Luthien Lovemagic Oldala

Szerző megjegyzése: Anthony szülei mesélnek, és kissé elragadtatják magukat, Harry pedig tesz egy rövidke - de megrázó - kirándulást Susana Goldstein emlékeiben.

10. fejezet: Karácsony Anthonynál

- Jelentést írsz Dumledore-nak? – Harry az asztalra könyökölt, és érdeklődve tanulmányozta a pergament, amire a szorgalmasan körmölő Anthony legalább tíz perce rótta a gyöngybetűs sorokat.

- Hogyne – pillantott fel a másik fiú grimaszolva. – Rengeteg, borzasztóan fontos információt kell vele megosztanom. „Mélyen tisztelt, Igazgató Úr! Harry ki nem állhatja csokis palacsintát…” Úgy vélem, ez az ismeret elengedhetetlen ahhoz, hogy továbbra is ellenőrzést gyakorolhasson feletted.

Harry kihúzta az Anthonyéval szomszédos széket, és lehuppant rá. – Ki tudja? Az öreg talán ezt is felhasználja, hogy a markában tartson…

Anthony visszarakta a pennát a tintásüvegbe, aztán eltartotta magától a kész levelet, és kritikus szemmel vizsgálgatta. – Ez azért fura. A keresztapád mindenféle szeméttel traktált…

- Kizárólag az első egy-két évben – tiltakozott Harry. – Aztán talált egy szakácskönyvet…

- Egy buszmegállóban – fejezte be Anthony. - Mondtad. Izgalmas sztori.

Az előzményeket jelentő, auroros-üldözős részeket beleszőve valóban az volt. Harry és Sirius az idő tájt Dél-Németországban bujkáltak. Sirius gyakran idézte fel vágyakozva azokat a hónapokat. Mikor erről mesélt, soha nem mulasztott el beleszőni egy keserű kommentárt arról, hogy akkoriban majdnem normális életük volt. Harry alig emlékezett rá. Ha erősen koncentrált, fel tudta idézni a napsütötte mezők illatát, ami minden reggel ébresztette, vagy az eldugott, hegyvidéki városka pezsgő hangulatát… Meg persze Sirius lihegését, ahogy vitte egyre távolabb a lerombolt kunyhótól, a körülöttük becsapódó, színes átokcsóvákat…

- Az ember azt hinné egyáltalán nem vagy finnyás – összegezte Anthony.

- Mert nem is vagyok – védekezett Harry sértetten. - Csak azt az émelyítően édes vackot nem veszi be a gyomrom… Biztos, hogy az étkezési szokásaimról akarsz társalogni?

- Van olyan jó téma, mint bármely másik, amiről idebent beszélhetünk – rántotta meg a vállát a fiú.

Mikor nem az udvaron, vagy egyikük bűbáj-mentesített, hangszigetelt szobájában tartózkodtak, mindig kínosan ügyeltek arra, mit hoznak szóba. Ezért, ha valamilyen okból a nappaliban kellett kuksolniuk, esetleg segíteni a konyhában vagy a terítésnél, rendszerint a sportról és a Roxfortról merültek kimerítő eszmecserébe. Harry szörnyen unta.

- Ezeket még ebéd előtt postáznom kell. – A távolabbi pergamenkupacból előkotort két másik levelet, aztán felállt, és fáradt nyögést hallatva kinyújtózott. – Emlékeztető a többieknek – magyarázta. - Meghívtam őket a karácsony utáni hétre.

***

Harry, bár Dumbledore erőszakolta rá a Goldensteinéknél való vendégeskedést, meglepően jól érezte magát Anthony szüleinek házában. Az első benyomás azonban korántsem volt hízelgő. Miután Lupin és egy másik, sötétbőrű auror kíséretében az úti céljukhoz legközelebb eső dombtetőre hoppanáltak, Harry megállapította, hogy a „Goldstein-rezidencia” úgy fest, mintha egy giccses hógömb díszeit növesztették volna életnagyságúra. A völgyben hívogatóan bújt meg a „cukormázzal” bevont „mesebeli palota”. A kéményből füst gomolygott, az épület pedig még ilyen távolságból is süteményillatot árasztott… Harry tisztában volt vele, hogy ez utóbbit csak képzeli, és mikor – a testőreik távozását követően – az előítéleteit háttérbe szorítva, újra szemügyre vette az ideiglenes lakhelyét, az már nem is tűnt olyan gyomorforgatóan tökéletesnek.

A lakott területektől messze, egy kisebb fenyves, és a telek határában kezdődő, mérföldekre nyúló erdő tőszomszédságában – a speciális (és Harry szerint kissé talán eltúlzott) mágikus védelemről nem is beszélve –, a ház menedéket kínált, csalóka biztonságérzetet keltett, ami, ahogy azt Harry rögtön az első estén, kipakolás közben kifejtette Anthonynak, rendkívül káros. De végül, ő se bírt ellenállni a ház bódító légkörének. Ez tette a helyet ideális börtönné.

Harry már a kezdet kezdetén kihúzott a képzeletbeli, Hogyan lépjünk kapcsolatba Joasszal? –listájáról minden szóba jöhető kommunikációs formát. A kandalló kizárólag Dumbledore irodájával állt összeköttetésben, a baglyokat a közelben posztoló aurorok ellenőrizték… Reménytelen.

- Hogyan fogjuk tudni elérni egymást? – kérdezte Harry a pulóverét gyűrögetve.

Joas elmosolyodott a Siriusra olyannyira jellemző gesztus láttán. – Tartok tőle, hogy sehogy.

- Nem tűnsz kétségbeesettnek – jegyezte meg Harry, vádlón vonva össze a szemöldökét.

- Annak kéne lennem? – Mielőtt Harry belekezdhetett volna a már a nyelvén levő indulatos válaszba, Joas folytatta: - Ez hátráltatja ugyan a terveinket, de távolról sem akkora tragédia, amekkorának beállítod.

- Nem? A szünet ideális alkalom lett volna arra, hogy…

-… hogy Dumbledore két héten keresztül távol tartson tőlem – fejezte be Joas a mondatot. – Milyen ürüggyel hívhattalak volna magamhoz?

- Nem féltelek. Elég találékony vagy – vágta rá Harry morcosan.

Joas játékosan fejet hajtott. – Oh, köszönöm a bókot. – A fiú cseppet sem volt békülékeny hangulatban. Sértődötten grimaszolt. – Jól kijössz a hollóhátasokkal, nem?

Harry kelletlen fejmozdulata távoli rokonságban állt a bólintással. – Miért kérded?

- Nem fog tetszeni, amit mondok – figyelmeztette Joas. - Azt javasom, használd ki a karácsonyt arra, hogy utoljára velük tölts némi időt.

- Szentimentális marhaság - jelentette ki Harry mogorván.

Joas nem törődött a véleményét ért minősítéssel. - Nem tudom, Harry. - A fiú általában nem hagyott volna kommentár nélkül egy ilyen vallomást, de ezúttal makacsul hallgatott. - Most talán annak tűnik, de…

- Azt tanácsolod, pihenjek, szórakozzak…

- Dehogy. Hisz fogalmad sincs, hogyan kell. – Joas Harryhez sétált, aki neki háttal, látszólag épp a varázspálcája végét díszítő faragásokat tanulmányozta, és könnyedén a fiú vállára tette a kezét. – Néhány napra próbáld kiverni a fejedből a minisztériumi baglyokat, az Azkabant és… - Megrántotta a vállát. – Utánozd Goldsteinéket!

- Felejtsem el Siriust is? – kérdezte Harry inkább szomorkásan, mint dühösen.

Harry, minden jobb meggyőződése ellenére, megfogadta Joas tanácsát. Kedves, türelmes, segítőkész és együttműködő volt. Röviden, mindaz, ami idegenekkel szemben szinte soha. (Ebben közrejátszott az is, hogy Siriust, Joast valamint egy-két ír „könyvtárlakót” leszámítva, többnyire ellenséges varázslókkal került ismeretségbe.) Fogcsikorgatva, de elviselte, hogy Mr. és Mrs. Goldstein estéről-estére belerángassák őt – és a szintén nem igazán lelkes Anthonyt – valamilyen, lehetőleg órákig húzható, csoportos játékba. (Mágikus és mugliktól származó egyaránt szerepelt kimeríthetetlennek tűnő repertoárjukban.) Harrynek zúgott a feje a temérdek, sebtében átvett szabálytól, és kifejezetten idegesítette, hogy legyen szó akár a robbantós snapszli bonyolított verziójáról vagy a kevésbé adrenalin-növelő, főleg mutogatásra épülő, mugli kreálmányról, a másik három résztvevő sokkal gyakorlottabbnak bizonyult nála.

Egyik nap Anthony – meglehetősen fancsali arckifejezéssel – egy dobozt „igyekezett” előbányászni a szekrény mélyéről, amit az apja a Monopoly – Harrynek semmit nem mondott a név – varázslattal feljavított változataként jellemzett.

- Mr. Goldstein! – köszörülte meg a torkát. Úgy határozott megmenti magát és, ha már így alakult, mellesleg Anthonyt is.

A férfi megigazította a szemüvegét, aztán érdeklődve pillantott rá.

- Szeretnék... Gondoltam, esetleg… - Harry a nyelvébe harapott mérgében. Megelégelve a saját, esetlen habogását, kibökte: - Szívesen beszélgetnék a szüleimről, persze, ha Önöket nem zavarja.

Ez járt fejében attól kezdve, hogy a házaspár ajtót nyitott neki meg Anthonynak. Mrs. Goldstein egy „Uramisten, James…” sikoltás kíséretében megtántorodott, és muszáj volt a férje karjába kapaszkodnia, hogy talpon bírjon maradni.

Frederick szemöldöke őszülő haja vonaláig szaladt. Odaintette magukhoz Anthonyt, aki hálás sóhajjal ejtette vissza a társasjátékot a szekrénybe halmozott kacatok közé.

- Miért épp velünk? – érdeklődött meglepetten. – Tudtommal se Albust, se Remust nem kérdezted róluk.

„Őszintén? Nem volnék képes elviselni, hogy a szájukra vegyék a szüleim nevét.”

- Fontos ez?

- Tulajdonképpen nem – válaszolta Barbara. Közelebb lépett, és leült a kanapé karfajára. – Az ember azt hinné – csillogó, veséig hatoló tekintettel nézett Harry szemébe -, rengeteget hallottál már róluk.

- Sokat – bólintott Harry komolyan. – De sohasem eleget.

Barbara együttérzően mosolygott rá, aztán belefogott a mesélésbe. – Három évvel voltam idősebb náluk, Frederick pedig már végzett, mikor a Roxfortba kerültek. – Vidáman a férjéhez fordult. – ’77-ben kezdődött, igaz? Albus állandón kettejükről áradozott. Lily és James, Lily és James… Majdnem annyiszor hallottuk tőle ezeket a neveket, mint a gyűléseken a halálfalókét, és mire egy évvel később elhozta őket és… Mindegy. Tehát, a szüleidet a Rend főhadiszállására, már fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, ki lehet az a két „taknyos”, aki ennyire lenyűgözte a kor egyik leghatalmasabb varázslóját.

Olykor Sirius is elég cifra megnevezésekkel illette „Potteréket” – elsősorban természetesen Jameset -, de a taknyos eddig lemaradt a palettáról.

- Az apád és… Nos, ősszel bekerült az auror-programba – folytatta Frederick. - A kiképzők odavoltak érte. A többségük legalábbis. A vén Pustel jóindulatát mindig is nehéz volt kivívni. Rémszem és… Nem érdekes. Szóval Alastor talán az egyetlen akinek sikerült, ami elárul valamennyit a jelleméről… De rajta kívül, nem volt, aki ne dicsérte volna, ha nem is James tehetségét, de a személyiségét.

- Ők nem ismerték James kevésbé elbűvölő oldalát – nevetett Sirius. – Hisz ott olyanok között volt, akiket ugyanazok a célok vezéreltek. Miért támadta volna meg bármelyiküket is?

- Csak ez tartotta vissza? – kérdezte Harry elszontyolodva. Nem gyújthatták meg a házban talált olajlámpákat, mert az erdőt járó vadászok gyanút fogtak volna, így fokozottan figyelnie kellett, hogy szeletelés közben ne vágjon a kezébe.

- Nem – nyugtatta Sirius. – Megváltozott. Felnőtt. – Pillanatnyi hallgatás után hozzátette: - Mindenesetre jó úton haladt. Emellett Lily - különösen azután, hogy engedett az apád rajongásának - ugrott, ha azt tapasztalta, hogy James mások átkozgatásra használja a szabadidejét.

- Lily is a Minisztériumban vállalt állást.

- A Rejtélyügyi Főosztályon – egészítette ki Harry halkan.

- Bájitalokkal kísérletezett, de – még ha szégyen is – bevallom, a felét se értettem annak, amit a kutatásairól mondott – ábrándozott Barbara. – Susana, a sógornőm viszont… Órákig fecsegtek, de nekünk beavatatlanoknak olyan volt, mintha idegen nyelvet használtak volna.

- Ha kíváncsi vagy édesanyád munkájára, a nővéremnél kell érdeklődnöd – erősítette meg Frederick. – Szombaton amúgy is velünk vacsorázik…

Harry fortyogott a haragtól. Eleinte bizsergető melegség öntötte el, hogy ha ilyen elfogult formában is, de a szüleiről hallhat, egyvalakit azonban következetesen kihagytak a történetből. Valójában nem állt szándékában Siriusról faggatózni, de az, hogy Anthony szülei ennyire ódzkodtak a neve kimondásától, hogy megbicsaklott a nyelvük valahányszor rá terelődött a szó, mintha Voldemorthoz hasonlóan rossz ómen volna, vagy kimetszésre ítélt folt a múlt szövetében… Ez határozottan ingerelte.

- Hiába tesz úgy, mintha nem létezne – jelentette ki keményen.

- Tessék? – Frederick épp a Potter-házaspár Voldemorttal való első összecsapását taglalta, így Harry közbeszólása kissé összezavarta.

- Létezik. Ezt nem tudja eltörölni azzal, hogy nem beszél róla. – Felemelte a fejét, hogy lássa a családtagok arckifejezését.

- Kire célzol? – kérdezte Frederick rosszul megjátszott értetlenséggel.

- Siriusra – sziszegte Harry.

Anthonyban két ellentétes késztetés viaskodott: a szüntelenül információra szomjazó hollóhátas kíváncsiság – meg valami mélyen lakozó, perverz vágy, hogy tanúja legyen, végül ki szorít sarokba kit -, valamint az az egyre erőszakosabb parancs, hogy pattanjon fel és meneküljön.

- Black? – hápogta Frederick.

- A szüleim egyik legjobb barátja, akit velük együtt mutattak be maguknak, aki képes volt megpuhítani Robert Pustelt, a keresztapám, aurornövendék, mellesleg a Rend tagja is – sorolta Harry. – Rémlik?

- Szégyellem, hogy valaha kapcsolatban álltam vele – közölte a férfi fagyosan.

- Inkább megtiszteltetésnek kéne vennie – vágott vissza Harry.

- Egyszer annak éreztük – szólalt meg Barbara csendesen. Remélte, hogy a beavatkozásával lehűtheti a kedélyeket. – James és ő… - Megkísérelte visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe. – Az energiájuk, a bizakodásuk… ragályos volt.

Frederick a kandallóban lobogó, narancsszínű lángokra meredt. Tipikus gesztus volt, ami az egykori esemény tragikus fordulatát vetítette előre. – Édesanyád már várandós volt veled, mikor aggasztó híreket kaptunk. A halálfalók rá és Jamesre vadásztak. Hogy milyen megszállottan, azt lemérhettük a csaták alkalmával. Aki nem kényszerült arra, hogy a saját életét védje, az az apádat támadta. Nem tudtuk mire vélni ezt a hirtelen érdeklődést.

„A jóslat…”

- Albus intézkedett. Rábírta Jameset, hogy félbehagyja a tanulmányait, és anyáddal együtt elrejtőzzön. Lily végezte el a Fidelius-bűbájt, a titokgazda pedig Sirius Black…

- Peter Pettigrew – ellenkezett Harry.

- Peter áldozat.

- Összekeveri a szerepeket – figyelmeztette Harry a tőle telhető legtöbb gúnyt sűrítve a hangjába. – Sirius…

- A keresztapád áruló – mondta Frederick vontatottan, hamis nyugalommal. – Aljasabb féreg a halálfalóknál is, mert nem „elvből”, hanem puszta gonoszságból szolgáltatta ki a szüleidet Voldemortnak.

„Ez új. Valaki, aki nem Tudjukki csatlósának nevezi Siriust. Helyette természetből fakadóan elvetemültnek tartja. Vajon ezzel egyszerűbb megbirkózni?” Harry úgy döntött, tesz egy próbát.

- Ön szerint létezik gonoszság ok és cél nélkül? – kérdezte kihívóan.

Frederick a fejét csóválta. – Sirius gyűlölte az apádat.

- Őrültség – közölte Harry tárgyilagosan -, de érdekelne, mire alapozza.

- Jamesnek volt családja, neki soha.

- Ami apámé volt, az az övé is. – Minden részletét ismerte annak a nyárnak, amikor Sirius Potterékhez szökött a Grimmauld-térről, és amit a keresztapja élete egyik legboldogabb időszakának tekintett.

- Igazán? Az anyád is? – Frederick elvörösödött, mikor tudatosult benne, mi is csúszott ki a száján.

Harry azonban érezte, hogy ez nem Lily elleni vád, csak sima kérdés, így nem húzta fel magát a szükségesnél jobban. – Sirius megnősülhetett volna, ha akar. De hogy anya… Ő, még mikor a legközelebb álltak egymáshoz, se jelentett neki többet, mint apa, Lupin vagy… Pettigrew – tette hozzá utálkozva. – Ha a véleményemre kíváncsi – folytatta pimaszul -, Sirius előbb választotta volna az utóbbiak egyikét, mint Lily Evanst.

- Gratulálok! – ütötte össze a tenyerét Frederick. - Az a szörnyeteg is ezt válaszolta volna. Büszke lenne rád.

- Pettigrew volt a titokgazda – ismételte Harry csökönyösen.

- Lehetséges – túrt a hajába Frederick.

„Meglepő kijelentés.”

- Kétféleképp történhetett. Peter Black nyomába eredt, hogy visszahozzon téged, vagy valóban ő volt a titokgazda. A vége ugyanaz: a keresztapád – az első esetben talán Voldemorttal karöltve - addig gyötörte Cruciatusszal, míg meg nem tört.

- Mennyi időbe telt ezt bemesélnie magának? – suttogta Harry sajnálkozva.

- Elég! – csattant fel Frederick, és a következő pillanatban már talpon volt. – Mi másért kergették volna tébolyba Petert, ha nem bosszúból?

Harry komótosan kászálódott fel a kanapéról. - Szenvedni nem csak nemes eszmékért lehet.

- Mint már említettem – szűrte Frederick a fogai közt -, a nővérem hétvégén idejön. Gyógyító a Szent Mungóban. Kérd, hogy ossza meg veled a Peterhöz kapcsolódó emlékeit. A merengőm a rendelkezésedre áll.

***

A vacsora valódi rémálom volt – a különösen hideglelős fajtából. Harry Goldsteinékkel való viszonya ugyan rendeződni látszott, csakhogy az asztalnál ülők mindegyike tudta, mivel fog előhozakodni a fiú, közvetlenül az étkezés végeztével, és a kimondásra váró kérés sötét, fullasztó árnyként settenkedett körülöttük, „megmérgezve” minden falatot és jókedvű csevejt.

Harry örült, mikor végre – Susana Goldensteinnel – visszavonulhatott a lakók által dolgozószobának titulált helyiségbe. Az asszonynak szőke haja volt, de fakóbb Barbaráénál, és nem is göndör, hanem egyenes és kusza, mint az öccséé. A lényéből kiirthatatlan optimizmus sugárzott.

A hold fénye elég erőteljes volt, hogy bevilágítsa a szobát. Susana szótlanul munkálkodott, hogy az összes, Harrynek fontos emlékeket átemelje a számukra az asztalon hagyott merengőbe. Az ezüstös derengés közelebb vonzotta a bámészkodó fiút.

- Ez minden – jelentette Susana.

Harry lehajolt, hogy az arcát a gyöngyházszínű anyagba merítse, de a nő megragadta a vállát, és visszahúzta. – Ha nem haragszol, inkább nem tartanék veled. – Elengedte Harryt, aztán az asztalnak támaszkodott. – Karácsony van. Nem szívesen élném újra azokat a pillanatokat.

Harry, aki – „Érthetetlen.” – az első perctől ösztönösen kedvelte az asszonyt, megértően bólintott. Mielőtt a merengő magába szippantotta volna a tudatát, a szeme az asztalon felejtett könyveken nyugvó, keskeny, téglalap alakú tárgyra tévedt. „Egy aurorigazolvány…”

A folyosó mennyezeténél lebegő gömbök álmosító, halvány ragyogása bántó izzássá fokozódott, hogy megkönnyítse a távolabbi forduló felől érkező, zajos csoport dolgát. A hordágyon heverő tömzsi alak teste görcsösen rángatózott, mintha még mindig a Cruciatus hatása alatt állna. Susana oldalazva futott mellette, Harry fülének idegen varázsigéket mormolva. A külseje zilált volt, talán pár perce ébresztették fel. Ahogy elhaladtak, azaz keresztülhaladtak az árny-Harryn, a fiú tanulmányozhatta Pettigrew arcát: a férfi szája hangtalan ordításra nyílt, szemei a semminek könyörögtek kegyelemért.

Harry rántást érzett a köldökénél, hasonlót, mint a hoppanálásnál, de jóval enyhébbet annál.

A kórterem minden, jelenleg épp csak pislákoló fényforrása az egyetlen foglalt ágy köré gyűlt. Susana nagyságrendekkel összeszedettebb benyomást keltett így, rendesen gombolt gyógyítói talárban és lófarokba fogott hajjal.

- Végleges a diagnózis? – kérdezte a mellette álldogáló Lupin elhalóan.

Susana vigasztalóan csúsztatta a kezét a férfi vállára. – Bár valami bíztatót mondhatnék.

Lupin, hogy ne kelljen tovább Petert figyelnie, az éjjeliszekrényen katonás rendben sorakozó üvegcséket babrálta. Miután egy önkéntelen mozdulata a földre sodorta a Reggeli Próféta aznapi számát – amit még ő hozott a kórterembe –, inkább felhagyott a céltalan tevékenységgel

- Nem olyan, mint Frank és Alice. Mióta megitattuk vele a főzetet, ami elernyesztette az izmait, meg se moccant. A teste nem válaszol semmilyen ingerre.

Lupin borzongva nézett újra Peter lélektelen arcára. - Mindhármukat elvesztettem.

Ugyanaz a szoba volt. (Félig az éjjeliszekrény alá csúszva, még mindig ott hevert Lupin Prófétája.) Harry kezdetben furcsállta, hogy Pettigrew-t nem vitték át a közös kórterembe, aztán…

Féregfark velőtrázóan sikoltott, dobálta magát. A mágikus szíjak, amik az eszeveszett vergődés ellenére az ágyon tartották véresre dörgölték a csuklóit. A fiatal gyógyító hisztérikusan kiabált Susanával.

- Ez nem normális… Istenem… Nem adtam neki semmilyen bájitalt, csak az előírtakat… Figyeltem a mennyiségre… Nem szabadna így reagálnia… Tengernyi szakirodalmat olvastam, és mind…

- Az ilyen esetekre nem létezik szabály – fojtotta bele a szót Susana, miközben összevont szemöldökkel vizsgálta Pettigrew-t.

A helyszín ezúttal sem változott, csak a dátum. A naptár tanúsága szerint 1989 februárja volt.

Csapatnyi gyógyító állta körül Pettigrew ágyát.

-… egyszer csak elhallgatott – fejezte be a korábban is látott nő nyolc évvel idősebb kiadása. – Azért hívtam Önöket, mert a nyugalmi szakasz már a hónap eleje óta tart.

- Három hét – mormolta egy idősebb férfi tűnődve.

- Régóta ápolom. Nem hittem, hogy okozhat meglepetést – ingatta a fejét az előbbi nő.

- Mi váltotta ki az eddigi rohamokat? – érdeklődött egy másik kollégája.

- Ez ügyben tanácstalanok vagyunk – sóhajtott Susana. – Vizsgáltuk minden ismert módszerrel. Mugli gépekkel is.

A vele szemben álló, alacsony, ősz hajú nő hitetlenkedve hördült fel.

- Szükséges volt – magyarázta Susana szinte bocsánatkérően. – A beteg érdeke, és a miénk is, hogy ezután felkészültebbek legyünk. Haladás… – mosolyodott el.

- Ha már a mugli kerültek szóba – tette hozzá a Pettigrew hogylétét ismertető nő –, van egy igencsak találó kifejezésük erre az állapotra. – Körbepillantott. – Megszállottság.

- Ugyan, Miss Fam – dörmögte egy fekete szakállas férfi. – Bármily nagyra becsüli is a muglikat, a fogalmaik hézagos ismeretekből fakadnak.

- Más formában, mint ahogy ők képzelik, de a megszállottság nagyon is valóságos veszély a varázslóvilágban. Vagy tagadja?

- Ki fecsérelné az idejét arra, hogy fekete mágiával fertőzött tárgyat csempésszen az Ispotályba…

- Simán besétálhat vele bárki – tiltakozott a Miss famnek nevezett nő. - Épp azért, mert ez a…

-… és adná át a benne fészkelő hatalmat egy magatehetetlen embernek?

Harry nem hallhatta a szóváltás végét, mert az emlékfoszlánynak itt vége szakadt, ő pedig azon kapta magát, hogy kissé kótyagosan valamilyen ülőalkalmatosság után tapogatózik.

Susana megfogta a kezét, majd egy székhez vezette. – Nos? – suttogta. (Letérdelt, hogy a szemük azonos magasságban legyen.)

Harry vonásai undorba torzultak. – Ez… Kiderült, mi történt vele? – motyogta. – Nem… Akkor azt is megmutatta volna.

A nő lassan bólintott, miközben a pillantását kutatóan fúrta Harry háborgó tekintetébe.

- Köszönöm. – Susana arckifejezése kérdőre váltott. – Újabb bizonyíték, hogy nekem van igazam, tudja… Képtelenség, hogy Sirius ilyet tegyen.

***

- Miért is sétálgatunk itt? – mutatott körbe Harry, a hangjában enyhe türelmetlenséggel. Anthony „fantasztikus” ötlete volt, hogy levegőzzenek egy kicsit a bőséges étkezés után, és Harry bosszúságára mindenki egyetértett vele. Így ő leszavazva, a Pansytől kapott nevetséges – mardekáros - sálat a nyaka köré csavarva kullogott a nyomukban. (Az ajándék a kísérőkártya tanúsága szerint szimbolikus jelentőséggel bírt, de Harrynek egyelőre nem volt kedve kibogozni, pontosan mi az.)

A fenyves mélyén jártak. A magasba nyújtózó fák örökké zöld ágai eltakarták előlük az eget borító, kavargó, szürke felhőket. Cipőik alatt elszáradt tűlevelek ropogtak, olykor pedig fagyott hótömbök csusszantak le a fenyőkről, és értek földet tompa puffanással.

Anthony megállt, és szembefordult vele. – Összedugtuk a fejünket. - A másik három bólintott. Mindannyiuk arcán feszült figyelem tükröződött. – Ugyanis – fogott bele a fiú nagy levegőt véve - van pár homályos részlet. Nem kötelességed persze, minden apróságba beavatni minket, de akad néhány kérdés, amire talán jogunk van ismerni a választ.

- Úgymint? – érdeklődött Harry.

- Mit akartál kihozni a szüleim dolgozószobájából? – bökte ki Anthony kertelés nélkül.

Harry remélte, hogy legalább a Roxfortba való visszatérésig megússza ezt a beszélgetést. Összedörzsölte elgémberedett ujjait, közben pedig felidézte a három nappal korábban – a többi hollóhátas látogatása előtti éjjelen – lezajlott, roppant kínos jelenetet.

A folyosó sötét és élettelen volt. Sehol egy szuszogó vagy - ami milliószor dühítőbb - akadékoskodó portré. „Még egy ok, hogy szívesebben emlékezzek erre a helyre a Roxofortnál.” Letérdelt, hogy közelebbről is megvizsgálja az analizáló-varázslat fényjátékának árnyalatait.

- Harry! – Az álomittas hang gazdája félig csukott szemekkel, nyúzott arccal dőlt a falnak.

Harry agyán kósza gondolatként átfutott, hogy talán nem ártana valamiféle magyarázattal szolgálni. – Én éppen… - Ennyi. Mégis mit mondhatna? Hogy alvajáró? Akár valami olcsó mugli film. Hogy új keletű hobbija betörni a vendéglátói által lezárt szobákba? „Az igazsághoz mit szólsz?” Harry süketnek tettette magát, mint általában mindig, ha a csipkelődő lelkiismerete zargatni merészelte. „Más se hiányozna! Azonnal a szüleihez rohanna vagy – végigmérte az egykedvűen ácsorgó Anthonyt – vánszorogna.” Egy pillanatra elszégyellte magát. „A barátom… Olyasmi.” A kötelék azonban túl friss és törékeny volt ahhoz, hogy Harrynek garanciát jelentsen.

- Menj, feküdj le! – tanácsolta Anthony nyűgösen, majd meg sem várva, hogy a döbbent fiú teljesíti-e a kérését, sarkon fordult, és visszaballagott a szobájába.

- Vagy… - Thadeus eddig az egyik fatörzsnek támaszkodva figyelte Harryt, de most ingerülten fedezte fel, hogy a gyanta a kabátja szövetéhez ragadt.

-… hogy meddig élvezhetjük még kitüntető társaságod? – fejezte be helyette Terry.

Michael összefont karokkal, komor ábrázattal tanulmányozta az „áldozatuk” értetlen és kissé riadt arcát. - A keresztapád ártatlan – jegyezte meg csendesen. (Harry vészjóslónak érezte.) – De nem teszel semmit, hogy bizonyítani próbáld. Bármilyen kevésre tartod is a Prófétát, vagy általában a sajtót, adhatnál interjúkat. A riporterek egymást taposnák, hogy ők vethessék elsőként papírra a sztoridat. Dumbledore melléd állna. Érveket se követelne cserébe, csak annyi kéne, hogy a segítségét kérd…

- Hogy a lekötelezettje legyek – mormolta Harry.

- Egyiket se tetted, így nyilvánvaló, hogy más módon akarod kijuttatni Siriust a börtönből - fűzte hozzá Michael rá se hederítve a megjegyzésre.

Egy seregnyi hollóhátas – idegesítő, minden lében kanál okostojások -, meg az ő mardekáros „barátnője”, akit az aranyvér-bolond rokonság, meg hat a kígyóveremben töltött roxforti év edzett a kombinálás és bajkeverés mesterévé. „Jól jártam velük.”

- Egyéb?

- Lenne még valami – vallotta be Anthony habozva. – Te se hiheted, hogy a szöktetés – óvatosan ejtette ki a szót, de Harry nem ellenkezett – egyedül sikerülhet. Nem vágnál bele segítség nélkül. – Elcsípte a másik szemeinek kétkedő-ádáz villanását. – Na jó, talán belevágnál – egyezett bele bizonytalanul. – De van támogatód.

Harry lélekben már felkészült arra, mi következik. „Miért is ne sakkozták volna ki ezt is?” Nem szorongott, nem esett kétségbe… Egyre jobban viselte az efféle szituációkat, főleg mert ezúttal tudta - mélyről fakadó, megmagyarázhatatlan bizonyosság volt (legilimenciával nyert megerősítés nélküli) -, hogy ami elhangzik, azt nem akarják felhasználni ellene. - Ki?

- Puszta találgatás, de… Sirius Black.

- Nem cseng ismerősen a vezetéknév? – vigyorodott el Thadeus. Fürkészően nézte Harry vonásait, hátha leolvashat róluk valamit. Elvetélt ötlet volt, tekintve, hogy nála képzettebb és tapasztaltabb varázslók is hiába próbálkoztak hasonlóval.

Harry felsóhajtott. Ahogy sejtette: már megint. „Vajon hányan vonták le ugyanezt a következtetést?” „Nem vagy egy aprócskát beképzelt, Potter?” – csendültek a fülében Ginny szavai. „Na igen. Önteltség azt feltételezni, hogy minden egyes diák az én életem boncolgatására áldozza az idejét.” – Tudom – legyintett lemondóan. – Két hónap, sutba dobott karrier, épp mikor a Kis Túlélőt végre Roxfort falai védik, és így tovább. Igaz?

A másik négy kérdő-tanácstalan pillantást váltott.

- Lényegében… erre gondoltunk – vonta meg a vállát Michael. – Tehát? Mi a helyzet hőn szeretett SVK-professzorunkkal?

Harry tétovázott, aztán meggyőzte magát, hogy néhány információ-morzsa Joasról már nem oszt, nem szoroz. – Ha korábban találkoztál volna vele vagy csak más körülmények közt, kedvelnéd, azt hiszem.

- Megkockáztatom, hogy igen – felelte Michael, ahogy felidézte az utolsó büntetőmunkáját. A férfi aznap egész tűrhető társaság volt. (Mindenesetre a fiúnak utána nem az járt a fejében, milyen nagyszerű lenne a tanárt felzabáltatni egy ládányi durrfarkú szurcsókkal.)

- Félretéve a spekulációt… – folytatta Harry. - Joasnál elrejtőzhettünk. Két-három hónap évente, hogy ne legyen feltűnő. Egy kis szünet az örökös hajszában. Amit tudok, azt tőle és Siriustól tanultam.

- Az ottaniak közül nem jött rá senki, ki vagy? – szólt közbe Terry.

- Álcázó-varázslatok – válaszolta tömören. – A fejlettebb és nehezebben felfedhető fajtából. Írországban Harry Tegit voltam. Vörös hajjal, kék szemekkel és sebhely nélkül, természetesen. A „gyerekkori barát” fia, aki az „apja” munkájának köszönhetően a világ számtalan pontján megfordult már…

- Tulajdonképpen, ha a körítést levesszük, nincs messze a valóságtól – morfondírozott Thadeus.

- Ez a jó fedősztori lényege – bólintott Harry.

Michael nyugtalanul pásztázta az egyre sötétedő égboltot. Anthony követte a tekintetét, és magában ő is konstatálta, hogy a vihar készül, ráadásul az igazán vadak közül való, de a „lenti” dolgokat érdekesebbnek találta.

Terry töprengve ráncolta össze a szemöldökét. - Black tehát azért hagyta ott a másik iskolát, és utazott Angliába, hogy vigyázzon rád?

- Ez kissé úgy hangzik, mintha dadára lenne szükségem – fintorgott a fiú. – De alapvetően helyes következtetés. – Visszagondolt a Joasszal folytatott első roxforti beszélgetésére. – Leginkább a saját, felelőtlen döntéseimtől akart megóvni.

- Egyedül megostromolni Azkabant? – tippelt Thadeus. – Én ilyesmit forgattam volna a fejemben.

- De letettem róla. Új terveink vannak, és lassan befejezzük a felkészülést.

- Lassan véget ér az állandó büntetőmunkák korszaka – ábrándozott Michael.

- Mert Black elmegy… És Harry is.

Nyomasztó csend telepedett közéjük. Harry orrára ekkor hullott az első esőcsepp, a feltámadó szél pedig még több hórögöt sodort a földre. – Mindent tisztáztunk? – tudakolta összekoccanó fogakkal.

- Anthony szüleinek dolgozószobája – emlékeztette Thadeus.

- Ja, persze… - Harry éppolyan kényelmetlenül érezte most magát, mint akkor éjjel. - Az…

- Az aurorigazolvány kellett – kapcsolt Anthony. – A pecsét biztosítja, hogy az aurorok gond nélkül átjussanak az Azkabant védő varázslatokon. – Megütközve bámult Harryre. – Mihez kezdtetek volna, ha Dumbledore nem ragaszkodik ahhoz, hogy hozzánk gyere karácsonyra? Ugye nem akartatok megtámadni…

- Ennél azért pontosabb értesüléseink vannak – szakította félbe Harry ingerülten. – Az első átkom se érné el az áldozatot, mikor a Varázsbűn-üldözési Főosztályt riasztaná a Reicon-bűbáj. – Elindult, kifelé a fenyvesből. – A baglyok esetében viszont nincs ilyen kapcsolat.

Amint kiértek a fák takarásából, Anthony megszaporázta a lépteit, a többiek pedig alkalmazkodtak a tempójához. – És mégis milyen módszerrel szándékoztok elfogni azt a két balszerencsés példányt?

- Seprű – vágta rá Harry automatikusan. Odafent a viharfelhők egymásnak feszültek. Elnyújtott, dübörgő ropogásuk mintha az eget hasította volna ketté.

- Bravúros repülés lesz – kiabálta Thadeus. – Persze a bagoly még így is könnyebb prédának számít egy aurornál.

- Ha eleve a madarakra gondoltatok – Anthony megbotlott egy hóbucka takarta göröngyben, és kis híján hasra esett -, miért akartad, hát… ellopni a szüleim igazolványát.

- Unatkoztam, és hasznos időtöltésnek tűnt a varázslatok feltörésével kíséretezni – közölte Harry szemrebbenés nélkül.

- Hajnalban? – ordította Anthony, miután végignézte, ahogy villám csapódott egy közeli domboldalba.

Harry rászánta magát, hogy komoly választ is ad, mielőtt beérnének a házba. - Megkönnyítette volna a dolgunk, ha legalább az egyikünk úgy sétál be a börtönbe, mint aki hivatalos ügyben érkezik, nem pedig egy kétes eredetű levéllel, aminek a kézbesítése a baglyok feladata lenne.

***

- ANTHONY! – Thadeus sürgető üvöltése végigzengett a házon, de se Barbara, se Frederick nem vették zokon, tekintve, hogy mélységesen átérezték a nappaliban útra készen ácsorgó társaság hangulatát.

- Jövök! – lihegte a fiú, miközben igyekezett lejutni a lépcsőn. Nem feltétlenül gurulva, még ha a mázsásnak tűnő láda, a hátizsák és a kalitka egyidejű cipelése ijesztően reálissá is tette ezt a lehetőséget.

Barbara magához húzta, és megölelte a fiát, a férje pedig rövid eligazítást tartott. – A kerítésen túl megszűnik a hoppanásgátlás. Kingsley és Remus elkísérnek, hogy biztos ne történjen baj. A csomagokról majd mi gondoskodunk. – Ő is elbúcsúzott mindnyájuktól, Anthonyt hagyva utoljára, aki – figyelte meg Harry – a táskája csatjával bíbelődött, a kalitkát igazgatta, hogy ne dőljön le a láda tetejéről… és közben egy pillanatra se nézett az apja szemébe.

***

Miután a kastélyban maradt vagy már visszatért, és épp a parkban lébecoló diákok hógolyói berepültek a hálóterem ablakán, és Thadeus az ötleten felbuzdulva, egy vidám „Kapjuk el őket!” csatakiáltással kirohant a szobából, Terryvel és Michaellel a nyomában, Anthony befejezte a mélabús ücsörgést. Feltápászkodott az ágyáról, és Harryhez lépett, aki feltűnően kevés holmit szedett csak elő a ládájából.

- Szóval, néhány nap múlva – bökött a kupacnyi ruhára, amit Harry az ágyára halmozott.

- Ha minden rendben halad.

Anthony a talárja – senki nem értette, milyen megfontolásból választott épp ilyen öltözéket, mikor nem volt se ünnep, se tanítás – zsebébe nyúlt, aztán bőrkötésű, az átlagos mugli pénztárcákra emlékeztető tárgyat nyomott Harry kezébe.

- De ez…

- Pontosan. Az apámé. A másikat nem találtam. Anya jobban ügyel a holmijára – hadarta feszengve.

Harry iszonyatos zavarban volt. Nem akart elfogadni egy ilyen „ajándékot”, másrészt, ha már úgyis nála van… – Milyen következményei lesznek?

- Semmilyenek. Elvileg. Nem ez az első eset, hogy apa elveszti az igazolványát. Más aurorokkal is előfordul néha. Persze nem olyankor, ha szabadságon vannak, de… Mit akadékoskodsz? – méltatlankodott.

- Más, ha én veszem el, és más, ha te – világított rá Harry. – Nekem nem kell szembenéznem a következményekkel… Mindenesetre nem azonnal. Ellentétben veled.

- Most már mindegy – rántotta meg a vállát Anthony.

- De…

- Azt mondtad, ez az egyetlen esély. – Próbált továbbra is higgadtnak és nemtörődömnek mutatkozni, de enyhén megremegett a hangja.

- Nem az egyetlen – javította ki Harry -, viszont tény, hogy biztonságosabb módszer.

- Épp ezért nem utasíthatod vissza azt, ami megkönnyíthetné a dolgodat.

- De…

- Mindenáron meg akarsz halni? A dementorok nem hülyék – zárta le a vitát Anthony mogorván.