18. fejezet: Utolsó tavasz

A Griffendél klubhelyiségének ablakait szélesre tárták, hogy a balzsamos májuseleji levegő beáradhasson a szobába, tovább fájdítva a könyvtornyok és pergamenhegyek közt gubbasztó ötöd- és hetedévesek szívét. Ragyogó tavasz volt, cirógató napsütéssel és bódító illatokkal. Az édes meleg kacérkodva kúszott be a hálótermekbe, a könyvtár polcai közé, minduntalan a kristálytiszta égboltra, a kastélyon kívüli, élettől lüktető világra irányítva a tanulók betűktől és ábráktól káprázó tekintetét.

Sirius hasonfekve hevert a kanapén. Lelógó keze a szőnyegre dobott, nyitott tankönyvön pihent, a szemei le-lecsukódtak, miközben bágyadtan a sötéten ásító kandallóba bámult. Remus a közeli fotelbe süppedve, összeráncolt homlokkal böngészte a jegyzeteit. A lábait felrakta az előtte lévő alacsony asztalkára – pedig az ilyesmit általában hallatlan illetlenségnek minősítette -, és szabálytalan időközönként mélyet sóhajtott.

A Kövér Dáma portréja nyikordulva lendült félre a bejárat elől, utat engedve a vérlázítóan jókedvű és energikus Jamesnek. A fiú a két Tekergőhöz sétált, majd Remus vállaira nehezedve belekukkantott a fiú által tanulmányozott pergamenekbe.

Remus nyűgösen rázta le magáról James kezeit. – Mi szél fújt erre, Ágas? Azt hittem, beülsz Lilyvel számmisztikára.

- Vector kidobott? – mormogta a párnájába Sirius színtelen hangon.

- Á! – legyintett James. Lelökte Remus lábait az asztalról, és leült. – Fel se tűnt neki, hogy ott vagyok. Megbeszélték az ismétlés során felmerült kérdéseket, kiosztott úgy egy hónapra elég feladatot - még így a véghajrában -, és húsz perccel hamarabb befejezte az órát – magyarázta vigyorogva. - Lilyvel lemegyünk a parkba. Nincs kedvetek csatlakozni?

- Asszisztálni hozzá, ahogy nyaljátok-faljátok egymást? – Sirius ezúttal már ahhoz se vette a fáradságot, hogy beszéd közben rendesen kinyissa a száját, így a barátjának közelebb kellett hajolnia, hogy értse, amit mond. - Kösz, kihagyom. Szépek vagytok együtt, és örülök nektek meg minden… de pillanatnyilag fontosabb dolgom van, mint a boldogságotokhoz tapsikolni. – Azzal elégedett morgás kíséretében kinyújtózott, és lehunyta a szemét.

- Tudom, mikor minek van itt az ideje – közölte James sértetten. – Különben is tanulni fogunk. – Kicsit arrébb rúgta Sirius elhanyagolt SVK-könyvét, mire Tapmancs lecsüngő karja megrándult. - Igazából. Lily épp Pitont próbálja megfűzni. Szerencsére összefutottunk vele a folyosón, utáltam volna, ha a klubhelyiségük előtt kell szobroznom, míg valaki kegyeskedik szólni neki.

- Közös programot szervez – gúnyolódott Sirius. – Milyen drága! Két feltétel, amiből nem engedek – nyöszörögte -: a kanapé nélkül egy tapodtat se mozdulok - neki is gyürkőzhetsz, hogy kilebegtess innen -, és egy percig se gondold, hogy részt veszek az anyag kikérdezésben, vagy egyáltalán, megérintek egy könyvet.

- Ez a „durmolok a felkészülési időben, aztán Merlin kegyelmébe ajánlom magam”-technika – szólt ki Remus a papírok mögül.

James Sirius hátára tette a kezét, és megrázta a fiút. - Egy kis tanulás senkinek sem árt – noszogatta.

Remus leeresztette a pergameneket. – Érdekes – jegyezte meg rosszmájúan. - Mikor én mondtam ugyanezt ötödikben, a füled botját se mozdítottad.

- Maradjunk annyiban, hogy Lilynek meggyőzőbb érvei vannak – felelte James vidáman. – Egyébként… Ő tanulni akar, én vele lenni. Csak úgy tehetem meg, ha azt csinálom, amit ő. Vagy mindenesetre imitálom… Máskülönben rám fogja, hogy hátráltatom. Na – felpattant és összecsapta a tenyerét -, jöttök?

Sirius nyögve csusszant le a kanapéról. Még térdelve eligazgatta a ruháját, és – másik fogadalmát is megszegve - felvette a megviselt könyvet, aztán nehézkesen feltápászkodott.

- Holdsáp?

- Én megvárom Petert. – Az órájára nézett. – Nemsokára vége a mugliismeretnek.

***

- Ne! – James visszahúzta a kezét. – Jó, lapozhatsz! – Lily a fiú vállán nyugtatta a fejét, és úgy olvasta a gyógynövénytankönyvet.

- Nem követjük a példájukat? – érdeklődött Sirius vigyorogva.

Piton lesújtó pillantással honorálta a javaslatot, és több figyelmet nem is pazarolt a másikra.

A tótól nem messze telepedtek le a friss, szellőborzolta fűben. Nem messze tőlük alsóévesek egy csoportja apró köveket hajigált a fénytől szikrázó vízbe, kicsit arrébb pedig RBF-re készülő a hugrabugosok gyakorolták a különféle bűbájokat és átváltoztató varázslatokat. Körülöttük méhek, legyek és pillangók repkedtek alig látható, aranyszálú hálóba fogva, hol az eredeti méretük sokszorosára dagadva, majd összezsugorodva, hol pillanatokra valamilyen kistermetű madárrá vagy furcsa keveréklénnyé változva. Három diák feje felett karddal és pajzzsal felszerelkezett pergamenlovagok vívtak ádáz csatát egymással, egy lány szeszélyét követve pedig a fű egyszer lilára, aztán kékre színeződött… A délutáni órák véget értek, és a park minden szegletét megszállták a futkározó, beszélgető vagy épp hősies önsanyargatással elméletet biflázó roxfortosok.

Remus sétált a griffendéles-mardekáros négyes felé, mellette - azaz inkább mögötte - a folyton lemaradozó Peter kullogott. Mint az a fiú túljátszott siránkozással kísért beszámolóiból kiderült, a mugliismeret nagyon is komoly és megerőltető tantárgy. A maroknyi diák, aki képes volt kitartani mostanáig, az utolsó hónapokban a varázsló- és a muglivilág kapcsolatának alakulását tanulmányozta, különös tekintettel a viszony természetére, valamint hatásaira mindkét oldalon.

- Ezek most jelentek meg a klubhelyiségben – huppant le Remus Sirius mellé, és maga elé dobott néhány vékony könyvecskét. – Tájékoztató a RAVASZ-követelményekről. – Sirius úgy rántotta vissza a kezét, mintha darázsfészekbe nyúlt volna. – Témakörök, kötelező átkok és bűbájok, lista a bájitalokról…

- Minek ehhez ismertető? – tette fel a kérdést James „meggyötörten”. - Tanulj meg mindent a könyvek első szavától az utolsóig, idézd fel mindazt, ami valaha elhangzott a professzorok szájából, túrd fel a könyvtárat további szakirodalomért, végezz egy kis kutatómunkát a tiltott részlegben, és nyert ügyed van.

- Ne felejtsd ki az sem – vette át a szót Peter -, hogy ha mindez befuccsol, de biztos, ami biztos akkor is, ha nem, imádkozz, és ha mégis minden kötél szakad, hagyatkozz a szerencsédre és a fantáziádra!

Piton kritikus szemmel pörgette végig az ujjai közt az egyik brosúra lapjait.

- Töröljük Ágas tanácsát! - Sirius felemelte a karjait, és jóleső sóhajjal nyújtózkodott. – Számomra az a legszimpatikusabb verzió.

- Sirius, nem lehetsz ilyen könnyelmű, elvégre a jövődről van szó – feddte meg Lily.

- Rendben, tanító néni – dőlt hanyatt a fiú, és a Tiltott Rengeteg felett lustán úszó pamacsos bárányfelhőt kezdte bámulni. – Hogy lásd, mennyire felkészült vagyok – köhintett, és elmélyítette a hangját – ezennel feltárom előtted ama misztikus, komor és ködbe vesző ösvény titkait, melyre nemsoká lépsz…

- Nevetséges – horkant fel Piton. Sirius méltatlankodva lökte ülő helyzetbe magát, de hamar rájött, hogy a fiú kommentárja nem az ő remekbe szabott áljóslatát minősítette. - Adjanak trollt, de erre akkor sem leszek hajlandó – prüszkölte a mardekáros.

Peter kíváncsian hajolt oda hozzá. – Tizenötödik oldal – jelentette, majd megkaparintva Sirius elől az utolsó füzetet, tüzetes vizsgálatnak vetette alá a problémásnak tűnő helyet.

James azonban gyorsabbnak bizonyult. - Patrónus-bűbáj? – nézett fel döbbenten.

- Kizárt, hogy én mások szeme láttára előhívjam azt - közölte Piton dacosan, igazolva a fiú gyanúját.

James arca erre olyan kifejezést öltött, amilyennel a szülő tekint a gyerekére, ha az épp rossz fát tett a tűzre. - Ne mondd, hogy még mindig nem békéltél meg az új alakjával!

- Nem azért, de Tapmancs ezerszer jobb patrónus bármilyen denevérnél – szólt közbe Sirius önérzetesen.

- Az nem Tapmancs, hanem szimplán egy kutya – sziszegte Piton.

Sirius helytelenítően ingatta a mutatóujját. – Na de milyen kutya.

- Ronda, lucskos dög – fogott bele Piton a jellemzésbe. – Ormótlan, közönséges, önfejű… és aránytalanul nagy az arca – pillantott kihívóan Siriusra. A fiú reakciója azonban kimerült a gúnyos hajbókolásban.

- Ha csak sima kutya, mi bajod vele? – érdeklődött Lily „ártatlanul”.

Piton savanyú, gunyoros fintorra húzta a száját, James pedig elismerése jeléül vidáman arcon csókolta a lányt.

- Rajtunk meg Dumbledore-on és… - Peter töprengve ráncolta a homlokát; végül arra jutott a túlzott részletesség csak komolytalanná tenné a hozzászólását, és nagyvonalúan elintézte annyival: - még pár emberen kívül, senki nincs tisztában a valódi jelentésével.

- És? Szerinted én szívesen nézegetném? – vágott vissza Piton mogorván.

- Christina? – Lily, hogy megakadályozza a még csak vita-kezdeménynek minősíthető szóváltás elmérgesedését, az első mentő – és témaváltó – gondolatba kapaszkodott.

- Tényleg – kapta fel a fejét James -, Holdsáp, őt miért nem hívtad?

Remus megvonta a vállát. - Chloéval akarta tölteni a napot. – Szórakozottan lapozgatta oda-vissza az átváltoztatás-tankönyvet. – Gondolom, az ő társaságára nem vágytok annyira. – Várt egy kicsit, de nem érkezett válasz. – Nos, ez kölcsönös. De Christinával este azért találkozunk – fűzte hozzá erőltetett vidámsággal.

- Valami baj van? – Lily előrehajolt, hogy megszorítsa a fiú kezét, de inkább lemondott a vigasztaló gesztusról, mikor a bokrok mögül előbukkantak Christina szobatársai.

- Még nincs – felelte Remus idegesen. – Csak… Ma bevallom neki, hogy… tudjátok – halkította le a hangját, mikor a csevegve közeledő hollóhátas páros mindkét tagja elhallgatott, és a szeme sarkából őt kezdte méregetni.

- Beszélsz neki a „kis szőrös problémádról” – bólogatott James megértően.

Remus akaratlanul is elmosolyodott a betegsége Ágas által előszeretettel használt „kódnevének” említésére. – Igen. Így is túl sokáig halogattam.

***

Dumbledore elmosolyodott, mikor az irodájába lépve megpillantotta az ablakkeretnek támaszkodó, magas alakot.

- Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

Gerald pöccintett a varázspálcájával, mire a távcső-bűbáj, ami az elmúlt percekben karnyújtásnyi közelségbe hozta és életnagyságúra növelte a tóparton ücsörgő hat diákot, megszűnt.

Megfordult, megkerülte az íróasztalt, és megszorította a felajánlott kezet. - Először is szeretném a véleményedet kérni, aztán – amennyiben nem ellenzed a javaslatomat – szükségem lenne a támogatásodra - mondta.

- Igencsak elrugaszkodott ötletnek kéne lennie, hogy azt megtagadjam tőled – biztosította az igazgató, miközben hellyel kínálta.

Gerald egy mosollyal nyugtázta a kijelentést. – Sokaknak nem fog majd tetszeni…

- Kedves, hogy figyelmeztetsz, barátom – Dumbledore szemei vidáman csillogtak a félhold alakú lencsék mögött -, de a pozícióm keresztje, hogy véghezvigyek és elfogadtassak olyan dolgokat, amelyekkel mások nem talán értenének egyet. – Mire a mondandója végére ért, elkomolyodott, és várakozóan nézett a vele szemben ülő férfira.

- Három új tag felvétele a Rendbe – bökte ki Gerald.

- James Potter, Sirius Black és Perselus Piton. – Dumbledore halkan, merengve ejtette ki a neveket, azt az érzést keltve a másikban, hogy azokban a pillanatokban maga előtt látja a három fiú összes cselekedetét, minden vágyát, reményét és félelmét. – Annyit már elöljáróban megállapíthatunk, hogy Alastor nem lesz elragadtatva ettől a sortól…

Gerald válla megremegett a visszafojtott nevetéstől. – A feketemágusok, akiket üldözött csak megedzették annyira, hogy elviselje.

Dumbledore kedélyesen bólintott. – Nos akkor… beszélsz velük?

A férfi felidézte a néhány perccel korábban látott jelenetet, és megrázta a fejét. – Elég lesz a vizsgák után a nyakukba zúdítani.

***

Remus az ablakpárkányra támaszkodva, némán figyelte a csendes, éjszakába burkolózó birtokot. Messze el lehetett látni: ha kicsit erőltette a szemét, ki tudta venni a környező hegyeken húzódó erdők magasabb fáinak körvonalát. Az ezüstfekete égboltot csillagok milliárdjai pettyezték, bíztatóan, az időtlen bölcsesség nyugalmával hunyorogva rá.

Christina megkerülte a padokat, odalépett mellé, és a kezét óvatosan a fiúéra tette. – Miért hívtál ide? – kérdezte halkan.

Remus nézte a kecses ujjakat, élvezte a lány selymes bőrének érintését… és igyekezett minél tökéletesebben az emlékezetébe vésni. „Csak azért, ha többé nem lehet részem benne.”

- Mondanom kell valamit.

A lány ajkain bizonytalan mosoly játszott. – Hallgatlak.

- Christina, én… Ne ítélj elhamarkodottan… Nekem van egy… Kiskoromban történt… - Egyre nehezebben lélegzett. – Tudom, hogy ijesztő…

Christina visszahúzta a kezét. – Ha így viselkedsz, az tényleg az – mondta szigorúan.

Remus mély levegőt vett, hogy legalább kicsit összeszedje magát. – Én… vérfarkas vagyok.

A lány elsápadt, a lábai megbicsaklottak, és reszketve tapogatózott kapaszkodó után. – Vér… vér… - Kétségbeesetten megrázta a fejét.

- Christina… - tett egy lépést felé.

- Ne! – sikította a lány. Nekiment az egyik padnak, ahogy elhátrált a fiú érintése elől. – VÉRFARKAS?! És akkor… akkor, hogy mertél idejönni… közénk jönni…

- Közénk? – ismételte Remus rekedten.

- Az emberek közé. – Christina tovább hátrált, a pillantása riadtan rebbent ide-oda, kiutat keresve.

- Én is ember vagyok. – Remus hangjában szomorúság és düh keveredett.

- Nem, nem. Te nem – motyogta a lány hisztérikusan. A mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. – A törvények is kimondják: a vérfarkas varázslény… Neked nincsenek jogaid… Ahhoz sem volt… ahhoz sem volt, hogy itt élj… Szörnyeteg vagy… Csak… csak… egy mocskos vadállat.

Remus nem védekezett. Ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy moccanjon vagy megszólaljon.

Christina tekintete megállapodott a fiún. - És én hagytam… hagytam, hogy megcsókolj… és hogy… hogy… - Az arca elé kapta a kezét, és görcsösen zokogott.

Volt egy része, valahol nagyon mélyen, ami ordítva követelte, hogy átkozza meg a lányt, tépje szét, üsse meg, adja vissza, ha csak töredékét is, annak a fájdalomnak, amit Christina okozott neki… „Üvölteni vele, a szemébe vágni, hogy felszínes, korlátolt, mérhetetlenül ostoba…”

- Szeretlek – suttogta.

Nem tudta, mit vár ettől. Talán, hogy Christina meglátja őt, hogy eszébe jut végre, ki áll előtte, és megbocsátja neki, hogy az aki.

- A te fajtád nem képes arra – felelte a lány szinte gyengéden, mintha olyasmit hozna Remus tudomására, ami kétségbevonhatatlanul valós, csak neki elfelejtették említeni, ezután viszont alkalmazkodnia kell hozzá. - Az ilyeneknek nincs lelkük.

„Akkor hogyan tudtam örülni, mikor megláttalak, hogy vágyhattam arra, hogy elfogadj, és mi az, ami most úgy fáj?”

- Csaló vagy. – Christinában újra felülkerekedett a harag. – Aljas, undorító… Bűn azt tettetned, hogy olyan vagy mint mi, vagy azt hinned, hogy neked is szabad… - Elcsuklott a hangja. – Soha többé ne gyere a közelembe!

Feloldotta az ajtóra szórt bűbájokat, és kirohant a teremből.

Remus fáradtan dőlt a falnak. A lelke – „Az a nem létező…” - zsibbadt volt és ólomsúlyú, ugyanakkor furcsán könnyűnek érezte a testét. Csúszott… Az inge felgyűrődött és a durva kövek lehorzsolták a hátát. Nem érdekelte…

***

Az otthoni szobájáról mintázta, de a bútorok, a színek, a számtalan kiegészítő, ami személyessé tette, egészen más volt.

Ódon volt, minden zugában és szegletében hamisítatlanul „varázsszagú”, ám a szemközti falon függő, mozdulatlan festmény – aminek sötétebb-világosabb foltjait az ágyon ülő James figyelte -, a sarokban álló polcon sorakozó mugli könyvek, a langyos esti szélben lengedező függöny, a takaró és a szőnyeg mintája… mind azt a világot idézte, ahonnan Lily érkezett.

James visszafeküdt az alvó lány mellé, és végigfutatta az ujját, annak meztelen hátán, majd a karján…

- Szeretlek, Lily.

- Én is téged, Potter – mormolta a lány -, de ha még egyszer felébresztesz, azt megkeserülöd.

James mosolyogva ölelte át, és néhány perccel később őt is elnyomta az álom, így már nem hallhatta, ahogy egy versenyseprű száguld el az ablak előtt, nyaktörő mutatvánnyal térve ki a kőtömbökkel való ütközés elől.

***

Maga sem tudta, meddig maradt még az üres teremben, bénultan a fal tövébe rogyva, vagy hogy mikor kelt fel, és miért indult a parkba. A bejárati csarnokba érve már rohant: ki a kastélyból, keresztül a birtokon, a kviddicspálya felé.

A barátainak azt hazudta, ha kissé szorong is, higgadtan várja az estét; hogy bízik Christina józanságában és érettségében. Önmagát azzal hitegette, hogy ha a dolgok rosszul is alakulnak, tudja majd kezelni, sőt, talán meggyőzheti a lányt, hogy a vérfarkaskór nem végzetes akadály, nem is számít igazán… Elbúcsúzott, de valójában nem fogadta el, hogy úgy is kell lennie, nem készült fel rá, és arra sem, hogy így történjen meg.

Menet közben feloldotta a seprűtárolón lévő – egy szorgos végzős számára - viszonylag egyszerűbb bűbájokat, és a pálcája fényénél válogatni kezdett a rendelkezésre álló seprűk közt, végül fogta az egyik újabb modellt – James dicsérte előző tanévben -, és fortyogva trappolt ki a tárolóból. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy kis híján feldöntötte az ajtónak támaszkodó Pitont.

- Követtél? – mordult a fiúra, miután túljutott az első megdöbbenésen.

- Igen – felelte a másik magától értetődően -, de csak azóta, hogy kijöttél az udvarra. Sokáig fog tartani? – bökött a Jólsep-R-re Remus kezében.

- Eléggé. - Remus idegesen forgatta a nyelet. - Szükségem van rá… hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. - Habozott, aztán mégis hozzátette: - Ne maradj itt! Nem akarlak itt találni, mikor visszaérek.

Felpattant a seprűre, és elrugaszkodott a talajtól. Piton egy darabig figyelte az őrült sebességgel mozgó, kanyargó-pörgő alakot, aztán összefont karokkal a tároló falának dőlt, és türelmesen várt. – A kívánságaink nem mindig teljesülnek, Lupin. Én már csak tudom.

***

Remus finoman szólva nem volt elragadtatva, mikor – még a levegőből - észrevette a seprűtároló árnyékában ácsorgó mardekárost, amit rögtön a landolás után tajtékozva ki is fejtett a botrányosan nyugodt és közömbös fiúnak, akiről viszont, úgy tűnt, minden szitok és vád lepereg.

- Azt hiszed, hálás vagyok, amiért semmibe veszed, amit kértem? Hogy szívmelengető itt látni téged? – kérdezte végül kifulladva. – Meg kéne köszönnöm, hogy magadra próbálod vállalni a többiek szerepét?

- Nem azért vagyok itt – mondta Piton vontatottan.

Remus borús tekintetébe enyhe kíváncsiság költözött, de azért ügyelt rá, hogy a következő kérdést is az addigi nyájas stílusban tegye fel: - Akkor miért nem tűnsz már el?

- Szép idő van, nem? – válaszolta a másik kitérően, és hogy ezt demonstrálja mélyet szippantott. – Ha nem zavarod meg a sétámat, is kinn lennék.

- Miért? – vicsorogta Remus.

- Mostanában rosszul alszom, de ebbe nem akarok belemenni.

A griffendéles végképp kijött a béketűrésből, főleg, mert minden jel arra mutatott, Piton élvezi, hogy szándékosan félreértve őt, a bolondját járathatja vele. „Szemét. Nem szorult belé cseppnyi irgalom vagy szégyenérzet se.”

- MI A FRANCOT AKARSZ TŐLEM? – fakadt ki elkeseredetten.

- Visszavinni a kastélyba. – Odalépett Remushoz, de alig érintette meg a karját, a fiú lehajtotta a fejét, és szófogadóan elindult.

***

Remus a tornyok közötti majd’ egyórányi, életveszélyes cikázás és a kiadós üvöltözés dacára, továbbra is morózus hangulatban volt, de legalább magához tért annyira, hogy a zsebéből előássa a Tekergők Térképét. Piton nem szívesen nyúlt ilyen „bűnös” holmihoz, de kivételesen hajlandó volt megfeledkezni az ellenérzéseiről. Eldöntötte, hogy ha a Griffendél klubhelyiségéhez érnek – megingathatatlan elhatározása volt, hogy odáig kíséri Lupint – kölcsönkéri, nemcsak a saját zavartalan hazaútja érdekében, hanem azért is, hogy ellenőrizze a fiú nem szökik-e ki újra, például egy „kis Rengetegbeli csatangolás” tervével. (Pillanatnyilag Remus részéről aggasztóan magas volt az efféle vállalkozások kockázata.)

A fiú bágyadtan koppintott a sárgás pergamenre. – Esküszöm, hogy rossz…

- Ezt nézd, cicuskám! – susogta élvetegen egy kellemetlenül ismerős hang. – Kóborló diákok.

Frics épp akkor lépett ki a Trófeateremből, és izgatottan, megbabonázva bámulta az áldozatait.

Piton számára azonban sokkal rémisztőbb volt Remus arckifejezése.

- Add ide azt a pergament! – nyújtotta a kezét Frics.

Remus legalább olyan mogorván nézett vele farkasszemet. – Nem.

- Nem lehet – erősítette meg Piton, mire a másik fiú kérdőn, a gondnok pedig megbotránkozva bámult rá. – Nem kobozhat el egy már eleve elkobzott tárgyat. – Türelmetlenül felsóhajtott. – Lupin az előbb vette el tőlem.

- Igazán? – érdeklődött Frics, a hangsúlyával egyértelművé téve, hogy egy szavát se hiszi. (Bár valószínűleg nem létezett olyan diák, akinek az állítását akadékoskodás nélkül igaznak fogadta volna el.)

- Úgy van – bólintott Remus, aki mostanra visszanyerte a józanságát.

- És mi a trükk? – Frics nyilván úgy gondolta, egy ilyen kérdéssel sarokba szoríthatja a zsákmányát.

A fiúnak eszébe jutott, miket vágott a fejéhez Christina alig néhány órája. - Sértegeti az embereket.

A gondnok gyanakodva méregette, Mrs. Norris pedig utálatos, rekedt nyivákolásba kezdett.

- Mehetünk… uram?

Frics mormolt valamit, aztán arrébb lökte őket, és csoszogva elmasírozott.

- Gyere csak! – Remus az ablakhoz sétált, aztán magához intette Pitont.

A fiú nem tartotta jó ötletnek ellenkezni, ismerve a másik mostani, meglehetősen labilis lelkiállapotát.

- Tulajdonképpen tényleg képes rá – mondta Remus titokzatosan, mikor Piton csekély lelkesedésről tanúskodó sóhajjal csatlakozott hozzá.

- Képes sértegetni az embereket? – Ez az információ felkeltette az érdeklődést. Eddig is figyelemreméltó – sőt, a készítők korát tekintve briliáns – találmányként gondolt a Térképre, de nem sejtette, hogy egyéb funkciója is van a bajkeverők ténykedésének őrzése mellett.

- Nem mindenkit - kezdte Remus feszengve. – Egyedül téged. – Várta, a fiút mennyire lombozza le ez a kis adalék, ám Piton nem látszott meglepettnek. „Na, persze! Tudja, hogy még akkor csináltuk, mikor a kedvenc mókánk az ő megalázása volt.”

Piton elvette tőle a pergament.

- Mondd a neved, és szólítsd fel, hogy tárja fel a titkait.

A fiú engedelmeskedett, aztán hosszú percekig nézte a kirajzolódó betűket. Remus hiába próbált érzelmeket leolvasni az arcáról. „Nem fogom megbánni - esküdözött. – Miért ne árulhatnám el neki? Hiszen mindannyian megváltoztunk. Nem szabad, hogy ez még mindig számítson.”

- Nos – köszörülte meg a torkát Perselus, miközben összehajtogatta a térképet, és visszaadta Remusnak. – Úgy tűnik, nem bírok leszokni róla, hogy a csúf, görbe orrom mások dolgába üssem.

- Ugyan – ingatta a fejét a másik. - Nehogy rám hallgass! Nem tudok tanácsot adni. – Az ablak felé fordult, és a lassan halványkékké fakuló égre szegezte a tekintetét. – Örülök, hogy velem voltál – sóhajtott -, annak meg különösen, hogy nem faggatóztál.

- Sejtem, mi történt – felelte Piton. – Nem kell, hogy elmond… Megyek hajat mosni – jelentette ki hirtelen, és ellépett a másiktól. - Megmondhatod Pettigrew-nak.

Remus halványan elmosolyodott, ahogy a távolodó fiút figyelte. – Hülye.