|
17. fejezet: Roxmorts
2008.02.07. 13:33
Szerző megjegyzése:
Lily és James nem tudnak mit kezdeni egymással. (Én meg nem tudtam mit kezdeni velük. :-))
17. fejezet: Roxmorts
James szótlanul baktatott Lily mellett a faluba vezető ösvényen. Nem hitte volna, hogy vele ilyesmi megtörténhet, ráadásul épp mikor része lehet abban, ami után olyan régóta sóvárgott, de ötlete se volt, hogy mit mondhatna a lánynak. „Bár lehet, hogy pontosan amiatt van” – elemezgette az érzéseit, miközben lázadó kedvű nyelvével küzdött.
Azt se tartotta kifejezetten jó ómennek, hogy a kastélyból kifelé végig Hóborc rikoltozása kísérte őket: „Lily Evans és James Potter! Hah! Hittétek volna? – A diákok, akik felett elbukfencezett vigyorogva rázták a fejüket. – De mi lesz így szegény Hóborccal? – sápítozott a kopogószellem. – Az egyetlen biztos pontot jelentetted ebben a felbolydult iskolában, te lány! Mi ütött beléd? Mivel fogtad meg, Potty? Szerelmi bájital? Persze, segítséged is akadt, hogy kikeverd! Ágas és Evans!” – harsogta vég nélkül. Lily fortyogott a méregtől, mégis megpróbált úgy tenni, mintha nem hallaná a fülsértő lármát. Ökölbe szorította a kezeit, és megszaporázta a lépteit. James se állt le veszekedni a kísértettel – Hóborc még ki találta volna kotyogni a Tekergők egy-két örökbecsű, hajmeresztő és Lilyre épp ezért nem tartozó kalandját.
- Hova kísérhetem el először a kisasszonyt? – érdeklődött James előzékenyen, mikor az emelkedőn túl feltűntek Roxmorts házai, és örömmel konstatálta, hogy végre visszatért a hangja.
Lily váratlanul lefékezett, és töprengve érintette az ujját az ajkához. – Nem is tudom. Vennem kell pár dolgot: pergamen, tinta, bájitalhozzávalók, talán egy új talár… Aztán, ha marad időnk, és lesz még kedvem veled lenni, beugorhatunk a Három Seprűbe.
- Mehetnénk csendesebb helyre is – pedzegette James. Tovább akart menni, Lily azonban nem mozdult, csak meredt rá fújtatva, ökölbe szorult kézzel.
- Potter… - Igyekezett elrejteni a zavarát, és gondolatban azért fohászkodott, hogy James a hideg számlájára írja a bőre hirtelen élénkrózsássá váló árnyalatát. – Egy percig se gondold, hogy beteszem a lábam Madam Puddifoothoz, pláne a te társaságodban.
- Isten ments! – kapott a szívéhez a fiú elszörnyedve. (Közben minden önuralmát arra fordította, hogy megregulázza az arcizmait, és elfojtsa a kirobbanni készülő nevetést.) – Egyszer voltam csak ott, de az is… elég intenzív élmény volt ahhoz, hogy örökre elriasszon.
- Tavaly, Vanessa Ridleyvel – motyogta Lily inkább csak magának, miközben felzárkózott a fiú mellé. – Valentin-napon, miután én visszautasítottalak.
- Igen – hökkent meg James -, de te ezt honnan tudod?
- Mielőtt még azt képzelnéd, számon tartom, mikor kivel hetyegsz, közlöm, hogy kizárólag azért emlékszem rá, mert iszonyú botrányt rendezett, miután rájött, hogy nem tervezel vele több alkalmat.
James a homlokát ráncolva próbálta felidézni azt az időszakot. Csörték Pitonnal, kviddics, Frics kis híján ráteszi a kezét a Tekergők Térképére, hiába hívja Lilyt a faluba… De hisztériázó hollóhátasok sehol. - Tényleg? Nem is hallottam – mondta végül.
- Persze, lányok közt maradt. Van, amit nem kötünk az orrotokra – mosolyodott el Lily vidáman, és most már lendületesebben lépkedett. – Vanessa hiúságát sértette volna, ha kimutatja mennyire megbántottad. Talált viszont más bűnbakot.
- Téged, feltételezem. – Egyelőre nem tudta eldönteni, a lányt dühíti vagy szórakoztatja-e az emlék, ezért gúnyos észrevételek helyett inkább az óvatos, semleges – és lehetőleg a történetet előrelendítő - megjegyzéseket részesítette előnyben.
- Kicsit hajba kaptunk. – Lily elfintorodott. – Tulajdonképpen kénytelen voltam párbajozni vele.
James ezúttal nem bírta megfékezni a nyelvét. – Megküzdöttél értem? Ó, ez annyira romantikus. – Megkísérelt egyszerre elragadtatott arcot vágni és közben szemérmesen rebegtetni a szempilláját, ám az eredmény inkább groteszk lett, mint komikusan megnyerő, amilyennek ő szánta. – De - javíts ki, ha tévednék - nem fordítva szokás?
- Vanessa harcolt érted, én csak miattad.
- Nos – felelte James csalódottan -, neki nem ajánlom fel a szívem hálám zálogaként.
- Pedig, velem ellentétben, talán igényt tartana rá – pendítette meg Lily. - Ha az előbb nem a kávézóra céloztál, akkor mire? – kérdezte pár másodpercnyi hallgatás után.
- Beülhetnénk a Szárnyas Vadkanba.
A lány ajakbiggyesztve mérlegelte a javaslatot, majd lassan bólintott. – Rendben, az ellen nincs kifogásom.
***
Az előző állomásokon James mindössze tanácsokat adott, cipekedett és vigyázott, hogy kizárólag általános témák kerüljenek szóba. A kettejük ügyét, vagyis azt, hogy olyan egyáltalán létezhet-e, szem- és fültanúk nélkül akarta megbeszélni.
A vásárolgatás kissé jobban elhúzódott, mint ahogy Lily tervezte, így csak késő délután értek a Szárnyas Vadkanba. A kocsma nem hazudtolta meg a hírnevét, sem James addigi tapasztalatait. Nyirkos volt, félhomályos, áporodott szagú és – leszámítva néhány törzsvendéget, aki szinte már az ütött-kopott berendezés részét képezte - kongott az ürességtől.
James egy pillanatra elbizonytalanodott, mikor kinyitotta az ajtót Lily előtt, de a lány nem hagyott időt neki a tépelődésre, se arra, hogy felvesse, menjenek mégis inkább a Három Seprűbe. Megállt pár lépésre a fiútól, és miközben a zsebébe gyömöszölte a kesztyűit, érdeklődő mosollyal nézett körbe.
- Az az asztal megfelel? – intett a helyiség egyetlen, kosztól ragadó ablakához tolt bútordarabra.
- Tökéletes – bólintott James kábán, és mielőtt követte volna a lányt, a söntéshez lépett, hogy rendeljen maguknak valami italt.
Lily levette, majd a szék támlájára terítette a sálját, és kigombolta a kabátját. – A javadra szóljon, hogy tényleg nem igyekszel mindenáron lenyűgözni – jegyezte meg derűsen, mikor James odaért, és mohón nyúlt a bögre után, amit a fiú nyomában csoszogó, mogorva kocsmáros lökött a kezébe. – Mi van benne? – kérdezte aztán, gyanakodva szagolgatva az aranyló folyadékot.
James megdöntötte kicsit a saját poharát, és belepillantott. – Tea.
Lily szemöldökráncolva emelte az ajkához a bögrét, majd amint annak tartalma a nyelvéhez ért, prüszkölve csapta le az asztalra.
- Persze nem a klasszikus változat – legyintett James könnyedén -, hanem amolyan Aberforth-fajta, megbolondítva egy kis ribizlirummal.
- Azt hiszem, te és a drágalátos cimborád is összekeveritek az arányokat - köhécselt a lány. – Ez inkább rum, aminek legfeljebb megmutatták a tealeveleket.
- A lényeg, hogy felmelegít. Igyál! – James, demonstrálandó, hogy a kocsmáros specialitása valóban nem ártalmas, követte a saját tanácsát.
- Beszélgetni jöttünk, nem mulatozni – sziszegte Lily.
- Tudom – sóhajtott a fiú -, akkor különben se téged hoztalak volna. Te ahhoz túl merev vagy, túl savanyú…
Lily mély levegőt vett, és igyekezett féken tartani az indulatait. – Potter, te egy…
James az asztalra könyökölve közelebb hajolt. – Egy?
- Kifogytam a hasonlatokból – tárta szét a karját a lány megadóan. – Amúgy, ha három évnyi szüntelen szapulással se voltam képes hatni rád…
- Hatottál – mondta James halkan.
- Óh, ha most az következik – hadarta Lily a kelleténél kicsit emeltebb tónusban -, hogy csak tovább szította az irántam táplált lobogó szerelmedet, nyugodtan megkímélhetsz tőle.
- Nem. – A fiú hangja még a suttogásnál is erőtlenebb volt. Nem nézett Lily szemébe, helyette szomorúan meredt a zsíros, összekaristolt asztallapra.
A lány legszívesebben a föld – pontosabban a padló nyikorgó, szürke deszkái – alá süllyedt volna szégyenében, de mivel ez nem tűnt kivitelezhetőnek, felkapta a bögréjét, és sietségében óriásit kortyolt a benne kavargó nedűből, aminek a mibenlétét illetően korábban nem sikerült egyességre jutniuk. A rum égette a torkát, az előcsalt könnyek elhomályosították a látását, és hosszú másodpercekig képtelen volt rendesen lélegezni, de legalább az arcán megjelent két rózsás foltot is az alkoholra foghatta.
- Nem? – krákogta a nyakára szorított kézzel. A fiú szelíden megrázta a fejét. – Nos, ha ez így van… Hallgatlak, Potter.
- Hívhatnál Jamesnek. – Hátradőlt, és várakozóan fürkészte a lányt.
- Nem akarlak – jelentette ki Lily elutasítóan.
A fiú gúnyosan elhúzta a száját. – Legyen, ahogy óhajtod.
Lily kezdett kétségbeesni. A szemtelen, fennhéjázó Potternek vissza tudott volna vágni. „De vele mit csináljak? Ez nem tisztességes!” – háborgott. A fiú – akár célja volt (valami alattomos, mocskos kis bosszú), akár nem – elérte, hogy feszengjen a társaságában. Lily maga sem tudta, mire számított. „Tulajdonképpen arra, hogy olyan lesz, mint… aznap éjjel a klubhelyiségben.”
- Tehát… - James félretolta a csészét. – Évekkel ezelőtt, mikor… hát… rád akaszkodtam, csak a szám járt, nem szerettelek, viszont az egyik legcsinosabb lány voltál a Roxfortban. Már akkor is – tette hozzá gyorsan. – És egy ilyen barátnő illett volna hozzám.
- Hogyne – gúnyolódott Lily. – A felívelő pályájú fogó, a Griffendél irigyelt kviddicszsenije, az oldalán egy mutogatnivaló barátnővel…
- Valahogy úgy – morogta James, inkább csak magának.
- Tetszetős kép – grimaszolt a lány. – De én visszautasítottalak.
- Újra meg újra – bólintott a másik. - Kezdetben csak a hiúságomat sértette, mert hogy jön egy árulkodós könyvmoly ahhoz, hogy kikosarazzon? – Lily egy pillanatig maga előtt látta a duzzogó „kisfiút”, és ezen muszáj volt mosolyognia. – Aztán, ahogy többet foglalkoztam veled, és jobban odafigyeltem rád, apránként megismertelek. Akkor már… tényleg rosszul esett. – Hirtelen felélénkült, a hangja pedig vádló lett. - És még csak nem is azért volt, amilyen valójában vagyok, hanem amiatt, akinek te láttál.
- Tagadod, hogy arrogáns vagy, pöffeszkedő és hajlamos arra, hogy lenézz másokat? – érdeklődött Lily számonkérő, hivatalos hangnemben.
- Nem! – válaszolta a fiú méltatlankodva. – Vagyis… az utolsóból lassan kigyógyulok. De ez csak egy része, illetve részem, és ha túllépnél rajta, a többi nem is olyan borzasztó.
Lily elgondolkozva piszkálgatta a csonkot, ami a bögre letört füle után maradt. A helyiség másik végében, az ajtó melletti asztalnál kártyázó társaságban vita támadt, és az egyik ápolatlan, szakadt talárt viselő varázsló, hogy nyomatékot adjon az álláspontjának, heves mozdulattal a földre sodorta a kupákat, lapokat és – partnerei nyilván ezt tekintették a legmegbocsáthatatlanabbnak – jópár csillogó galleont is.
A kocsmáros – Lily emlékezett rá, hogy James Aberforth-nak nevezte – fél kézzel rendületlenül folytatta a poharak tisztogatását (a művelet hatékonysága nem csökkent, mivel mind az alanyai, mind a hozzá használt rongy egyformán piszkosak voltak), a másikat pedig a pult alá csúsztatta.
- …méghogy cinkelt paklival?! – hüledezett egy alacsony, kövérkés férfi, és a fejébe nyomva elnyűtt, fekete kalapját komótosan – valószínűleg tekintélyparancsolónak és fenyegetőnek szánta – ő is felállt.
James a nézetelérés fejleményeit figyelve benyúlt a kabátja alá, és megszorította a pálcáját, majd óvatosan felemelkedett a székről, és oldalazva a szintén feszült Lilyhez araszolt.
- Nyomorult koboldfattyú! – rikácsolta egy kócos, ősz boszorkány, és a ribilliót kezdő varázsló felé köpött.
- Na de, hölgyem! – pillantott rá megbotránkozva a csoport negyedik tagja, a külsejéből és a magatartásából ítélve a kalapos úr barátja.
- Egy követ fújsz vele! – mutatott a nő reszkető ujjal az eredeti vádlottjára, aztán pálcát rántott, és taroló-átkot szórt a harmadik férfira, aki épp azon fáradozott, hogy összeszedegesse az elgurult érméket, és megtöltse velük a csupalyuk talár zsebeit.
- Kábítsátok el azt a némbert! – kurjantott egy kapatos vendég valamelyik asztalnál.
Lerítt róla, hogy az „utasítása” ellenére, örömmel venné, ha a probléma gyors rendezése helyett, az összekülönbözött felek és az egyelőre passzív közönség vérpezsdítő párbajba bonyolódnának.
Az egyik füstös sarokból kivágódott ugyan egy vörös sugár, de az elindítója elvétette a célt, így a varázslat a falba csapódott. A boszorkány eszelősen pördült arra, ahonnan a veszélyt szimatolta. - Obstructo!
Többen, köztük Lily is – bár ő más okból – a székeiket hátrarúgva ugrottak talpra. James megragadta a lány csuklóját, és maga mögé lökte Lilyt. - Maradj veszteg!
- Ugye, nem avatkozol bele? – kérdezte a lány szigorúan, és készen arra, hogy a nem neki tetsző válasz esetén legorombítsa a fiút.
James megrázta a fejét. – Nem engedhetek meg magamnak még egy botlást. Főleg most… Pedig Sirius és Peter imádna egy ilyen sztorit – jegyezte meg elszontyolodva.
Lily sebtében felvont pajzsa elemésztette a feléjük reppenő ártást. – Helyetted majd én dicsekedem azzal, hogy részt vettem egy hamisítatlan kocsmai átkozódásban – suttogta vigyorogva a fiú fülébe.
Aberforth furakodott oda hozzájuk, viszontagságos útját a kocsma minden irányába szétküldött rontásokkal egyengetve. - Le a pincébe, kölykök! – ripakodott rájuk, majd megmarkolta James kabátjának nyakát, és a pult mögötti ajtó felé taszigálta a fiút. Lily csak futva bírt velük lépést tartani.
A férfi feltépte a pince ajtaját, megvárta, hogy Lily megtalálja a lefelé vezető lépcsőt – a lány megcsúszott, és elejtette az egyik magával cipelt táskát -, aztán bependerítette Jameset a koromsötét helyiségbe. – És elő ne dugjátok az orrotok, míg nem szólok! – Azzal rájuk csapta az ajtót.
***
A baglyot nem ijesztette el a két halk pukkanás. Elvégre varázslók közt élt, őket szolgálta, így milliószor tapasztalt már hasonló és sokkal szokatlanabb dolgokat. Némi hangeffekt után látszólag a semmiből felbukkanó fiú és lány… Aki a bogaras gazdái parancsára annyi idegen vidéket bejárt, mint ő, annak ez meg se kottyan. Mindössze három megállapítást könyvelt el magában, mielőtt szárnyra kapott volna, hogy vadászni induljon. Először is: mindkét diák egész tehetséges és erős, mivel a megjelenésüket nem a gyakorlatlanokra jellemző csattanás kísérte. Másodszor: igencsak nagy bajban lesznek, ha másnap reggel beeresztik őket az iskolába. És harmadszor: a fiú a lány paprikás hangulatából ítélve kemény éjszaka elé néz.
Lily a bezárt kapu láttán földhöz vágta a táskákat, és dühösen toppantott a lábával. – Ez is a te hibád, Potter.
Majd’ két óra hosszat kuksoltak a kocsma pincéjében. James felvetette, hogy hagyjanak ott néhány knútot a számlájuk rendezésére, és írjanak mellé egy üzenetet Aberforth-nak, amiben megköszönik, hogy „vigyázott” rájuk, és megnyugtatják, hogy az iskolába mentek… De a tervezgetésnek véget vetett a csüggesztő felfedezés, hogy a helyiségen hoppanálásgátló bűbáj van.
- Tényleg? Az volna? – vágott vissza a fiú mogorván. – Ha jól emlékszem, nem tiltakoztál, mikor azt ajánlottam, hogy menjünk a Szárnyas Vadkanba. Sőt – folytatta tömény gúnnyal a hangjában –, elismerésedet fejezted ki, amiért nem próbállak görcsösen elbűvölni.
Lily durcásan összefonta a karját, és elfordult tőle.
- Higgadj le, Lily! – kérte James immár csendesebben. – Bejutunk.
- Hogyne – morogta a lány -, majd holnap, mikor Frics a fülüknél fogva cibál végig mindkettőnket a birtokon. Mondhatom, pazar ébresztővel örvendeztetjük meg a többieket…
- Nem engedném, hogy Mr. Norris egy ujjal is hozzád érjen – jelentette ki a fiú harciasan.
Lily azonban nem figyelt rá. - Mindenki rajtunk fog röhögni – szónokolt, és feldúltan masírozott fel-alá a kapu előtt. - Persze, az a ma délelőtt után nem lesz újdonság. „Hé, Evans! Hol töltöttétek az éjszakát? Kivetettek egy szobát Madam Leonoránál? Ez aztán a viharos kapcsolat!”
- Gyere! – James megfogta a karját. – Hoppanáljunk vissza Roxmortsba!
***
- És azt állítod, innen indul egy titkos folyosó, amin át beosonhatunk a kastélyba? – Lily kétkedve méricskélte a Szellemszállás baljóslatú sziluettjét.
- Tulajdonképpen a járat csak a parkig vezet. – James azt nem említette meg, hogy a fúriafűz tövében fognak előbukkani. – Számtalanszor használtam már – mesélte, elfeledkezve arról, hogy a szabályszegők mumusával beszél. – Csukott szemmel is végigvezetlek rajta. – Megérintette Lily derekát. – Nem ígérem, hogy takarodó előtt odaérünk, de…
A lány tett egy bizonytalan lépést az ajtó felé, ám mikor a lépcső korhadó, szúette fája megnyikordult a cipője alatt, rémülten visszahőkölt. Megmarkolta James kabátjának ujját, és őt is visszahúzta. – Ez… Hátborzongató meséket hallottam erről a házról, James – lehelte összekoccanó fogakkal, átmenetileg még arról az elhatározásáról is megfeledkezve, hogy nem szólítja a fiút a keresztnevén. – Véres, gusztustalan történeteket…
- Hazugságokat – nevetett a másik felszabadultan. – Ne butáskodj! – Más esetben Lily ezért rendkívül morcos pillantással jutalmazta volna, ám most továbbra is csak ijedten kapaszkodott Jamesbe. – A roxfortbeli kísértetek talán ártottak neked valaha?
- Én nem szívesen futnék össze egy Hóborc vagy Véres Báró fajtával se – felelte a lány borzongva, de azért engedte, hogy a fiú felvezesse a lépcsőn, majd be a házba.
- Babonás, mugliféle fecsegés az egész – suttogta James lágy, csitító hangon, miközben átfutott a fején, hogy Lily - ha az elején egy kicsit inába is szállt a bátorsága -, már csak színleli a félelmet. Bármennyire bántotta és dühítette is a lány korábbi viselkedése, bizsergető volt arra gondolni, hogy Lilynek talán jólesik a közelsége. – Ha tényleg vad szellemek tanyáznának itt, az réges-rég a faluba csábított volna néhány feketemágia-szakértőt meg hírnévre éhes vadászt, és véget vetettek volna az egésznek.
Lily már nem simult olyan szorosan a fiúhoz. – Mikor jöttél ide először?
- Az első évünk februárjában – mosolyodott el James nosztalgikusan. – Sirius ötlete volt, hogy így ünnepeljük meg, hogy megtaláltuk a Púpos Banya szobránál azt a másik… Nem fontos. – Lehajolt, hogy felemelte az alagutat bejáratát rejtő csapóajtót.
Lily azonban kellően szemfüles volt. – A Púpos Banya? Köszönöm a tippet! – kacagott.
- A Tekergők hű rajongói ezentúl átkozni fogják a nevem – konstatálta a fiú melodramatikus sóhajjal.
***
- Miért építene valaki alagutat az iskola és egy roxmortsi ház közt? – tűnődött Lily, miután James segítségével leereszkedett a nyirkos járatba. Fintorogva verte le a port a tenyeréről, majd a szemét erőltetve bámult az előttük ásító sötétségbe.
„Mert van egy vérfarkas, akit hónapról-hónapra el kell bujtatni a kíváncsi, tudatlan és rosszindulatú tekintetek elől.” – Hogy támogassa a csínytevők vállalkozásait – vonta meg a vállát.
- Félre akarsz vezetni – jelentette ki Lily szemrehányóan.
- Téged? – kapott levegő után James eltúlzott megrökönyödéssel. – Hogy is vetemedhetnék ilyesmire? Éber vagy, gyanakvó és élesebb a szimatod, mint Fricsnek. Kinek maradhat titka előtted?
- Neked - felelte a lány egyszerűen. – De a saját békém érdekében okosabb, ha nem faggatlak. – A szemeiben ravasz tűz lobbant. – Azt például inkább meg se kérdezem, hogy találtál rá, erre az útra.
- Fájdalom – kapott a szívéhez James. – Pedig igazán kalandos történet.
- Kitalálod, ki reagált még ugyanígy egy hasonló mondatomra? – csicseregte Lily, a szeme sarkából a tanácstalan Jameset vizslatva. – Piton. – Rövid szünetet tartott, aztán kibökte: - Mikor téged utánzott.
James kis híján hasra esett a tulajdon lábában.
- Miért feltételezted, hogy nem jövök rá? – ciccegett a lány gonosz élvezettel.
- Megvolt rá az esély – mondta a másik zárkózottan.
- Egyvalamit nem értek – folytatta Lily kíméletlenül. - Emlékszem, hogyan néztél rám, mikor McGalagony szólt, hogy mellém oszt be arra az éjszakára. Mi bírt rá, hogy megkérd Pitont, hogy helyettesítsen?
Az poshadt levegőbe fű és olvadó hó illata keveredett.
- Lehet, hogy elmondtam volna.
- Ha? – sürgette Lily.
- Ha nem mész az idegeimre – bukott ki a fiúból. Elérték az alagút végét; a fúriafűz tövébe vágott nyíláson át beszűrődött a sápatag, éjjeli fény, tócsába gyűlve James lába előtt. – Sajnálom, Lily, de attól fogva, hogy kettőnkről próbáltunk beszélni, ez egy rettenetes randi volt. Bár – legyintett -, tényleg hülyeség lenne annak hívni. Nyögdécselős, feszengő kínszenvedés… - Mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát. - Nem így tervezted, igaz?
Lily a fejét ingatta.
- Én se. - Az alagút falának támaszkodott. - Nem akartam elrontani.
- Nem is tetted – mosolyodott el Lily szomorkásan. – Én szúrtam el. Azt hittem olyan lesz, mint máskor – vallotta be félszegen.
- Hogy megint alkalmat adok, hogy rajtam köszörülheted a nyelved, aztán felajánlom, hogy járj velem?
Lily elvörösödve bólintott.
- És, ha így történt volna? – nézett rá James komolyan. - Igent mondasz?
A lány dacosan szorította össze az ajkát. – Nem tudom – motyogta.
James ellökte magát a mohos sziklától, a szabadba vezető nyíláshoz lépett, és hallgatta, hogy susognak-ropognak a fúriafűz ágai. - Meguntam, Lily – mondta végül. – Köztünk… Nekünk ez… - Felnevetett a saját esetlenségén. – Úgyse menne. De… - folytatta, mikor a lány felkapta a fejét - szívesen leszek a barátod. Cukkolhatjuk egymást anélkül is, hogy az udvarlásommal terhelnélek. – Sóhajtott, majd felmászott a nyíláshoz, derékig átbújt rajta, és megérintve a megfelelő göcsörtöt megdermesztette a fát.
- Gondold át! – kacsintott Lilyre, mikor már a lány is mellette térdelt a fűben.
Lily feltápászkodott és leverte a földet a nadrágjáról. – Eddig megvolnánk - felelte kitérően. – Te vagy a főnök… James. Hogyan tovább?
- Nem kéne, hogy észrevegyenek – jegyezte meg a fiú a kastélyt figyelve. – Ami persze egyértelmű – tette hozzá apró mosollyal a szája szegletében -, mielőtt még felhívnád rá a figyelmemet…
- Kiábrándító bűbáj? – vetette fel Lily. – Úgyis gyakorolnom kell a RAVASZ-ra. Élesben még nem próbáltam, mert csak kiegészítő anyag, de Flitwick professzor elmagyarázta az elvet… - Közelebb lépett Jameshez, és a feje fölé emelte a pálcáját.
A fiú azonban behúzta a nyakát, és elhátrált előle. - Van jobb megoldás is – vigyorodott el cinkosan, mire Lily kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Ám előbb – váltott kenetteljes hangra -, születőfélben lévő barátságunk jegyében, ünnepélyesen meg kell ígérned, hogy nem használod fel sem ezt, sem a többi ma szerzett információt ellenem vagy a barátaim ellen.
***
Keresztülsurrantak az előcsarnokon, felszaladtak a márványlépcsőn, aztán – legalábbis Lily esetében – dobogó szívvel siettek végig a titkos és a mindenki előtt nyitott folyosókon.
- Mióta van láthatatlanná tevő köpenyed? – kérdezte a lány fojtott hangon.
- Évszázadok óta öröklődik a családomban – suttogta vissza James. – Balra fordulj! Kicsit megnyújta ugyan a sétánkat, de azok a festmények barátságosabbak. Ha fel is ébresztjük őket, nem kezdenek rögtön Frics után sivalkodni… A köpenyt előttem a nagyapám használta – kanyarodott vissza az előző témához. – Mindig megengedte, hogy játszak vele… Ő meg én így mondtuk, de a szüleim szerint annyira nem volt mulatságos, hogy sehol nem találtak, mikor rég ágyban kellett volna lennem. Nagyapa olyankor azt mondogatta, hogy mikor majd felvesznek a Roxfortba, nekem adja, és akkor és úgy hordom, ahogy akarom. A halálakor kilenc éves voltam. – Lily megsimogatta a derekán pihenő kezet. – Mikor megjött a levél az iskolából, nem is reménykedtem benne, hogy tényleg megkapom a köpenyt, de apa emlékezett rá, mit ígértek nekem, és akkoriban úgyse volt rá szüksége, így mégis magammal hozhattam.
- Beleszédülök, ha elképzelem, hányszor hághattátok át a házirendet ennek a holminak köszönhetően.
- Ne olyan becsmérlően! – szólt rá James a lányra, miközben, talán, hogy, megakadályozza az emlegetett reakció esetleges kellemetlen következményeit, közelebb vonta magához. – Ez a „holmi”, ahogy hívtad…
- Minden diák visszaérkezett a kastélyba?
McGalagony pattogó hangját hallva Jamesnek földbe gyökerezett a lába. A mellettük nyíló oldalfolyosóról sietős léptek zaja szűrődött hozzájuk, és a fáklyák nehéz, aranyló fényében néhány pillanat múlva kirajzolódott az igazgatóhelyettes valamint az oldalán loholó Frics alakja.
- Mit számít az, asszonyom? – zihálta a gondnok. – Azok a csirkefogók éjszaka úgyis visszaszökdösnek a faluba.
James a falról lógó, poros, kopott-zöld szőnyeghez húzta Lilyt, hogy a páros nehogy beléjük ütközzön. McGalagony alig másfél méterre tőlük váratlanul lefékezett. Frics kicsivel tovább rohant, majd mikor észrevette, hogy a professzor lemaradt, égő arccal csattogott vissza hozzá.
- Nézze, Argus! Tisztában vagyok vele, milyen határtalan ellenszenvvel viseltet egyes diákok iránt…
- Egyes?! – sipította a férfi. – Alávaló csibészek, gátlástalan huligánok azok mind egy szálig.
James maga felé fordította, és átölelte Lilyt. - Azért, hogy biztos ne látsszon ki semmi a köpeny alól – tátogta.
- Megeshet, hogy némelyikük izgágább az átlagosnál – finomított McGalagony a jellemzésen. – És időnként nem árt a körmükre nézni…
- Körmük, ez az! – ütött a tenyerébe Frics vigyorogva. - Bátorkodtam kérvényezni az igazgató úrnál – folytatta behízelgő tónusban -, hogy engedélyezze a fenyítés egy rendkívül hatásos, de sajnos a Roxfortban rég nélkülözött formáját.
McGalagony szemüvegén megcsillant a lángok fénye, ahogy a professzor felháborodva végigmérte a gondnokot.
- Tudja – magyarázta Frics belemelegedve -, első fázisban fogjuk a delikvenst…
- Azt hiszem – szakította félbe McGalagony vészjósló higgadtsággal -, Dumbledore professzor is egyetért velem abban, hogy a jövőben is tartani kívánjuk magunkat az érvényben lévő módszerekhez.
James jelentőségteljesen bólogatott, Lily pedig alig bírta elnyomni a kuncogást.
- De ezeknek a sátánfajzatok az kevés! - kiáltott fel Frics, és izgatottságában a hajába markolt.
- Kétlem, hogy akkora tragédia volna, ha a diákok néhanapján kószálnak egy kicsit a birtokon vagy a kastély környékén – jegyezte meg McGalagony hűvösen.
Lily és James döbbenten bámultak egymásra.
- Addig örüljünk, míg különösebb kockázat nélkül megtehetik – fűzte hozzá komoran.
- Hát rendben! – csapott Frics a lábára ingerülten. Vagy nem jött rá, miféle veszélyre utalt a nő furcsa hangsúlya, vagy nem is érzékelte annak megváltozását. – De vannak ám az éjszakai kóricálásnál súlyosabb szabálysértések is! Itt ez a faliszőnyeg! – Oldalra lépett, és a szóban forgó tárgy felé lendítette a karját.
James Lily szájára tapasztotta a kezét, mielőtt a lány sikkanthatott volna.
- Mit gondol, miért ilyen fakó és ócska? – McGalagony közönyösen várta a „nagy leleplezést”. – Elárulom, nem az én hanyagságom az oka – fröcsögte a gondnok. – Mark Walby, az az ötödéves griffendéles…
Lily megérintette James könyökét, jelezve, hogy már nem áll szándékában felfedni magukat, James viszont csak lassan engedett a kérlelő mozdulatnak. Miközben visszahúzta a kezét, végigsimított a lány ajkain és állán. Lily meglepetten, kissé megilletődve nézett a komoly, barna szemekbe.
A fiú habozva, de elszántan hajolt közelebb hozzá, és mielőtt Lily zsibbadt érzékei riadót fújhattak volna, megcsókolta.
- Bravúros alkalmazása lehetett az Ön által említett transzformációnak – kommentálta McGalagony csípősen Frics beszámolóját. – Bár elismerem, hogy nem feltétlenül helyénvaló.
Lily elfordította a fejét, és haragtól remegve próbálta lefejteni a derekáról James karjait. A fiú aggodalmasan pillantott a professzor meg a gondnok felé, akik egyre inkább belelovallták magukat a vitába. Úgy tűnt, fel se merült bennük a gyanú, hogy nem messze tőlük esetleg két diák ácsorog.
- Ne merészeld még egyszer! – lehelte a lány. – Mert…
Jameset viszont javíthatatlanul kíváncsi természettel verte meg a sors. Lily tulajdonképpen hálás volt, amiért a fiú nem hagyta tovább beszélni, ugyanis semmilyen épkézláb fenyegetés nem jutott eszébe.
- Pontvesztés, büntetőmunka! – sipákolta Frics paprikapiros képpel. - Az nem hatja meg az ilyen pimasz félnótásokat…
McGalagony tekintete elől egy troll is nyüszítve iszkolt volna, a toporzékoló férfinál azonban csak annyit ért el, hogy Frics a továbbiakban hangtalanul mormogta a szitkait.
- Ideje nyugovóra térnem – jelentette ki a professzor méltóságteljesen, és elindult a folyosó vége felé. – A tanulók…
- Bűnözők! – ordított fel a gondnok hisztérikusan.
McGalagony ökölbe szorított kezekkel pördült meg. – Argus! Mióta is győzködi erről – hiába – az iskola tanári karát? – szűrte a fogai közt, miközben visszamasírozott a megszeppent gondnokhoz.
- Hogy nyamvadt szörnyetegek, gaz bestiák – sorolta a másik vicsorogva -, zsiványok…
A köpeny alatt a rakoncátlan, fekete hajú gonosztevő megrántotta a vállát, a vörös fürtös, smaragdszemű törvényszegő pedig mosolyogva egyezett bele, hogy harmadszorra is csókot lopjanak tőle.
***
Jameset igazán senki nem vádolhatta azzal, hogy Hagrid kakasaival szokott ébredni, de ez a reggel – illetve az ő mércéje szerint hajnal – különleges volt. Előző éjjel anélkül vált el Lilytől, hogy megbeszélték volna, hányadán is állnak egymással. „Engedte, hogy megcsókoljam.” Mi több, viszonozta. Ebbe a gondoltba kapaszkodott, ez cibálta ki a takaró alól, vitte a fürdőbe, aztán a ruhásszekrényhez…
Frics és a házvezető tanáruk még sokáig folytatták a „majdnem sikerül távoznom” játékot, olykor felcserélt szerepekkel, végül a gondnok Hóborc után eredt, aki páncélsisakokkal zsonglőrködve száguldott el a fejük felett.
Jamesnek persze esze ágában se volt panaszkodni. Főleg, mert az a kis közjáték megmutatta, hogy nem kell feladnia, sőt, azt sejtette, véget ért az az időszak, mikor a távolból epekedett Lily után. „Egyrészt – okoskodott öltözködés közben -, McGalagony és Frics közelsége arra csak-csak rávehet valakit, hogy a botrány elkerülése érekében beleegyezzen egy csókba, de ő nem pusztán ennyit tett.”
A klubhelyiségben alig néhány griffendéles lődörgött: megátalkodott korán kelők – ezek táborát gazdagította Lily is -, meg pár kialvatlan, karikás szemű harmad- és ötödéves, akik elmaradtak a dolgozataikkal.
James szorongva ácsorgott a helyiség közepén, elfoglaltság gyanánt a kanapéra dobott, gyűrött takarót piszkálgatva, és szórakozottan köszöngetett azoknak, akik a portrélyuk felé menet üdvözölték.
- ’reggelt, Kapitány! – Claire vidáman szökdécselt le a lépcsőfokokon, mélységes utálatról tanúskodó grimaszt csikarva ki a tankönyvek felett görnyedő diákokból. – Mindjárt jön – mondta Jamesnek összeesküvő-módra lehalkított hangon, és az állával a lányhálókhoz vezető lépcső felé bökött, ahol nem sokkal azután, hogy Claire dudorászva elsétált, csakugyan megjelent Lily.
James megbabonázva figyelte a lányt. Annyira más volt most, mint előző délután, vagy mint mikor ide megérkezve, elmotyogott egy „Aludj jól!”-t, és felrohant a szobájába… „Összeszedte magát. Megint határozott, magabiztos és kiegyensúlyozott. Remek. Számára legalábbis. De én mit várhatok?”
Lily megtorpant, mikor észrevette őt. Aztán elmosolyodott, odalépett hozzá, megfogta a kezét, és gyors csókot adott a szájára.
Remus, Peter és Sirius, akiket felvert a barátjuk minden tapintatot nélkülöző zörgése meg mászkálása, ásítozva battyogtak le a klubhelyiségbe. Az őket fogadó jelenet láttán azonban lemondtak az addig fontolgatott kegyetlen megtorlásról, és széles vigyorral nézték Lily és James kettősét.
- Közös reggeli? – kérdezte a fiú.
Lily sugárzó arccal bólintott, a három Tekergő pedig elkönyvelte, hogy jobb ha valami hosszadalmas és helyhez kötött elfoglaltság után néznek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
