|
8. fejezet: Ginny
2007.07.22. 14:44
Szerző megjegyzése:
Harry féltve őrzött titkai veszélybe kerülnek...
8. fejezet: Ginny
- Elárulnád, ez mégis mi volt? – Pansy a haját igazgatta, és Harrynek rá se kellett néznie, hogy tudja, a lány tajtékzik a dühtől.
- Egyszerű hátráltató ártás – vonta meg a vállát, miközben összeszűkített szemmel méricskélte az új pálcáját.
Pansy fújtatva huppant a legközelebbi padba, és továbbra is vádlón meredt a fiúra. – Ne szórakozz! Azt használtad már ellenem korábban is, de soha nem sikerült ilyen erőteljesre.
- Fejlődöm – mosolyodott el Harry bosszúsan.
A lány határozottan megrázta a fejét. – Amiatt van – bökött a pálcára, és egy haragos pillantást is mellékelt hozzá, kinyilvánítva, hogy a szóban forgó eszköz minden bajának okozója. – Nem vagy képes bánni vele.
- Hozzá fogok szokni.
- Hálás lennék, ha addig nem rajtam gyakorolnál. Hátráltató ártás, na persze – dohogott Pansy. – Megpörkölődött a talárom! – fakadt ki. Ezzel végre sikerült magára vonnia Harry figyelmét, és kicsikarnia belőle némi együttérzést.
- Sajnálom, tényleg véletlen volt. De – folytatta, mielőtt a lány nagylelkűen megbocsáthatott volna – nem hiszem, hogy neked problémát jelentene egy új ruha beszerzése. A családodat nem fogja csődbe vinni…
Pansy felpattant, és lendületesen az ajtó felé indult. – Ehhez most nincs hangulatom, azt pedig nem engedem, hogy még egy átkot rám küldj, amíg nem tanulsz meg újra normálisan varázsolni.
Harry elszámolt háromig. – Mi lesz az e heti levéllel? – kérdezte viszonylag nyugodtan.
- Gondoltam, beszámolok róla, hogy új pálcát vettél – vetette oda Pansy félvállról. Feloldotta a némító meg az ajtózáró bűbájokat, és a keze már a kilincsen volt. - Mi is a magja?
Harry leugrott a padról, néhány lépéssel átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és elrángatta a lányt az ajtótól. – Rossz ötlet.
- Miért? – vágott vissza Pansy a karját masírozva. – És nagyon tévedsz, ha azt képzeled, hogy így viselkedhetsz velem. Tartozom neked. Rendben. De a megállapodásunk kölcsönös. Nem csak te teszel szívességet nekem, ezt ne felejtsd el! Különben pedig, lány vagyok, ha netán nem tűnt volna fel, és az udvariasságnak léteznek bizonyos alapvető normái, amiket igazán tiszteletben…
- Bocsánat – morogta Harry. Elfordult Pansytől, és a falon lógó szám-térképet kezdte babrálni. – Nem juthat Voldemort tudomására, hogy az új pálcám egy főnix tollát rejti.
- Olyan megerőltető lett volna elsőre is ezt mondani? – érdeklődött a lány békülékeny tónusban. – Miért olyan lényeges, hogy főnixtoll van benne?
„Másfél órája időztek Ollivander üzletében, és Harry ezalatt olyan információkkal gazdagodott, mint például a szülei pálcáinak mérete, magja, és elsődleges tulajdonságai, de a számára tökéletes varázseszközt még nem sikerült megtalálni.
- Próbálja ki ezt, Potter úr! – Ollivander legújabb tesztalanya tizenhárom hüvelyk hosszú pálca volt. Az anyagát Harry tölgynek tippelte.
- Tölgyfa, tizenhárom hüvelyk, egyszarvúszőr. – A sárkányszívizom-húrral való kísérletezést már rég beszüntette, miután Harry egy szerencsétlen suhintással megsemmisítette a bolt teljes főnixtoll készletét.
A fiú elvette a pálcát, pöccintett… és kitörtek az üzlet ablakai.
- A legjobb eredményt ez idáig kétségtelenül a Sötét Nagyúr pálcájának testvérével értük el.
„Igaz” – értett egyet Harry, csúfondáros pillantást vetve az ásítozó Lupinra. Az a próba a férfi által olvasgatott Reggeli Prófétát lobbantotta lángra, de ahhoz legalább köze volt Harry akaratának.
Ollivander nagy reményt fűzött a magyal-főnixtoll kombinációhoz, amiből persze az utóbbi volt a lényeg, és kifejezetten csalódottnak tűnt, mikor kiderült, hogy nem az a megfelelő Harry számára.
- Különös – motyogta a pálcát szorongatva. – Megesküdtem volna… Tudja, Potter úr, a főnix, aminek a faroktolla ennek – Harry orra elé emelte a kérdéses tárgyat – a magját alkotja, mindössze két tollat adott.
- Kinek a birtokában van a másik? – Lupin sápadtsága arra utalt, hogy kikövetkeztette, hogyan végződik a történet.
- Tudjukkinek, természetesen. Ezért gondoltam, hogy a párja Potter urat választja majd. De hát – vonta meg a vállát – különös dolog a mágia. Nem úgy viselkedik, ahogy várnánk…
Harry visszarakta a tölgyfa pálcát a dobozba, aztán nyújtózkodott. A keresgélés kimerítőbb volt, mint amire számított. A kezébe adott eszközök, és a velük önkéntelenül véghezvitt rombolás megcsapolta a varázserejét.
- Megállapíthatjuk, hogy az egyszarvúszőr sem az igazi. – Ollivander bólintott, Lupin pedig vágyódó pillantást vetett a kinti világra. A dohos, sötét üzlethelyiség, meg a rendszertelenül száguldozó varázslatok nem tettek jót a kedélyének. - Talán visszatérhetnénk a főnixtoll-vonalhoz.
Ollivander az eddiginél is furcsább – és hátborzongatóbb -, tűnődő tekintettel vizslatta Harryt. - Miért ne? – suttogta izgatottan az ablak felé lépdelve. – Miért is ne? Bár évszázadok óta nem próbálkozott senki… Igaz, nem is sejthették.
Óvatosan leemelte a kirakatbéli bársonypárnáról az egyetlen díszként ott árválkodó pálcát. Harry halványan érzékelte – a bolt megkavaródó mágiájából -, hogy a mozdulat védőbűbájok és átkok tucatjait töri meg. Valószínűleg senki más nem lett volna képes ilyen egyszerűen hozzájutni a pálcához.
Ollivander olyan szeretettel dajkálta a varázstárgyat, mintha az a valaha létezett legbecsesebb műalkotás volna. - Nyírfa és főnixtoll, tizenkét hüvelyk. – Áhítattal csúsztatta az eszközt Harry ujjai közé. – Vigyázzon vele! A korábbi kísérletezők gyakran csúnyán pórul jártak.
- Pontosabban? – ráncolta a homlokát Lupin, és intett Harrynek, hogy ne moccanjon.
A fiú azonban nem figyelt rá. Amint Ollivander elengedte a pálcát, utoljára végigsimítva a fán, eufórikus boldogság öntötte el minden porcikáját. Bizsergett a bőre, mintha milliárdnyi apró ujj csiklandozta volna, a vér őrült módon száguldott az ereiben… És vele együtt a pálca is „sikított” örömében. Az üzletet kékes derengés töltötte be, amit a többi varázstárgy és a még élő bűbájok aurája itt-ott zöldre, narancs és ibolyaszínűre festett. Mikor a jelenség kiteljesedett a felbukkanó és elenyésző árnyalatokat lehetetlen volt meghatározni vagy akár nyomon követni.
- Akit a szerencse a kegyeibe fogadott, annak a kezéből csak kiröppent a pálca, a többi esetben főként égési sérülést okozott, de előfordultak kelések, kérgesedés, önkéntelen metamorf vagy animágia, persze kizárólag a pálcával érintkező végtagon. – Válaszolta meg Ollivander Lupin kérdését, miután a kibocsátott mágia-hullámok végleg elcsitultak. Tárgyilagos hangon, rezzenéstelen arccal, szinte unottan beszélt, de a szemei csillogtak a nemrég tapasztalt csoda emlékétől.
- Miféle pálca ez? – faggatózott Lupin. (Harry még nem volt olyan állapotban, hogy megszólaljon.)
- Ohó! – kuncogott a tulajdonos. – A feljegyzések szerint erről utoljára 537 éve érdeklődött valaki. Ez, uraim – jelentette be ünnepélyesen –, Merlin pálcája.
- Hogy mi? – ocsúdott fel Harry a kábulatból.
- Mindenki azt hiszi, már ha egyáltalán eszébe jut ilyesmin töprengeni, hogy azért helyeztem a kirakatba, mert egyik ősöm mesterműve, esetleg a saját gyakorlómunkám. Madam Marchbanks jegyezte meg annak idején, hogy én magam használom, és azért tartom ott, hogy el ne keveredjen a temérdek eladásra szánt pálca közt. Mintha mindenki olyan szétszórt lenne, mint ő… - Lupin tapintatosan megköszörülte a torkát. – Na de, visszatérve Merlinre. Ezt a pálcát ő készítette, és a – mondjuk úgy – visszavonulása előtt adományozta az üzlet akkori tulajdonosának, megbecsülése jeléül. Akkoriban az Ollivander’s egyedüliként látta el varázspálcákkal Anglia mágiaűző társadalmát… Miután elterjedt a hír, hogy milyen ereklyét őriznek az Abszol úton, a világ minden pontjáról özönlöttek ide a varázstudók. Ha szabad egy hasonlattal élnem, Merlin pálcája olyan volt a számukra, mint a mugliknak az Excalibur. De hiába zarándokoltak ide.
- Merlin megtiltotta, hogy eladják a pálcát? – vágott közbe Lupin, Harry szerint meglehetősen udvariatlanul.
- Ellenkezőleg – rázta meg a fejét Ollivander. – Határozott kérése volt, hogy a pálca szolgálja az arra méltó varázslót vagy boszorkányt, aki viszont nem bukkant fel. Mostanáig. – Itt jelentőségteljes pillantást vetett Harryre.
A fiú az érzéseivel viaskodott, amelyek már-már kibogozhatatlanul vegyesek és zavarosak voltak. Akarta ezt a pálcát. Bármely másik csak szánalmas pótléka lehetne. Morzsa az éhezőnek. Ez viszont teljessé tette őt. Vagy talán fordítva? Nem érdekelte. Tudta, ha lehetősége nyílik rá, megtanulja uralni, elfogadtatja vele, hogy ő parancsol… Másrészt, nem hívhatja fel magára a figyelmet azzal, hogy Merlin örökségével sétál ki innen.
- Titokban tarthatnánk? – tudakolta bizonytalanul.
Lupin felnyögött, és megütközve bámult rá. „Ilyen nehezére esik a kedvemért – az érdekemben! – visszatartani az információt? Apám és Sirius szép kis barátot választott. Izgága, elfogult ordas.” Ollivander ellenben együttérzően veregette meg a vállát, és nekiállt előbányászni egy, a Merlin-pálcához kísértetiesen hasonlító darabot.
Később aztán Lupin is félretette a lelkes, túlbuzgó, auror-énjét, és biztosította róla, hogy helyes döntést hozott, bár Harryt ez a legkevésbé sem érdekelte.”
- Nem a te dolgod – mondta végül elutasítóan.
Pansy reakciója a haragos macskáéra emlékeztetett. – Adtam rá okot valaha is, hogy ne bízz bennem?
- Nem, de nem is a bizalom a lényeg, Pansy – magyarázta Harry csitítóan.
- Hanem? – érdeklődött a lány számonkérőn.
- Nem szeretnélek veszélybe sodorni, és még nem értél el olyan szintet okklumenciából, hogy…
- Vagyis meg akarsz védeni? – A hangjából érződött, hogy nevetségesnek tartja Harry kifogását.
- Természetesen. – És Ollivandert is. Ha a főnixtoll-dolog Voldemort fülébe jut, könnyen arra a téves következtetésre juthat, hogy a testvér-pálca került hozzá.
- Persze… - Pansy a karjait összefonva, mogorván meredt a padlóra. Végül felsóhajtott. – Vegyük úgy, hogy nem épp az imént sértettél vérig!
- És? – puhatolózott Harry.
- Használjuk ki a vacsoráig hátralévő időt!
- Nem olyan rég még tiltakoztál a párbaj ellen.
- Ragaszkodom is az elhatározásomhoz. – Pansy szeme megvillant. – Helyette inkább csevegjünk egy kicsit! Van miről.
Harry magához hívott egy széket – kivételesen mellékhatások nélkül -, és leült. – Hallgatlak.
Pansy nem sietett a folytatással. Új bűbájokat szórt a teremre, majd a zsebébe süllyesztette a pálcáját. - Tudod, szemet szúrt néhány apróság, és tűnődni kezdtem. – Harrynek nem tetszett a lány hanghordozása, sem a vontatott stílus, amiben beszélt. – Mardekáros lévén, az átlagnál hamarabb felismerem a háttérben húzódó összeesküvéseket – szünetet tartott, és gonosz mosollyal figyelte, a másik megérti-e ennyiből, mire akar kilyukadni.
- Beszélj világosan! – kérte Harry kiszáradt torokkal.
- Ahogy óhajtod – hajtott fejet a lány gúnyosan. – Nyáron az aurorok Dumbledore közreműködésével kézre kerítik Sirius Blacket, téged pedig a Roxfortba küldenek. A tehetetlenség szinte émelyít, de arra vagy kárhoztatva, amíg a kastély üres, és minden szem – akár élő, akár csak festett – téged követ.
Harry egyre nehezebben lélegzett. Nem, nem, nem… Nem lehet, hogy ezen múljon. HA Pansy tényleg rájött… „Megakadályozom, hogy ártson.”
- Aztán, megjelenik az új sötét varázslatok kivédése tanárunk. Egy Black. Alig két hónappal a rokona bebörtönzése után. Épp abban az évben, mikor Harry Potter idekerül. Otthagyja az igazgatói posztot, a szülőföldjét egy elátkozott állásért…
- Talán halálfaló, és a meggyilkolásommal próbál imponálni Voldemortnak – rántotta meg a vállát Harry, de a mozdulat nem sikerült olyan nemtörődömre, mint szerette volna.
- Számtalan alkalma lett volna rá – ingatta a fejét Pansy. – Bármikor megölhetett, vagy a Nagyúr elé cipelhetett volna. Sokat töprengtem ezen, Harry, és meggyőződésem, hogy akárcsak a mi ál-randevúink, a ti hírhedt büntetőmunkáitok is arra szolgálnak, hogy leplezzék…
Harry arrébb rúgta a széket, és a kissé megszeppent Pansyhez ugrott. – Ne foglakozz ezzel! – sziszegte villámló szemekkel. - Ne spekulálj, ne célozgass, mert ha bajba kevered Joast, esküszöm, hogy…
Nem részletezhette, akkor mit csinálna, mert a következő másodpercben egy pálca hegye nyomódott a nyakának. – Egymásra vagyunk utalva – suttogta Pansy jeges nyugalommal –, úgyhogy mellőzd az ilyen kirohanásokat! Pusztán tájékozódom. Nálam biztonságban vannak a titkaid.
- Amíg nem futsz össze egy kellően erős leglimentorral. – Harry nem bírta türtőztetni magát.
A lány nem engedte, hogy a másik szavai felhergeljék. – A te feladatod felkészíteni arra a találkozásra. - Lecsusszant a padról, és az ajtó felé indult, de távozóban még visszaszólt: - Nem tudom, említették-e már, de igéző a szemed, mikor mérges vagy.
***
Michael a balul végződött leckeírás óta, ha tehette, és nem keltett vele feltűnést, kerülte Harryt. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy étkezésekkor ne keljen mellette ülnie, ha valamiért az a veszély fenyegetett, hogy négyszemközt maradnak hirtelen rádöbbent, hogy halaszthatatlan elfoglaltsága van, a könyvtárban, a klubhelyiségben, a parkban… Szituációtól függően. Harry, ha olykor mégis egymás közelébe sodródtak, egyszerre érzett a részéről félelmet, neheztelést és bizonytalanságot.
Péntek délelőtt a fiú ismét kimentette magát a közös kutatómunka alól, és ebédidőben se merészkedett a Nagyterem közelébe, attól való „rettegésében”, hogy Harryt is ott találja. Az „ellenség” azonban időközben összefutott a többi hollóhátassal, és kiment velük megnézni a hugrabugosok edzését.
- Kémkedéssel vádolni? Minket? Ezt az arcátlanságot! – sopánkodott Thadeus, miközben a hálóterem felé tartottak. A jogos felháborodás, amit a hugrabugos csapat rágalma váltott ki, a múlté volt. A kastélyba lépés óta mindannyian csak színészkedtek.
- Prefektus vagyok, ami eleve kizárja, hogy ilyen aljasságra vetemedjek – szipogott Anthony.
- Az hagyján, de hogy még a mi feddhetetlen erkölcsű hősünkről, a nagy Harry Potterről is ilyet feltételezzenek! – füstölögött Terry. Lenyomta a kilincset, és – a hőshöz méltatlan bánásmód ékes példájaként – vidáman betaszította Harryt a szobába.
Michael magába roskadva ült az ágyon, és savanyú mosollyal nyugtázta a többiek érkezését.
- Mi történt? – csapott le rá azonnal Thadeus.
- Ginny megkeresett ebéd után.
A jelenlévők száján kicsúszott egy meglepett-bizakodó „Ó!”.
- Veled akar beszélni! – nézett Michael búsan Harryre.
Az „Ó!”-zás megismétlődött, ám ezúttal inkább csalódott volt, ugyanakkor támogatásról biztosító.
- Michael – Harry próbálta megnyugtatni a fiút. -, én Pansyvel járok, és más lány nem érdekel. – „Tulajdonképpen, abban az értelemben ő se.”
- Mit számít? – csattant fel Michael. – Ha neki te kellesz, és nem én.
Harry nem szívesen vált volna a kibontakozó féltékenységi jelenet negatív főszereplőjévé, így sarkon fordult, és elhagyta a helyiséget.
***
A kviddicspályán épp véget ért a Hugrabugot váltó griffendéles csapat edzése. Ginny meglátta Harryt a levegőből, ezért közvetlenül előtte ereszkedett le. Harry most először alaposan szemügyre vette a lányt. Valóban rendkívül csinos volt, főleg így, kissé kócos fürtökkel, és a repüléstől kipirult arccal, de ő nem engedhette meg magának, hogy olyan csekélységek, mint egy lány szépsége, elvonják a figyelmét a feladatáról. Elhatározta, hogy amilyen tapintatosan csak lehet, ezt Ginnyvel is tudatja.
- Itt vagyok, ahogy kérted.
Ginny bólintott, de egyelőre egy szót sem szólt. Harry kihasználta a pillanatnyi csendet, hogy előadja sebtében megkomponált mondanivalóját.
- Nagyon megtisztelő, hogy tetszem neked, de Pansy…
Ginny egy intéssel elzavarta a kíváncsiskodó csapattagokat, miközben nevetéssel küszködve nézett Harryre. – Nem vagy egy aprócskát beképzelt, Potter? – A fiú elvörösödött, és ő a lánnyal ellentétben nem írhatta az időjárás vagy a mozgás számlájára. – Ne félj, nem vetemedek semmi butaságra. Van erőm elviselni a viszonzatlan szerelem kínjait – folytatta a griffendéles vigyorogva.
Harry illedelmesen megvárta, míg Ginny kimulatja magát. – Miért akartál találkozni velem?
A lány arca elkomorult. – Mint tudod, prefektus vagyok – vágott bele hivatalos hangon. (Ha Harry a hollóhátasoktól nem hallotta volna elégszer, a csillogó kitűző akkor is elég jelzés lett volna Ginny pozícióját illetően.) – Emellett vérbeli Weasley is, bár – ne vedd sértésnek - kétlem, hogy felfognád ennek a jelentőségét. Nos… Általában igyekszem szemet hunyni a kisebb vétségek felett, de amit te művelsz, az több egyszerű kihágásnál. Ha nem adsz rá elfogadható magyarázatot, kénytelen leszek jelenteni az igazgatónak.
Harry aznap másodszor érezte úgy, hogy a világ táncba kezd körülötte. Ha Ginny is Joasszal hozakodik elő…
A lány egy darabig a fiú arcán átsuhanó érzelmeket tanulmányozta, majd sóhajtva a talárjába nyúlt, és megsárgult pergament húzott elő. – Felesleges tagadnod. Láttalak.
Harry megbabonázva meredt az összehajtogatott lapra. – Ez… - Megváltoztatta a hangsúlyt. – Ez micsoda?
- A Tekergők Térképe. – Ginnynek látszólag nem tűnt fel a megingás. - A bátyáim szerezték meg Frics irodájából, aztán mikor befejezték az iskolát nekem ajándékozták. – Megvonta a vállát. - Azt mondták, Ront úgyis túlságosan leköti Hermione, és nem lesz ideje továbbvinni a csínytevő-hagyományt.
- Elszörnyednének, ha rájönnének, mire használod.
- Ne próbáld másra terelni a szót! – fedte meg Ginny. – A térkép képes arra…
„Szegezd rá a pálcád, és esküdj meg, hogy rosszban sántikálsz! Senki nem bújhat el előled.” Siriusék mesterművét sajnos nem kalkulálta bele a terveibe.
-… mielőtt lebetegedtél, elhagytad a Roxfortot, és csak hajnalban bukkantál fel újra – pillantott rá Ginny szúrósan. – Miért szöktél ki? És főként hogyan? A mozgásod alapján repülnöd kellett. Azt viszont seprű nélkül elég bonyolult kivitelezni.
- Egyéb vádpontok? – érdeklődött Harry fásultan.
- Ha már a barátnődet – a jelzőt csúfolódva ejtette ki – említetted, szokatlan találkáitok vannak. Két ember, egy üres – feltehetően levédett és hangszigetelt teremben…
- Eddig stimmel, nem? – szúrta közbe Harry.
- Távol egymástól, ugrándozva. Ez vagy valami általam ismeretlen, bizarr, párosodási rítus, vagy… párbaj.
Harry megtorpant, majd gyors mozdulattal megragadta Ginny vállát, és szembefordította magával a lányt.
- Ráhibáztam, igaz? – kérdezte Ginny, győzedelmes mosollyal.
- Igen, Weasley. Nyertél. – A lány figyelmét nem kerülte el a hirtelen áttérés a vezetéknévre.
- Vallj be mindent, és talán megkegyelmezek – ajánlotta játékosan.
- Nem.
- Akkor lebuktatlak – mondta Ginny egyszerűen.
- Ne vond be Dumbledore-t! – Rövid tépelődés után hozzátette: - Kérlek!
- Megható, Potter. De ha térden állva könyörögsz is…
- Ginny… - Harry mentőötletek terén igencsak szűkösen állt. - Miben más ez, mint például az, ha egy diák kilopózik a kastélyból… Roxmortsba?
- Lássuk csak! Esetleg te is a Mézesfalás készleteit indultál megdézsmálni? – vágott vissza a lány. – Kötve hiszem.
- Nem, de nem tettem semmi rosszat – „maximum törvénybe ütközőt” – bízz bennem!
- Milyen alapon? Tegyük fel, hogy hallgatok! Egy szép napon majd lelépsz innen. Végleg. Mi lesz a mentségem arra, hogy nem állítottalak meg?
- Ha tényleg ilyesmit forgatnék a fejemben – kezdte Harry óvatosan -, megígérem, hogy előtte mindent elmagyarázok, és lehetőséget adok, hogy visszatarts.
Ginny visszatömködte a térképet a talárja zsebébe, közben pedig mérlegelte a javaslatot. Harry elgondolkodott, nem lenne-e célravezetőbb egy memóriatörlés, de elvetette az elképzelést. Túl sok kárt okozhatnának…
- Mázlid van, Potter. Győzött a kíváncsiság – tudatta vele az ítéletet Ginny kis idő múlva.
- Köszönjem a Weasley-vérnek? – vigyorodott el Harry.
- Gyorsan tanulsz. – Ginny a kezét nyújtotta. – Megegyeztünk?
Harry elfogadta a lány jobbját, és bólintott. Megpróbálkozott egy gyors, felszínes legilimenciával, bár anélkül is érezte, hogy Ginny megbízható. A lány végül kiszabadította az ujjait Harry kezéből, és a délelőtti eső után maradt tócsákat kerülgetve baktattak tovább a Roxfort felé.
A lépcsőhöz érve az addig Fred és George Weasley akcióit ecsetelő lány váratlanul témát váltott. - Azt hiszem, jobban jártam volna, ha a haveroddal megyek Roxmortsba. – Harry felkapta a fejét, bár nem volt teljesen biztos benne, hogy akar-e jó hírt közölni Michael Cornerrel. – Tartozom neki egy találkozóval.
- Minden hoppon maradt hódolóddal ilyen méltányos vagy? – kérdezte a fiú szórakozottan.
Ginny sejtelmesen elmosolyodott. – Csak aki megérdemli.
***
Tudta, amint átlépte a hálóterem küszöbét. Michael kikotyogta az udvari incidens részleteit. Érezte a felé áradó bizalmatlanságot, felháborodást – „Terry, Thadeus és Anthony” -, és halványan, de némi megbánást is – „Michael”.
- Újra köztetek a Roxfort elsőszámú feketemágusa – jelentette be tettetett jókedvvel, mire a másik négy feszengve fordult el tőle, hogy a ládájában pakolásszon, könyveket rakosgasson, vagy a gyorsan sötétedő parkot bámulja az ablakon keresztül. – Ginny szeretne kárpótolni Roxmortsért – vetette oda Michaelnek, miközben az ágyához sétált. „Erkölcsi értelemben legalább lekörözöm őket” – állapította meg keserű elégtétellel, miközben összehúzta a baldachin függönyét.
„Csak aki megérdemli. Ginny tévedett. Ezúttal az idejét pazarolja.” Harry a párnájába fúrta az arcát, hogy kizárja az elméjéből az óvatosan meginduló beszélgetés hangjait.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
