Luthien Lovemagic Oldala

16. fejezet: Tartozások

- A pályaválasztást meghatározó vizsgák közeledtével stb… kötelező megjelenni… további információkért blablabla… keresse fel… ezekben az időpontokban… - olvasta James hangosan – és erősen szelektálva - a hirdetőtáblára szegezett pergamen szövegét. – Úgy rémlik, ötödikben ezt egyszer már eljátszottuk.

- Akkor még a többségünknek nem lehettek határozott tervei a jövőt illetően – felelte Remus, felvéve a professzor-stílust. Peter egyszer megjegyezte, hogy azért imádja ezt annyira, mert úgy érezheti tőle, ő az egyetlen felnőtt a társaságban. – Különben is, két év alatt a tanulmányi eredmények is változhatnak.

- Nekem semmi kedvem McGalagonnyal cseverészni – rántotta meg a vállát Sirius. – Mit mondjak neki? Hogy szeretnék kicsit lazítani, és szórni Alphard bácsikám pénzét?

- Most nem azt csinálod? – érdeklődött Piton, miközben közelebb lépett, hogy ő is tanulmányozza a hirdetményt.

- Nem egészen – oktatta ki Sirius. – Jelenleg korlátozva vagyok. Roxmortsnál messzebb nem mehetek, az időm nagy része felett a tanárok rendelkeznek… – Elborzadva rázkódott össze. – Jóságos Merlin! Mennyi drága órát fecsérelek el! – Színpadias sóhajjal szorította a szívéhez a kezét, miközben a fejét csóválta.

„Tényleg erre vágysz, Sirius?” – James úgy nézett a fiúra, mintha hosszú idő után akkor látná először, igazán, és megijedt attól, amit talált. Szinte nem múlt úgy hét, hogy a Reggeli Próféta ne számolt volna be megmagyarázhatatlan eltűnésekről, vagy egy merényletről, esetleg minisztériumi berkekből kiszivárgott zsarolásról. „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az iskola falain kívül is kölykök maradjunk.” Tudta, és beletörődött. Készült is rá, de nem akart Sirius nélkül felnőni.

- Tiszta hülye vagy, Tapmancs – feddte meg Remus a fiút. – Ha nekem olyan lehetőségeim volnának…

- Lehetőségek! – horkant fel Peter. – Minek a többes szám? Egy is megteszi, ha elég jó.

Piton elfordult a hirdetőtáblától, helyet engedve annak a néhány hugrabugosnak, akik leszakadtak az előcsarnokon keresztülvágó csoporttól, és a fiú vállára tette a kezét. – Egyetértek, és legalább mentesülsz a választás kötelezettségétől. Meg aztán… Akárhogy is alakul később, nem kell magadat hibáztatnod, hiszen nem cselekedhettél másként.

- Nem, nem – vitatkozott Sirius. – Épp a tévedés eshetősége adja meg az egész zamatát. Keserű vagy édes… izgalmas – magyarázta álmodozó tekintettel.

Piton megvonta a vállát. - De a keserű résznél kényelmesebb, ha a sorsot okolhatjuk, önvád helyett.

- És mi lesz a jellemfejlődéssel – tárta szét a karját James -, a felelősségvállalással…

- Az ebéddel? - sóhajtott Remus ábrándosan.

- Jaj, Holdsáp! – Sirius átkarolta a fiú vállát, és vonszolni kezdte a Nagyterem felé. – Olyan földhözragadt tudsz lenni.

***

James végül csak pénteken szánta rá magát, hogy felkeresse a házvezető tanárát. Remus már a hirdetmény kifüggesztése utáni napon megejtette a látogatást, és Siriust is elcipelte magával. McGalagony valósággal tombolt a Tapmanccsal folytatott eszmecseréjét követően, így azon a délutánon minden épeszű griffendéles széles ívben elkerülte az irodáját. Peter is – az eredeti terveivel ellentétben - csak csütörtökön merészkedett oda, mikor a barátai épp dupla bájitaltanon tespedtek, és ebédnél elmesélte, hogy az átváltoztatástan professzor – mielőtt rátértek volna az ő ügyére - hosszú perceken át dúlva-fúlva ecsetelte, hogy életében nem hozta még össze a balsors Sirius Blacknél felelőtlenebb, szelesebb, önzőbb, gyerekesebb diákkal.

A folyosó kongott az ürességtől. Valamelyik közeli teremben Flitwick tartott órát, és a puffanásokból ítélve a taszító-bűbájt gyakorolhatták. McGalagony irodája elé néhány egyszerű széket helyeztek, a kint várakozók számára, de jelenleg csak egyvalakinek volt szüksége rájuk. A karcsú alak szorosan maga csavarta a köpenyét, hogy így védekezzen a tél hűvöse ellen. A haja ragyogott a magas ablakokon beáradó napfényben, és minduntalan az arcába hullt, miközben a lány az ölében fekvő vaskos könyvet olvasgatta. James lassított a léptein, hogy kicsivel tovább figyelhesse.

- Hello Evans! – üdvözölte vidáman, mikor elfoglalta a szomszédos széket.

Lily összerezzent, és dühösen csapta be a könyvet. – Potter – mérte végig a fiút fintorogva. – Idáig olyan gyönyörű, békés délutánom volt…

- Nem unatkoztál egyedül?

- Nyugtom volt és tanulhattam – felelte Lily kimérten, miközben jelentőségteljes pillantást vetett Jamesre.

A fiú természetesen értette a célzást, csak ahogy mindig, ezúttal is figyelmen kívül hagyta. - Ki van a vén McGalagonynál? – tudakolta csevegő hangon.

- Vigyázz a nyelvedre! – pisszegte le Lily megbotránkozva. – McGalagony hallásának nem szab gátat egy ilyen vékonyka ajtó – suttogta. – Nem csodálkoznék, ha egy másodperc múlva fújtatva rontana ki ide, hogy a „véredet követelje”… Én semmiféle közösséget nem vállalok veled. – Tüntetően elfordult Jamestől, és találomra felütötte a könyvet.

- Persze – bólogatott a fiú hamis megértéssel. - A végén még folt esne a prefektus kisasszony makulátlan hírnevén.

- Úgy bizony – morogta a lány. – De ha kérhetem, inkább említs iskolaelsőként! Az mégiscsak magasabb rang.

- Szörnyű micsoda pöffeszkedő, beképzelt nőszemély vagy, Lily Evans – csóválta a fejét James.

- Vérbeli griffendéles, nemde? – kuncogott a másik.

- Akkor nekem milyen alapon tiltod, hogy a házunkhoz méltón viselkedjek? Bort iszol, de vizet prédikálsz, Evans.

Lily egy pillanatra behunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. – Potter, te hajlamos vagy túlzásba esni, amivel csak lejáratod a Griffendélt. Rátarti vagy…

- Voltam.

Lily szkeptikusan húzta el a száját. - … magamutogató…

- Elég jól ismerik már a képességeimet. Nincs szükség rá, hogy továbbra is fitogtassam őket.

- … felszínes…

- Óvatosan! Ez messzemenő következtetésekhez vezet.

- … oktalanul kegyetlen.

- Miért, ha meg tudnám indokolni, az mentség volna?

- Jaj! Pofa be, Potter! – préselte ki Lily az összeszorított ajkai közül.

- Ha ilyen durván lapozol, elszakítod – figyelmeztette James csendesen a lányt, aki láthatóan azon volt, hogy a szánnivaló lexikonon vezesse le az indulatait.

Lily kivételesen megfogadta a tanácsot, felkapta a táskáját a szék mellől, és belegyömöszölte a könyvet. – Amúgy most Claire van a professzornál – közölte, mintha mi sem történt volna. Félresöpörte az arcába hullott lángvörös tincseket, és udvarias – a régi, de nem túl kedves ismerősnek kijáró - mosollyal nézett a fiúra. - Őt várom.

James nem engedte magát ilyen egyszerűen lerázni. – Akkor nem hiszem, hogy hosszúra nyúlna az eszmecseréjük. Claire bejelenti, amit a szobatársaitok egyébként is hetekkel ezelőtt szétkürtöltek a kastélyban, hogy ajánlatot kapott a Dimbourne-i Darazsaktól, McGalagony gratulál neki, sok sikert kíván…

- Vagy éppenséggel megpróbálja lebeszélni arról, hogy aláírja azt a szerződést – világított rá Lily.

- Esélye sincs. Miután mindenki azt sulykolta belé, hogy profi játékosként az egekig ívelő karrier várja.

- Ó, igen! – nevetett Lily. - És milyen megdönthetetlen érveket hoztak fel ennek alátámasztására! Sirius például, ha jól emlékszem azt mondta, „jól áll a sárga-fekete, kiemeli a hajad mézes árnyalatát”.

- Ez sem utolsó szempont – jelentette ki James tudálékosan. – A reklám fontos, és ahhoz hogy valaki címoldalra kerüljön, teszem azt a Szombati Boszorkányban…

Lily színlelt tűnődéssel érintette az ujját az ajkához. - Nem hiszem, hogy Siriusnak ez járt volna a fejében…

James elvigyorodott. – Ha már így szóba hoztad… Randizunk?

- Álmodban, Potter – vágta rá a lány elkomorodva.

- Ott mindig.

Lily összefonta a karját, és dacosan, elutasítóan meredt maga elé. A napsugarak megtörtek az ablaktáblákon szivárványszínű foltokat pingálva a falakra és a padló köveire.

- Lily…

Kivágódott az iroda ajtaja, és Claire, a griffendéles csapat egyik hajtója hátrált ki a folyosóra. – Viszontlátásra, professzor! – köszönt fennhangon. - További szép napot! – Mikor észrevette a mogorva Lilyt és a szomorú-reménykedő Jameset – a közhangulathoz alkalmazkodva -, lefagyott az arcáról a mosoly. – Üdv Kapitány! – igyekezett egy kis derűt visszacsempészni a szavaiba. – Megint az én szegény barátnőmet inzultálod?

- Ugyan – sóhajtott James, a fejét a nyirkos falnak támasztva. – Hogy is merészelném? Főleg most, hogy befutott hős megmentője.

- Helyes – biccentett Claire ál-komolyan. – Hé Lil! – A lány karjáért nyúlt, hogy felhúzza Lilyt a székről. – Cynthia és Danielle lassan másfél órája kuksol a könyvtárban. Nem hagyhatjuk, hogy egy perccel is tovább sínylődjenek Madam Cvikker karmai között. – A lendületesen lépdelő Lilyvel együtt elindult a folyosó távolabbi sarka felé, de néhány méter után megtorpant, és hátrafordult. - Nyugi Kapitány! – James leengedte a kezét, mielőtt az ujjai kilincshez értek volna. – Elintéztem, hogy a tanárnő jó hangulatban legyen.

A fiú halványan elmosolyodott. – Lekötelezel, de ez ment fel a holnapi edzés alól. – Claire csalódottan grimaszolt, majd nyelvet öltött rá. - Pontban négykor. El ne felejtsd, Leveens!

***

McGalagony az előtte fekvő pergamenre jegyzetelt valamit – valószínűleg a Claire-rel való megbeszélés tapasztalatival kapcsolatban -, aztán összetekerte és a szekrény nyitott fiókjába lebegtette a lapot. - Á, Potter! Jöjjön nyugodtan! – intett, mikor észrevette az ajtóban ácsorgó Jameset. – Foglaljon helyet! – Megvárta, míg a fiú lehuppan a felkínált székre. – Gondolom hallott róla, hogy a barátaival való eszmecserém nem bizonyult túl gyümölcsözőnek.

„Enyhe kifejezés, tanárnő.”

- Mr. Lupin természetesen kivétel.

- Természetesen… - morogta James.

- Valami problémája van ezzel, Potter? – érdeklődött McGalagony bevetve a leghatásosabb vasvilla-tekintetét. „Paff! Ennyit a tanárnő kicsattanó jókedvéről.”

James vigyorogva megrázta a fejét. – Dehogy…

- Mr. Lupin kiválóan helytáll mind tanulmányi téren, mind ami a prefektusi feladatokat illeti.

- Jól jön, ha menteni kell a banda becsületét…

- Önről ellenben nem mondható el, hogy komolyan venné az iskolaelsői teendőket. Azt a jelvényt – bökött az állával a James talárján díszelgő kitűző felé – nem azért kapta, hogy színesebbé váljon a megjelenése.

- Azt el bírom érni segédeszközök nélkül is – helyeselt James.

- Azzal, hogy iskolaelsőket jelölünk ki, nem pusztán jutalmazunk – folytatta McGalagony a fiú okítását. - A cél, hogy minden évben legyen két olyan diák, aki reprezentálja az erényeket, amelyekkel egy átlagon felüli tanuló rendelkezhet.

- Hízelgő, hogy…

McGalagony tekintete ijesztő gyorsasággal felhősödött el. - Elárulom, kétségeim voltak afelől, hogy egy ilyen cím valóban megilleti Önt, Potter. Intelligens, ez vitathatatlan. Remek sportoló.

- Elpirulok, professzor – vigyorgott James szégyenlősen.

A professzor szája megvető fintorra rándult. – Ám a dolog emberi oldalát vizsgálva…

A fiúnak ezúttal torkára forrt a szó.

- Tartok tőle, hogy akármilyen terjedelmes is az a mappa Frics úr irodájában, mindössze a Mr. Pitonnal szembeni támadások töredéke került lejegyzésre benne. A többi szabályszegést már nem is említem. Dumbledore professzor azonban állította, hogy mégis Ön a legalkalmasabb a jelöltek közül. Ismétlem, csak az osztályzatait és egyéb eredményeit tekintve ez vitán felül állt. – McGalagony kissé mintha feszengett volna. – Ősszel már-már hajlottam arra, hogy igazat adjak az igazgató úrnak, de amit november végén művelt a barátaival…

- Készek voltunk vállalni érte a felelősséget.

- Szavak, Potter. Tetszetősen hangzik, de vajon mennyire hihető, hogy tartalom is van mögötte, ha az aki mondja alig három hónap múlva kijelenti, ő egyelőre nem kíván az élettől semmi, és most Mr. Black jelzőjét használom, felnőtteset.

James mindentértő grimasszal bólogatott. - A hosszas bevezető ezek szerint arra szolgál, hogy a tudtomra adja, ha nincs érdemi mondanivalóm, inkább kopjak le?

McGalagony kizárólag azért nézte el a fiúnak a „hanyag” szóhasználatot, mert James négyszer nyerte meg neki a kviddicskupát.

- Nyilván nem így fogalmaztam volna meg, de lényegében erről van szó.

- A hirdetményen az állt, a megjelenés kötelező. – McGalagony óvatosan bólintott. – Ha már eljöttem, tartsuk be a formaságokat! – ajánlotta pimaszul. – Kérdezze meg, mihez akarok kezdeni a Roxfort után!

- Rendben – mondta a professzor pengevékonyra préselt ajkakkal. - Maga legutóbb azt mondta nekem – poros pergamen röppent engedelmesen a kezébe -, idézem: „nincsenek határozott elképzeléseim, de azt hiszem, el tudnám viselni, ha ünnepelt, irigyelt fogóként kéne eltöltenem a következő néhány évet”.

James megvonta a vállát. – Nos, azóta meggondoltam magam.

McGalagony elismerően bólintott, és most először tekintett igazi érdeklődéssel a fiúra. – Mint azt két éve is elmagyaráztam, Ön iskolai szinten kiváló játékos, és bizonyára az országos mezőnyben is állná a sarat, de vétek lenne ilyesmire pazarolni a tehetségét. Kimagaslóan teljesítette az RBF-vizsgákat, a legjobbak közt van sötét varázslatok kivédéséből, bűbáj- és bájitaltanból, az átváltoztatás terén pedig csak Mr. Black és talán Mr. Pettigrew ér a nyomába.

James keble dagadt volna a büszkeségtől, ha a professzor csak egy cseppnyi érzelmet vegyít a hangjába. McGalagony azonban olyan szenvtelenül beszélt az eredményeiről, mintha a mentolos humbug receptjét olvasta volna fel.

- Tehát… - Az asszony megigazította a szemüvegét, és maga elé húzta az asztal sarkán pihenő prospektusokat. - Melyik pálya vonzza?

James elmosolyodott. – Auror leszek.

McGalagony a bejelentést követően végtelennek tűnő másodpercekig bámult a fiúra. – Tessék? – hápogta aztán.

James gyanította, hogy ha a tanárnőbe a ténylegesnél – jóval - kevesebb méltóság és önuralom szorult volna, hisztérikus, asztalcsapkodó kacagással reagál a szavaira. - Auror, McGalagony professzor – ismételte ezúttal komolyan.

- Megőrült?! – A tanárnő felháborodva kapkodott levegő után. - Soha nem kerülhet be közéjük.

- Miért nem? Épp az imént mondta, hogy a tanulmányi…

- Ne játssza az ostobát, Potter! – rivallt rá McGalagony. – Betört az Azkabanba, hogy megszöktessen egy foglyot…

James előbbre csúszott a széken, és az asztalra támaszkodott. – Piton ártatlan.

- Mikor kifundálták azt az esztelen akciót, és elindultak, ezt még senki nem tudta.

- Én… vagyis mi igen – makacskodott James, és dacosan összefonta a karját. – Különben is, Dumbledore professzor biztosított róla, hogy ami akkor éjjel történt nem fog kiszivárogni. Semmiféle nyilvántartásban vagy jegyzőkönyvben nincs nyoma.

- De Alastor Mordon tudja. - McGalagony fáradtan dörgölte a halántékát.

- Nem számít. Nem hivatkozhat rá. Akkor pedig mivel indokolná, hogy elutasítja a jelentkezésemet?

A színes pergamenek „csikorogva” adták meg magukat McGalagony ökölbe szoruló ujjainak. – Visszaél az igazgató úr és Mr. Mordon jóindulatával – sziszegte a professzor.

- Én nem így látom – felelte a fiú halkan.

- Vagyis nem ért egyet azzal, hogy enyhén fogalmazva arcátlanság és mérhetetlen arroganciára valló cselekedet, olyan törvények védelmére felesküdni, amiket előzőleg durván áthágott? Maga mint auror! Ez…

- Mi mást csinálhatnék? – fakadt ki James dühösen. - Menjek el kviddicsezni, ahogy tizenöt évesen terveztem, mintha a varázslóvilágban minden rendben volna?

McGalagony levegőt vett a - hasonlóan indulatosnak ígérkező – válaszhoz, de az első szótag után megakadt, és elgondolkodva nézett Jamesre. – Potter… – kezdte elölről a fejét ingatva. - A tanév eleje óta gondot okoz eldöntenem, hogyan viszonyuljak magához. Egyrészt még mindig meglep, ha azt tapasztalom, hogy képes a szórakozáson túl is érdeklődést tanúsítani valami iránt, másfelől, főleg Mr. Piton ügye és az azkabani események után, elvártam, hogy foglalkozzon az iskolán kívüli dolgokkal, és észrevegye, milyen nagyszabású és aggasztó, ami jelenleg a világunkban folyik.

Jameset az elején összezavarta a hirtelen váltás, és az engedékenyebb hangnem, de hamar összeszedte magát. – Tanárnő, Ön…

- Felhívom a figyelmét, hogy nem azért van itt, hogy politikai kérdéseket vitassunk meg – vágott közbe a professzor szigorúan. – Tehát… - Feljebb tolta a szemüvegét, és maga elé emelte a megviselt tájékoztatók közül kihalászott lapot. - Sötét varázslatok kivédése, átváltoztatástan, bűbájtan: ezekkel nem lesz probléma, igaz? – Éles pillantást vetett Jamesre. – Bájitaltan… A legutóbbi vizsgája…

- Várakozáson felüli – sietett a felelettel a fiú.

- Igen. Az is elég, de azért azt javaslom, fordítson több időt arra a tárgyra. Nyilván nem esik majd nehezére, segítséget találni a gyakorláshoz… Lássuk csak! – Ledobta a papírt, és közelebb hajolt a somolygó Jameshez. – Pontosan mennyire van tisztában az auror-képzés menetével, Potter?

***

- Perselus, drága fiam! – kiáltotta Lumpsluck émelyítően mézes-mázas mosollyal. „James elbújhatna mellette.” – Kerülj beljebb!

Piton nem titkolt ellenszenvvel mérte végig a férfit, miközben belesüppedt az íróasztal elé tolt, hatalmas fotelek egyikébe. Lumpsluck előtt a nagyobbfajta édességboltok kirakatának választékát kenterbe verő édességkínálat fogadta a diákokat.

„Egy részüket legalábbis. – Fintorogva nézett végig a csokibékás, mindenízű drazsés, cukrozott ananászos tálakon. – A rendezéshez mindenesetre van érzéke.”

- Egy teát, Perselus? Esetleg vajsört? Rendeltem egy kis csipegetnivalót. – Mutatott az asztalára Lumpsluck. – Vegyél bátran!

- Úgy látom, sokat fejlődött a „kapcsolatunk”, tanár úr – jegyezte meg Piton szárazon. – Bár én mintha lemaradtam volna róla – játszotta a tűnődőt. – A múltkori beszélgetésünkkor még Mr. Piton voltam, és ha nem csal az emlékezetem, igyekezett mielőbb lerázni. Vajon mi változott? – érdeklődött ártatlanul. „Nos, barátocskám, először is Gerald Potter a gyámod, ami ugyebár kiváló összeköttetéseket jelent. Erre, nem úgy mint a korábbi családi hátteredre, már lehet alapozni. És… az iskola sztárjaival barátkozni se hátrány.”

Lumpsluck azonban nem készült ilyen őszinte válasszal. – Lily Evans mellett te vagy a Roxfort legkiemelkedőbb bájitalfőzője.

- Hét évbe telt, hogy erre rájöjjön, uram? – kérdezte Piton nyugodtan. „Egyébként se Lily mellett, hanem előtt. Csak a miheztartás végett.” Igazán érdekes elfoglaltságnak bizonyult a Lumpsluck vonásai feletti uralomért viaskodó érzelmeket figyelni. – Néhány hónapja ugyanis még szívesebben értekezett a feketemágia terén elért eredményiemről. Mit is vágott a fejemhez Dumbledore professzor irodájában? – Úgy döntött, az eredeti szándékával ellentétben, mégiscsak megkóstolja a cukrozott gyümölcsöt. Nem az élvezet kedvéért, sokkal inkább, hogy ezzel is Lumpsluckot hergelje. – Hogy volt… - töprengett a nyalánkságot rágcsálva. Hányingerkeltően édes volt, de ennyit igazán áldozhatott a bosszú oltárán. – Szégyen, hogy egy ilyen elfajzott, korcslelkű kölyök rendes varázslók között élhetett. A jelenléte bemocskolta a Mardekár-házat, és örökké marcangol majd az önvád, amiért nem láttam át rajt időben, és akadályoztam meg a tragédiát. Rosszul vagyok a tudattól, hogy az ismeretei egy részét tőlem szerezte. És így tovább… „Cseppet” talán melodramatikus, dehát Ön mindig is kedvelte a hangzatos frázisokat. Ugye, nem haragszik, hogy csak ennyit jegyeztem meg a szónoklatából? Más kötötte le a figyelmemet. – Elhallgatott, és ezúttal magát az ananászos tálat vette el az asztalról.

Lumpsluck arckifejezése megrekedt valahol az erőszakkal fenntartott mosoly és a vicsorgás közt. – Elragadtattam magam…

- … valamint mosta kezeit – egészítette ki Piton erőltetett vidámsággal. Lopva felmérte az ananász mennyiségét. „Mérgezéses tünetekkel fogok a gyengélkedőre kerülni” – állapította meg elkeseredetten.

- Mardekárosok vagyunk! – csapott az asztalra Lumpsluck, mire a cukorkák egy része kiszóródott a tálakból. – A szememre veted, hogy ennek megfelelően reagáltam?

- Nevetséges állandóan a házak tradícióival takarózni. Különben is… Mindannyiunk kiküszöbölhetetlen jellemhibája, hogy kissé másként látunk ezt-azt, ha a tulajdon bőrünk a tét.

- Perselus…

„Takarodj innen, és légy hálás, ha az áldott jó szívemre hallgatva megkegyelmezek, és a tanév hátralévő estéit nem a mosdók varázslat nélküli suvickolásával töltöd.”

- … térjünk rá a hivatalos témánkra! Ha bármi egyébről akarnál beszélgetni, a fogadóóráim rendjét az ajtóm mellett valamint a klubhelyiségetekben kiszegezett pergameneken találod.

„Játsszuk azt, hogy nem fordított hátat nekem, nem tagadta meg a támogatását, ezért nincs is miért haragudnom? Felőlem. Pedig én megfizettem volna az egyenesség árát.”

- Mik az elképeléseid a jövőről? Milyen munkához érzel kedvet, elhivatottságot? – darálta a professzor monoton, sürgető hangon.

Piton megkísérelt a tőle telő legfesztelenebb stílusban válaszolni. – Úgy gondoltam, megpróbálkozhatnék az aurorképzővel.

Lumpsluck prüszkölve köpte ki a teát. - MICSODA?! – bődült el.

- Ó, biztos tudja, professzor – mosolyodott el Piton gúnyosan. - Egy program, amelynek keretében…

- Nem úgy értettem – szakította félbe a férfi köhécselve. Elvörösödött, a szemei pedig könnybe lábadtak. – Mégis hogy merülhetett fel benned, hogy esélyed lehet bejutni oda? Az ég szerelmére! Börtönben voltál, ráadásul gyilkosság vádjával. Priuszod van, és közismert tény, hogy feketemágiát űztél.

- Nos, igaz, hogy az utóbbi meglehetősen kínos – vont vállat Piton, miközben megküzdött egy újabb ananásszal -, és okozhat némi bonyodalmat, de ha úgy vesszük, ennyivel tartoznak nekem.

- Miért? – Lumpsluck hangja nyöszörgésnek hatott.

- Hogy mindenki számára egyértelmű legyen, melyik oldalon állok. Mint auror, talán elérhetem, hogy többé ne kiáltsanak ki mocskos sötét varázslónak.

- Jó, jó. – Lumpslucknak végre sikerült leküzdeni a fuldoklásos rohamot. – De… mit szólnál inkább a gyógyításhoz? A bájitalokhoz való fantasztikus érzékedet is jobban hasznosíthatnád…

- Nem tudok bánni az emberekkel – hárította el Piton a javaslatot. – Nincs türelmem hozzájuk.

- Akkor… - A professzor lázasan pörgette végig gondolatban a lehetőségeket. - Megszerezhetnéd a bájitalmesteri címet. Fogadok, hogy játszva letennéd a szükséges vizsgákat. Rengeteg kutatásra érdemes terület van…

- Nem a beleegyezését kértem – közölte Piton ridegen. – Csak elmondtam, mit fogok csinálni. – Felállt, fogta a táskáját, és elindult a kijárat felé.

- Ébredj fel, fiú! – ordított utána Lumpsluck. - Kizárt, hogy belőled valaha auror legyen.

Piton nem válaszolt. Kisétált az irodából, és becsapta maga mögött az ajtót.

***

- Összpontosíts, Tapmancs! Kérdezek még egyet. – Remus a homlokát ráncolva lapozgatott a bájitalkönyvben. – Mivel stabilizálható az Elmecsiszoló Ital a főzés utolsó szakaszában?

Sirius abbahagyta a játszadozást. (A cipője színét váltogatta.) – Dobok bele egy csipetnyi… porított denevércsontot? – Erről a hozzávalóról legalább biztosan tudta, hogy említették a tudásfokozó bájitalokról szóló fejezetben.

A klubhelyiség résnyire nyitott ablakához toltak egy alacsony asztalt meg négy fotelt, hogy tanulás közben élvezhessék a langyos februári napsugarakat és a park tavaszt idéző illatát.

Remus szemei gúnyosan csillogtak. - Tökéletes válasz, Sirius. – A fiú büszke vigyorral húzta ki magát. – Amennyiben a célod, hogy heveny rosszullétet okozó lila füsttel áraszd el a termet, és értékelhetetlenné tedd a bájitalodat. Igaz ugyan, hogy a porított denevérfog a főzetek többségénél beválik, de az Elmecsiszoló íriszolajat is tartalmaz, ami azon öt hozzávaló egyike, amik reakcióba lépnek vele. – Sirius tátott szájjal bámult rá. – Fel tudnád sorolni a másik négyet?

A barátja megrázta a fejét. – Szerinted? – kérdezte élesen, majd átpörgette a könyve lapjait az ujjai között. - Nem olvastam ilyen szabályról. – Felcsapta a kötetet az utolsó oldalon, és a pennáját a tintába mártotta. – Mindegy. Elmondanád?

Remus mély levegőt vett. – Tehát…

- Figyelj, Potter! – Lily csípőre tett kézzel állt meg a Tekergők előtt. (Addig a kanapén gubbasztott, egy plédbe burkolózva, és vagy ötször rugaszkodott neki, hogy odamenjen a fiúkhoz, mielőtt végleges elhatározásra jutott volna.) Nemcsak James pillantott kíváncsian a lányra, hanem a másik három Tekergő is. – Arra gondoltam, hogy ha nincs más programod, esetleg a hétvégén jöhetnél velem Roxmortsba. – Türelmetlenül mondta el, és közben olyan szigorúan nézett a fiúra, mintha épp az egyik kihágásért vonná felelősségre.

- Óóó! – búgta Peter. - Cseréltetek? Mostantól te futsz James után?

- Vigyázz a szádra, Féregfark! – szidta le Lily. - Még egy ilyen, bármelyikőtöktől, és a dolog tárgytalan.

Peter felkapta az asztalkáról a Reggeli Prófétát, majd beletemetkezett egy, a muglik elleni szaporodó támadások okait elemző cikkbe, ami az egész kastélyban jócskán felborzolta a kedélyeket. Remus közelebb hajolt Siriushoz, és suttogva lediktálta a kérdéses alapanyagokat a bólogatva körmölő fiúnak.

- Vagyis… randevúzunk? – tapogatózott James.

Lily ingerülten felsóhajtott. - Megengedem, hogy oda gyere, ahova én. Ennyi. Megfelel?

James merengve nézte a lányt. „Fenébe is, ez tényleg nehéz.” Nem tudhatta, Lily mit szokott érezni ilyenkor, de ő maga fáradt, sőt fásult volt, haragos, megbántott, és… „Talán még mindig szerelmes.” Úgy döntött, annyival mindenképpen tartozik magának, hogy ennek a végére jár, ahogy karácsonykor Piton is tanácsolta. - Igen.