Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Harry nem figyel Pansyre, pedig kéne... Joas eközben úgy határoz, nem dõl össze a világ, ha kicsit emberibb hangot üt meg az egyik diákkal. Korábban egy válaszban azt írtam, Voldemort a Tûz Serlegébõl megismert módon tért vissza. Azóta találtam egy - a történet szempontjából - jobbnak tûnõ megoldást. A fejezetbõl kiderül, mi az. ;-)

9. fejezet: Enyhülés

Harry rosszallóan – és alig palástolt dühvel – figyelte a Malfoyjal cseverészõ Pansyt. Pár napja drasztikus változás állt be a lány Dracóval - Harry vicsorgott – szemben tanúsított magatartásában. Nem értette… Pansy nem is olyan rég, azt se bírta elviselni, ha huzamosabb ideig egy levegõt kellett szívnia Malfoyjal, erre most odasimul hozzá… „Jó, hogy nem ül rögtön az ölébe!” A penna fájdalmas reccsenéssel kettétört a kezében, de Harry nem volt hajlandó tudomást venni az apró balesetrõl. Pansy mostanáig szóba se állt Malfoyjal, és vérig sértõdött, ha a fiú tett erre kísérletet… Erre, hirtelen a Nagyteremben, a „barátja” orra elõtt nevetgél és enyeleg vele…

Egy rendkívül bátortalan, vékony hangocska persze kitartóan ismételgette, teljesen nyilvánvaló, hogy Pansy mindössze a számmisztika esszét segít elkészíteni Malfoynak – erre utalt az elõttük magasodó enciklopédia-torony, és az, hogy a lány magyarázatából a közelben ülõ évfolyamtársaik is szemtelenül igyekeztek elcsípni egy-két mondatot -, de Harry nem törõdött vele. Eldöntötte, hogy számon kéri Pansyn… ezt.

***

Joas - szokásán híven – szinte betörte a terem ajtaját, mikor megérkezett az órára. – Potter! Goldstein! Az igazgató úr hívatja magukat.

Ennél több figyelmet nem is pazarolt a két fiúra. Lecsapta a magával hozott könyveket az asztalra, és nekiállt kikérdezni az elõzõ hét anyagát.

***

- Öhm… Harry! – Anthony lecövekelt a folyosó közepén, és úgy tûnt egy darabig még nem is szándékozik elindulni, így Harry kénytelen volt visszasétálni hozzá. – Szeretnék valamit… - Anthony a másik fiú válla felett a fülüket hegyezõ portréalakokra pillantott. – Semmi. Ne várassuk meg Dumbledore-t!

***

Dumbledore mosolyogva vizslatta õket félhold alakú szemüvege felett. „Sunyi.” Ez volt az egyetlen gondolat, amit Harry látni engedett az idõs varázslónak. Nem épp tiszteletteljes jelzõ, de aki végigüldöz(tet)te õt a fél világon, majd börtönbe küldte Siriust, és ezek után elvárta, hogy Harry jó képet vágjon a roxforti napokhoz, nem érdemelt mást.

Anthony megkísérelt észrevétlenül távolabb húzódni Harrytõl. Hát itt voltak újra. Õk ketten. Dumbledore irodájában. Élénken élt még benne az elõzõ ilyen alkalom emléke, így teljesen biztos volt abban, hogy ez a felállás semmi jóval nem kecsegtet.

- Közeledik a karácsony. – Az igazgató az asztalára helyezett nagy tál édességre mutatott.

Harry – ahogy az megjósolható volt - közömbös maradt, Anthony szájában viszont összefutott a nyál. Dumbledore épp a Mézesfalás legválogatottabb finomságait kínálta fel nekik, és a Roxfortban nem akadt ember – „Leszámítva Pottert, Pitont és valószínûleg Blacket” -, aki vissza bírt volna utasítani ilyen csábító ajándékot. Anthonynak tehát minden elszántságára szüksége volt, hogy megtegye.

Harry új, hasonlóan jellegtelen „mondókára” váltott, hogy kellõen védve legyen, ha netán a jóságos igazgatónak a fejében támadna kedve turkálni. „Ginny Weasley randizgat Michael Cornerrel. Ginny Weasley…”

- Idén sem szándékozik a kastélyban tölteni az ünnepeket, igaz? – Dumbledore Anthonyhoz intézte a kérdést.

„Megint felesleges köröket futunk. Álszent vénember, csak ehhez értesz.” Harry kezében is járt a pergamen, amire a Roxfortban maradóknak kellett feliratkozni. Ha Dumbledore-t érdekelte a névsor, réges-rég ellenõrizhette.

- Nem, uram.

„Milyen illemtudó” – grimaszolt.

- Na és te, Harry? – fordult most õhozzá az igazgató.

- Természetesen maradok. Vagy az Azkabanban újabban lehetõséget biztosítnak rá, hogy az ember az ott sínylõdõ családtagjaival karácsonyozzon?

Anthony figyelmeztetõen köhécselt, bár nem is remélte, hogy ez hatással lesz Harryre.

- Ezzel el is érkeztünk oda, hogy megosztom veletek az ötletet, ami Flitwick professzor listáját böngészve fogalmazódott meg bennem – mondta Dumbledore rendíthetetlen jókedvvel. – Talán már tudod, Harry, hogy a szünetben szinte egyedüli lakója lennél a Hollóhát-toronynak.

„És végre fellélegezhetnék. Vajon hogyan akarja meggátolni?”

- Ezt nem tartom üdvös megoldásnak. - Dumbledore csillogó kék szemeiben, mintha a ravaszság árnyéka suhant volna át. Harry – aki érezte a minden szóval egyre közeledõ rémséget - és Anthony – aki tisztában volt vele, hogy Dumbledore bejelentése után (bármi legyen is az) rajta csattan majd az ostor - egyaránt idegesen mocorogtak a foteljeikben. – A szülei már beleegyeztek, Mr. Goldstein.

„Mibe?” – hördült fel egyszerre a két fiú.

- Szeretném, ha Harry megtapasztalná, milyen az ünnep egy igazi család körében.

„És ha Harry nem szeretné?” – Nyugodt szívvel aludna, tudva, hogy az iskola területén kívül vagyok, aminél pedig nincs jobban õrzött hely egész Nagy-Britanniában?

- Oh, ha az én lelki békémért aggódsz – válaszolta Dumbledore barátságosan („Mézes-mázasan!”) -, akkor megnyugtathatlak, megtettük a kellõ óvintézkedéseket.

„A többes szám nyilván a Fõnix Rendjére vonatkozik – állapította meg Harry bosszankodva. – Csodás lesz, ha valamelyikük – például a drágalátos Holdsáp – a strázsálásba belefáradva, beugrik teára.”

- Miért pont Anthony? – Amint kimondta, beugrott neki a válasz.

- Mr. Goldstein szülei aurorok. – „Emellett, nyilván a Rend tagjai.” – Készek védelmezni téged, ha – Merlin ments - úgy alakulna. Ami az egyéb óvintézkedéseket illeti…

Harry a fotelbe süppedve hallgatta, Dumbledore végeérhetetlen monológját. Kénytelen volt beletörõdni, hogy ezúttal az igazgató nyert. „A csapda ajtaja már akkor lecsapódott mögöttem, mikor Joas ideküldött.”

***

Pansy legszívesebben toporzékolt volna mérgében. Honnan veszi Potter a bátorságot, hogy árulással vádolja? (A szavaiból ítélve ugyanis épp ezt feltételezte róla.) Miféle amatõrnek nézi? Õ igenis képes tartani a száját. Talán csöppet kedvesebb Dracóhoz - egyébként elég részletesen kifejtette ennek az okát – de attól még nem fog kifecsegni semmit. „Pont annak az undorító, gerinctelen köpönyegforgatónak!” Pansy a falhoz vágta a párnáját, aztán a bûbájtankönyvét, és még három másik, a keze ügyébe kerülõ tárgyat, mire kissé lenyugodott. „Na és, Potter se különb nála. Nehézfejû, csökönyös tuskó.”

Pansy feladta, hogy folyton a méltatlan bánásmód miatt reklamáljon. Harry különben se volt olyan állapotban, hogy eltûrje a viselkedése becsmérlését. Igazság szerint úgy tûnt, menten felrobban a visszafojtott indulattól. Pansynek akadt egy elég jó tippje arra, ez ki ellen irányul, de arról fogalma sem volt, ezúttal vajon mivel érdemelte ki.

- Mit vétettem? – kérdezte hanyagul. – Ne kímélj!

Harry megpördült, és szikrázó tekintettel meredt a lányra. – Mit is? – morfondírozott. – Mi ez az új keletû ragaszkodás Malfoyhoz?

Pansy szemöldöke felszaladt, kifejezve a lány csodálkozását. – Új keletû? – ismételte. – Úgy rémlik, évekig vele jártam…

- Aztán összevesztettek – morogta Harry. – Végleg, menthetetlenül.

Pansy odalépett hozzá, és gyengéden végigsimította az arcát. – Féltékeny vagy, szívem? – kérdezte hízelegve, aztán felkacagott.

- Nézd! Engem nem izgat, hogy miután a kis színdarabunknak vége, a karjaiba veted-e magad – közölte Harry sértõdötten. – De légy óvatos, mit osztasz meg vele a meghitt…

- Silencio! – Pansy elégedetten mosolyodott el. – Nem bocsátottam meg Dracónak. Világos? – Minden egyes szónál – a nyomaték kedvéért - Harry mellkasára ütött a pálcájával. – De most szüksége van… rám, és ezt tiszteletben tartom. Felfogtad? – Harry biccentett. – Helyes. Finite incantatem!

- Miért igényelné épp a te társaságodat? – érdeklõdött a fiú krákogva.

Pansy megrántotta a vállát. – Mert egyedül én tudom, min megy keresztül. Mellette voltam az elejétõl. – Rövid hallgatás után még hozzátette: - Minden évben rosszul viseli ezt az idõszakot.

- Ó! És amint rátör a karácsony környéki depresszió, készségesen futsz vigasztalni.

Pansy elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Kilenc éve akkortájt halt meg az édesanyja – suttogta, miközben a terem egyik magas ablakához sétált, és a szállingózó hópelyhek táncát figyelte. - Különös eset volt… Emlékszem, az összes vacsorán és bálon, amire csak hivatalosak voltunk, errõl pusmogtak. Egy gyógyító se tudta megállapítani, mi okozza, de Mrs. Malfoy napról-napra gyengült. – Harrynek muszáj volt közelebb mennie, ha követni akarta a történetet, mert Pansy egyre halkabban beszélt. - Olykor rohamok gyötörték… Draco, ha találkoztunk, mindig borzongva számolt be róla, hogy az anyja órákon át sikoltozott és könyörgött, de túl összefüggéstelenül ahhoz, hogy bármit is értsenek belõle. Az a… furcsa kór néhány hónap alatt felemésztette, mintha… elszívták volna az életerejét.

- Tehát Malfoy ettõl készült ki – összegezte Harry komoran. – Mármint szerinted. Szerintem viszont nem nagyon látszik rajta.

- Nem képzeled, hogy mások elõtt kimutatja! – csattant fel Pansy. – Mardekáros, aranyvérû, Malfoy. Nem tûnhet gyengének.

- Persze, hogy is nem vettem számításba – ciccegett Harry megvetõen.

- Mrs. Malfoynak volt egy naplója – folytatta a lány a mesélést. - A betegsége kezdetétõl írogatott bele, fõleg az utolsó hetekben. A temetés után Draco felforgatta érte a kúriát, de nem találta.

- Azt hiszem, mára elegem volt a Malfoy-család szívszaggató históriájából. – Harry felbõszülve indult az ajtó felé. – Különben se akarom rabolni a drága idõt, amit Draco babusgatásával tölthetsz.

***

Michael számlálatlanul körmölte a sorokat az elétolt méteres pergamenre. A gondolatai minduntalan elkalandoztak, és a szükséges pálcamozdulatok ábrái helyett, vörös hajzuhatag keretezte, szeplõs arcot rajzoltak elé. Vágyakozó sóhajjal sandított a terem ablakai felé, melyeken túl a park fölé boruló, gyöngyházfényû égbolt látszott. „Ginny… Biztos odakint van a barátnõivel, és remekül érzi magát, ellentétben…” Gyûlölködõ pillantást vetett a tanári asztalnál olvasgató Joasra, és kicsi hiányzott ahhoz, hogy ne toldja meg egy dühös horkantással is.

Joasnak komoly erõfeszítésébe került, hogy elfojtsa az arcizmait kísértõ mosolyt. Idõnként lopva végigpásztázta Michael gondolatait, így pontosan tudta, milyen felszínes a figyelem, amit a fiú a feladatának szentel. Érezte a kis griffendéles utáni sóvárgást, éppúgy, mint az „undok SVK-tanárnak” szóló ellenszenvet.

Michael rég nem törekedett arra, hogy órán - vagy a bosszantóan gyakori büntetõmunkákon – tökéletes teljesítményt nyújtson. Ez olyan bravúr volt, ami egyedül Hermione Grangernek sikerült, és neki is kegyetlenül meg kellett szenvednie érte, ha hinni lehetett, Weasley „alig jut idõnk egymásra” kezdetû panaszmonológjainak. „Visszatérve a büntetõmunkákra – Michael tûnõdve rágcsálta a pennája végét. – A rekordot még mindig szegény Harry tartja. Képtelenség lekörözni, nem mintha bárki efféle babérra pályázna.”

Joas õszintén meglepõdött Harry minõsítésén. Úgy tûnt, Michael mostanra túltette magát az õt ért sérelmen, bár rövid úton újabb hasonló élménnyel gazdagodhatna, ha Harry megneszelné, hogy a fiú szánakozással tekint rá.

Michael igyekezett kiverni a fejébõl a mogorva szobatársára vonatkozó szókapcsolatot, és minden egyebet, ami szétzilálta a koncentrációját. (Ez nagyrészt az állandóan a háttérben lappangó, Ginnyhez fûzõdõ jelzõket és ábrándképeket jelentette.)

Joas elégedetten konstatálta, hogy Michaelt immár semmiféle fantáziálgatás nem akadályozza a munkában. Az általános vélekedéssel ellentétben ugyanis, neki sem okozott örömet, hogy az egész délutánját (és nemritkán az estéit is) dúló-fúló, képzeletben az õ - legalább ideiglenes – likvidálását tervezgetõ diákokkal összezárva fecsérelje el.

Hátradõlt a székén, és engedte, hogy a tudatát betöltse a sebesen rohanó penna sercegése, a parkban idõzõ gyerekek zsivaja… „Ha kevésbé õrült világban élnénk, Harry is egy lenne közülük” – mondta egy alkalommal.

Sirius haragos fintorral nézte a díszes ablak túloldalán órára sietõ diákok sziluettjét. Azok ott kint, nem is sejtették, hogy a terembe benyitva, egy körözött bûnözõbe botlanának.

- Sokkal kevésbé eszelõs világban – javította ki. – Ha egyszer elkaphatnám azt a hibbant szipirtyót, aki mindezt a nyakunkba zúdította… - Tehetetlen dühében a pulóvere szegélyét morzsolgatta.

Joas lefogta Sirius görcsösen remegõ kezét. – Harry tud a jóslatról?

Sirius tétován bólintott. - Elmondtam neki, de nem igazán érdekelte. Szerinte nem számít, mit jövendölt az a… Trelawney, mert azok után, amit Voldemort elkövetett ellene, prófécia nélkül is a nyomába eredne. Persze, kénytelen lesz kivárni, míg ÉN engedélyt adok rá – fejezte be dölyfösen.

- Te pedig, kénytelen leszel ezt addig halogatni, ameddig ÉN úgy nem látom, hogy már nincs mit tanítani neki – tette hozzá Joas hasonló magabiztossággal.

Joas tartotta magát az akkori vélekedéséhez, nevezetesen, hogy az lenne normális és egészséges, ha Harry elméjében is lányok – nem feltétlenül Pansy Parkinson – és „szemét, hatalmaskodó professzorok” emlékét találná, nem begyakorolt átkok tucatját a varázslók börtönébe vezetõ útvonal mellett. Egyetértett Siriusszal abban, hogy semmilyen jóslat és ígéret nem ér annyit, hogy egy gyerekre akkora felelõsséget ruházzanak, amekkora Harry vállát nyomta.

- Kész vagyok, tanár úr. – Michael Corner hangja felrázta a tûnõdésbõl. Közönyös kifejezést erõltetett az arcára, és a padhoz sétált, hogy átvegye a pergament.

Átfutotta a pacákkal és áthúzásokkal tarkított sorokat, közben a homlokát ráncolta, néhol pedig kérdõn vonta fel a szemöldökét.

- Mutassa be a Propulsus-bûbájnál alkalmazandó pálcamozdulatot! – kérte hûvösen.

Michael lámpalázasan lendítette a kezét. Elõször félkört írt le, aztán…

- Nem jó! – intette le Joas. – El tudná magyarázni, mi volt a probléma?

„Ha tudnám, nem rontottam volna el, te féreg.”

Joas elkapta a pillantását a fiúról, és mereven a pergament kezdte bámulni. Hogy megindokolja a viselkedését, felolvasta az egyik bekezdést: - A Propulsus-bûbáj használatakor felülrõl indulva, az óramutató járásával megegyezõen, félkört rajzolunk a levegõbe… Mi a hiba?

Michael megütközve meredt rá, végül kinyögte: - N… Nem tudom, tanár úr.

„Hihetetlen a szerelem milyen szétszórttá teszi.”

Michael felkészült rá, hogy másodperceken belül bezsebelheti a szokásos szitokáradatot…

- Mennyit foglakoztak a varázslattal? – érdeklõdött Joas. (Türelmesen! A fiúnak elképzelése se volt, minek tudható be a változás.)

- Nem sokat – vallotta be. – Ötödikben Trepid professzor tanított minket, és õ eléggé… - kereste a megfelelõ szót – kapkodva adta le az anyagot. Át akart nézetni mindent az RBF miatt. Néha belekezdett egy bûbáj vagy átok gyakoroltatásába, aztán félbehagyta, és a következõ órára már vizsga-feladatlapokkal érkezett.

Joas mérlegelte a hallottakat. – Álljon fel, és jöjjön ide mellém!

Michael szemei akkorára tágultak, hogy azt egy házimanó is megirigyelhette volna. Miközben az agya egymás után termelte az abszurd ötleteket, magyarázatként a tanár magatartására, a teste gépiesen engedelmeskedett a felszólításnak.

- Rendben – szûrõdött át a ködön Joas hangja, mire Michael észbe kapott, és a férfit utánozva felemelte a pálcáját. - Csináljuk egyszerre!

Michael végrehajtotta a szükséges mozdulatsort.

- Rájött már, mi nem stimmel? – sürgette Joas.

Michael tanácstalanul ingatta a fejét, ingerült sóhajt csikarva ki ezzel a tanárából.

- Újra! – szólt rá a fiúra, kivételesen normális hangerõvel.

Miután megismétlõdött az elõbbi jelenet, Joas kezdett kijönni a béketûrésbõl. Ugyan elhatározta, hogy árnyaltnyival rendesebb és megértõbb lesz – bizonyos határokon belül természetesen, hogy a hírneve ne csorbuljon –, tekintettel Michael felfelé ívelõ magánéletére, valamint a Harry iránt tanúsított rokonszenvre, de ha hollóhátas tovább feszíti a húrt…

- Figyeljen oda!

Michael ezúttal tényleg összpontosított, és megkönnyebbülten fedezte fel a kettejük technikája közt lévõ „különbséget”.

- Az a baj – fogott bele nagy levegõt véve -, hogy bemagoltam a tankönyv szövegét, és elfelejtettem, hogy az ottani elõírás a jobbkezesekre vonatkozik, pedig én…

- Pontosan – szakította félbe Joas, halvány – elismerõ – mosollyal.

„Ordítóan nyilvánvaló” – mérgelõdött Michael magában, és legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért ilyen felületes volt.

- A másik, ennél jóval súlyosabb tévedésre a Patrónus-bûbáj ismertetésében bukkantam – folytatta Joas. – Úgy vettem észre, nem érti a varázslat lényegét…

***

Michaelnek zúgott a feje, mire végre elszabadult Joastól. Azt azonban nem tagadhatta, hogy ez volt az eddigi leggyümölcsözõbb büntetõmunkája. Kettesével szedve a fokokat, pillanatok alatt felért a hetedévesek hálótermébe. Elmélázva nyúlt a kilincs felé, mikor belülrõl valaki feltépte az ajtót. Michaelnek épp csak sikerült hátraugrani, elkerülve a fájdalmas ismerkedést a vastag tölgyfalappal, mikor a „támadója” nekiütközött, és kis híján ledöntötte a lábáról.

- El ne ereszd! – kiabálta Thadeus az odabent kavargó tolltengeren túlról.

- Hozd vissza! – kérte Terry üvöltve.

Michael gondolatban vállat vont, és belökdöste a tiltakozó Harryt a szobába. - Párbajoztatok? – A szeme elé táruló látvány errõl árulkodott: a padlót ujjnyi vastagságban tollpihék borították, Thadeus az ágy mellé csúszott matrac maradványi közül igyekezett feltápászkodni, Terry pedig a sóbálvány-átkot oldotta fel a sarokban heverõ Anthonyról.

- Nem egészen – csóválta a fejét. – Csak Harryt ma nehéz rávenni a szokványos kommunikációra.

- Egy szimpla Petrificust küldtem rá – védekezett az említett, a duzzogó Anthony felé intve.

- Akkor elég önfejû a varázspálcád – jegyezte meg Thadeus, két Reparo között, amikkel az ágyát próbálta helyreállítani.

Harry morgolódva süllyesztette a bûnös eszközt a talárja zsebébe. – Mirõl akartatok beszélni? – dõlt a falnak megadó sóhajjal.

- Rengetegszer átrágtuk magunkat az idei év eseményein – kezdte Terry. - A vitátokig bezárólag – bökött a fejével a zárral babráló Michaelre. – Mike-nak nem hagytad, hogy végigmondja, de… Soha, egyikünk se hitte rólad, hogy feketemágus vagy.

- És most se gondoljuk így – sietett leszögezni Thadeus. – Valahogy mindig külön kezeltünk téged és a… keresztapádat.

- Nem a foglya voltam – vágta rá Harry gondosan artikulálva a szavakat.

- Nem, persze… - visszakozott azonnal Thadeus.

- Kötõdsz hozzá, ez meglehetõsen… egyértelmû – fûzte hozzá Michael a nyakát simogatva.

- A lényeg az – Anthony közelebb lépett Harryhez -, hogy ha te azt állítod, Black, mármint Sirius Black – Harry szája széle megrándult. – rendes ember, készek vagyunk elfogadni.

- Miért? – tette fel Harry a legkézenfekvõbb kérdést. – Mi a helyzet a Prófétával, a miniszterrel, az aurorokkal? – sorolta, körbehordozva a többieken a tekintetét.

- Nem figyeltél? Ha benned megbízunk, akkor beletörõdünk abba is, hogy a sajtó és a politikusok átverték a varázslóvilágot, és Bla… a keresztapád voltaképp ártatlan. Logikus – fejezte be Terry fennhéjázva.

Rövid ideig tartott. Alig néhány pillanat volt csupán, de Harry a fellegekben érezte magát. Aztán erõvel elcsitította a kellemes vibrálást a gyomrában, és Michaelre pillantott. – Tartozom egy bocsánatkéréssel, azt hiszem…

- Zárjuk rövidre! – csapta össze a tenyerét Thadeus. – Mindannyiunknak van miért elnézést kérni, nem? Nekünk Harrytõl, Harrynek tõlünk. Amondó vagyok, tekintsük elintézettnek! Ellenvetés? – Miután senki nem szólt,, helyeslõen bólintott, és folytatta a takarítást.

Anthony megköszörülte a torkát, majd megvárta míg Harry ránéz.

- Tudom, hogy – finoman szólva – nem repesel az örömtõl – motyogta. (Michaelnek az a nyomasztó sejtelme támadt, hogy rajta kívül mindenki tisztában van azzal, mire utal a fiú.) – De remélem, a mostani béke kitart, mert nem szeretném, ha egymást gyilkolva érkeznénk meg a szüleim házába.

Michael nyitotta a száját, hogy hangot adjon az elképedésének, de Thadeus és Terry lepisszegték.

- Jó leszek, ígérem – vigyorodott el Harry, miközben az agya már a szünetig elintézendõ feladatokon járt. „Értesíteni Joast, hogy újból változott a terv, kiengesztelni Pansyt, és lehetõség szerint felkészíteni arra, ami otthon vár rá…”