|
14. fejezet: Feszültség
2007.11.30. 16:38
Szerző megjegyzése:
Remélem, a cím illik a fejezethez.
14. fejezet: Feszültség
Sirius úgy érezte, akkor vett először levegőt, mikor átlépték a roskatag kunyhó küszöbét. Penész és rothadó fa bűze hatolt az orrába, de még ez is édes, csábító illatnak tűnt az Azkaban után. Repülés közben ámulva pillantott a csillagokra, megdobbant a szíve valahányszor „új” hangot hallott, „idegen” anyagot tapintott. Boldog volt, könnyű és megilletődött, de mindezt beszennyezte a harag, amit Joas és Harry miatt érzett. „Nem teszik zsebre, amit kapnak” – fogadkozott egész úton, de amint észrevette az ágyon alvó lányt, megfeledkezett a tervezett felelősségrevonásról.
„Egy mardekáros… - Bár az aurori képzést nem fejezhette be, az edzések során – meg a későbbi életmódjának hála - elég gyakorlatot szerzett ahhoz, hogy pillanatok alatt a legapróbb részletekig felmérhesse a környezetét, így rögtön szemet szúrt neki a pokróc alól kikandikáló zöld-ezüst sál. - Mi a francot keres itt egy roxforti diák?”
Joas leült az ágy szélére és elsimította a Pansy arcába hulló fürtöket. Harry nem ment közelebb, ám tétován utánozta a mozdulatot. (Sirius helytelenítően ráncolta össze a szemöldökét az önkéntelen gesztus láttán.)
- Hagyod aludni?
Joas futó pillantást vetett Sirius elfelhősödő arcára. - Igen.
Harry rá nem jellemző félénkséggel sandított a keresztapjára, aki továbbra is Pansyt méregette, cseppet se barátságos tekintettel. „Világos. Ne vonj be senkit, akiben nem bízhatsz maradéktalanul, és aki nem képes megvédeni magát. És ő egyik kritériumnak se felel meg. Mardekáros – mert még az aurortanoncként gyűjtött tapasztalatok se rombolhatták le teljesen Sirius minden előítéletét (amikből jó adagot oltott belém is) – és gyerek, legalábbis az ő nézőpontjából.”
- Valamilyen főzetet itattál vele? – kérdezte Sirius megtévesztő nyugalommal, Pansy felé intve.
Joas pontosan értette, mire vonatkozik a burkolt érdeklődés. - Üvöltözhetsz, ha akarsz – rántotta meg a vállát egykedvűen.
A másik egyelőre nem élt a felkínált lehetőséggel, de a hangját kissé felemelve faggatózott tovább: - Ki ez?
Joas a falnál álló, korhadó, kidőlt ajtajú szekrényhez lépett, hogy előpakolja a „vacsora” kellékeit. – Harry elmondja.
A fiúnak rosszul esett, hogy Sirius még egy szót se szólt hozzá, de beletörődően magyarázni kezdte, ki is a lány és mit keres a rejtekhelyükön.
***
Sirius komoran bámulta a nagy tányér húst, szendvicset és gyümölcsöt, amit Joas rakott eléje. Hónapok óta koplalt, az Azkabanban főzött moslékból pedig csak annyit vett magához, ami az ereje fenntartásához elengedhetetlen volt, most mégis undorodva tolta arrébb az ételt.
- Szép kis üzlet: kiszolgáltattad magad Voldemortnak.
- Ez egy rendkívül leegyszerűsített verziója volt a történteknek – hangsúlyozta Harry az iménti elbeszélésére utalva.
- Lényegtelen, mert akárhogy színeznéd ki, nem válna elfogadhatóbbá – jelentette ki Sirius ridegen, aztán felállt és járkálni kezdett.
Harry segélykérően pillantott Joasra. Nem szerette, ha a keresztapja így viselkedett vele. Mindig olyan érzése támadt tőle, hogy vizsgáztatják, hogy megbocsáthatatlan ráadásul banális hibát vétett, amit Sirius könnyűszerrel kikerült volna. „Nem állt más eszköz a rendelkezésünkre – emlékeztette magát. - Csak ez.”
- Ellenőriztem, Pansy mit ír az apjának – felelte rövid hallgatás után. Sirius gúnyosan felhorkant, és folyatta a nyugtalan sétát. – Mikor találkoztunk legilimentáltam. Rájöttem volna, ha a hátam mögött informálja a halálfalókat. Máig se tudja tökéletesen lezárni az elméjét – mondta a tőle telő leglágyabb tónusban.
Sirius megtorpant. – Nem az a baj, hogy így tettél – közölte indulatosan. Harry őszintén meghökkent. – Kockázatos, de kézbentartható módszer. Az indítékaiddal van a probléma.
- Vagyis… - suttogta a keresztfia fellobbanó dühvel. – Azt állítod, nem kellett volna…
Sirius összecsapta a tenyerét. – Bravó! Igen, éppen ezt állítom.
- Normális vagy?! – csúszott ki Harry száján a méltatlankodó kérdés.
Sirius azonban nem pazarolt rá több figyelmet. – És te! – bökött Joasra. – Legalább neked több eszed lehetett volna.
A férfi rezzenéstelen arccal nézett rá, látszólagos közönyével csak tovább bőszítve.
- Nem szabadott volna az Azkabanba hoznod. – Sirius görcsösen markolászta a széke támláját, és vad tekintettel meredt Joasra.
- Nem vittem, Sirius. Elkísértem. És tudod jól, ha megtiltom, nekivág egyedül.
Sirius két kézzel az asztalra csapott, és egész közel hajolt Harryhez. – Nem tanultál semmit, ostoba gyerek? Már az elfogásunknál is… El kellett volna intézned azt a két szánalmas varázsló-utánzatot és elmenekülni. Nem én vagyok a fontos, nem érted?
- De nekem igenis az vagy – ordította Harry kétségbeesetten. – Nélküled mire jó, ha élek?
- HOGY MIRE? – túrt a hajába Sirius. – Minden tudásom, minden energiám arra fordítottam, hogy téged óvjalak. Az elmúlt tizenhét évet fosztod meg az értelmétől, ha valami buta, hősi póz kedvéért megöleted magad.
- Szerinted ezért csináltam? – Harry felemelkedett a székről, és halkan, fenyegetően folytatta: - Nem számít, ki mit gondol rólam. Tulajdonképpen… tőled se várok elismerést. Egyszerűen csak… azt akartam, hogy itt legyél.
- Ugyanarról beszéltek – jegyezte meg Joas sóhajtva. – Ha azt állítod, hülyeség, amit Harry mond, minősíted a saját álláspontodat is.
Sirius nem reagált a férfi szavaira. - Boldogultam volna egyedül is – jelentette ki csökönyösen.
- Naná! – fintorodott el Harry. – Varázspálca nélkül, többszáz dementor meg az őrök ellen. Neked meg se kottyan.
- Animágus vagyok. Néhány hét és átalakulva kifértem volna a rácsok között. A dementorok nem érzékelik úgy az állatokat, mint az embert. – Ingerülten fújt egyet. – Azt hiszem, ma éjszakára elegem van belőled. - A házacska kicsi volt, így Sirius két megnyújtott lépéssel az ajtónál termett. A kezével a kilincsen megállt. – Meddig terjed a Fidelius?
- A part széléig – felelte Joas.
Sirius bólintott és otthagyta őket.
***
Harry az asztalon nyugvó összefont ujjaira meredt. - Csalódott bennem.
Először szólalt meg azóta, hogy Sirius kirohant a kunyhóból.
- Vagy ellenkezőleg – vetette fel Joas halvány mosollyal. - Nagyon is azt tetted, amire számított tőled, és ez megrémíti. Másnak akart nevelni, mint amilyen ő, ezzel viszont bebizonyítottad, hogy nem járt sikerrel.
- Én örülök, hogy hasonlítok Siriusra – vallotta be Harry egy vállrándítás kíséretében. – Büszke vagyok rá. – Kis töprengés után hozzáfűzte: - Általában.
- És máskor?
- Hálát adok, hogy maradt bennem valami abból is, amit a szüleimtől örököltem.
Joas a válla felett az ajtóra pillantott, amit Sirius vágott be maga mögött. Harry követte a tekintetét. - El fog múlni. Felzaklatta, hogy a dementorok közt látott.
- Tudom. - A fiú a békésen szuszogó Pansyt figyelte. - Szeretnék úgy aludni, mint ő – jegyezte meg elmélázva, és kérdőn nézett Joasra.
A férfi enyhén megrázta a fejét.
- Igen – mosolyodott el Harry szomorúan -, sejtettem.
***
Sirius a szirt peremén állt. Lehunyta a szemét és élvezettel szívta be a fullasztóan jeges téli levegőt. Elfelejtette megkérdezni esett-e a hó… „Minek is akarnám tudni?” – korholta magát bosszúsan. Mikor Harry kicsi volt, imádta ezt az évszakot, a fagyos, fehér tengert, ami beborította a világot… Igyekezett olyan helyekre vinni, ahol biztosan havazott. Szerette hallgatni a kisfiú kacagását, Tapmancs alakjában kergetőzni vele, vagy csak nézni, ahogy módszeresen összeugrál minden még érintetlen részt. „Aztán felnőtt. És vele én is. Újra. Vagy először igazán.” Nem tudta pontosan meghatározni, de azt biztosan érezte, hogy megváltozott. Régóta nem találta magában azt a Siriust, aki egykor volt.
Joas lépett mellé. Egy darabig nem szólalt meg, vele együtt figyelte a horizontot. Valahol a messzeségben ott volt a felbolydult Azkaban. Az aurorok dühe, a dementorok sötét őrjöngése… Sirius szinte a lelkében érezte az üres, tébolyodott bosszúvágyat. Megborzongott.
- Bocsánatot fogsz kérni – jelentette ki Joas váratlanul, ellentmondást nem tűrően.
- Ahogy parancsolod – bólintott a másik gúnyos meghunyászkodással. – Hivatalos formulát óhajtasz, vagy fogalmazhatok szabadon.
- Oh, nem tőlem – „kuncogott” Joas. – Az nem érdekel.
- A modorod éppolyan elbűvölő, mint ahogy emlékeztem.
Joas keserű grimaszra húzta a száját. – Ne csináld ezt! Vádaskodni akarsz. Rendben. Nem muszáj élcelődnöd bevezetésül. Lenne mivel visszavágnom, de csak az időt húznánk vele, és én fáradt vagyok.
Sirius felmordult.
Joas pillanatnyi tűnődés után megszólalt. - Nekem nincs szükségem arra, hogy kimondd, sajnálod…
- Remek, mert eszemben sincs…
- De Harry más – folytatta Joas, tudomást se véve Sirius közbeszólásáról. - Jobban függ tőled.
- Hiba – mordult fel Sirius.
A másik helybenhagyóan biccentett. - Lehet, de úgysem utasíthatod arra, hogy ne így érezzen. És – már ne is haragudj -, de kissé álszent ebben a tekintetben olyasmit elvárni tőle, amire te sem vagy képes. Reménykedhetsz benne, hogy erősebb lesz, mint te vagy én valaha is, de ha úgy alakult, hogy szeret és ragaszkodik hozzád, nem kívánhatod tőle, hogy egy csapásra felejtse el, és koncentráljon a „kötelezettségeire”.
- Feleslegesen töröd magad – figyelmeztette Sirius. – Ez most nem arról szól, hogy „jé, Sirius hangyányit idegesebb a kelléténél, lenyugtatjuk egy szép beszéddel, és minden rendbe jön”.
Joas fázósan csavarta maga köré a köpenyét. - Természetesen nem – felelte hidegen. – Nekem aztán édesmindegy, milyen hangulatban vagy. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttük, hogy kitaláljuk, hogyan hozzunk ki téged a börtönből. Szerinted persze szükségtelen volt… Az meg sem fordul a fejedben, Harrynek milyen lehetett? És nekem? Néztem, ahogy miattad emészti magát, és nem tudtam segíteni. Ideig-óráig pótolhatlak, de megvan a saját helyem az életében, ahogy neked is.
- Azt hiszed, nem tudom? – csattant fel Sirius mérgesen. – És mégis mit kéne tennem? Veregessem vállon, és dicsérjem meg, amiért eszetlenül vakmerő és ostoba volt?
- Nem pont így, de igen.
- Ezzel arra bíztatsz, hogy hazudjak neki – jegyezte meg Sirius csendesen. – Abból mi haszna volna?
- Érezné, hogy mellette vagy.
- Láthat, megérinthet – rántotta meg a vállát a férfi.
- Hogyne – grimaszolt Joas. - De neki a keresztapja kell, nem egy másolat… egy váz.
Sirius dacosan fonta össze a karját. – A véleményem akkor is az, hogy ez felelőtlenség volt. Harrytől és tőled is.
- Nem akarom megszabni, mit gondolj. De nem mindegy, hogy mutatod ki és mikor. – Összerázkódott, miután egy az addigiaknál erősebb szélroham söpört végig a magaslaton. – Nekem se tetszett, hogy Harry is jön, de nem vághatunk bele mindig mindenbe egyedül, csak azért mert féltjük a másikat.
- Dehogynem.
Joas sóhajtva, lemondóan csóválta a fejét. – Arra próbáljuk felkészíteni, hogy egyszer szembenézhessen Voldemorttal. Aurorok és Rend-tagok ellen harcolt. Nem várhatod el, hogy tétlenül ücsörögjön, ráadásul mikor épp rólad van szó.
- Rá kellett volna parancsolnod – kiabálta Sirius -, ha már érvekkel nem bírtad meggyőzni. Kétlem, hogy egyáltalán kísérletét tettél rá – morogta.
- Remek. Veszekedj velem! – javasolta Joas ismét. – Elfogadom.
- Nagyon helyes.
- De – tartotta fel a másik a kezét - Harryvel nincs jogod így beszélni.
Siriust irritálta ez a hangnem. - Kicsit sokat engedsz meg magadnak, nem gondolod?
Joas felvonta a szemöldökét. – Elnézést, abba a tévhitbe ringattam magam, hogy miután menedéket nyújtottam nektek, tanítottam Harryt és hátrahagytam mindent, hogy utána menjek a Roxfortba, van némi közöm ahhoz, ami veletek történik.
- Te mondtad mindig, hogy ne köszönjem meg – vágta rá Sirius, megvetéssel a hangjában. – Van képed most mégis erre hivatkozni? Ó, rendben – nevetett fel élesen -, őszinte, mélységes, sírig tartó hálám, amiért leereszkedtél odáig, hogy szóba állj velünk, hogy megengedted…
- Egyre válaszolj! – szakította félbe Joas meglepően higgadtan. – Így próbálsz lecsillapodni, és szándékosan ereszted el a füled mellett, amit mondok, vagy komolyan nem fogod fel, miről beszélek?
Sirius a köpenye szegélyével játszadozott. – Értelek és te is értesz engem… - suttogta. - Mit akarsz, mit csináljak?
Joas nem figyelte tovább a másik profilját, hanem megint a vizet kezdte kémlelni. - Először is, nyugtasd meg Harryt!
- Majd ha kedvem lesz hozzá – dünnyögte Sirius.
- Másodszor: tudom, hogy ez a legüresebb tanács, de igyekezz összeszedni magad. Nem kell, hogy emlékeztesselek rá, hogy nem maradhatunk sokáig egy ilyen helyen.
- Még valami? – érdeklődött Sirius bujkáló vidámsággal.
- Harry már alszik. Gyere és egyél!
- Ennyi?
A másik elgondolkodott. - Ne piszkáld Pansyt! – bökte ki végül.
- Igenis, apu – hajtott fejet Sirius szégyenlős vigyorral.
Joas nem viszonozta a mosolyát. Hátat fordított neki, és visszament a házba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
