|
13. fejezet: Azkaban
2007.11.07. 11:48
Szerző megjegyzése:
Nos, jöjjön, aminek jönnie kell: Sirius kiszabadítása.
(A harcjelenetek írása még mindig nem az erősségem, azt hiszem. :-))
13. fejezet: Azkaban
A közhiedelemmel ellentétben, ami tébolyultan sikoltozó, irgalomért könyörgő foglyokkal népesítette be a varázslók börtönét, az Azkaban végtelenül csendes hely volt. Az ide kerülők hamar belefáradtak a hangszálaik hasztalan gyötrésébe, és a szerény koszt okozta fizikai gyengeséggel együtt megérkezett a fásultság is.
„Ki hinné, hogy meglepően kevesen őrülnek meg közülük. Legtöbbjük csak vegetál, hasonlóan a Csók áldozataihoz. Félelem, szüntelen, pokoli múltjárás… De az ép ész elvesztéséhez más kell. Nem a szörnyű emlékek – leszámítva a bűntudat speciális esetét -, hanem egyetlen megszállott gondolat, egy cél, egy érzés, ami elég intenzív ahhoz, hogy felvértezze a gazdáját a dementorok mételye ellen. Bármily különösen hangzik, de átvészelni is épp így lehet. Vékony a határ zavart és egészséges elme közt.” Valami tanulmányfélében olvasta régen, egyik nyári szünetben a nagyapja könyvtárában. Vonzották a rémségek, a mágia határai, sötét bugyrai… Így tanulás ürügyén, és a tikkasztó hőségre hivatkozva visszahúzódott a hűvös, békés terembe, és kutakodott kicsit. „Ha kiszivárogott volna, mit művelek…” Alphardnak magyarázhatta volna, hogy ebben nincs semmi elítélendő, hogy ez még nem avat senkit leendő feketemágussá – akkoriban a családja különösen érzékeny volt erre a témára, mivel Angliából aggasztó hírek kezdtek szálingózni -, hogy a mugliszármazású osztálytársai egyik kedvenc időtöltése horrorfilmeket bámulni a tévében, hogy ő az éjszakai „eszmecseréknek” hála már betéve tudja az összes efféle mozi meg könyv tartalmát, és pusztán a kíváncsiság hajtja a saját világa ilyen típusú történeteinek gyűjtögetésében… „Nem díjazták volna a szorgalmamat” – szögezte le kesernyés mosollyal.
Tulajdonképpen nem könyvelhetett el jelentős eredményt. Talált néhány sárkányok feletti diadalt megéneklő középkori balladát, pár – akár tankönyvnek is használható – kötetet a veszélyesebb mágikus lényekről, kétpolcnyi anyagot a vérfarkasokról – a család egyik ága, még az 1500-as években behatóan fogalakozott a fajjal (már ha a vadászat besorolható ebbe a kategóriába) -, bestiáriumokat – valamelyik őse igen nagyra becsülhette ezen mugli művek ábráinak kidolgozottságát -, elvétve ezt-azt a dementorokról, részletes, kéziratos beszámolókat rég elfeledett csatákról… Egyik sem volt az igazi, de legalább elmondhatta, hogy különösebb erőfeszítés nélkül tekintélyes mértékben bővítette az ismereteit. A szülei, a nagyapja meg Alphard büszkék voltak, az iskolában pedig nem dicsekedett vele.
„Gyerekkori vágyak… Hát most megkaptam.” Kurt sietős léptei messze visszhangzottak a folyosónak csúfolt, sötét járatban. Amerre elhaladtak, a mágikus fáklyák sápatag fénye fellobbant egy-egy pillanatra. „Még ettől a vigasztól is megfosztják a rabokat.”
303, 304… Joas mélyet szippantott a poshadt, tengerszagú levegőből, ösztönösen így próbálva normális szintre szorítani a pulzusát, de rögtön meg is bánta. A szájára tapasztotta a kezét, hogy visszatartsa az öklendező köhögést, és felzárkózott Kurt mellé. 308, 309, 310…
A patrónusa és az auroré néhány méterrel arrébb megtorpant egy ajtó előtt. A hippogriff a rácsokhoz hajtotta a fejét, és a cellabeli feketeséget kémlelte. „Felismerte Siriust – konstatálta Joas. – Remélhetőleg, ez fordítva is igaz.”
311, 312…
- 313 – jelentette be Kurt sóhajtva. – Sirius Black.
***
Elege volt az idegesítő madárból. A bagoly ott téblábolt az asztalán, felrúgta a tintásüveget, a padlóra söpört három köteg szortírozott pergament - közben egy percre se fogta be a csőrét - mindennek a tetejében épp azon ügyködött, hogy immár ötödszörre az ő kezébe csípjen.
Ingerülten hadakozott a madárral, és hősiesen igyekezett ezalatt a munkájára is koncentrálni. Mindkét fronton vesztésre állt.
- Hess innen!
A bagoly felröppent, mire a keletkező légáramlat elsodorta az auror által olvasott levelet, meg az összes többi iratot, amit nem nyomott az asztalra nehezék.
- Átokverte tollkupac! – Hátrarúgta a széket, és letérdelt, hogy felszedje a pergameneket. – A Minisztérium több gondot is fordíthatna a baglyok betanítására, ha már arra fanyalodott, hogy a selejtet vásárolja meg – dohogott.
A madár a feje körül szálldosott, dühödten huhogva, mintha az otromba szavakra akarna hasonló stílusban felelni, és a karmait néha a férfi ruhájába akasztotta.
- Mi a…
A bagoly felé ütött a kezével, majd a másodpercnyi szünetet kihasználva előhúzta a pálcáját. - Stupor!
Az „ellenfele” kitért a vörös fénynyaláb útjából, és a sikert nem átallotta győzelemittas vijjogással az auror tudtára adni.
A férfi morogva pattant fel. – Nem fogsz ki rajtam. Stupor! Stupor! Stupor!
A bagoly minduntalan eltáncolt a varázslatok elől, a másikat pedig nyugtalanító, képtelen sejtelmek környékezték meg. Mint például, hogy az akadékoskodó postás nagyon is élvezi az ostoba fogócskát, sőt kifejezetten elégedett az események alakulásával. Vagy ott volt, az az elűzhetetlen gyanú, hogy az állat, még ha fizikai adottságai miatt nem is dicsekedhet változatos arcmimikával, a tekintetével, a „grimaszaival” őt gúnyolja.
- ELIAS, JOSEPH!
Az ingerült hívásra a kint őrködő két kollégája berontott az irodába, készen arra, hogy kimenekítsék az aktuális parancsnokukat támadói markából. (A váratlan adrenalin-löket meggátolta őket abban, hogy leragadjanak olyan nyilvánvaló kérdéseknél, mint hogy ki játszhatta volna ki a börtön védelmét, majd surranhatott volna be az irodába, az orruk előtt.)
A bagollyal folytatott torzsalkodás láttán azonban az elsőként érkező visszacsúsztatta a varázspálcáját a talárja zsebébe, és vigyorogva az ajtónak dőlt. – Mit tehetünk Önért, főnök?
- Kábíts el a madarat! – rivallt rá az auror. – Teljesen megvadult.
Elias nem mozdult, csak váltott egy összeesküvő pillantást a társával, aki – bár a pálcáját nem rakta el – szintén szórakoztatónak találta a bagoly-auror meccset, és esze ágában sem volt idejekorán véget vetni neki.
- A tapasztalatlan küldöncök rosszul tűrik a dementorok közelségét – jegyezte meg kioktatóan. (Más körülmények közt nem engedett volna meg magának ilyen hangot a felettesével szemben, de az Azkabanban egyedi szabályok uralkodtak.) – Szerintem hiba volna megint rátámadni. Inkább hagynia kéne, hogy kitombolja magát. Mi a véleményed, Jo?
- Harcias jószág, az biztos – bólogatott a kérdezett vidáman. – Amondó vagyok, kövesse Elias tanácsát! Zárja be ide néhány percre, maga meg jöjjön ki hozzánk egy parti varázslósakkra! El úgyis három lépés múlva mattot kap.
Az érintett dühösen felszisszent. – Azt hiszed nem láttam át már réges-rég a… gyermeteg taktikádat? Hadd közöljem, hogy…
A parancsnok a szeme sarkából végig a madarat figyelte, és esküdni mert volna, hogy a madár határozottan csalódott és kicsit talán riadt is a javaslat elhangzása óta, ami neki a reakció tükrében egyre kedvére valóbb volt.
- Rendben – kezdte vontatottan, gonosz mosollyal -, a váltás csak délben érkezik, addig bőven be tudom fejezni a megmaradt papírmunkát. Ki róná fel nekünk ezt a kis lazítást? További jó mulatást, barátocs…
A bagoly elrugaszkodott a széktámláról, ahonnan a párbeszédet hallgatta, és elvitorlázva a két fiatalabb auror között, kirepült a csarnokba, aminek távolabbi végén a kijáratként szolgáló barlangszáj nyílt, az irodához közel eső falban pedig a cellákhoz vezető folyosó.
- Mit bambultok? – ripakodott a parancsnok a két beosztottjára. – Utána! Le kell ezt rendeznünk, mielőtt Goldstein visszaér, vagy holnaptól rajtunk röhög majd az egész főosztály, és garantáltan itteni szolgálatban húzzuk le a következő három évet, cserébe a tekintélyrombolásért.
***
Joas őszintén elcsodálkozott azon, hogy Sirius képes felállni, mi több, úgy-ahogy méltóságteljesen kisétálni a lyukból, ahol fogva tartották. Csontsoványra fogyott, a haja immár a háta közepéig ért és – akárcsak a ruhája – mocskos és rendetlen volt. „Miért, mire számítottál?” – korholta magát. Voltaképpen pontosan erre, de attól még sokkoló volt Siriust így látni. A férfi arckifejezése komor volt, szobormerev és olvashatatlan, a szemei azonban annál beszédesebbek. „Meglepetés, harag – vajon ki ellen? -, és az öröm nyoma.”
Kurt közelebb rángatta magához Siriust, hogy ellenőrizze elég erős-e a kezeit összefogó bilincsre szórt varázslat. Egy közepesen képzett mágusnak - vagy bárkinek, aki egy masszívabb szikladarabbal esetleg mugli szerszámokkal szerelkezett fel – nem okozott volna különösebb gondot a levétele, de a foglyok helyzete és állapota lehetetlenné tett egy efféle mutatványt.
- A kihallgató-szoba az első szinten van – közölte Kurt. Nem tudta „Mr. Goldstein” járt-e már ilyen ügyben az Azkabanban, de nem is fárasztotta magát azzal, hogy megkérdezze. Egyszerűen elsorolta a szükségesnek vélt információkat, ha feleslegesen, hát feleslegesen. – Ha kívánja, bevihet pár dementort is, hátha az jobban megoldja a nyelvét. – Taszított egyet Siriuson. – Menjünk! – húzta el a száját undorodva. – Nem szeretek itt lent… - Nem fejezhette be, némán csuklott össze Joas kábító-átkától.
- Megtarthattad volna – jegyezte meg a férfi dorgálóan, Siriusra pillantva.
- Aha – fintorgott a másik -, ő lökdös, de én legyek olyan jó, és kíméljem meg néhány zúzódástól, mi?
Joas fejcsóválva guggolt Kurt mellé, felfeszítette az auror száját, majd beleöntött egy fiolányi altató-főzetet, és a torkát masszírozva segítette a bájital lenyelésében. – Vigyük be a cellába! – intett Siriusnak. – Ott biztonságban lesz.
Sirius megragadta Kurt lábait, és együtt bevonszolták az ájult férfit az ő ideiglenes „otthonába”. „Alig négy lépés mindkét irányba – állapította meg Joas, aki még kiegyenesedni se tudott rendesen az alacsony mennyezet miatt. – És ez a szag, a hideg, az elhagyatottság…” Megkönnyebbült, mikor újra a folyosón lehetett.
- Jó, akkor… - Nem tudta folytatni, mert Sirius váratlanul átölelte. – Sirius?
A férfi szaggatottan lélegzett, a vállai remegtek. Küzdött, hogy összeszedje magát, végül elhúzódott a másiktól, és a folyosót kezdte el kémlelni.
- Indulnunk kéne. – Visszafordult Joashoz, aki még mindig döbbenten bámult rá. – Miért nézel így? – kérdezte tőle ártatlanul, és kissé ingerülten. - Elárulom, ez a te hibád. És még boldog lehetsz, hogy nem a saját alakodban láttalak meg.
Joas megrázta a fejét, Sirius mellé lépett, és egy varázspálcát csúsztatott az ujjai közé. A férfi összeráncolt szemöldökkel vizsgálgatta a pálcát. A bőre felismerte a fa tapintását, a mágiája könnyedén hangolódott a magéhoz. – Ez…
- Harryé – vágta rá Joas, és megmarkolta Sirius ruháját, arra ösztökélve a másikat, hogy kövesse a saját javaslatát. – Csak egy patrónusunk maradt, hacsak te…
- Elszedted tőle a varázspálcáját? – förmedt rá Sirius.
- Nem – szögezte le a másik egyre fogyó türelemmel. - Leszel szíves végre megmozdulni?
***
- Hány hónap? – kérdezte Sirius rekedten. Összerezzent valahányszor felfedezett egyet a sötét mellékjáratokba húzódó árnyakból. – Ugye csak hónapok, Joas? – dermedt meg hirtelen.
- Nagyjából fél év – felelte a másik csendesen. – Gyere, ne beszélj!
Sirius elhatározta, hogy vita nélkül teszi, amit Joas kér – ezúttal azt, hogy fogja be a száját -, egyvalamit viszont muszáj volt megtudnia. – Harry jól van?
- Igen. – „Remélem.” Nem kockáztatta meg, hogy ezt hangosan is kimondja. „Ki jósolhatná meg, Sirius miféle esztelen reakcióra ragadtatja magát, ha bevallom, hogy Harry is itt van.”
A dementorok egyelőre nem törődtek velük, mert hiába volt Sirius viszonylag jó állapotban, számított Joas valódi ínyencfalatnak, és jelentett az immár magányos hippogriff csekély védelmet, mindkét varázsló érinthetetlen volt. Súlyos megtorlást vont volna maga után, ha valamelyikük az ösztöneit kielégítve rájuk támad. A Minisztérium és a közvélemény állította ugyan, hogy a Black-félékért nem kár, de senki nem merészelte az efféle nézeteket nyíltan felvállalni. Így, amíg a dolog megmaradt a kocsmai hetvenkedés, és a politikusokat – magasabb fórumon az ellenzéket - szidalmazó eszmecserék szintjén, a dementorok „koplaltak”.
- Hol van?
„Ne hidd, hogy erre válaszolok.” – Koncentrálj, Sirius! A kanyar után még egy sor lépcső, aztán felérünk az előcsarnokba – magyarázta higgadtan. - Obstructo, Stupor, Reducto… Emlékszel?
- Ne hülyéskedj! – csattant fel Sirius méltatlankodva. - Ezek alapszintű varázslatok.
- Úgy van – bólogatott Joas komolyan. - És örülhetsz, ha legalább ezeket végre bírod hajtani.
- Megindító a képességeimbe vetett bizalmad.
- Nem erről van szó, te is tudod – torkolta le a másik. – A saját lábadon állsz, jársz, ráadásul velem veszekszel… - Finoman elmosolyodott. – Szerintem már ez is csodaszámba megy. Másra készültem – vallotta be. - Próbálj te is így hozzáállni, és fogadd el a korlátaidat!
Sirius csak grimaszolt válaszképpen. Annyira utálta, ha Joas őt szemelte ki egy-egy leckéztetés célpontjául, és azt még inkább, ha jogosan tette. Az elején a férfi maradéktalanul elfogadta a döntéseit, elismerte, hogy Sirius tapasztaltabb a menekülés és bujkálás terén, így pedig nála jobban meg tudja ítélni, mire lehet szüksége kettejüknek, Harryvel. „Aztán Joas is megedződött.” Harry meséiből, az ő - sokkal tényszerűbb - beszámolóiból, kiegészítve néhány segítőkész auror-növendék információival elég pontos képet alkotott az utánuk folyó hajsza módszereiről, és immár egyenrangú félként vett részt az ezek kijátszására irányuló stratégiák megtervezésében. „Közben észrevétlenül eljutottunk oda, hogy mindenbe belepofázik.”
Nem bánta. (Általában.) Ha Harryvel Írországban voltak – de még ha onnan távol is, a visszatérés ígéretével -, az más formában, mint a roxforti időkben, de ismét azt az érzést keltette, hogy van családja. „És melyik család tökéletes?”
- Rendben – morogta belenyugvóan. – Teszem, amit lehet. Te pedig védj meg, ha kell!
***
Amint megütötte a fülét az előcsarnokban zajló csetepaté – csak ez a szó illett rá, Sirius legalábbis nem tudta jobb kifejezéssel leírni három tehetetlen auror meg egy pimasz bagoly viaskodását – zsivaja, rájött, hogy átverték.
Joas… „Hazudott, félrevezetett, titkolózott. Alamuszi, felvágós szemétláda.” Kedve lett volna megfojtani, vagy kevésbé drasztikus véleménynyilvánításként legalább betörni az orrát.
„Miért, ha szól, mit csinálsz?” Ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy nem tudott volna egyebet kezdeni, mint amit egyébként is tett: kiskutyaként loholni Joas után, lesve a parancsait. Bármilyen idegtépő is volt, jelenleg nem ő irányított, és ha életben akart maradni – „Hogy őket felkoncolhassam!” - tilos volt belekontárkodnia a másik kettő tervébe.
- Reducto! – üvöltötte, mikor a lépcső tetejére érve szemtanúja volt, hogy az egyik auror átka felsérti Harry szárnyát.
A férfi a csarnok sziklafalának vágódott, de nem veszítette el az eszméletét. Esetlenül igyekezett talpra kecmeregni.
Joas átlépte az utolsó fokot, és rontásokat kiabálva futásnak eredt. Sirius jóval lassabban, de követte a példáját.
***
Minden porcikája sikoltott a bizsergő, rettegéssel telt izgalomtól. Sirius ott volt, szinte karnyújtásnyira tőle, és neki tétlenül kellett néznie, ahogy átkok és rontások záporoznak a hevenyészett pajzsaira, durva ízelítőként az aurorok arzenáljából.
Joast is féltette, de ő az elmúlt hat hónapot kényelemben töltötte, rendesen étkezett, normálisan aludt, megválaszthatta mely emlékeit kívánja felidézni… Királyi „bánásmód” ahhoz képest, amiben a keresztapjának része volt… „Ő kiegyensúlyozott és erős. Sirius ellenben…”
Mintha egy troll mögé lopakodott, és galád módon fejbe kólintotta volna. Méterekkel bukott lejjebb, majd kábán nézett körül a mentális „pofon” eredőjét kutatva. Nem kellett sokáig bámészkodnia: csapatnyi dementor özönlött a csarnokba a járatból, ahonnan Sirius és Joas érkeztek.
Sirius kivédett egy újabb rontást. Az auror-képzés első heteiben tanították. A diákok többsége alantas varázslatnak tartotta – a kétes hírnév abból fakadt, hogy a sokan óraközi csínyek kivitelezésekor alkalmazták -, és komoly harcban még véletlenül se vetette volna be. Fiatal ellenfelétől azonban távol állt az efféle fennhéjázás. Sirius kizárólag az utolsó pillanatban létrehozott különleges pajzsnak – meg a remek memóriájának – köszönhette, hogy megúszta viszkető-gennyező dudorok, és látványos összecsuklás nélkül. Utóbbiba kis híján mégis belekóstolhatott, mikor szemtanúja volt, hogy Harry kilő a levegőben, és a dementorok mögött ereszkedik le, emberi alakot öltve.
Joas megerősítette az okklumenciáját, és ezzel egyidőben kisebb forgószelet „uszított” az ellenfelére. Lihegve támaszkodott a falnak. „Szökés a Roxfortból, repülés, dementorok, párbaj… Túl sok egyetlen éjszakára, és hol még a vége!” Azzal rég nem kísérletezett, hogy elcsípje az auror gondolatait. Az elme művészetének terén ugyan messze túlszárnyalta a férfit, de a harcbeli jártassága hagyott némi kívánnivalót maga után. Bűbájok és átkok garmadáját ismerni hasznos volt, de két lelkes és rendkívül szívós, meg egy kissé kótyagos, viszont sokat megélt és haragtól őrjöngő auror ellen, úgy hogy közben ügyelnie kellett Siriusra, és Harryre… „Szent Ég, Harry!” Kétségbeesetten figyelte, ahogy a fiú leszáll a dementorok mögé. „Nem vehetik észre.” Letépte a válláról a köpenyt, a földre hajította, és belekezdett az első használhatónak tűnő átváltoztatásba, ami eszébe jutott. A szövet nyúlós, amorf masszává alakult, majd sebesen „kúszva” indult meg a falhoz szorult férfi felé – Joas és ő párbaj közben a csarnok egyik sarkába keveredtek -, és pillanatok alatt beborította. „A dementorok nem férhetnek hozzá, és engem sem akadályoz többé. Ideális.”
Megfordult, hogy ellenőrizze, hogy boldogul Sirius, és majdnem felkiáltott ijedtében. A férfit bekerítették, és még csak nem is sejtette. Intett a pálcájával, mire az idősebb, Sirius felé settenkedő auror talpa alatt vadul rázkódni kezdett a talaj.
- Expecto Patronum!
Sirius Serpensortiával kígyók tömegét varázsolta az ellenfele köré. Bár az aurort megzavarták a csúszómászók, egyelőre fontosabbnak tartotta az aktuális pajzsok felvonását, így nem ért rá az esetleges marások miatt aggódni. Sirius ujjongva fedezte fel, hogy képes erre a bűbájra is, mert így már tudta, hogy győzheti le a másikat. Elterelésnek elindított még egy kábító és egy taroló-átkot gyors egymásutánban, és míg az auror ezek elhárítása kötötte le, Piroinitót szórt a kígyókra. Az ellenfele – akinek az állatok mostanra a csizmájánál tekeregtek - kapkodva cserélte le a pajzsát egy elemi hatásoktól óvóra, ami azonban semmiféle védelmet nem nyújtott az „alapszintű” varázslatokkal szemben.
Harry patrónusa a harmadik, földön térdelő auror, és a felé lebbenő dementor közé vetette magát, és visszaterelte az árnyakat a körbe, aminek az origóját Harry jelentette. Újra meg újra megidézte a szellemkutyát, és arra utasította, hogy tartsa mellette a dementorokat, olyan közel, hogy azok érezzék a lelkét, az erejét, és ne kívánjanak másik zsákmányt.
„Ezért számolunk.”
Sirius elintézte az utolsó aurort is, majd zakatoló szívvel nézte, ahogy Joas hippogriffje a csuklyás szörnyek közé ront, elriasztva őket a sápadt, reszkető fiútól.
- Hozd Harryt, Sirius! – ordította Joas, miközben azon ügyködött, hogy lebegtető-bűbájjal a második auror testét is bekormányozza az irodába.
A férfi elindult a keresztfia felé, Harry azonban, a szokásosnál nagyobb erőfeszítés árán bár, de ismét bagollyá változott, majd sürgetően huhogva a kijárathoz repült.
- Seprűn megyünk – közölte Joas, a sziklapárkány felé cibálva Siriust. – Ne szakadj le!
- Dehogy – sziszegte a férfi. „Úgyis van pár keresetlen szavam mindkettőtökhöz.”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
