|
15. fejezet: Ahol minden elkezdődött
2008.01.06. 00:33
Szerző megjegyzése:
Karácsony, de ajándékbontogatás helyett mindenki Pitont nyaggatja.
15. fejezet: Ahol minden elkezdődött
A Potter-ház nappalijában álltak, utazóládákkal és egyéb, kisebb táskákkal körülbástyázva. Sirius még mindig prüszkölt a beszippantott hamutól, James pedig a talárja ujját tisztogatta. Gerald úgy gondolta, az a hazajutás legkevésbé körülményes módja, ha a fiúk a többi diákkal együtt szépen lesétálnak Roxmortsba, majd ahelyett, hogy az Expresszen kényelmesen elzötykölődnek Londonig, a hopp-hálózattal utaznak a helyi postahivatalból.
- Pakoljatok ki! – tanácsolta Karen. – Addig készítek valami uzsonnát.
Sirius a kandallóhoz sétált, hogy eltüntesse az érkezésük nyomait.
- Milyen lovagias – kuncogott az asszony.
- Inkább csak éhes – jegyezte meg James vigyorogva. – Kizárólag a korgó gyomra sarkallhatta arra, hogy önként takarítson. Amíg megcsinálja, te mehetsz főzőcskézni. Tapmancs – fordult sóhajtva a barátjához -, elképzelni is ijesztő, milyen lesz, ha majd egyedül élsz.
Sirius grimaszolva folytatta a „munkát”.
- Ugyanaz a szoba, mint nyáron? – kérdezte Perselus, miközben előhúzta a pálcáját, hogy Locomotor-bűbájt szórjon a csomagokra.
- A szobád - hangsúlyozta Gerald, mire a fiú meglepetten kapta fel a fejét. – Min csodálkozol? Neked is jár, mint Siriusnak vagy Jamesnek. Persze, nyáron bizonyos körülmények lehetetlenné tették, hogy kiélvezd. – A mosolya kiszélesedett. - Különben is, elég tágas a ház, megengedhetem magamnak, hogy nagyvonalú legyek.
- Mintha korábban azt mondtad volna – szúrta közbe James gonoszkodva -, hogy a saját érdekünkben és a varázslótársadalom biztonságáért mindhármunkat be kéne zsúfolni egy…
- Mind az ötötöket – vágott közbe az apja, majd a játékát vesztett kisgyereket utánozva megcsóválta a fejét. – Kétlem, hogy Remus meg Peter szülei díjaznának egy ilyen önkényes intézkedést.
- Azt állítja, képtelen lenne meggyőzni őket, hogy ez az egyetlen hatékony módszer a megnevelésünkre? – morogta Piton lehajtott fejjel, a holmijukkal szöszmötölve.
Gerald tekintete egy pillanatig elidőzött a fiún. – Ezzel burkoltan az elismerését óhajtotta kifejezni, Mr. Piton? – Tréfálkozásnak hatott ez is, leplezve a férfi hirtelen támadt feszültségét és szomorúságát. Miután Mordonnal és Dumbledore-ral elhozták Pitont az Azkabanból, nem akarta kérdésekkel, sem nagybetűs beszélgetésekkel nyaggatni. Úgy érezte, helyesebb, ha időt hagy a fiúnak, és Jamesre meg a barátaira bízza, hogy segítsenek neki úgy-ahogy feldolgozni a történteket. „De most már én következem.”
- Talán igen, de leginkább… nem. – Perselus felegyenesedett, és tőle szokatlan módon elmosolyodott. - Ne legyen telhetetlen, Mr. Potter!
A férfi rövid ideig farkasszemet nézett vele, aztán Piton intésére a csomagok felemelkedtek, és lebegve elindultak kifelé a nappaliból.
***
Piton botladozva evickélt Gerald után a térdig érő hóban, és a türelme utolsó cseppjeit arra áldozta, hogy visszafogja magát, és ne kezdjen üvölteni a férfival. Ha nem is törődött a csizmájába folyó latyakkal, a bőrét szaggató faggyal – ez tulajdonképpen felüdülés volt: tiszta és egészséges hideg, nem úgy mint a dementoroké -, meg a sétájuk tökéletes értelmetlenségével, akkor is bőségesen akadt volna mondandója. „Miért nem hoppanálhattunk? Miért nem Jamesszel jött? Hisz ez nyilván valami bugyuta Potter-tradíció… Miért kellett otthon… – Nem, nem! A házban - hagynom a pálcámat?”
- Most nagyon utálsz, jól sejtem? – érdeklődött Gerald vidáman.
- Optimista, ha azt képzeli, hogy ez pillanatnyi állapot – morogta a fiú.
A férfi vállai megrázkódtak a hangtalan kacagástól. – Gyerünk, folytasd! – bíztatta Pitont. – Semmiféle következménye nem lesz, akármit is mondasz.
- Hát jó – sóhajtott a másik. – Maga akarta.
- És te, már hosszú hónapok óta.
- Ki nem állhatom, hogy bármi történik is, az egy pillanatra sem ingatja meg – a maga családjának annyi önbizalom jutott, hogy az tucatnyi hozzám hasonlónak elég lenne -, és…
- Ne szerénykedj! – somolygott Gerald. – Persze, tudom, hogy a tinédzserkor olykor ezzel jár. Önértékelési problémák… De te lassan kinősz belőle.
Piton méltatlankodva hördült fel, de rögtön meg is bánta, mert a jeges levegő miatt másodpercekig képtelen volt válaszolni. – Látja, ez a másik. Kiforgatja minden szavamat, gúnyt űz belőlem…
- Javíts ki, ha tévednék, de úgy hallottam, te is előszeretettel teszed ezt.
Piton dühösen mordult fel. – Ha leckéztetni akar, ne ámítson azzal, hogy elmondhatom, mi zavar. Ha meg komolyan gondolta, ne alacsonyítson gyerekké!
- Bocsánat. Tovább! - Az emelkedő mögött feltűnt a falu templomának tornya, Gerald azonban határozott léptekkel a jobboldalt húzódó tölgyes felé vette az irányt. – Kerüljünk! – javasolta.
Felesleges volt, Piton mégsem ellenkezett. Mindenképpen be akarta fejezni ezt a beszélgetést. A havat rugdosva haladt a férfi mellett. - Gyűlölöm, hogy sérthetetlennek mutatja magát, olyannak, aki érinthetetlen, akiről minden rossz lepereg. Elhiteti másokkal, hogy bármitől képes őket megvédeni, hogy mindig talál megoldást…
- Haragszol, amiért a te esetedben nem sikerült? – Erre gyanakodott már a fiúk érkezésének délelőttjén is.
- Ugyan, terve volt – vágta rá Piton türelmetlenül. – De van hogy a megnyerő modor, az elbűvölő személyiség – sorolta szarkasztikusan – meg valami homályos, titkolt kapcsolat nem elég.
Gerald figyelmét felkeltette az önkéntelenül elejtett célzás. Ugyan kizártnak tartotta, hogy Piton vagy akár James és Sirius hallottak a Rendről, de a megfigyelés, amit a fiú szavai feltételeztek mindenképpen érdekes volt. Azt az eszmecserét azonban későbbre tervezte. Ezúttal mást kellett tisztázniuk.
- Mit vársz tőlem? – kérdezte komolyan.
- Azt akarom, hogy csak egyetlen egyszer igazán érdekelje valami – morogta a fiú alig hallhatóan, de kellő ingerültséggel.
- Tudod, hogy érdekel.
- Néha tudni kevés – felelte Piton keserűen.
Gerald a szeme sarkából tanulmányozta a fiú vonásait. – Ne hozzam szóba a szüleidet, ugye? – kérdezte óvatosan.
- Nézze! – A hangja minden addiginál élesebben csattant. – Senkivel nem beszéltem erről, és ne higgye, hogy magával, ráadásul éppen most, hajlandó leszek.
Gerald mosolyogni próbált, de egyre kevésbé érzett kedvet hozzá. – Értek én a szóból… Nem faggattalak róluk, csak érdeklődtem szabadna-e.
- És irritál, hogy mindig mindenre van válasza - tért vissza Piton a panaszai taglalásához.
- Mert azokra szükség van, Perselus. – Megállt, és a kezeit dörzsölgetve pillantott a fenyves felé. A fák fölött szakadozott, soványka füstcsíkok kúsztak lustán a ragyogó decemberi égre. - Rettegek attól, hogy egyszer olyasmivel szembesülök, ami meghaladja az erőmet és a tudásomat. Márpedig be fog következni. Nem is olyan sokára.
- Jóslat? – tippelt Piton cseppnyi – a varázstudomány ezen ágának szóló - megvetéssel.
- Száraz következtetés. – Gerald nehézkeset sóhajtott. – Nem szeretnék most erre sok szót vesztegetni. Egyelőre legyen elég annyi, hogy amit Voldemort eddig mutatott, csupán ízelítő volt. Hamarosan, talán hónapokon belül, támadni fog. Keményebben, nagyobb erőket és a legaljasabb feketemágiát mozgósítva, és… fogalmam sincs a varázslóvilág meddig lesz képes ellenállni neki.
Perselus a kitaposott havat fixírozva mérlegelte az elhangzottakat. - Mégis bizakodik – összegezte a benyomásait.
- Hogy kérhetném másoktól, hogy harcoljanak, ha én magam feladom? – Gerald hangjába lassanként visszatért a derűs színezet.
- Kiktől?
- Az egész társadalmunktól…
- Nem. Most. Kiktől? – kérdezte Piton csendesen, továbbra is a maga elé meredve.
Gerald önfeledten felnevetett. – Mardekárosok! – Persleus ezt a reakciót nem tudta mire vélni. – Kórósan gyanakvó vagy, mondták már? – A fiú bosszús tekintete láttán igyekezett lehiggadni. – Sajnálom, Mr. Piton, de ez az információ jelenleg nem tartozik Önre.
Piton fogcsikorgatva fordult el tőle. – A mugli üzletek ilyenkor korán bezárnak – mormolta. – Ha tényleg vásárolni akar, nem ártana kicsit szedni a lábunk.
Gerald egy ideig a dühösen trappoló fiú mögött haladt, mosolyogva figyelve a csalinkázó alakot. - Változtattál már valamit a szobán?
Piton megtorpant, így a férfi könnyedén beérhette. - Minek?
- Hogyhogy minek? Mert a tiéd. Átalakíthatod a bútorokat; ha nem tetszenek, kidobálhatod őket – sorolta Gerald a lehetőségeket - kidekorálhatod, átfestheted… Zöld-ezüstre is akár. Engem nem zavar.
- Ismétlem: minek? Arra a néhány napra, amit most itt töltök?
- És mi lesz nyáron? Később? Nem akarlak megbántani, de tájékozódtam kicsit az anyagi helyzeted után, és nem engedheted meg magadnak, hogy saját lakást vegyél…
- Nos, azért… - vonta össze Piton felháborodva a szemöldökét.
- Rendes környéken, megfelelő állapotban és felszereltséggel – nyomatékosította Gerald.
- Most én kérdezem meg: mit akar tőlem?
- Fogadd el, amit kínálunk! – felelte a férfi egyszerűen. – Csak ennyit.
***
Piton lehajtott fejjel térdelt halomnyi zizegő, csillogó, ezerszínű csomagolópapír között, a kezében egy puha, sötétzöld pulóverrel, és semmi pénzért nem nézett volna a Potterekre vagy Siriusra. („Mardekár, kérlek! Mindig elhanyagoltál. Csak most az egyszer… Könyörgöm! Nyíljon meg alattam a föld!”) Ám mivel semmiféle jel nem utalt arra, hogy a fohásza meghallgatásra találna, kénytelen volt mégis rászánni magát. „Tudtam! Mind engem bámulnak. Mit várnak? Könnyes hálálkodást?” A legzavaróbb azonban az volt, hogy képtelen volt olyan ridegen és szúrósan nézni, mint szeretett volna.
- Én… - Utálta, ha nem bírt befejezni egy mondatot. (Főleg, ha kizárólag a saját gyengeségét hibáztathatta érte.) – Köszönöm… Mindent… Boldog karácsonyt! – hadarta el motyogva.
A többiek elismételték a jókívánságot, ki tudja hányadszorra azon az estén, aztán újra nyomasztó csend ereszkedett a szobára. Piton fuldoklott tőle.
- Oh… Öhm… Sirius, mutasd csak! – James a kezét nyújtotta a könyvecskéért, ami a barátja foteljének karfáján hevert. – Határidőnapló? Ez jellemző Remusra.
- Valójában… - Sirius elvigyorodott – ez egy sokkal rafináltabb holmi. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Holdsáp bosszúja az én ajándékomért. – A tenyerébe támasztotta az állát. – Honnan sejthette, hogy… - Karenre sandítva elvörösödött, és okosabbnak ítélte nem befejezni a mondatot.
- Mit küldtél neki? – tudakolta James mintegy mellékesen, miközben átpörgette a könyv lapjait. (Remus sokat fáradozhatott vele. Képregényszerűség volt, újságokból kivágott fotókból és illusztrációkból összeállítva, gyönyörű, de elborzadó vagy megrémülő nők és a Zordó főszereplésével. Olyan tanácsokkal teletűzdelve, mint „Tartsd bezárva a kutyádat, kiváltképp, ha olyan pocsékul fest, mint emberalakban jobb napokon!” vagy „Ajánlatos évente minimum kétszer megfürdetni. Ne reménykedj! Noszogatás nélkül legfeljebb a sárban hempergésre szánja rá magát.”) – Elképesztő, hogy Holdsáp nem mesélt nekünk a barátnőjéről, nem, anya? Tapmancs biztos nem szalasztotta el ezt a remek alkalmat, hogy viszonzásul megtréfálja. Ne szemérmeskedj, Sirius! Hadd nevessünk egy kicsit!
Sirius gyilkos pillantást lövellt James felé, Piton pedig somolyogva konstatálta, hogy immár Black is osztozik a kívánságában. „Habár… Maradni, és a nyüglődését figyelni is vonzó lehetőség – gondolta kajánul. – Kösz, Potter!”
***
Piton törökülésben ült az ágyon, és az éjjeliszekrényre állított gyertya fényénél a Bájital-túra Bizánctól Britanniáig című kötetet lapozgatta, mikor Potter és Black bemasíroztak a szobájába. Bár jócskán elmúlt éjfél, úgy tűnt egyáltalán nincs szándékában aludni. Még pizsamába se öltözött át.
James lerúgta a papucsát, és vigyorogva helyezkedett el a fiúval szemben. - Ááá, tehát a fanyalgásod csak álca volt, és igazából tetszik az ajándékom.
- Rosszul olvasol az arckifejezésekből, Potter – sóhajtott Piton. – Pusztán meglepődtem, hogy betetted a lábad egy könyvesboltba. Amúgy… Mit akartok? – Kérdőn pillantott egyikről a másikra.
Sirius megrántotta a vállát. – Dumálni. – Elorozta Piton párnáját, majd az ágy végébe dobta és leheveredett. - Hacsak nem szeretnél inkább lefeküdni. – Jelentőségteljes pillantást vetett a fiú nappali öltözetére. - Ahogy elnézlek, nem.
James szigorúan mérte végig Pitont. – Mennyit alszol az Azkaban óta?
- Ideillőbb kérdés lenne, hogy mennyit aludtam összesen. – Beletörődően csukta be a könyvet, aztán rakta az éjjeliszekrényre. Milliószor kellemesebb lett volna ősi bájitalrecepteket tanulmányozni, de nem dobhatta ki a két fiút. „Tulajdonképpen… Miért is nem?”
James tekintete vészjóslóvá vált. - Ez rossz vicc.
- De igaz állítás.
- Szükséged van pihenésre, ahhoz hogy felépülj – csatlakozott Sirius is az aggályoskodó kioktatáshoz.
Piton a homlokát dörzsölte. Ez a csevej már most kimerítette, pedig még igencsak az elején tartottak. - Nem vagyok beteg, Black.
- De nem is vagy jól – ellenkezett Sirius. – James is egyetért velem.
Az említett komoran bólintott. Az imént Tapmancs a legédesebb – Lilys – álmából verte fel, csak hogy megkérdezze, nem találja-e furcsának Piton viselkedését, aztán James véleményét hallva, miszerint a fiú „olyan… normális”, győzedelmesen kijelentette, hogy „de ő nem normális, ő Piton”, majd átrángatta ide.
- Igaza van. – Immár elég éber volt ahhoz, hogy akusztikusan is nyilatkozzon. – Nem is emlékszem, mikor tettél utoljára megjegyzést bármelyikünkre…
- Hiányolod? Örömmel bepótolom – sziszegte Piton.
James ciccegve ingatta a fejét. – Mosolyogtál. Te. És valódi volt, tudatos. Szándékosan korábban csak vicsorogni meg fintorogni láttalak.
- Potter, tényleg ez a problémátok?
Siriusnak kissé inába szállt a bátorsága a Piton szemében örvénylő „fojtogató” haragtól – régen nem érdekelte volna, ezúttal azonban beszélgetni akart vele, nem megátkozni -, de azért kibökte: - Inkább Jameset kellett volna mondanod.
- Ha rébuszokat használsz, az általában megnehezíti a kommunikációt.
„Lefordítva: Mi van?! A saját érdekedben, azt ajánlom, gyorsan nyögd ki! Hát jó…” – A megfigyeléseim alapján, ha igazán felidegesítünk – ami mostanában még szerénységemnek is szinte leküzdhetetlen kihívás -, vagy valamit mindenképpen szeretnél megértetni velünk, hajlamos vagy keresztnéven szólítani.
- Rendben, néha talán kicsúszott a számon – ismerte be Piton morogva. – Micsoda tragédia! – fröcsögte. „Ne mereszd a szemed, Sirius! Tényleg az. Elvesztettem a kontrollt. Szentséges Merlin! Hol lesz ennek a vége?”
- Nem zavar – visszakozott a másik azonnal, és a kezeire támaszkodva félig ülő helyzetbe nyomta magát. – Csak… állati fura. Persze… hozzá tudnék szokni, hogy így nevezel. Egy idő után még ahhoz is, hogy én Perselusnak hívjalak. – Piton erre példás grimaszt vágott. – De nem ez a lényeg – rázta meg a fejét Sirius, aztán visszahanyatlott a párnára. – Kolléga?
James mélyet lélegzett. – Jó, hogy ilyen vagy – vallotta be halkan. – Higgadtabb, kezelhetőbb… De… az oka nem tetszik.
Piton megfeszült. – Miért? Szerinted mi az oka? – suttogta.
- A dementorok.
A szó sűrű, gonosz árnyként lebegett közöttük. Piton megborzongott. Szerette volna magára húzni a takarót, elbújni… Legalább elfújni a gyertyát, hogy ne legyen így „közszemlére” téve.
- Mit mutattak neked?
- Még apádban is volt annyi tapintat, hogy ezt ne kérdezze meg – mondta Piton rekedten, neheztelőn.
- A szüleid halálát? – bukott ki Siriusból. Legszívesebben orrba vágta volna magát érte. „Vagy tedd meg te! – nézett bíztatón Pitonra. – Gyerünk, haver! Nem leszek dühös. Csak ne…”
- Mi közötök hozzá? – Talán üvölteni akarta, de elcsuklott hangja.
Se James, se Sirius nem kezdett mentegetőzni vagy lépett tovább, másra terelve a szót. Helyette őt figyelték némán, várakozva.
- Ah… - Piton a mellkaséhoz húzta, majd átölelte a térdeit. – Nyomorult Tekergők… – mormolta. – Igen, kínoztak a szüleimmel is. De csak az elején… és nem a halálukkal. Aztán… „ízletesebb” emlékekre akadtak. Tudjátok, mi a különös? – pillantott fel váratlanul. – Azoktól eredetileg izgatott voltam, büszke, olykor talán még boldog is.
- Mit idéztek fel? – nyelt nagyot Sirius.
- A varázslataimat – felelte a másik megsemmisülten. - A Félvér Herceg könyvét. Ilyen alapozás után pedig... a tudatot, hogy Julian halála az én bűnöm.
- Eszednél vagy? – förmedt rá James.
Sirius is átlátta Piton gondolatmenetét, de igyekezett nyugodtabban reagálni. - Ha nincs a Sectumsempra, más átokkal végeznek vele. Az eredmény ugyanaz.
Piton ingerülten csóválta a fejét. – Nem érted a lényeget, Black. A „ha” nem jó semmire. Elszalasztott lehetőség, lezárult út… Értéktelen. Nem számít, Mallory mit tehetett volna még. Az én átkomat használta…
- És úgy érzed, a bűntudatod helyénvaló? – tapogatózott James fújtatva.
- Teljességgel az.
- Ez hülyeség – közölte Sirius a plafonnal. (Aztán eligazgatta a párnát, és tudálékosan bámult Pitonra.) – Különben is, honnan ez a hirtelen jött önkínzási-hajlam? Nem tudom, feltűnt-e, de senki nem hibáztat téged. Egyetlen újság se csámcsogott azon, Mallory honnan szedte a gyilkos varázslatot…
- Mert eltussolták. Szerintem Mordon intézte el Dumbledore vagy – Jamesre pillantott – az apád kérésére. – Erőtlen kísérletet tett arra, hogy más irányba terelje a beszélgetést: - Ők hárman… Nem vettétek észre, hogy mindig olyan, mintha valami kötelékre hivatkoznának…
- Senki nem kötözködött – folytatta Sirius, fittyet hányva Piton kibontakozófélben lévő összesküvés-elméletére.
- Persze, hogy nem – sóhajtott a másik. – Állandóan a nyakamon lógtok, és a módszereitek - akárcsak a tökéletes gátlástalanságotok – túl jól ismertek. Ki merészelne újat húzni veletek?
- Rajtad és Evansön kívül? – tűnődött Sirius. - A korosztályunkból nem sokan.
A feltámadó szél „fütyülve” vágtázott keresztül a környező dombokon, és megzörgette az ablaktáblákat.
- Hagyjuk ezt! – kérte Piton a dementor-ügyre utalva. – Nem dicsekedhetek nagy tapasztalattal, de azt hiszem, ez már kívül esik a „dumálni” kategóriáján. Egyébként se lehet ilyen… - kereste a legkifejezőbb jelzőt - hipp-hopp módon lerendezni. Ejnye-bejnye, nem kellene így érezned… Nem megy.
- Ugyan, Piton.
- Csak semmi „ugyan, Piton” – csattant fel a fiú.
- Úgy is van – helyeselt James. - Ha sajnálni akarja magát, teret kell adnunk neki.
Sirius és Piton egyaránt úgy néztek rá, mintha meghibbant volna.
James hanyagul megrántotta a vállát. - Úgyse bírjuk meggyőzni egymást, tehát szükségtelen is strapálni magunkat. A kedves Herceg egyre ingerlékenyebb, és Merlin a megmondhatója, meddig képes még ellenállni a kísértésnek, hogy összevesszen velünk – magyarázta nagy’ bölcsen Siriusnak. – Tapmancs és én – fordult Pitonhoz – zokon vesszük, ha nem hallgatsz ránk, és a végén drasztikusabb eszközökhöz lennénk kénytelenek folyamodni, ami szintén azzal járna, hogy válogatott szitkokat kiabálva kirúgsz innen minket. Akarja ezt bármelyikünk is? – érdeklődött ártatlanul, aztán elvigyorodott. – Na, ugye! Sirius viszont felvetett egy érdekes témát.
- Lily? – kérdezett rá Piton mártír-arccal.
- Lily.
- Jaj, Ágas! – Sirius kiráncigálta a párnát maga alól, majd a fejére nyomta. – Nem kívánhatod, hogy hajnalok hajnalán is az ömlengésedet hallgassuk – nyöszörögte.
- Tetszik neked?
Sirius nemes egyszerűséggel a szoba túlsó végébe hajította a párnát, és úgy ült fel, mintha zsinóron rántották volna. – Átaludtam volna valamit? – Bágyadtan pislogott a másik két fiúra, akik szótlanul nézték egymást.
- Nem, James – válaszolta Piton halkan.
Sirius irreális vágyat érzett, hogy visongva – „Megmondtam, megmondtam!” – tapsikolni kezdjen, de egyrészt már réges-rég elmúlt ötéves, emellett Piton se tagadta a furcsa „mániát”.
- Vonzódsz hozzá?
- Nem jobban, mint más lányhoz… Vallatsz?
- Nem – lehelte James. - Bocsáss meg!
Siriust kiborította a színtelen, monoton tónus, amit használtak. „Egyszer tudnám megfékezni a nyelvem! – siránkozott, holott tisztában volt vele, hogy az ő óhajai ezt az eszmecserét nem befolyásolják. – Inkább a Lily-dicshimnusz, mint ez.”
- Mit tennél, ha igennel feleltem volna?
- Nem áldoznám fel azt, ami van, olyanért, ami talán nem is lehetne. – James megszakította a szemkontaktust. – Lilytől is függne, de elég nyilvánvaló, ő hogyan viszonyul hozzám.
Sirius lekászálódott az ágyról, és a háta mögött összekulcsolt kézzel az ablakhoz lépett. A szél porhavat sodort le a párkányról. Közeledett a reggel, az ég ólmos szürkébe fordult, és a dombok közt kanyargó úton egyre több fényszóró tünedezett fel.
- Mi lett az optimizmusoddal?
James ajka halvány mosolyra rándult. – Kiapadt. – Felsóhajtott. - Egy ideje amúgy is csak álca volt.
Ezen Sirius is meglepődött, mégse szólt közbe, vagy ment vissza hozzájuk.
Piton szeretett volna valami vigasztalót mondani. - Nem mer engedni, mert fél, hogy valóban…
- Akkora egy öntelt hólyag vagyok, hogy seprű nélkül is repülhetnék? – idézte James már-már derűsen. – Minden jellemzésre emlékszem – jegyezte meg nosztalgikusan.
Piton bólintott. – Nem kockáztat, mert nem akar csalódni benned.
- Én pedig… néha megkönnyebbülök, hogy visszautasít. – Sirius kis híján felnevetett, mikor meglátta a tulajdon megnyúlt ábrázatát tükröződni az ablaküvegen. - Olyan régóta játsszuk ezt… - folytatta James. – Mi van, ha ez már nem több, mint egy… mint egy szerep? – Undorodva ejtette ki az utolsó szavakat.
- Nos… - ásította Piton. (James mosolya kiszélesedett.) – Derítsd ki!
***
Piton a szőnyegen feküdt, a fejével szinte a karácsonyfa alatt, és hagyta, hogy a tudatát betöltse Remus és Sirius könnyed vitája – valami mugli játék szabályain kaptak össze, amit Peter hozott -, a fenyőillat és a tűz ropogása. Mindannyian közel húzódtak a kandallóhoz, nemcsak a meleg miatt, hanem mert a színes lánggal égő gyertyákon kívül az volt a szoba egyetlen fényforrása. James és Peter vajsört iszogatva ücsörögtek a kanapén, az elmúlt év eseményeit tárgyalva.
Gerald és Karen - akik épp egy meghívásnak tettek eleget - engedélyezték, hogy James áthívja Féregfarkat meg Holdsápot, egy – mint ő mondta – „csendes szilveszterezésre”. Piton meglepetésére valóban így alakult, és a dolog nem csapott át holmi őrült, értelmetlen, Tekergő-stílusú „kalandba”.
Persze, egy kis bolondozástól se ódzkodott volna – legalábbis annyira -, de ez mégiscsak jobb volt. Nem tudta megnevezni az érzést. A szíve erősebben vert, mint máskor, és arra ösztökélte, hogy felugorjon, hogy tegyen valamit, hogy minél teljesebben kiélvezze ezeket a perceket, ugyanakkor összeszorult a torka, ha arra gondolt, hogy megmoccanva elrontja a varázslatot. Csak egyben volt biztos: belehalt volna, ha ezt elveszik tőle.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
