Luthien Lovemagic Oldala

Nem kellett sokáig keresnie a hang forrását: Pansy szaladt felé, nevetve, a hidegtõl és a mozgástól kipirult arccal. A lány a nyaka köré fonta a karjait, és megcsókolta. Harry mogorván bontakozott ki az ölelésbõl, és - nem épp gyengéden - arrébb vonszolta Pansyt.

11. fejezet: A felesleges harmadik

- HARRY!

Nem kellett sokáig keresnie a hang forrását: Pansy szaladt felé, nevetve, a hidegtõl és a mozgástól kipirult arccal. A lány a nyaka köré fonta a karjait, és megcsókolta. Harry mogorván bontakozott ki az ölelésbõl, és - nem épp gyengéden - arrébb vonszolta Pansyt.

- Néha… csak elvétve – nézett fel rá a lány bosszúsan -, viselkedhetnél kicsit emberibben.

Harry, aki épp a hálóteremben történteket elemezgette; szórakozottan bólintott, bár valójában alig jutott el hozzá Pansy szemrehányása. - Milyen volt a karácsonyod? – kérdezte színtelen hangon, miközben ádáz tekintettel, a köpenyét tisztogatva kereste azt a megátalkodott diákot, aki eltalálta õt egy kósza hógolyóval.

Pansy a sapkáját igazgatta. – Szokványos – rántotta meg a vállát. – Leszámítva, hogy apám az ünnepi vacsora fogásai között megkísérelte legilimenciával megszerezni az emlékeimet.

Harry nem latolgatta tovább, a vigyorgó Thadeus és Terry közül ki lehetett a bûnös, hanem Pansyre meredt. – Hogy?

- Ugyan. Szerintem tökéletes a hallásod, szívem – suttogta Pansy incselkedve, aztán felszisszent, mikor Harry ingerülten megragadta a karját, és közelebb rántotta magához.

A fiú a szeme sarkából észrevette, hogy az addig bolondozó társaság õket vizslatja, ezért az elvárásoknak megfelelõen fejezte be a mozdulatot. Pansy hamar megszakította a csókot, de ellépni nem tudott a másiktól.

- Ez nem tréfa – szûrte Harry a fogai közt. – Alkalmaztál okklumenciát?

- Persze – grimaszolt Pansy sértõdötten. – És képzeld – büszke, lelkes mosoly terült szét az arcán -, sikerült! Nem csak úgy, mint általában, ellened. Higgadt maradtam, nem arra koncentráltam, hogy kirekesszem, hanem más gondolatokat küldtem neki – részletezte izgatottan. – Annyira dühített, hogy soha nem mondtad el világosabban, mit kell csinálnom, de most ráéreztem, azt hiszem, és…

- Pansy! – Harry a homlokát dörzsölgette; az agya már azon járt, hogyan értesítse Joast az új fejleményekrõl. – Felfogtad egyáltalán, mit jelent ez?

- Hogyne – vágott vissza a lány ridegen. – Majdnem két hetem volt ezen rágódni, de arra jutottam, csak próbára tett. Rutinellenõrzés. – Felnézett Harryre, és a szeme haragosan összeszûkült. – Miért nem azt vetted fel, amit tõlem kaptál?

A fiú elõször bambán pislogott, aztán a szél, ami az arcába csapta a puha, ezüst-kék sálat, segítette a váltásban. – Nem fogok mardekáros holmiban flangálni – jelentette ki felhúzott orral.

- Hiú.

- Hûséges és önérzetes.

- Kezeld úgy, mint egy hétköznapi ruhadarabot, amit történetesen zöld és ezüst csíkok díszítenek – ajánlotta a lány.

Harry a fejét ingatta. - A Roxfort falai mögött nem létezik semleges szín és minta.

- Túlzol. – Pansy elõhúzta a pálcáját, és aljas mosollyal ajándékozta meg a fiút. – Várj, átváltoztatom!

Alig ejtette ki a száján a bûbáj elsõ szótagját, mikor valami jeges, éles tárgy vágódott az arcának.

- Bocs, Pansy! – rikkantotta Thadeus.

A lány bõre vöröslött az ütéstõl. – Megkeserülöd – ordította, és féltucat fagyos gömböt indított útnak a röhögõ csoport felé. – Ne csak ácsorogj! – szólt rá Harryre. – Kötelességed megvédeni.

- Úgy van, haver! – értett egyet buzgón Terry. – Rajta!

Harry sóhajtott, és gondolatban a saját nevetséges viselkedésén szánakozva, belevetette magát a játékba.

***

Harry és Joas némán ültek, egymással szemben, és mindkettejük arca feszült koncentrációt tükrözött. Joas javasolta, hogy legilimenciát használjanak, mondván, ez a legmegfelelõbb módszer arra, hogy átadja Harrynek a szükséges információkat. („Ha csak nem akarunk Dumbledore merengõjére fanyalodni.”)

Ráérõsen szemlélte a viskó környékét. A partszakasz, ahová érkezett, magasan a víz fölé emelkedett. A hó csak foltokban maradt meg, a csizmája alatt barna, fagyott fûcsomók ropogtak. A csupasz sziklák, és a ragyogóan kék, decemberi égbolt a fagy emlékét hordozták.

- Nem olyan szörnyû, mint amilyennek látszik. – A hang mintha fényévnyi távolságból szólt volna.

- Csak legyen fedél a fejünk felett.

- Régen világítótorony állt ott – mesélte Joas. – Azóta lebontották, de a hozzá csatlakozó ház megmaradt. A helyiek szerint az öregnek, aki benne lakott, rögeszméje volt, hogy fenn a „szirten” halhasson meg. Állítólag a végrendeletében meghagyta, hogy a kertben földeljék el, és „eszükbe ne jusson becipelni a köztemetõbe a temérdek semmirekellõ tökfilkó közé”.

- Kedves – fintorodott el Harry. - Nem látok kertet – jegyezte meg, ahogy gondolatban „körbesétálta” a leendõ rejtekhelyüket.

- Miután a férfi megözvegyült senki nem gondozta, a növényeket madarak és kártevõk pusztították el, a kerítés elrohadt…

- Alaposan körülszaglásztál – mondta Harry elismerõen.

- Valamivel nekem is le kellett kötnöm magam – mosolyodott el Joas. – Figyelj! Mutatom az utat.

Elõször bejárták a szirt környékét, hogy Harry a tenger felõl közelítve is felismerje – ha netán õ és Joas elszakadnának egymástól -, aztán erdõk, országutak, falvak felett repültek el. A fiú mindenütt kirívó, feltûnõ pontokat keresett a jellegtelen tájon, amik késõbb majd megadhatják az irányt. Templomtorony, egy háztetõ - ízléstelenül élénk színû -, híd…

- Odatalálsz? – kérdezte Joas, miközben visszahúzódva Harry elméjébõl, megszakította a kapcsolatot.

Harry magabiztosan vigyorgott rá. – Akármikor.

Joas arckifejezése – ami addig hûen tükrözte a fiú izgatottságát és bizakodását – elkomorult. – Meg kell beszélnünk valami fontosat.

- Nincs ínyemre ez a hangnem – rótta meg Harry játékosan. – De tényleg. Ilyenkor elég ijesztõ vagy. Már sejtem, mit érezhetnek a többiek az órákon…

Joas felállt, és az ablakhoz sétált. Harry egyre jobban utálta az efféle szituációkat. Valahányszor valaki a parkot bámulva akart vele „csevegni”, annak mindig borzasztó vége lett: veszekedés, lebukás… Nem akart Joasszal vitázni, soha nem kísérletezett vele, és nem ezt tartotta a megfelelõ pillanatnak, hogy tesztelje az ez irányú képességeit.

- Tetszeni fog? – érdeklõdött a legrosszabbra számítva.

- Aligha. – Joas a falnak támaszkodott, és tûnõdve ráncolta a szemöldökét. – Mi a véleményed Pansyrõl?

Harry eltátotta a száját, és megrökönyödve bámult a férfira. – Hogy?!

- Pansy. Mit gondolsz róla? – ismételte Joas higgadtan.

Harry hiába törte a fejét, elképzelése se volt, a másik vajon mire akar kilyukadni. „A párválasztásról szeretne velem társalogni? Miért épp most? És egyáltalán minek?”

- Az információi hasznunkra voltak és – nyilván – lesznek. Nélküle sokkal több idõbe telt volna megtervezni Sirius szöktetését, és…

- Harry – szakította félbe Joas, aztán magához hívta a székét, és leült a fiú mellé -, én nem erre céloztam.

- Nem értelek.

- Tisztában vagyok vele, mennyit köszönhetünk Pansynek. De… milyennek találod õt? Ha nem most hozakodik elõ ezzel, Harry a kifejezetten vicces szituációk közé sorolja a beszélgetés ezen szakaszát, de a dolog ezúttal inkább felhergelte.

- Nem vagyok szerelmes Pansybe – közölte morcosan. – Még csak nem is vonzódom hozzá. – Ez nem volt teljesen igaz, de Harry úgy vélekedett, az árnyalatok csak felesleges bonyodalmat okoznának. – Tehát, nem hiszem, hogy bármi jelentõsége lenne…

- Stop! – Joas a fejét csóválta, és õ, Harryvel ellentétben, remekül mulatott, amit nem átallott ki is mutatni. – Mindössze arra vagyok kíváncsi – magyarázta a nevetõizmai féken tartásával küszködve -, szerinted megbízható-e? Természetesen, amennyire egy halálfaló, aranyvérû eszmékre tanított lánya az lehet.

Harry lejjebb csúszott a széken. – Nem adott ki minket… Bár lehet, hogy kizárólag a félelem miatt… Fogalmam sincs – vallotta be. – Soha nem bíznék rá olyan horderejû titkot, mint az animágiabeli jártasságom, és ha rajtam múlik, ha lett volna esélyem valahogy megakadályozni, rólad sem szerezhetett volna tudomást. – Hirtelen kihúzta magát, és homlokráncolva kérdezte: - Van valami különösebb oka, hogy errõl faggatsz?

Joas feszengve bólintott. Érdekes jelenség volt. Az õ esetében annak az elvéthetetlen jele, hogy fokozottan aggasztó újságot készül közölni. Olyasmit, amire nem tud megoldással szolgálni.

- Pansyt legilimenciával támadták – foglalta össze Joas Harry korábbi beszámolóját. – Vagy gyanítják, hogy visszatartja az információkat, vagy, ami valószínûbb, nem bíznak eléggé az ítélõképességében, és az összes apró morzsára igényt tartanak. A lényeg, hogy az eltûnésed után, minden követ megmozgatnak majd, hogy Voldemort elé cipeljék, ellene pedig… - Befejezetlenül hagyta a mondatot.

- Megölik – suttogta Harry komoran.

Joas a varázspálcáját pörgette az ujjai közt, és nem nézett Harryre. - Az a bagázs nem ilyen könyörületes. Meg fogják kínozni. Összetörik, a testét és az elméjét. Láttad, mi történt Pettigrew-val. És az csak ízelítõ ahhoz viszonyítva, amit Pansy kap majd egy ilyen nyílt árulásért.

- Azt próbálod elérni, hogy bûntudatom legyen?

- Azt próbálom elérni, hogy könnyebben elfogadd a javaslatom.

- Nevezetesen, hogy… - noszogatta Harry.

- Velünk jöhet.

- Nem!

- Fel kell ajánlanunk neki.

- Nem.

- Tartozunk neki, nem tehetjük ki a szülei és Voldemort dühének.

- NEM!

- Harry!

- Ez õrültség. – Felugrott, és hátat fordított Joasnak. A vállai remegtek az indulattól. – Csoda, ha mi hárman túléljük, hogyan várhatod el, hogy mellette még õt is pesztráljuk?

- Ennél talán kicsivel jobban bízhatnál bennem – felelte Joas csendesen. Harry dacos hallgatásba burkolózott. – Azkaban után csatlakozna hozzánk. A részleteket késõbb elmondom – szögezte le sietve, mikor a Harry légzésében beálló szünet jelezte, hogy közbe akar szólni. – Aztán, igen – sóhajtott -, tényleg vigyáznunk kell rá. Akkora terhet jelentene? Pansy nem elveszett lány – jegyezte meg óvatosan.

Harry elmosolyodott. – Nem. És a roxforti tananyag összes átkát bemutatná rajtam, ha valaha ilyet állítanék.

- Elhiszed, hogy nem hoznék felelõtlen döntést, és nem kockáztatnám se a te biztonságodat, se Siriusét?

- Mindkettõ elég viszonylagos – morogta Harry gúnyosan. - Kérjek bocsánatot? – kérdezte, a válla felett Joasra sandítva.

- Ne. – Felállt, és megkerülte a fiút, hogy a szemébe nézhessen. – Inkább, válaszolj! Beszélhetek, Miss Parkinsonnal?

- Milyen hivatalosak lettünk – vigyorgott rá Harry. – Legyen.

Joas megkönnyebbülten bólintott, majd nosztalgikus pillantással simította végig a legközelebbi pad frissen összekarcolt lapját. – Hát… Ennyi volt.

- Elérzékenyültél? – tudakolta Harry szemtelenül.

A férfi határozottan megrázta a fejét. – Dehogy. Ha neked rémes volt itt, barátokkal…

- Kémek, de egész elviselhetõek.

-… barátnõvel – kacsintott rá Joas, mire Harry felhorkant -, mit szóljak én?

- Panaszkodsz? – A fiú mosolya nem tûnt el, de üressé vált, és a hangjában tisztán érzõdött az önvád.

- Ugyan. Különleges élmény volt. Egyébként is, a felbukkanásotok óta, nos, fogalmazzunk úgy, benne volt a pakliban, hogy ilyesmibe keveredek.

Harry szégyenkezve sütötte le a szemét. Joas mindig – a találkozásuk percétõl – a veszélyekkel nem törõdve, tengernyi idõt és energiát áldozott arra, hogy rejtegesse és támogassa Siriust és õt. Mint régebben mondta, az egyetlen olyan rokonát – valamint annak védencét -, aki nem beképzelt – vagy legalábbis nem a „boruljatok térdre nemes vérem elõtt” értelemben -, akinek a jelenléte nem végletesen irritáló, és akitõl nem kell szüntelenül a bátyja gyalázását hallgatnia. Emellett Joas minden körülmények közt a helyzethez illõen viselkedett. Ellenben õ…

- Gyerekes vagyok.

- Nem, csak zaklatott.

- Ne mentegess! – csattant fel Harry.

- Rendben.

- Szóval?

- Gyerekes vagy – egyezett bele Joas nagylelkûen. – De ha így vezeted le a feszültséget – tette hozzá rövid hallgatás után -, áldásom rá.

***

- Egy picikét megszállott vagy, nem? – mormolta Michael, Ginny vállára hajtva a fejét. – Hagyd õket lélegzethez jutni! Mit gondolsz, milyen emlékeik lesznek a Roxfortról, ha minden csíny-kísérletüket meghiúsítod?

Ginny szigorú arccal tolta el magától a fiút. – A kicsiket nem piszkálom.

Michael nem is miattuk aggódott. Küldetése volt – meg kell hagyni, hogy felettébb vonzó és kellemes feladat -, és mindenképpen jól akarta végezni.

- Ne engedd, hogy Ginny a térképet figyelje! – ismételte Harry vagy századszorra. Rettentõen idegesítõ volt.

- Jól van, felfogtam – vágta rá Michael türelmetlenül és a kelleténél kicsivel hangosabban. A kandalló elõtt sakkozó elsõévesek kíváncsian pillantottak feléjük.

- Persze, csak… - kezdte a másik feszengve. – Még meggondolhatod magad.

- Szokatlanul kedves és nagyvonalú vagy – somolygott Michael.

- Ki akarom szabadítani Siriust – suttogta Harry, az eddiginél is halkabban. Michaelnek közelebb kellett hajolnia, hogy megértse. – Ez egyedül az én dolgom, na és Joasé, de az most mindegy. Te meg a többiek elfogadtátok a döntésemet, és hallgatást ígértetek, viszont… - Sóhajtott. – Nem kérhetem, hogy miattam magadra haragítsd Ginnyt.

Michael kedélyesen vállon veregette. – Megható, hogy ennyire a szíveden viseled a boldogságomat. Nyugi, Ginny meg fogja érteni. – Igyekezett a valóságosnál több meggyõzõdést csempészni a hangjába.

- Nem versz át – csóválta a fejét a másik komoran. - Félsz, hogy…

Michael elvigyorodott, bár a gesztus komoly erõfeszítésébe került. – Fogd be, Harry!

Ginny elszántan kutatott Warren Eagby után. A fiú sportot ûzött abból, hogy a prefektus éberségét kijátszva lelopóddzon Roxmortsba, és az akciót, a hagyományt erõsítendõ, mindig a hónap második szerdájára (vagyis a mai napra) idõzítette.

Michael végigsimított Ginny arcán, és megérintve az állát, maga felé fordította. – Bár izgalmas kémkedni veled, azt reméltem, nem azért hívsz, hogy egy ezeréves pergament bámuljunk órákon át.

Ginny elgondolkodva biggyesztette az ajkát. – Nem hiszem, hogy olyan régi lenne.

„Persze, hogy nem. Harry apja készítette a haverjaival, úgy huszonkét éve.”

- De igazad van – folytatta a lány. – Azért vagy itt, hogy feldobd az õrjáratot, és nem azért, hogy akadjon, akit untathatok – mondta vidáman. – Mellesleg, hadd frissítsem fel a memóriádat! Te célozgattál rá, már három napja, hogy örömmel elkísérnél, én pusztán rábólintottam – vonta fel a szemöldökét kihívóan.

Michael elhátrált tõle, és tettetett döbbenettel kapott a szívéhez. – Értsem úgy, hogy számodra közömbös, melletted vagyok-e vagy sem?

- Értsd, ahogy akarod.

A fiú összefonta a karját, ezzel is kifejezve, micsoda megbocsáthatatlan sérelem érte. – Rendben. Nos, akkor én… visszamegyek a klubhelyiségbe. Isten ments, hogy a jelenlétemmel terheljelek.

Sarkon fordult, de alig tett egy lépést, mikor Ginny odaugrott hozzá, és visszarántotta. – Nem mész sehova – közölte ellentmondást nem tûrõen. (Az anyjától tanulta, hogy kell ezt a három szót a lehetõ legnyomatékosabban kiejteni.)

- Ugyan ki akadályozhatna meg benne? – érdeklõdött a fiú félvállról. Ginny kedélyes-gúnyos tekintettel nézett rá. – Párbajozni akarsz?

- Á, neeem! – válaszolta a lány gonosz vigyorral. – Nem szívesen juttatnálak a gyengélkedõre, hisz annak megint csak az a következménye, hogy egyedül maradok. Helyette inkább…

Michael szinte gépiesen viszonozta a csókot. „És ha mégis tévedtem? – futott át az agyán. - Ha szakít velem, mikor rájön, hogy segítettem Harrynek meglógni. De a barátságért…” Aljas, kötekedõ hangocska felelt rá: „Miféle barátság? Majdnem megölt, vagy már elfelejtetted? Mikor is volt? Talán két hónapja? És itt ez a lány. Évek óta utána vágyakoztál. Õ veled lesz ezek után is – persze, ha nem szúrod el -, na de Potter? A nagyvilágban kódorog majd, ki tudja merre. Valószínûleg soha többé nem látod, esetleg a Próféta címlapján, mikor arról tudósítanak, hogy megkapta a dementorcsókot. Mire lenne jó ekkora áldozatot hozni érte? Miféle hálát vár…”

„Kuss! – Michaelnek elege lett az értelmetlen tépelõdésbõl. – Ígértem valamit, és nem szegem meg a szavam. Különben is bíznom kell abban, hogy Ginny…”

A lány elhúzódott tõle. - Min jár az eszed?

Michael zavartan hajtotta le a fejét.

- Mi köt le annyira – kérdezte Ginny, ezúttal erélyesebben -, hogy még egy ilyen helyzetben se bírsz csak velem foglalkozni?

- Rád gondoltam.

A lány felháborodottan, csípõre tett kézzel meredt rá. (Ezt ugyancsak Mrs. Weasleytõl leste el, és tapasztalatból tudta, milyen hatásos: nem akadt olyan „gazember”, aki titokban tarthatta volna a vétkét egy ilyen tekintet súlya alatt.) - Azért nem tudsz tisztességesen megcsókolni, mert közben rám gondolsz? Hol ebben a logika?

A fiú válaszra nyitotta a száját, aztán felötlött benne, hogy a „rettegek attól, hogy ehhez holnap már nem lesz jogom” túl érzelgõs érv lenne. – Jóvá teszem – mondta kitérõen, és ezúttal – mielõtt a lány tiltakozhatott volna - õ csókolta meg Ginnyt.

***

Furcsa volt az egész. Már maga a tény, hogy Black ilyen lehetetlen idõpontra helyezte a büntetõmunkáját… Ráadásul, mikor ajtót nyitott neki – nem valamelyik tanterembe hívta, hanem az irodájába -, nem tûnt se ingerültnek, se mogorvának. Holott, általában egy tajtékzó hippogriffel mutatott feltûnõ hasonlóságot. Mindent összevetve, Pansy mélységes gyanakvással lépett át a küszöbön.

Joas egy szurcsókot is szívesebben engedett volna a szobájába. (Személyesen ugyan nem találkozott egy ilyen lénnyel se, de Harry - meg egy kis legilimencia – révén, az igaznak ható és légbõl kapott vagy jócskán elferdített pletykák hozzá is eljutottak.) Nem kedvelte Pansyt, de ahogy Harrynek is mondta, tartoztak neki. Átkos egyesség volt, azonban kétségkívül szükséges, és most eljött a törlesztés ideje. Csak álltatták magukat azzal, hogy az okklumencia-oktatás kellõ fizetség. (Esetleg ha Harry alaposabb munkát végezhetett volna, és Pansy született tehetség, valamint ha a rendelkezésükre áll még vagy két-három év…) Hisz halálfaló-körökben örökérvényû szabály volt, a „Ne bízz senkiben, különösen, ha ez, a szóban forgó személyt, a társadalmi normák szerint, a rokoni kötelékbõl adódóan megilletné.”

Pansy méltóságteljesen ereszkedett a felkínált székre. Harrytõl se számított könnyes búcsúra, még – az amúgy kiérdemelt – hálálkodásra se. Másfelõl, kicsi volt a valószínsége, hogy Black ilyesmire készülne. Helyette inkább várhatott tõle fenyegetõzést, memória-törlést… „Csupa szívderítõ kilátás.”

Joas ellenõrizte a lány alkalmaz-e okklumenciát. A mentális védelem a teljes koncentráció hiánya miatt, hézagos volt, de amint Pansy megérezte az idegen jelenlétet, megerõsítette a mágikus falat. Joas elégedettséggel nyugtázta az eredményt.

- Játszunk nyílt lapokkal! – javasolta.

Pansy színpadias kis kuncogást hallatott. - Ó, a mardekárosok azt inkább elkerülik. Tudja, nem erõsségünk.

Joas komolyan bólogatott. - Elõnyösebb, ha maguk fedhetik fel az ellenfél támadható pontjait.

Pansy szemei ravasz fénnyel csillogtak. - Nocsak, professzor! Ha nem tudnék a Harryvel közös kis titkáról, meglepne, mennyire erõteljes Önben a mardekáros hajlam.

Joas finoman elmosolyodott. – Olykor kifejezetten zavaró, hogy a Roxfortban mindenki – néha még Dumbledore is – házakban gondolkozik.

- Nálunk ez meghatározó. – Megrántotta a vállát. - Nem kizárólag az iskolában. Ez tanúsítvány, jellemrajz, egyes családokban tradíció.

A férfi elõbbre csúszott a székén, és az asztal felett közelebb hajolt Pansyhez. - Azt hiszi, meg lehet ítélni az embert pusztán az alapján, egy vén fejfedõ szerint, melyik tulajdonság domináns benne?

A lány állta a másik kutató tekintetét. - Tudom, mit akar hallani, professzor – mondta csendesen. - Akadnak hollóhátas, griffendéles, sõt hugrabugos halálfalók is; és ismerek olyan egykori mardekárost, aki elszántan harcol a Sötét Nagyúr ellen. Bonyolultabb lények vagyunk bátorság, nyájasság, tudásszomj és ravaszság keverékénél. Felnövünk, tanulunk, milliónyi tapasztalat ér, és ez játssza az igazán fontos szerepet a döntéseinkben. Más-más közegbe születünk, ami eleve szûkíti a választható utak körét.

- Ezzel nem értek egyet.

- Mindenesetre akadályt jelent – engedett Pansy. – És a beosztás elvégzi a munka hátralévõ részét. Talán úgy érzi, a maguk rendszere, abban az ír iskolában, igazságosabb?

- Bármi jobb, mint ilyen idõkben megosztani a varázslótársadalmat.

- Veszélyes kijelentés.

- Nyilván nem a diktatúrára céloztam – közölte Joas enyhe ingerültséggel.

- Rettentõen feszült – csóválta a fejét Pansy rosszallóan. – Errõl – utalt vissza az eredeti témára – különben sem a Süveg tehet, hanem a történelmünk. Mardekár nézetei, a megkülönböztetés, a háborúk… Az Alapítók, sõt, az õ õseik kezdték.

- És a hagyatékuk máig szimbolizálja.

- Komolyan azért hívott ide – hadd jegyezzem meg, tökéletesen alaptalanul, de ezt már megszokhattuk… -, hogy filozófiai kérdéseket boncolgassunk? Arra számítottam, hogy Azkabanról faggat majd, ellenõriz, Megszeghetetlen Esküt kér… - A varázslat nevét már csak suttogta.

- Szándékomban áll, ha nem a másik felkínált lehetõséget választja.

- Beszéljen világosan! – Pansy reszketett az idegességtõl. Joas félreértette a lány reakcióját, és felszította a kandalló addig épp csak pislákoló tüzét.

- Harry és én ma éjjel elmegyünk innen – jelentette be nemes egyszerûséggel.

Pansy elhûlve meredt rá. – Ilyen hirtelen? – motyogta.

- Ez egyáltalán nem…

- Hogyne – fakadt ki a lány keserûen. – Kezdetektõl erre készültek, de Harry természetesen nem kötötte az orromra. Nem is várhattam el. – Az utolsó szavakat már állva mondta.

- Ülj vissza! – Joasnak fel se tûnt, hogy tegezésre váltott.

- Eszemben sincs – vágott vissza Pansy tajtékozva. - Megtiltaná, hogy dühöngjek? Jogom van hozzá.

Joas vonásai kisimultak. – Nem egészen, hisz rájöhettél, hogy nem malmozunk itt év végéig. – Piramist formázva támasztotta össze az ujjait. – Tudnod kellett, hogy ez elõbb-utóbb bekövetkezik.

Pansy visszaroskadt a székre. – Persze, hogy tudtam – felelte megsemmisülten. – Csak… nem is értem, miben reménykedtem. – Szóval… - Nagyot nyelt. – Elszöknek innen. Nagyszerû. Betörnek az Azkabanba… - Gyorsan, zihálva beszélt, a sírás ellen harcolva. – Kiszabadítják Sirius Blacket, a meghurcolt bûnbakot. Milyen… hõsies. Griffendéles. De van esetleg javaslata arra, én mihez kezdjek? – Mielõtt Joas megszólalhatott volna, Pansy folytatta a felindult monológot: - Kétlem. De miért is törõdött volna ezzel, hisz Black meg a megmentésére szervezett, példátlan, történelmi léptékû akciójuk ezerszer fontosabb. Mondja csak! Elfogadható magatartás átgázolni mindenkin, három ember lelki békéje érdekében?

- Ha ez vigasztal, egyikünknek se hoz békét, ami Azkaban után jön – jelentette ki Joas higgadtan.

- Nem! Nem vigasztal – kiabálta Pansy dacosan.

- Nézd! – sóhajtott a férfi. Kimerültnek tûnt. – A karácsonyi események figyelmeztettek rá, mekkora veszélynek tettünk ki, azzal a kikényszerített egyességgel. Úgy gondolom… a leghelyesebb az lenne, ha magunkkal vinnénk – bökte ki egy szuszra.

- Ez is a zseniális terveik része volt? – fröcsögte Pansy.

- Mostanáig nem. - Mély levegõt vett. – Amikor… üzletet kötöttél Harryvel, egyértelmûvé vált, hogy a roxforti idõszakot sokkal bonyolultabb lesz lezárni, mint elõször gondoltam. Azonban hónapokig nem foglalkoztam azzal, Voldemort kíváncsiságát kielégíti-e az, amit rajtad keresztül tud meg Harryrõl. Hiba volt, és…

- Ó, megható vallomás – szakította félbe Pansy, aki már meg se próbálta visszatartani a szemeit égetõ könnyeket. - Világos! Áldozzuk csak fel azt a nyomorult mardekárost, hisz nem több mint egy hitszegõ halálfaló-ivadék. Szegény, ostoba kislány…

- Elég! – csattant fel Joas, aztán kitört belõle a nevetés. Pansy meglepetten pislogott, és leengedte a kezeit – beszéd közben hevesen gesztikulált. – Rémes vagy. Azt próbálom elmagyarázni, hogy nem fogunk sorsodra hagyni. Ha csak nem ragaszkodsz hozzá, hogy egyedül nézhess szembe a következményekkel…

Pansy fújtatott, mint egy dühös macska.

- Engeded végre, hogy elmondjam, mit találtam ki?

***

Ginny a takaró alatt kuporgott, és a pálcáját végigfuttatva a megkopott pergamen felett, egymás után vizsgálta a Roxfort folyosóit. A klubhelyiségben néhány – még pont formában is – izgatottan remegõ negyedéves ücsörgött körben, a kandalló elõtt. Burke, Liam, Robbins, Cutler, Johns… Elsõsként is feltûnõen izgágák voltak, és késõbb Ginnynek, prefektusként számtalanszor meggyûlt velük a baja. Egy hugrabugos évfolyamtársa, nyomában az öccsével – „az eminens kis hollóhátas!” – a Púpos Banya szobra felé osont. „Ron és Hermione az elõbb alig két saroknyira voltak tõlük.” Most pedig… „Így ki fogja ellenõrizni a rendbontókat?” – csóválta a fejét Ginny, mire a takaró alaposan összeborzolta a haját.

A tekintete továbbsiklott. „A többi emelet… tiszta.” A hetedéves mardekárosok afféle kupaktanácsot tarthattak, a pozíciójukból ítélve. Parkinson hiányzott… Ginny gyanakodva pillantott a lányok hálótermét jelölõ alakzatra. Bulstrode, Greengrass, Corell, Jisar… A szoba ötödik lakója sehol.

„Lehetetlen, hogy még ilyenkor is büntetõmunkán legyen.” Black irodája üres volt – „természetesen” -, a hozzá csatlakozó kisebb helyiség úgyszintén – „fura, merre járhat?” -, ami tovább fokozta Ginny rossz érzését.

- Quarit Pansy Parkinson! – suttogta el a saját kidolgozású varázsigét. A térkép „pacái” sorra villantak fel, élénkvörös ragyogással. A teszt másodpercek alatt befejezõdött, és minden jelzés felvette a tinta eredeti, fekete színét.

Ginny magában átkozódva hadarta el újra a bûbájt, megváltoztatott célponttal. - Quarit Joas Black!

Végigpásztázta az összes szintet, ismét eredmény nélkül. Ginny egyre szaporábban vette a levegõt, és igyekezett leküzdeni a jeges, bénító rettegést. „Megígérem, hogy elõtte mindent elmagyarázok, és lehetõséget adok, hogy visszatarts.” Dobogó szívvel mondta ki harmadszorra is a szavakat: - Quarit Harry Potter!

„Talán a Tiltott Rengetegbe mentek, vagy Roxmortsba, vagy…” Még épp tanúja lehetett, ahogy egy sebesen mozgó pötty eléri a birtok mágikus határát.