|
12. Úton
2007.10.14. 23:50
Szerző megjegyzése:
Harry és Joas elindulnak az Azkabanba.
12. Úton
A szél a tollaiba kapott, és ha pár röpke pillanatra is, elsodorta a zsibbasztó félelmet, ami minden lélegzetvételnél a tüdejébe mart, a vérével együtt keringett az ereiben, és megfutamodásra bíztatta. „Mintha máris dementorok ólálkodnának körülöttem” – gondolta keserűen. Nem értette, hogy retteghet ennyire, hogy lehet ilyen mérhetetlenül gyáva és önző. „Nem. Egyik se. Joas elmagyarázta. Megfojtana, ha tudná, mi jár megint fejemben.” Ez kicsit jobb kedvre derítette, de nem volt képes elűzni azt a másik alattomosabb, és néhány napja menetrendszerűen előbukkanó érzést.
Olyan volt, mint az éhség. (A tetejében, azzal ellentétben, csillapíthatatlan.) Lappangó, hullámzó, szörnyű. Harry igyekezett megfeledkezni róla, ami általában – órákon, lefekvés előtt, a parkban sétálva – ment is, de amint egyedül maradt, vagy olyan helyzetbe került, hogy lehetősége nyílt eltöprengeni azon, milyen lesz „egyedül”, nem menekülhetett. Makacs érzés volt. Szívós, kiirthatatlan, és éppannyira levakarhatatlan, mint egy szimatot fogott vadászkutya.
„Elvesztem” – konstatálta Harry egyik éjjel. A keserű következtetés abból a - sajnos tagadhatatlan - tényből fakadt, hogy mikor még mellette volt mindaz, aminek a hiánya most valósággal fojtogatta, a szívével már a jövőben – ebben pillanatban - élt.
Korábban – magától értetődően - soha nem volt honvágya, hisz nem lakott egy helyen sem annyi ideig, hogy ragaszkodni kezdjen az ottani tárgyakhoz, környezethez. Aki fontos volt a számára, azt mindig maga mellett tudhatta, vagy legalábbis – Joas esetében – bízhatott abban, hogy nemsokára viszontlátja.
A mostani helyzet nem kínált efféle kapaszkodót, nem mutatott fel semmiféle erőt, szemben a Roxforttal, ami ezer lánccal húzta visszafelé. Nem az iskolát akarta, a tanórákat, az étkezéseket, hanem… Védelem, ott nem férhettek hozzá… „Sirius.” Anthony, Michael, Terry, Thadeus: az utolsó pár napban – még ha rövid szakasza volt is az együtt töltött időnek – jóformán mindent megosztott velük. „Sirius.” Megígérte Ginnynek, hogy lehetőséget ad rá, hogy megállítsa őt… „Sirius.” Epizódok egy normális életből… „Sirius.”
Az utolsó szál is elpattant, és ha ettől nem is érezte jobban magát, már nem viaskodott a visszafordulás kényszerével. „Lezártam. Kész – dorgálta meg magát dühösen. – Feladatom van, és ha nem koncentrálok, tényleg eljátszom az esélyt, hogy valaha még találkozzam velük.”
Thadeus nem imitálta tovább a tanulást, dühös sóhajjal lökte a földre az ölében nyugvó mágiatörténet könyvet. – Nem akarsz elindulni? – pillantott Harryre, aki épp visszatért az ablak melletti őrhelyére. – Csak mert… ez így nagyon pocsék.
A többiek egyetértően hümmögtek és bólogattak.
- Kidobtok? – vonta fel Harry a szemöldökét. – Végül is, egyszerűbb kezelni, mintha marasztalnátok.
- Ne marháskodj! – mordult rá Anthony.
- Sajnálom, de… a búcsúzás olyasmi, amihez nem igazán értek. – Leült az ágyra a másik fiú mellé, és pár percig szótlanul bámulta a cipője orrát. – Nem tudom, hogy alakul majd… Ezért… valamit mindenképpen szeretnék elmondani.
- Igen? – kérdezett rá Terry rövid várakozás után.
- Fel kell készülnöm! – csattant fel.
Thadeus elvigyorodott. – Óh, akkor ez könnyes vallomás lesz.
- Ne ess túlzásba! – hűtötte le Harry. – Akadnak határok, amiket nem lépek át, még a kedvetekért se.
- Még a kedvünkért se… Hízelgő megfogalmazás – bólintott a másik elégedetten.
- És Sirius kedvéért? – kapta fel a fejét Anthony. – Csak hogy betájolhassuk, pontosan hol állunk a skálán – magyarázta.
- Nem akarok arról beszélni, sírnék-e Sirius miatt – szögezte le Harry nyomatékosan. – Ha képtelenek vagytok a normális társalgásra, elfelejthetitek, hogy…
- Kiöntsd nekünk a szíved? – hördült fel Terry „rémülten”. – Merlin ments! Miről mesélnék akkor az unokáimnak?
- Na és Rita Vitrolnak? Hisz nem kell úgy előreszaladni, most is találsz értő közönséget. – Thadeus a haragtól fortyogó Harryhez fordult. – Semmi esetre sem csúsznánk le ilyen megtiszteltetésről – biztosította ál-komolyan. – Hányan is részesültek hasonlóban?
- Szerintem a számuk úgy kettő körül mozog – merengett Terry.
- Nehéz elképzelni Black professzort a vigasztaló szerepében.
Joas, a szimpla Blackből karácsony után avanzsált professzorrá, a Harry iránti tiszteletből.
- És Harryt, mint vigasztaltat – kontrázott Terry.
- Legközelebb szedünk belépőt – morogta az élcelődés tárgya gúnyosan.
- Garantálom, hogy óriási lenne a kereslet.
- De a profitból nekünk is részesülnünk kell, hisz komoly szerepünk volt az ötlet megszületésében.
- Nektek a díszpáholyban biztosítunk helyet…
Anthony éles füttyentése vetett véget a gyümölcsöző tervezgetésnek. – Fogjátok vissza magatokat! Mindannyiotokra vonatkozik. – Harciasan pillantott végig a társaságon. Thadeus lelombozódva húzódott a függöny rejtekébe – hogy onnan vigyorogjon Terryre -, Harry pedig visszatért a bambuláshoz. Anthony megköszörülte a torkát. – Ühm, Harry! Azt hiszem, mondani készültél valamit.
A fiú mocorgott egy kicsit, rendesen összegyűrve Anthony ágytakaróját, és ismét nekiveselkedett, hogy „kiöntse a szívét”. Szigorúan idézőjelben.
- Mikor találkoztunk…
Terry úgy döntött, megkönnyíti a másik számára a beismerést. - Utáltál minket.
Harry a fejét csóválta. – Idegesítettetek. De azon túl… Nekem – másokkal ellentétben – közömbös volt a Roxfort. A világunk központja, a mágia esszenciája, az élő, lüktető történelem… Juhé! Siriusszal gyakran rettenetes helyeken húztuk meg magunkat, de sosem zavart, az egyik éppúgy megfelelt, mint a másik, mert…
- Ő ott volt – fejezte be Thadeus.
- Igen, de ez nem kitalálósdi – rivallt rá Harry –, szóval, ha lennétek szívesek… - Feleannyira se volt fenyegető, mint szerette volna, mert Anthony a játék nevét hallva felkuncogott, és minden önfegyelme ellenére, egyre intenzívebben rázkódott a néma nevetéstől. - Tehát a lényeg – sóhajtott Harry kiábrándultan. – Ma éjjel elmegyek az Azkabanba, és kihozom onnan Siriust. De bárhová kerülök is, ezentúl nem lesz maradéktalanul elég, hogy ő mellettem van… merttihiányoznifogtok.
- A végét nem értettem kristálytisztán – jegyezte meg Thadeus szemtelenül, mire Anthony oldalba vágta.
- Hiányozni fogtok – ismételte Harry készségesen, megkönnyebbült mosollyal. – És ha Rita Vitrol a részletekről faggat, nyugodtan eldicsekedhettek vele, hogy ezt idáig csak egyetlen ember hallotta tőlem.
Az imbolygó, fehér-barna folt alig párszáz méterre lehetett tőle. Egyenletes sebességgel, nyugodtan haladt. „Fegyelmezett, kiszámított, mint minden, ami a becses Minisztérium hatókörébe tartozik.” Harry erőteljes szárnycsapásokkal eredt a prédája nyomába, és könnyedén behozta a hátrányát. Az ujjait begörbítette, és megfeszített karmokkal támadt a kézbesítő-madárra.
***
Pansy a hideg matracon kuporgott, és bár a falak megvédték a kinti, csípős levegőtől, ösztönösen megborzongott, valahányszor a szirttetőn végigszáguldó, dühödt légáramlatok a kunyhóra rontottak.
A markában karcsú üvegcsét szorongatott, ami korábban a neki szánt bájitalt tartalmazta. Alig két kortynyit. Sűrű, szelíd, gyöngyházszínű anyag volt. Égette a száját, fullasztotta, ahogy lecsordult a torkán, apránként kitöltve a bensőjét…
Mióta Black egyedül hagyta, a lassan közelítő álom egyre csábítóbb időtöltésnek tűnt. A vánkosra dőlt, és azt latolgatta, vajon hogyan ébred majd.
- Piton professzor készítette? – Pansy tűnődve forgatta a fiolát, és figyelte, az üveg csiszolása hogyan veri vissza a lámpás bágyadt fényét.
- Természetesen – Joas épp a kesztyűjét igazgatta -, és mikor elmagyaráztam neki, pontosan mire kell, örömmel bocsátotta a rendelkezésemre. Tudod, egyszerűen rajong a Blackekért.
Pansy halványan elmosolyodott. Igazán értékelte, hogy a férfi az ellenszenve és az előtte álló kihívás okozta nyilvánvaló idegessége ellenére, válaszolt az ostoba, átgondolatlan kérdésre, sőt, megkísérelte felvidítani őt.
- Magát különösen utálja. – Igyekezett elodáznia a pillanatot, mikor fel kell hajtania a főzetet. – Ha nem csap le az SVK-tanári posztra, Dumbledore kénytelen lett volna őt megbízni a feladattal.
- Azt hiszem, előbb állt volna ő maga a katedrára, minthogy ilyesmire vetemedjen. – Ellenőrizte a csuklójára erősített pántot, amibe a varázspálcáját csúsztatta. - Vagy vésztartalékként még mindig ott vannak a Rend tagjai. Nem egy magasan képzett auror akad köztük: Mordon, Remus Lupin…
Pansy azonban leragadt a Főnix Rendje említésénél. – Hallott róla? Dumbledore szervezetéről?
- Úgy látszik, halálfaló-körökben szemernyi kétség sincs afelől, hogy ő vezeti azt a csoportot – jegyezte meg a férfi kedélyesen.
Pansy lesütötte a szemét, és dühösen meredt a szúette deszkapadlóra. A másik alternatíva a felháborodott ordítozás lett volna, de azon a meneten aznap estére túlvoltak. „Nem érdemes felhánytorgatni.”
- Hogyne hallottam volna – folytatta közben Joas, aki ha észre is vette a lány haragját, nyilván hasonlóan vélekedett. – Írország azért nem a világ vége… Egyébként pedig, Sirius régen tag volt. Az előbbire visszatérve… Ő mesélt valamit, ami alapján bizton állíthatom, Dumbledore nem engedi, hogy Perselus Pitont bármi – egy áhított, de elátkozott munkát is beleértve – elüldözze a Roxfortból.
- Miért beszél előttem ilyen nyíltan ezekről a dolgokról? – tudakolta Pansy őszinte értetlenséggel.
Joas eloltotta a lámpát, és a neszekből ítélve egy darabig – míg a szeme meg nem szokta a sötétséget – ő se mozdult. - Kénytelenek leszünk megbízni egymásban. Miért ne kezdjem el most kiépíteni ezt a viszonyt?
- Mert kétséges, hogy túléli-e az éjszakát? – találgatott Pansy gúnyosan. – Nézzük csak! Betör Azkabanba, megízleli a dementorok csókját - vagy egyelőre csak beköltözik a kuzinja mellé -, ráadásképp pedig lebuktat egy kémet… Utánozhatatlan bravúr.
Joas jót mulatott a fejtegetésen. - Javíthatatlan optimista vagyok.
- De nem meggondolatlan.
- Nem ismersz elég ideje, hogy ezt megítéld – figyelmeztette Joas, a hangneméből kiindulva vigyorogva. – Nos, szerintem nem fogunk meghalni, és a dementorok is hasztalan próbálnak majd marasztalni. Ha másképp alakulna… Komolyan Voldemort könyörületére vágysz?
- Jaj, professzor! – sóhajtott Pansy színpadiasan. – Erről konzultáljon Harryel! Milliószor átrágtuk magunk a kérdésen. Különben is, nem kéne sietnie?
- Pansy!
A lány rosszkedvűen grimaszolt. – Születés, házak… Most már nem számít. Ezúttal választhatok, és azt hiszem, inkább kérem a Cruciatust a Nagyúr ellenségeként, mint hogy utána még alázatosan köszönetet is kelljen rebegnem érte. Ez elég meggyőző volt?
- Meggyőző, és kissé dagályos. De meg ne sértődj! – Pansy duzzogva fonta össze a karjait. – Harry is gyakran produkál hasonlókat. – A lány erre igazán morcosan nézett rá, de ezt a férfi természetesen nem láthatta. - Tehát, ahogy megbeszéltük: az ellenszer nálam van. Ha mégse jönnénk vissza, a bájital hatása harminchat óra elteltével elmúlik. A Szellemszállás felől könnyedén bejuthatsz a Roxfortba. Keresd meg Dumbledore-t! Nem fontos, Harry, Sirius vagy akár én, mit gondolunk róla, nem fog cserbenhagyni.
- Persze, helyette majd hálálkodik, amiért segítettem Harrynek, kicsúszni a karmai közül.
- Dumbledore nem bosszúálló.
- Ezt fogja mondani akkor is, ha a varázsbíróság elé idézi magát? – érdeklődött Pansy negédesen.
- Hogy ott megjelenhessek, legalábbis túl kell élnem ezt a kalandot – felelte Joas vidáman. – Idd ki a bájitalt!
És ő úgy tett. Idestova fél órája. Maga köré csavarta a szúrós pokrócot, és utoljára még eltöprengett azon, mire szeretne felébredni.
***
Harry időnként lepillantott a lábára kötözött pergamentekercsre. A postási szerepkör nem volt ismeretlen a számára, Sirius ugyanis gyakran küldte el madár-alakban újságot zsákmányolni – tekintve, hogy a tolvaj vagy kukákban kotorászó bagoly esete kevésbé volt feltűnő és emlékezetes, mint a tolvaj szökevényé lett volna -, emellett Joast is több ízben kereste fel animágus-formában. (Mikor a keresztapja már elég, ahogy ő fogalmazott „felnőttnek”tartotta ahhoz, hogy ilyen útra elengedje.) A postabaglyok amúgy is afféle tabunak számítottak, azaz nem voltak kitéve támadás veszélyének. Általában…
- Lépj túl rajta, Harry! – tanácsolta Joas atyáskodó hangon.
A fiú szomorúan nézte a lábainál heverő bagolytetemet.
- Jobb így – folytatta a férfi, mire a másik sebzetten kapta fel a fejét.
- Jobb?! – prüszkölte méltatlankodva.
- Nem hiányzik, hogy a kelleténél előbb a nyakunkra hozza az aurorokat – magyarázta Joas szenvtelenül.
Harry örült, hogy a férfi már elvégezte a szükséges transzformációs bűbájokat, és Anthony apjának az alakjában állt előtte, mivel így könnyebb volt rá haragudnia. – Elkábítottuk és valami időzített varázslattal bezártuk volna…
- Harry!
A fiú az ilyen stílusú megszólítás máskor megnyugtatta, vagy mindenesetre arra ösztökélte, hogy hajlandó legyen elfogadni a csitító szavakat, de Frederick Goldstein baritonján – ellenkezőleg - csak felingerelte.
- Meg lehetett volna oldani máshogyan is – bizonygatta.
- Ezzel pusztán azt éred el, hogy még nagyobb lelkiismeret-furdalásod legyen. Kockáztatnád, hogy ezen bukjon el Sirius kiszabadítása?
- De… egy bagoly – motyogta Harry. - És én is… Tényleg nem érted? – kérdezte kétségbeesetten.
Joas megszorította a vállát. - Értem mit érzel, és azt is, miért, de most ennél fontosabb dolgunk van. Ha ezen túl vagyunk, bánkódhatsz, büntetheted magad önmarcangolással, ami tetszik…
Harry a fejét ingatta. – Mintha bármelyiket is kiélvezhetném, amíg te a közelben vagy.
-… de a dementorok kezébe nem adhatsz újabb fegyvert.
A fiú árnyalatnyi vidámsággal nézett a kutató, sötétkék szempárba. – Felfogtam, Joas. Tényleg.
A tengerparton lezajlott, végső egyeztetést követően tehát Joas seprűn folytatta az útját, Harry pedig tisztességes, hétköznapi, és még véletlenül se fogolyszöktetési szándékkal érkező bagoly képében.
Különös volt, hogy most se a „csapodár” csillagok, se a mindent beszippantó óceán nem akadályozzák a haladásban. Gondolatban búcsút intett hű vezetőjének, a Saint Claire-nek, módosított kicsit a repülés irányán, és a testét dobáló áramlatokat kóstolgatva suhant tovább a börtön felé.
A pajzsokat alig érezte, mind jó ismerősként köszöntötték, és ezúttal az utolsóval se gyűlt meg a baja. Mintha valami nyúlós, puha anyagba gabalyodott volna, ami húzódozva bár, de a pergamen mágikus pecsétje előtt meghunyászkodva, áteresztette.
És ott volt Azkaban. Harry lélegzete elakadt egy pillanatra. Komor, ellenséges, kérlelhetetlen… „Az a fekete száj: csak arra vár, hogy elnyeljen.” Ő pedig készségesen tett eleget a kívánságnak. „Siriusért.”
***
Joas türelmetlenül toporgott a nyirkos „fogadószobában”. A helyiség állott levegőjű, puritán lyuk volt. A bútorzatot egy durván ácsolt fenyőasztal, a fal mellé tolt, szebb napokat megélt, és meglehetősen instabilnak tűnő székek, meg két betegesen pislákoló fáklya alkotta.
Az asztal túloldalán pöffeszkedő férfi lustán pillantott rá. – Ideges, kolléga?
Joas megvetően felhorkant. (Harry elmondásából következtetni tudott valamennyire Frederick Goldstein jellemére, de nagyrészt rögtönöznie kellett.) – Ki ne lenne az? Mellesleg, eszményibb programot is el tudok képzelni, mint itt vesztegetni el az éjszakát.
- Rendben van – bólintott az ügyeletes auror. A kijelentés egyaránt szolgált válaszként Joas kifakadására, és közölte az igazolvány-ellenőrzés eredményét. – A patrónusát, ha kérhetem, Mr. Goldstein! Úgysem léphet be a cellák közé nélküle.
Joas – hála az auror szöszmötölésének – mostanra befolyása alá vonta a beszélgetőtársának és a férfi falat támasztó partnerének elméjét.
- Egy pompás…
Arra koncentrált, hogy kiszorítsa a másik gondolataiból az imént olvasott fajnevet, és egy újat „tuszkoljon” a helyére. A célpontja arcán zavar suhant át, de mikor megszólalt a hangja vidám és határozott maradt: – Egy pompás hippogriffet lesz szerencsénk megcsodálni, Kurt.
Joas biccentett köszönetül a megelőlegezett bókért, és előreszegezte a pálcáját. - Expecto Patronum!
A lény még ebben az anyagtalan, illékony formában is fenséges volt, büszkén felszegett fejével, vad tekintetével, és a védőszellemek tiszta, ezüstös ragyogásával. A dicséretet mindenképp kiérdemelte. (Kurt tátva maradt szája erről tanúskodott.)
- Ahogy elnézem, nincs mitől tartania, Mr. Goldstein – jegyezte meg az asztalnál ülő auror, kivillantva sárgás fogait. – Kurt, kísérd el az urat! 313-as cella. Sirius Black.
A fiatalabb – Joas arra tippelt, még újonc lehet („Kellemes helyre küldték tapasztalatot gyűjteni.”) – kedvetlenül hívta elő a pálcájából a lelkét óvó állatot – „Rágcsálóféle. Talán… pocok?” -, és az ajtó felé intett, jelezve, hogy indulhatnak.
- Mit gondol?
Joas megtorpant.
- Megszavazzák neki a dementorcsókot?
Megfordult, és igyekezett a tőle – illetve Frederick Goldsteintől – telő legundorodóbb arcot vágni. – Ha van igazság a földön, igen.
Az auror elégedetten bólintott, és útjára engedte.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
