásnak hat minden, amit más hozzánk hasonló varázsló tisztel.

Sirius arca fintorba rándult, mintha valaki megütötte volna. - Ne emlegess egy lapon kettőnket! – figyelmeztette a lányt csendesen.

Pansy mélázva érintette az ujját az ajkához. - Ó, és miért ne? – Az ellenszer égette és felkavarta a gyomrát. A látása elhomályosult, mégis állhatatosan Siriusra szegezte a pillantását. – Hátat fordítottunk a neveltetésünknek, a kötelezettségeinknek… Szökevények vagyunk… - sorolta az egyre intenzívebb hányingerrel küzdve.

Sirius felhorkant.

- Ha magához tér, bánj vele finoman! – Joas a lány tarkója alá nyúlt, és kissé megemelte a fejét, hogy megitathassa vele a bájitalt.

Sirius összefont karokkal állt az ágy mellett, és fensőbbséges, gyűlölködő tekintettel nézte a műveletet.

Joas lemondóan sóhajtott az arckifejezése láttán, de nem fűzött hozzá kommentárt. – Hogy felébred, az nem jelenti azt, hogy a főzet teljesen semlegesítette a korábbi hatását. Míg ez – felmutatta az immár üres üvegcsét – dolgozik, nem tanácsos felkelnie… - Sirius unottan bólogatott, és a kezével körözve ösztönözte a másikat gyorsabb beszédre. – Előfordulhat könnyezés, émelygés, esetleg ájulás…

- Csodás – köpte a férfi. – És ha öklendezni kezd, tartsam a homlokát?

- Csak uralkodj magadon! – sziszegte Joas fojtott hangon, miközben vetett egy pillantást Harryre, hogy ellenőrizze, alszik-e még. – Ne zaklasd fel!

Sirius grimasza akár beleegyezés is lehetett.

Joas elégedetten állt fel, aztán az ajtó felé indult. – Kimegyek körülnézni.

- Engem nem féltesz tőle? – morogta utána a másik.

- Ami az első pontot illeti… – Sirius esküdni mert volna, hogy a lány azért bámulja ilyen meredt, pislogás nélküli kígyó-tekintettel, hogy leplezze azokat a bizonyos, kínos könnyeket. – Én megtettem – bökött a mellkasára. (Közben lejjebb csúszott a széken, tüntetően kinyilvánítva, neki mennyivel kényelmesebb.) – Meggyőződésből. Te azonban… - Befejezetlenül hagyta a mondatot, és várakozóan nézte a nyüglődő Pansyt.

- Jólértesültnek hiszi magát? – sziszegte a lány. Kósza ötletként átfutott az agyán, hogy felálljon – így legalább a térbeli viszonyok nem szemléltették volna olyan egyértelműen a hatalmi hierarchiát -, de amint kellő erőt gyűjtött, hogy végrehajtsa a tervet, és a kezére nehezedve megpróbálta talpra nyomni magát, a kunyhóbéli világ megkavarodott körülötte.

Sirius a tenyerébe támasztotta az állát. - Nos, lássuk csak! – játszotta a tűnődőt. – Harry meséje alapján számomra annyi világos, hogy bármelyik szakaszát vizsgáljuk is ennek az ostoba kapcsolatnak, te utasításokat követsz. Változás mindössze abban van, éppen kiét.

Pansy nagyokat nyelt, hogy csillapítsa a hányingert. – Én döntöttem…

- … el, hogy kinek engedelmeskedsz – bólogatott Sirius szánakozóan. – Na persze… hazudhatod, hogy akárhogy kezdődött is, később már te akartad így, és helyesnek tartod kiszakadni a tradíciók és a Parkinson-múlt védelméből, de kár az erőfeszítésért: se magadat nem tudod becsapni, se engem.

Pansy ajka megvető mosolyra húzta a száját. – Szóval báb vagyok. Jelentéktelen és feláldozható… - Ahogy arra számított is, a másik kapott az alkalmon, hogy – némi szurkálódással fűszerezve - kioktathatja.

- Jelentéktelen? – kuncogott Sirius. – Nem. Nagyon is veszélyes volna téged Dumbledore vagy Voldemort kezére adni. És hogy feláldozható? – Az ujjai közé csúsztatta Harry régi pálcáját, majd miközben beszélt, töprengve a döbbent lányra emelte. - Vonzó lehetőség, ráadásul egész sor problémát levenne a vállunkról.

- Megölne, Mr. Black? – érdeklődött Pansy kacérnak szánt, de meglehetősen reszketeg nevetéssel. Akármilyen szaporán szedte is a levegőt, az kevésnek és sűrűnek tűnt, és csak tovább növelte a zsibbasztó teltség „élményét”. Közben érezte azt is, hogy izzad a varázspálcára fonódó keze.

Sirius tekintete kifürkészhetetlenül fagyos maradt. - Pontatlanul fogalmaztál az előbb – felelte vontatottan. – Valójában két ízben is. Joas és Harry a társaim, te pusztán kolonc vagy, önállótlan és felesleges, de cipelünk magunkkal, mert – legalábbis egyelőre – muszáj. – Komótosan feltápászkodott, és tett egy lépést az ágy felé.

- Ne fogja rám azt a pálcát! – kérte a lány elkomorodva.

Sirius ugyanazt a halk-feszült tónust használta, ami a szóváltás alatt végig ott lüktetett a hangjában. - Akkor vedd elő a kezed a zsebedből!

A lány engedelmeskedett, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a férfi leereszti a karját, aztán elfordul tőle.

Sirius, a kezeit a háta mögött összekulcsolva, az ablakhoz sétált. - Mi az aranyvérűek kötelessége, szerinted?

- Tessék? – hökkent meg Pansy.

- Hátat fordítottunk a kötelezettségeinknek - idézte Sirius. – Úgy gondolod, a származásunkból fakadóan kötelesek vagyunk gyűlölködni, maszkban parádézni, tűrni, hogy egy őrült félvér ugráltasson, billogot égessen a bőrünkbe és elvárja, hogy hajbókoljunk előtte, és átgázoljunk minden törvényen, korláton a varázsvér dicsőségéért – mire idáig ért a mondandójában már üvöltött -, na meg… ki ne felejtsem, az ő hatalmáért?

- Nem – motyogta Pansy sápadtan. Összeszorította a fogait, és talpra küzdötte magát. – Rémisztően viselkedik.

Valahol mélyen Sirius is így érezte, de inkább leharapta volna a nyelvét, minthogy egyetértsen. Helyette folytatta a háborodott, zagyva monológot: - Egyikőjük se hallgatott rám, pedig annyit ismételgettem… Bolond vagy, Sirius, bolond… Persze, hogy is lehetne egy olyan nagyszerű mágus, mint a tisztavérű eszmék ragyogó harcosa, az az aljas, önző rohadék, akinek a gyalázatos mugliimádók beállítják…

Pansy araszolva indult el felé, és próbált nem venni tudomást a kunyhó sebes hintázásáról. Hamar rájött, hogy Sirius kifakadása csak részben szól neki. A jelen aggályait és indulatait a dementorok által előásott élmények színezték át, és úgy tűnt, a férfi képtelen különbséget tenni ezek között.

- Mindenütt csak veszteség… Kinek kell ez? Ki akarta?

Pansy térde megbicsaklott. A lány maga elé rántott egy széket, hogy abba kapaszkodjon.

Az éles csikordulás észhez térítette Siriust. A sötét, gomolygó látomás eloszlott, és ő kijózanodva, enyhe csodálkozással mérte végig az előtte álló dühös, remegő lányt. „Nem tanácsos felkelnie.” A racionális és nem utolsósorban gondoskodó énje félénken megjegyezte, hogy talán a leghelyesebb eljárás az volna, ha haladéktalanul visszaparancsolná Pansyt az ágyba, és hagyná fenébe ezt a parttalan vitát. Ő azonban túl ingerült volt, hogy a gyámoltalan hangocskára hallgasson.

- Kihasználni és hátrahagyni: Harrynek ennyi lett volna a dolga veled. Meglehet, hogy alávaló módszer, de hidd el, a halálfalók körében sem részesülnél különb elbánásban. – Futólag elvigyorodott. – Egy kis lecke arról, mennyit ér valaki a Nagyúrnak.

- Vele szívesebben von párhuzamot? – csúszott ki Pansy száján a szemtelen kérdés.

Sirius arca ijesztően elfehéredett. – Én soha… - Sóhajtott. – Voldemort esetében a halál lenne a szolgálatod „jutalma”, vagy valami annál is borzasztóbb.

Pansy zihálva nyelte a levegőt. - Már nem emlékszik, mit szajkóz mindig Dumbledore?

- Jó ideje már, hogy semmilyen kérdésben nem befolyásol a véleménye – rántotta meg a vállát Sirius elutasítóan. – Egyébként, az a fajta halál, amit Voldemort kínálhat igenis rettenetes és kínokkal teli. – A vonásai grimaszba torzultak, és a hangja nyafogóvá, simulékonnyá vált. - „Hülyeséget beszélsz, Sirius. Az csak a sárvérű söpredéknek jár, a Nagyúr kegyes hozzánk.”

Pansy nem tudta, ki mondhatta ezt a férfinak, de pillanatnyilag nem is túlzottan érdekelte.

- De a büszke, elbizakodott újoncokból rövidesen megalázkodó, fásult talpnyalók lesznek. Annyi ilyet láttam már… Így történt az öcsémmel – megint jöttek a képek, de Sirius vigyázott, hogy ne kerítsék hatalmukba -, a te szüleiddel, és így lenne veled is – fejezte be csaknem szomorúan.

- Feltételes mód, Black – vicsorgott Pansy.

Sirius szándékosan félreértelmezte a kijelentést. – Ó! Nocsak! Máris beleegyeztél, hogy egy kígyós koponyával csúfítsák el a karod? – Tisztában volt vele – a lány reakciója nélkül is -, hogy ez tökéletesen alaptalan vád, hiszen kizárt, hogy ilyesmi elkerülje Harry és Joas figyelmét.

- Gyerünk, kérjen meg rá! – kiabálta Pansy elfúló hangon. Elengedte a szék támláját, pedig még mindig nem állt biztosan a lábán, aztán ingerülten feltűrte a talárja bal ujját, felfedve az érintetlen, hófehér bőrt.

Még látta a riadalmat Black arcán, hallotta, ahogy kivágódik az ajtó… aztán zuhanni kezdett. Felkészült a kemény földhöz-csapódásra, de mielőtt ez bekövetkezhetett volna, valaki elkapta, majd a kéz gazdája felemelte, és az visszavitte az ágyhoz.

***

Pansy a fal felé fordult, szorosan lehunyta a szemét, és próbálta kiűzni a fejéből a két Black ordibálását. (A délutánt a további tervek megtárgyalásával töltötték, miközben ő azért küszködött, hogy leerőltesse a torkán a levest, amit Harry igyekezett belédiktálni. Joas részben ezért, részben tapintatból estére halasztotta Sirius egrecérozását.) Jólesett neki, hogy a férfi – sőt még Harry is – az ő pártját fogta, de tudta, hogy ez kivételes helyzet volt, és a jövőbeni, kivédhetetlenül bekövetkező veszekedéseknél (biztosra vette, hogy Sirius előbb-utóbb valamilyen ürüggyel megint beleköt majd, és ha így történik, ő se lesz adósa) menthetetlenül egyedül marad.

Fázósan gömbölyödött össze, aztán érezte, hogy a matrac besüpped mellette. Valaki lefeküdt mellé, és óvatosan átölelte. Más esetben késlekedés nélkül elzavarta volna Harryt, miután a lehető legdurvábban – például a gyomrába könyökölve – a tudtára adta, mennyire sérti a feltételezés, hogy gyenge és oltalomra van szüksége. Most azonban örült, hogy a fiú, ha csak a keresztapja iránti dacból teszi is, törődik vele, és a közelségével elűzi a hideget.

***

Mikor a lányhoz bújt, Harry félig-meddig azt várta, hogy a következő pillanatban a padlón találja magát, ezért Pansy reakciója – vagyis annak hiánya – eléggé meglepte.

Odakint jó ideje csend volt, a lány békésen szuszogott mellette, és ő is csaknem elaludt, mikor valaki finoman megszorította a vállát. – Gyere, kérlek! – mormolta Sirius, egészen közel hajolva hozzá. – Beszélni akarok veled.

- Ha itt hagyom, felébred – suttogta Harry elutasítóan.

Sirius sóhajtva emelte az ágy mellé az egyik roskatag széket. Leült, és olyan halkan, ahogy csak tudta, magyarázni kezdte: - Legszívesebben elvinnélek innen. Messzire… akár az egész varázslóvilágtól. Megtanítottalak harcolni és – bár nem vagyok büszke rá - gyűlölni az ellenségeinket már azelőtt, hogy megtudtad volna, milyen szerepük van a szüleid halálában, és ezzel a te életedben. Be akartam bizonyítani az ártatlanságomat, megfizetni Lilyért és Jamesért… - Egy pillanatra elcsuklott a hangja. - Neked is lehetőséget adni ugyanerre. – Harry szinte látta, ahogy a férfi szája keserű félmosolyra húzódik. - Trelawney istenverte jóslata is mintha csak azt igazolta volna, hogy így kell lennie… Arra vágytam, hogy beismerjék, tévedtek, hogy a bocsánatomat kérjék, hogy nekem, nekünk kelljen hálálkodniuk. Jaj, mennyire utálták volna! – Megrázkódott a néma, elfojtott nevetéstől. – De már nem érdekel. Igazából évek óta nem, csak korábban sose volt időm… - Szakadozottan felsóhajtott. - Oldják csak meg, ahogy akarják, nélkülünk illetve… nélküled. Nem azért, mert már nem számít nekem a szüleid halála. – Harry tágra nyílt szemekkel, nehezen lélegezve hallgatta. – Akarom, hogy Voldemort és Peter megbűnhődjenek érte, de nem kell, hogy általam vagy általad történjen, mert van, ami fontosabb ennél. Az én szabadságomnál is.

Sirius sokáig várta, hogy Harry válaszoljon.

- Én képtelen vagyok így gondolkodni.

A kéz visszatért a vállára. - Tudom, ezért folytatjuk.