|
19. fejezet: Egy fejezet lezárul
2008.02.07. 13:35
Szerző megjegyzése:
Utolsó fejezet. Ragadjátok meg az alkalmat, és írjatok véleményt! ;-) Köszönöm mindenkinek, aki olvasta. :-)
19. fejezet: Egy fejezet lezárul
- Naaa, Holdsáp! Csak egyetlen aprócska rontást – kuncsorgott Sirius. Mikor kiszemelt célpontjára tévedt a tekintete, az arca vicsorba torzult. – Megérdemli.
Remus két kézzel markolta a fiú dísztalárját, és igyekezett visszatuszkolni a családjaik alkotta csoportba. (Sirius esetében ez a kifejezés természetesen Potteréket takarta. A Blackek idestova két éve nem vettek tudomást a fiú létezéséről, ennek megfelelően azzal se törődtek, hogy a „feketebárány” életének ez az egyik legfontosabb napja.)
- Neki is lehet véleménye – sziszegte Remus Sirius fülébe.
Sirius kitépte magát a szorításból, hátrébblépett, és méltatlankodva kapott levegő után. – Persze, hogy lehet, csak nem ez.
Mivel egyre többen figyelték őket és hajoltak össze sugdolózva, Remus a továbbiakban beérte annyival, hogy szúrós-szigorú tekintettel méregesse – és ezzel szögezze egy ponthoz - a barátját, Sirius pedig megpróbálta kissé rendbe szedni magát – lesimította a haját, megigazította a talárját –, de kipirult arca ékes bizonyítékul szolgált az iménti ingerültségére.
Verőfényes, júniusi délelőtt volt. Fülledt, mozdulatlan levegőjű, amiből azonban a Roxfort parkjában a diplomaosztóra összesereglett mugli- és varázsrokonság mindössze enyhe, bizsergető meleget érzékelt, Dumbledore varázslatának köszönthetően. A ceremónián már túl voltak, de senkinek nem akaródzott elindulni. A varázstalanokat az idegen világ káprázata, az idetartozókat a nosztalgia marasztalta.
- Ne foglalkozz vele! Én sem teszem – suttogta Remus szomorúan.
- Épp elég baj.
Christina rögtön azon az ominózus éjszakán - a Sirius által használt szóval élve - kikotyogta Holdsáp titkát. Ha továbbra sincs beszélő viszonyban Chloéval, illetve a lány, hálából a törődésért, nem igyekszik görcsösen bizonygatni, hogy ő is tud jó barátnő lenni, és ennek megfelelően nem vár rá a Hollóhát klubhelyiségében, nos, talán szégyenből vagy tapintatból tartotta volna a száját. Így azonban a hír a futótüzet kenterbe verő sebességgel terjedt el a Roxfortban.
Remus kizárólag annak köszönhette, hogy nem avanzsált a gúnyos megjegyzések és aljas orvtámadások állandó célpontjává, hogy a Tekergők – valamint a nekik örömmel segédkező Lily és Piton – egy másodpercre se hagyták magára. Buzgóbb és elhivatottabb testőrség védte, mint magát a mágiaügyi minisztert.
A Remus „kis szőrös problémájához” való hozzáállás módozatainak teljes skálája felfedezhető volt a roxfortosok magatartásában. Voltak, akik teljes érdektelenséggel viseltettek az ügy iránt, mondván, van fontosabb dolguk is, mint a vélhetően a vizsgadrukk szülte rémhíreken rágódni. Ők, ha netán a naptárra tévedt a tekintetük, nem a telihold, hanem az RBF-ek illetve RAVASZ-ok közeledte miatt pánikoltak, és ha definíciókkal meg szabályokkal zsúfolt gondolataik közé furakodott is a vérfarkaskór ciklusát irányító égitest, azért kizárólag az asztronómia-tananyag volt okolható.
A diákok közül talán a griffendéleseket rázta meg legkevésbé az újság, hiszen a többségük hosszú évek óta ismerte Remust, ha csak látásból is. Ők és még páran, sietve az eszükbe vésték, hogy a fiú maximum holdtöltekor jelenthet veszélyt, de Dumbledore intézkedéseinek hála, akkor sincs mitől tartaniuk, mivel Remus olyankor nincs a kastélyban; erre emlékeztették magukat minden alkalommal, ha meglátták a klubhelyiségben, vagy szembejött velük a folyosón, és próbálták elrejteni előle az ösztönös, zord vagy riadt pillantásokat, utálkozó, savanyú grimaszokat.
Így – bár minden nap végére ezernyi új, mérgező tüskével gazdagodva – a fiú viszonylag könnyen átvészelte volna a hátralévő heteket, azonban akadtak szépszámmal sápítozni vagy gyűlölködni vágyó tanulók, akik ha megtámadni nem is merték, elég kreatívak voltak hozzá, hogy más úton – például levélbe csomagolt átkokkal vagy kelés-növesztő főzetbe áztatott pergamennel – tudassák vele a véleményüket, ami (ahogy azt Remus is megállapította, egy-két – vérmérséklettől és futási sebességtől függően – elmormolt vagy harsányan utána kiabált javaslatból és „jókívánságból”) kísérteties egyezést mutatott Christináéval. Az már a vakmerőség netovábbjának számított, hogy sötét varázslatok kivédésén Chloe Hale kikérte magának, hogy egy légtérben kelljen tartózkodnia „azzal”, és hogy egyik délután a hatodéves mardekárosok Regulus Black vezetésével kivonultak a könyvtárból, mikor Remus és Lily felbukkant. „Az nekem szólt, nem neked” – mondta Sirius az eset után, és bár kétségkívül igaza volt, ez Remus kedélyén nem sokat javított.
- Történt valami? – Peter sétált oda hozzájuk, a nyomában Pitonnal, és a kérdés feltétele közben jelentőségteljes pillantást vetett a feldúlt párosra, aztán a közelben beszélgető-vihorászó hollóhátas kompániára.
- Tapmancs meg akarta átkozni Christinát – morogta Remus rosszallóan. Arra számított, hogy a két fiú a pártját fogja majd, de csalódnia kellett.
- Helyes – vidult fel Peter, és izgatottan dörzsölte össze a tenyerét. (Piton nem kezdett ujjongani, helyette beérte a szolid szemöldökráncolással – ami viszont épp azt a benyomást keltette, hogy a Christinára szórandó lehetséges varázslaton spekulál.)
- Nem, Féregfark, egyáltalán nem az – torkolta le Remus a barátját. – Látod ezt itt a kezemben? – Meglobogtatta a roxforti képzés sikeres elvégzését tanúsító, díszes pergament (ami a Siriusszal való birkózás során jócskán összegyűrődött volna, ha nem kezelik egy speciális állag-megőrző bűbájjal), amit alig egy órája vett át Dumbledore-tól. – Már nem vagyunk diákok. Ha rontást küldesz rá, az nem csínynek fog számítani, hanem nyílt támadásnak, amiért hivatalosan is felelősségre vonhatnak.
- Remek, Holdsáp megint elemében van. – James vigyorogva karolta Petert és Pitont. (Utóbbi nem vette észre időben, hogy közeledik, így pedig már hiába próbált menekülni.)
- Csak elmagyaráztam a tisztelt uraságnak – mutatott Remus Peterre -, hogy mától nem árt kétszer is meggondolnia, kire és miért emel pálcát.
- Christinára és az okot mindannyian ismerjük – jegyezte meg a fiú, aztán a hangja nyafogóra váltott, ahogy (kissé fészkelődve a vállára nehezedő kéz alatt) Jameshez fordult. – De ő megtiltottaaa! – Sírásra görbült szájjal nézett a másik fiúra.
- Épp úgy, mint az elmúlt egy hónapban mindig – sóhajtott James lemondóan.
- Igen – vágta rá Remus villámló tekintettel, gondosan artikulálva a szót -, és különösen most teszem. – Peter válaszolni akart, de a másik csendre intette. – Azt igyekszem a csökönyös fejetekbe verni, hogy ettől a naptól, a cselekedeteinknek sokkal nagyobb súlya van – mondta erélyesen. – Egyikőtök sem engedheti meg magának, hogy ilyen esztelenül viselkedjen. A felnőttséggel jár, hogy néha le kell nyelni a sérelmeket, nem egyből megtorolni. – Szakadozottan sóhajtott. – És… én nem akarom, hogy beleavatkozzatok. Ez csakis kettőnk dolga.
- Aha – bólogatott Sirius -, meg a szívszerelmed diszkréciójának köszönhetően mostanra a teljes angol varázslótársadalomé.
Remus csüggedten hajtotta le a fejét, a vállai megereszkedtek. – Tudom. Ezért nem maradok az országban.
Egy darabig várt a többiek reakciójára (sipító „MI?” Siriustól vagy esetleg Jamestől, zavart heherészés Petertől, Piton részéről valami csípős kommentár…), és csak mikor az nem jött, pillantott fel.
Sirius leforrázva meredt rá, és hiába is próbált megszólalni, az igyekezetéből mindössze értelmetlen, kétségbeesett nyökögésre futotta. – Te… De…
Remus lesütötte a szemét. – Van egy nagybátyám, személyesen még nem is ismerem… Nem ez a lényeg. A szüleimtől hallott a velem történtekről, és… múlt héten kaptam tőle egy levelet. Azt írta – amit nagyon jól tudtam magamtól is -, hogy… röviden összefoglalva: ne kergessek illúziókat, senki nem fog munkát adni vagy tanulási lehetőséget biztosítani egy vérfarkasnak.
- Kedves fickó – jegyezte meg Sirius szárazon.
Remus elmosolyodott ugyan, de beszéd közben azért továbbra is a cipőjét fixírozta. – Néhány bekezdésen át az itteni varázslókat szapulta a képmutatásuk meg az ostoba begyöpösödöttségük miatt… aztán közölte, hogy ő hajlandó mindkettőre.
- Munkát ad és segít, hogy tanulhass? – kérdezte James.
- Pontosan. Csakhogy mindezt külföldön. – Óvatosan pillantott fel, és egész halkan fűzte hozzá: – Amit én nem is bánok annyira.
- Hát én igen – csattant fel Sirius.
- Külföldön hol? – érdeklődött Peter nyugodtan.
- Ázsiában. – Gyorsan folytatta, mielőtt Siriusnak alkalma nyílt volna még jobban felháborodni: – A nagybátyám gyógynövényekkel meg bájitalokkal foglalkozik. Rengeteget utazik: minden évben hónapokat szán arra, hogy bejárja a kontinenst, és örömmel venné, ha…
- … egy inas kísérgetné? – fejezte be Sirius rosszmájúan.
- Ha volna társasága – szűrte Remus a fogai közt.
- Azaz társalkodónő leszel? Bocs… Fiú? – Sirius vigyora inkább tűnt keservesnek, mint gonosznak.
- Segéd, Tapmancs – felelte a másik hűvösen. – Az elején nyilván nem sok hasznom veszi majd, de mindent elkövetek, hogy hamar felzárkózzak hozzá. – A hangjában kötelességtudat, hála és gépiesség keveredett a legcsekélyebb lelkesedés nélkül.
- Ezt inkább neki add elő! – javasolta James komoran.
Peter megkockáztatott egy mosolyt. – Bár, ha csak ebben a modorban megy, akkor lehet, hogy neki se kéne.
Piton úgy gondolta, ideje kevésbé érzelmes síkra terelni a beszélgetést. - Növények meg bájitalok? Nem láttam, hogy különösebben vonzana ez a két terület. – „Francba, nem konkrétan így.”
- A semminél jobb – motyogta Remus zárkózottan.
Sirius erőt vett magán – elvégre varázslók voltak, olyan képességek és eszközök birtokában, amik néhány szempillantás alatt eljuttathatták őket a világ bármely pontjára. – Na és te, Peter? – A hangneme színtelenebb és tompább volt az őszinte jókedvnél, de ő elfogadható kezdetnek minősítette.
- Mivel a RAVASZ-aim jobbak lettek, mint vártam, igazából meglepően jók – képtelen volt elfojtani az arcára kiülő büszke vigyort -, azt hiszem, átböngészem a Minisztérium álláskínálatát. Csak megfelelek valamilyen munkára.
Piton eddig úgy tett, mintha fel se tűnne neki, hogy James a nyakába csimpaszkodik, de most megkísérelte lerázni magáról a fiú kezét. – Miért nem lógsz inkább Lilyn?
- Azon túl vagyok. Az előbb mutatkoztunk be egymás családjának. Nézzetek oda! – A fejével a háta mögé intett, ahol Lily a kastély felé fordulva lelkesen, széles gesztusokkal mesélt valamit a szüleinek meg a testvérének. Mr. és Mrs. Evans áhítattal hallgatták a történetet, míg Petuniától mindössze egy megvető fintorra telt. - Íme Evansék!
- A nővére pont olyan arcot vág, amilyet Cissy szokott. – Sirius kényeskedve felhúzta az orrát. – Őnagyságának nem tetszik a Roxfort?
- Szerintem a varázslóvilág úgy ahogy van, nem tetszik neki – helyesbített James sértődötten.
Remus megkönnyebbült, hogy végre elterelődött róla a figyelem, és mindenképpen szerette volna fenntartani ezt az örvendetes állapotot. – Lehet, hogy csak irigykedik – találgatott a lány arcát fürkészve.
James közönyösen vonta meg a vállát. – Lehet.
Nem messze tőlük, Gerald megérintette a felesége derekát, kissé arrébb vonta az asszonyt, és súgott neki valamit – mire Karen bólintott -, aztán a fiúkhoz sétált.
- Beszélhetnénk?
Peter végigpillantott Siriuson, Jamesen és Perseluson, akikhez a férfi a kérdést intézte, majd kibújt Ágas karja alól, és intett Remusnak.
- Gyere, csodáljuk meg mi is közelebbről Lily nővérét!
Remus engedelmesen elindult utána, de Geraldék hallották, hogy távozóban rápirít a fiúra, amiért ilyen stílusban, mint holmi bizarr, vásári látványosságot emlegette Petuniát.
Gerald arrébb vezette a három fiút, el a pletykára ácsingózó tömegtől, és további óvintézkedés gyanánt kis félkört írt a pálcájával a levegőbe. - Disaudio!
„Vacak bűbáj! Nem azért fejlesztettem ki, és pláne nem azért mutattam meg Potteréknek, hogy aztán közszájon forogjon” – háborgott magában Piton.
- Jó kis varázslat – jegyezte meg Gerald elismerően, miután észrevette a fiú savanyú ábrázatát.
Piton fitymálóan felmordult, összefonta a karját, és tüntetően oldalra fordította a fejét.
- Baj van, apa? – James hangja aggodalmasan csengett.
- Attól függ, hogyan definiáljuk ezt a fogalmat – mosolyodott el Gerald. – Valójában nem. – Felsóhajtott. – Legalábbis abban az értelemben, ahogy most te gondolod.
- Mr. Potter? – szólította meg tétován Sirius.
- Olvastátok az utóbbi hónapokban a Reggeli Prófétát? – vágott bele a férfi újult lendülettel. – Ha igen, nem kell mondanom, hogy a cikkek zöme a halálfaló-támadásokat tárgyalta.
Erre már Piton is hajlandó volt ránézni. – Ha jól sejtem, ez a karácsonykor félbehagyott „eszmecserénk”.
Gerald aprót bólintott. – Emlékszel, mit kérdeztél tőlem utoljára? Hogy mi volt az, amire akkor nem akartam válaszolni?
- Arra voltam kíváncsi – kezdte Piton lassan -, kiktől várja, hogy Voldemort útjába álljanak, hogy harcoljanak… Ellene.
- Mi? – kérdezte Sirius csuklást idéző hangon. – Vagyis… – Támogatást keresve pillantott Jamesre.
Gerald nem sürgette, csak akkor szólalt meg újra, mikor a fiú hozzá fordult. – Ellenedre volna?
Sirius komolyan megfontolta a feleletet. – Nem – jelentette ki végül. – Azt rég eldöntöttem, hogy nem válok talpnyaló mészárossá, ahogy a családom szerette volna. – Habozott. – Megtehetném, hogy tudomást se veszek az egészről, de – folytatta immár vidáman – nem szívesen maradnék el James meg Piton mögött.
- Amit én ajánlok kicsit más, mint az aurori munka, mind a lényegét, mind a hátterét tekintve – figyelmeztette őket Gerald.
- Ezt rögtön kitaláltam – jegyezte meg James.
- Ha vállaljátok, számolnotok kell azzal is, hogy bukás esetén éppúgy bánnak majd veletek, mint bármelyik bűnözővel, mert amit csinálunk, az nincs a Minisztérium ínyére.
Megvárta, míg James aztán Sirius is biccent a beleegyezése jeléül.
Piton utánozta a gesztust. – Kiket takar a többes szám? – kérdezte.
Gerald elmosolyodott. – Hallottatok már a Főnix Rendjéről?
VÉGE
Folytatás: Roxfort után
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
