|
12. fejezet: Felelősség
2007.11.07. 11:57
Szerző megjegyzése:
Dumbledore ítélkezik, James és Piton pedig összeszólalkoznak.
12. fejezet: Felelősség
Dumbledore hátradőlt a székében, és farkasszemet nézett Sirius Blackkel.
- Ki fog csapni minket?
- Nem fog.
- Nem foglak – erősítette meg Dumbledore.
Sirius megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és most már engedélyezte magának, hogy ellazuljon, belesüppedve a fotelbe. James kérdőn fordult Pitonhoz, aki viszont nem volt olyan hangulatban, hogy magyarázatot fűzzön a dologhoz. A karfán könyökölt, az arcát a tenyerébe temetve, és az ujjai közt futólag végigpillantott a jelenlévőkön.
„Hát vége.” Évek óta nem sírt, és ha cseppnyi esélyt is látott volna rá, hogy még képes ilyesmire, ez lett volna az ideális alkalom a levetkőzött szokás felelevenítésére. Régen a fájdalom – lelki és fizikai vegyesen -, a magány meg a fullasztó tehetetlenség hívta elő a könnyeit, és csak nevetett azokon, akik állították, hogy örömükben sírnak. Mert mi oka lenne erre ragadtatni magát, annak aki boldog? A könny éget, és messziről hirdeti, közszemlére teszi az ember érzéseit. Gúnyt szül, féktelen röhögést. Minek idézné ezt magára az, aki a fellegekben jár? A bánat és a kínok megszűnése elapasztja azokat a rebellis, sós cseppeket, nem fordítva… „Mekkora baromság.”
- Perselus nyilván hallotta, mikor beavattam Alastort abba, mit szándékozom majd mondani a miniszternek. Nos, ha ő nem osztotta meg veletek, akkor elismétlem: James és Gerald Potter valamint Sirius Black soha nem tette be a lábát Azkabanba…
James köszönetképp aprót bólintott az igazgató felé, aztán visszatért az előző elfoglaltságához: rendíthetetlen kitartással a néma Pitont fixírozni.
- Mindazonáltal… - folytatta Dumbledore, és kissé előre dőlt, mire a holdfény megcsillant a szemüvegén – az akciótok nem maradhat büntetlenül. – Finoman elmosolyodott. - Még a végén abba a tévhitbe ringatnátok magatokat, hogy helyesen cselekedtetek.
- Mert úgy is van – bukott ki Siriusból. – És már amúgy is megfizettünk érte – fűzte hozzá dacosan.
- Áh, a dementorok! – Dumbledore olyan könnyed és nemtörődöm hangon ejtette ki a gyűlöletes lények nevét, ahogy talán rajta kívül senki a történelem folyamán. – Kellemetlen élményekkel „bocsátották útjukra” azt a két pimasz és vakmerő diákot, akik a felségterületükre merészkedtek, de…
- Elnézést – vitatkozott ismét Sirius -, de az ellentmondás. Az előbb jelentette ki, hogy mi ketten, meg Mr. Potter ott se voltunk.
- Rátapintottál a lényegre, drága fiam.
„Ez az arckifejezés! Ha nem sütne minden porcikájából a griffendéles önfejűség és rátartiság, megesküdnék, hogy mardekáros volt.”
- Tehát… Mi az, amit a Roxfort igazgatója felróhat nektek? – Kérdőn hordozta körbe a tekintetét. Sirius a szemöldökét ráncolta, James pedig zavartan hajtotta le a fejét. – Kiszöktetek az iskolából, ezzel súlyosan megszegve a házirendet, és ha jól sejtem, nem is első alkalommal. Vagy ezért, vagy a további hasonló esetek elkerülése érdekében, úgy gondolom, jellemépítő és tanulságos lenne, ha a következő két hónapban átvállalnátok Mr. Frics feladatainak egy részét.
Piton elmosolyodott. Dumbledore épp azt a fontoskodó, hamis tónust használta, amit a börtönben is, mikor a képzeletbeli Invalnak magyarázott. James hangtalan, keserves nevetéstől rázkódott, míg Sirius eltátotta a száját, és a fejét kapkodta a másik két fiú meg az igazgató között.
- De…
- Ne is ellenkezzen, Mr. Black! Komoly szabálysértést követtek el. Ez bármely diák részéről elfogadhatatlan lenne, de hogy egy ilyen kimagaslóan teljesítő tanuló vetemedjen effajta vétségre, ráadásul az egyik iskola elsővel karöltve… Szörnyű! Rombolja a morált. Ennek muszáj gátat szabnom.
Sirius úgy bámult Dumbledore-ra, mintha attól tartana, az idős varázslónak megártott Azkaban. (Kegyesen félresöpörte a jelentéktelen tényt, hogy ők voltak, akik majd’ három órát töltöttek a varázslók börtönében, és akiket meg kellett menteni.)
- És most, azt javaslom, térjünk át a fontosabb kérdésekre! Hosszú éjszakánk volt, és nem szeretném a szükségesnél tovább nyújtani.
- Mi a szükséges? – kotyogott bele Sirius.
- Tudni akarom, hogyan jutottatok arra az elhatározásra, hogy Azkabanba mentek, kik segítettek, miként játszottátok ki a védővarázslatokat, és főként – a tekintete megenyhült – hogy hogyan érzi magát Perselus.
James megköszörülte a torkát, és merevebb testtartást vett fel. – Apa figyelmeztetett, hogy ne „ugráljunk”, hanem bízzuk rá és Önre az ügyet, de én…
- Griffendéles vagy – morogta Piton. James egy pillanatra reménykedve feléje fordult, de a fiú továbbra se volt hajlandó felnézni.
- Siriusszal, Remusszal és Peterrel elkezdtük kikérdezni a portrékat, láttak-e valamit, ami Piton ártatlanságára utalhat, de…
- Meguntátok? – tippelt az igazgató.
- Nekem eleve nem tetszett az ötlet – tört ki James.
- Persze – horkant fel Piton megvetően -, mert túl logikus, nem elég fennkölt, nem elég hősies, nem elég ostoba, nem…
- Fogd már be! – rivallt rá a másik. – Ha csak a mi szapulásunk miatt nyitod ki a szádat, ezer örömmel lemondunk arról, hogy zengő hangodat hallgassuk.
A sértés keserű fintort csalt Piton arcára. Ő is tisztában volt vele, hogy a krákogás, amit jelenleg képes volt kicsikarni a hangszálaiból még csak távoli rokonságban sem áll az olyan kategóriákkal, mint kellemes, bársonyos, erős.
James nem elégedett meg ennyivel. – Ó, nem kell hálálkodnod! Ne köszönd meg, hogy minderre vállalkoztunk érted. Szívesen üzleteltünk csavargókkal meg kapzsi muglikkal, szívesen csónakáztunk átfagyva a tengeren, szívesen sétálgattunk dementorok százai között…
- Kíváncsi vagy, mit gondolok, Potter? – pattant fel Piton. – Igenis örömmel tetted. Más vágyad se volt, mint hogy olyasmit nyilváníthass egyetlen megoldásnak, aminek a véghezvitele kielégíti a dicsőségre éhes griffendéles szívedet…
- Ha még egyszer kiejted, hogy Griffendél… - fenyegetőzött James, és a szék karfájára támaszkodva, félig álló helyzetbe tolta magát.
-… és mit kéne szerinted megköszönnöm? Hogy majdnem megölettétek magatokat? Hú, az aztán csodálatos lett volna! – fröcsögte maró gúnnyal. – Egy éve bezzeg tartózkodtatok az ilyen áldozattól… Mindegy – legyintett türelmetlenül. - Próbálj követni! Kiszabadulok: nagyszerű. De te és Black… Mit szólnának az emberek ehhez az árhoz? Érek annyit, hogy ti meghaljatok miattam?
- És még van képed azt állítani, hogy mi vagyunk hülyék – csóválta a fejét Sirius.
Piton jobbnak látta megszüntetni a Jamesszel való szemkontaktust, és a biztonság kedvéért sürgősen arrébb húzódni, a fiú tekintetében ugyanis kihunyt a haragos tűz, és ami a helyében maradt ijesztő – ami pedig rosszabb: megalázó - lehetőségeket vetített előre. „Felpofoz vagy megölel” – konstatálta Piton borzongva.
- A szüleim, és Holdsáp meg Féregfark nem hibáztatnának… - kezdte James lágyan.
- Erről másképp vélekedünk. De azt… elsősorban úgyis magamra értettem. Nézd, Potter! – Piton fáradtan dörgölte a homlokát. – Ne várd, hogy valaha is megköszönjem. Ez nekem… ez több mint gondolnád… de akkor sem fogom…
„Sem befejezni ezt a mondatot, sem bőgni. Hah! Még mit nem?”
- Talán haladjunk tovább a történetben! – indítványozta Dumbledore. - Foglaljatok helyet! – mutatott a két gazdátlan fotel felé.
James engedelmesen huppant le, Piton pedig hálásan, mert így legalább egérutat nyert.
- Jaques Crudel könyvét használtuk. Tudja, professzor az a tizennyolcadik század végi varázsló, aki…
- Szorítkozz a lényegre! – kérte Sirius hatalmasat ásítva.
- Ne keseredjen el, Mr. Potter! Binns professzor minden bizonnyal értékelni fogja a történelmi tájékozottságát – mosolyodott el Dumbledore.
- Felkészültünk, és elindultunk – rántotta meg a vállát James. – A részleteket azonban nem fogom elárulni, igazgató úr – jelentette ki eltökélten.
Sirius arra számított, a varázsló erre dühbe gurul, és megváltoztatva a korábbi elhatározását, azonnali hatállyal eltanácsolja őket a Roxfortból, Dumbledore-t viszont mintha szórakoztatta volna James pimaszsága.
- Lám, lám! Hosszú ismeretségünk először érzem úgy, hogy apád ül velem szemben. – A tekintetét James vonásain pihentette. A fiú zavarba jött a meleg, mégis veséig hatoló pillantástól, de csak sokára fordult el.
- Mert kinyilvánította, hogy szerinte ő senkinek nem tartozik elszámolással? – élénkült fel Piton.
- Ezt el kéne lesned tőlem – mormolta James, és bár a mondandóját egyedül Pitonnak szánta, a szoba csendjében – amit csak elmélyített az ezüstszerkezetek kattogása-pöfögése meg az elődök portréinak szuszogása - Dumbledore és Sirius is tisztán hallották.
- Olyasmi – vallotta be az igazgató. – De félre ne értsd, Perselus! Nem azt értékelem, hogy megtagadja a választ – folytatta, a szemét továbbra is a beszélgetésük tárgyára függesztve -, hanem…
- A grif… a nemes lelkűséget? – fanyalgott Piton.
- És még inkább a tartást – nyugtázta Dumbledore egy bólintással.
- Tartás? Piha! – nyekeregte egy éles, rosszindulatú hang.
Sirius felnyögött, és lejjebb csúszott a fotelben.
- Rúgja ki mindkettőt, Dumbledore! - tanácsolta Phinneas Nigellus. – Sőt, mindhármat!
- Azt hittem alszik – jegyezte meg az ükunokája mélabúsan.
- Színlelés, fiacskám – oktatta ki a varázsló. – De te… - Utálkozva húzta fel az orrát. – Nem csodálom, hogy nem láttál át rajta.
Sirius dacosan fonta össze a karját. – Most jövök Azkabanból…
- Ha rajtam múlna, visszaküldenélek!
-… nem igaz, hogy nem találsz jobb alkalmat előhozakodni ezzel.
- Ide vezet az engedékenysége, Dumbledore. – Az egykori igazgató, mint elrettentő példára mutatott a leszármazottjára. – Hátat fordít vérnek, hagyománynak…
- Szép kis örökség mindkettő. Dicsekednem kéne vele, ahogy Reg és Bella meg szeretett anyám teszi? Hogy a halálfalóról már szót se ejtsünk…
-… és elborzadva hallom, hogy maga még bátorítja is őket az effajta deviáns viselkedésre.
- Köszönöm, Phinneas.
A varázsló feljogosítva érezte magát a legorombítás folytatására...
- Egyelőre azonban ennyi elég – jelentette ki Dumbledore nyomatékosan.
Sirius kaján örömmel figyelte, ahogy az üknagyapja lenyeli a nyelve hegyén lévő szitkozódást, majd dühtől sápadtan kivonul a keretből.
Dumbledore helytelenítően ciccegett. - Bízhatom benne, hogy az ősöd az, aki téved, nem pedig én?
A fiú késve jött csak rá, hogy a kérdést hozzá intézték. – Persze, professzor. Elnézést – mormolta elvörösödve.
Az igazgató megenyhülve bólintott. - Nyugovóra térhetnek – váltott vissza magázásra -, amint beszéltek Mr. Potterrel.
James dermedten meredt rá.
- Nem hihetted, hogy megússzuk.
- Naiv vagy, Potter – érkezett a suttogás két oldalról.
- Az Oktondi Olivert és koboldjait ábrázoló kárpittal szembeni teremben keressék! – fejezte be Dumbledore.
James és Sirius elbúcsúztak, és a kimerültségtől bágyadtan az ajtó felé vánszorogtak. Perselus azonban nem moccant.
- Mr. Piton, szeretne hozzáfűzni valamit?
- Vissza akarom kapni a régi patrónusomat – morogta a fiú.
Dumbledore ráncai hirtelen vidámságról árulkodva rendeződtek át, James pedig, kezével a kilincsen vigyorogva fordult hátra.
- Ez nem elhatározás kérdése.
- Én is épp ezt mondtam neki – szúrta közbe a fiú. (Míg Dumbledore Geralddal tanácskozott Piton említette – „Tíz percig panaszkodott, jóságos Merlin!” – a védőszelleme új megtestesülését.)
- Inkább töprengjen el azon, mit kapott vele!
- Egy nagyszerű okot, hogy soha ne hívjam elő? – érdeklődött Piton fásultan.
***
Gerald az egyik padnak támaszkodva várt rájuk, és mikor – utolsóként – Sirius is besomfordált a terembe, intett nekik, hogy lépjenek közelebb. Piton először egy székért nyúlt, de mivel így végig fel kellett volna néznie a férfire, inkább a pad tetejét választotta ülőhelyül. A másik kettő követte a példáját.
- Nem találok szavakat.
- Ha már te se, az baj – motyogta James sötéten. Valójában a hideg futkosott a hátán a tónustól, amit az apja használt. Még soha nem hallotta őt ilyen… ridegnek. – Nem gyújthatnák meg néhány fáklyát?
- Nem.
- Gyertyát? – próbálkozott újra.
- Nem.
- Akkor…
- James!
A fiú lehajtotta a fejét. – Csalódott vagy. Haragszol. – Minden szó után nehezebben lélegezett. – Te se értesz egyet Dumbledore döntésével… Meg fogsz büntetni… SZÓLALJ MÁR MEG!
- Megtenném, ha hagynád – felelte Gerald halvány mosollyal.
James értetlenül bámult rá.
- Igen, csalódtam. Azt reméltem, ha másra – a józanészt is beleértve – nem is hallgatsz, anyád és én még hatni tudunk rád. – Keserű grimaszt vágott. - Ez… kiábrándító, és főleg: rémisztő. Ha gyerekeid lesznek, majd te is tapasztalod. – A hajába túrt. – Két választásom van: betuszkollak mindhármótokat egy terembe, amire aztán rászórom az összes fellelhető záró-bűbájt…
- Vagy?
- Vagy? – lehelte Sirius is.
- Egyszerűen csak örülök annak, hogy rendben vagytok. – Fürkészően nézett Pitonra, de a fiú makacsul meredt a kezére kúszó ezüstös fénypászmára.
- Apa? – James leugrott a padról, és az apjához lépett.
Gerald mélyet sóhajtott. - Nem mondhatom, hogy büszke vagyok rád – rátok -, mert amit műveltetek az felelőtlenség volt. Veszélyes, oktalan, őrült, esélytelen vállalkozás…
Piton minden jellemző elhangzásakor jelentőségteljesen bólintott.
-… és persze velük menni se volt okos ötlet.
Perselus szemei elkerekedtek. – Mert olyan kellemes abban a lyukban tespedni – kezdte felindultan -, anélkül hogy bármi fogalmam lenne róla, meddig tart még, és átélni az…
Gerald egy lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot. Elhatározta, hogy ha a fiú megüti vagy megrúgja is, ezúttal akkor sem visszakozik.
Piton megrándult, mikor megérezte a kezeket a vállán, de beletörődött, hogy ezen az estén nem menekülhet a Potterek gondoskodó hajlama elől. (Mellesleg milliószor tűrhetőbb alternatíva volt Geraldnak engedni, mint hagyni, hogy James boruljon a nyakába.)
- Nos, tény, hogy meglehetősen perverz hozzáállás kellene ahhoz, hogy valaki a cellában maradjon, ha esetleg szabad is lehet – morfondírozott a férfi.
Perselus elviselte ugyan Gerald érintését, és nagyra értékelte, hogy nem feszegeti a „mit idéztek fel a dementorok” – témát, de ránézni… Arra a Gringotts minden kincse se bírhatta volna rá. - Aludni akarok – mondta végül, szakadozott sóhajjal.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
