|
11. fejezet: Irány Azkaban!
2007.09.25. 15:38
Szerző megjegyzése:
Lily begurul, a dementorok pedig kifejezetten nehezen viselik, hogy meg akarják őket fosztani az "eleségtől".
11. fejezet: Irány Azkaban!
Sirius dideregve csavarta maga köré a köpenyét, ami azonban vajmi keveset ért a metsző szélrohamokkal szemben, tekintve, hogy az órák óta szitáló eső teljesen átáztatta.
- Mit intéztél? – kérdezte összekoccanó fogakkal, mikor James odalépett mellé.
A barátja néhány másodpercig szótlanul kémlelte a rohamosan sötétedő láthatárt. – Beszéltem az öreggel – intett a fejével a móló végében álló, rozzant viskó felé. – Van egy csónakja, amit hajlandó eladni nekünk, de figyelmeztetett, hogy nem bír ki túl hosszú tengeren tartózkodást, főleg ilyen időben.
Sirius vágyakozva sóhajjal meredt a távoli házikó ablakában pislákoló, meleg, hívogató fényre. – Az nem gond. Elvégre varázslók vagyunk, vagy mi a szösz.
James átkarolta magát, hogy ezzel is védekezzen a hideg ellen. – Ha már a vízen leszünk, megszáríthatjuk a ruháinkat. – A bíztató szavakat legalább annyira szánta önmagának, mint Siriusnak. – Alig várom.
- A vénember nem faggatott?
James megrázta a fejét. – Annyit jegyzett meg, vakmerő kölykök vagyunk, ha ma éjjel kievezünk – mesélte, miközben a homlokára tapadt, nedves hajtincseket igyekezett eltakarítani. – Na meg hozzátette, ha bárki keresne minket, ő nem látott és nem hallott semmit. Nem üzletelt velünk, sőt otthon se volt, mikor feltételezhetően erre tévedtünk… Fura fazon. – Hallgatta egy darabig, ahogy a súlyukat épp csak elbíró, szebb napokat látott tákolmány cölöpjei nyikorognak a hullámverésben, aztán újra Siriushoz fordult. – Gyere! Ideje indulnunk.
***
Lily összerezzent és idegesen pillantott fel, valahányszor egy griffendéles bemászott a portrélyukon. Szórakozottan, oda se nézve lapozgatta az ölében nyugvó gyógynövénytankönyvet, és gondolatban azt tervezgette, miféle szidalmakat zúdít majd James Potterre, cserébe, amiért így ráijesztett.
Igen, Lily rémült volt. Féltette azt „felfuvalkodott hólyagot” - ahogy gyakran hivatkozott a fiúra -, különösen a saját hülyeségétől. Szerette volna, ha Potter besétál a klubhelyiségbe, előadja „az én vagyok a Roxfort sztárja, a verhetetlen fogó, a nemtörődöm éltanuló” magánszámát, aztán az ostoba célozgatásával hergeli őt, randira hívja… De mindezt persze, akkor se vallotta volna be, ha a világ összes galleonját kínálják fel neki.
„Hol a fenében vannak? Az se jellemző rájuk – bármilyen hanyagok és felelőtlenek is -, hogy a tanórákat kihagyják… De még vacsoránál se dugták elő az orrukat.” Lily a körmét rágta tanácstalanságában. Gyerekkorában, az anyjának évekbe telt leszoktatni erről, a régi mánia azonban időről-időre előjött, ha igazán tehetetlennek érezte magát. „Nyomorult Potter! Ez is az ő hibája.”
Libabőrös lett a hideg fuvallattól, ami az újabb griffendélesek érkezését kísérte.
-… és reggeli előtt megint meglátogatom Arisztidet – magyarázta Peter, miközben gyors mozdulattal elkapta a bal kezéből kiforduló rúnaismeret enciklopédiát. – Egyszer neki is fel kell ébrednie. Ha végre beszéltem vele, lezártnak tekinthetjük az első emelet vizsgálatát…
Lily követte a pillantásával a kanapéra telepedő fiúkat, és szemeiben tettre kész láng lobbant.
***
- Nem, Lily! – Remus a fiúk hálótermeibe vezető lépcső előtt állt, széttárt karokkal, és a kísérletező lány tükörképeként, hol jobbra, hol balra mozdult, meggátolva a feljutást. – Nem és kész.
Lily dacosan fonta össze a karját. – Hát jó. De akkor áruld el végre, hol van Potter?
- James imádná, hogy ennyire aggódsz érte – jegyezte meg Peter vigyorogva, de rögtön visszavonulót fújt, mert a lány kis híján keresztüldöfte a tekintetével. - Ó, a Lily-féle gyilkos pillantás – susogta. – Bárkit megfutamítana.
- Pottert nem – sziszegte Lily. – Jut is eszembe… HOL A POKOLBAN VAN?
„Átvitt értelemben pontosan ott. Helyrajzilag valahol az Északi-tengeren.” – Fenn a szobánkban – felelte Remus viszonylag nyugodtan.
- Megnézem – jelentette ki a lány, és megint tett egy – meddő – próbát a másik kicselezésére.
- Nem lehet. Tudod… Siriusszal versenyeztek, ki bír több pudingot legyűrni, és most pocsékul vannak. James soha nem bocsátaná meg, ha engedném, hogy így lásd.
Lily mérlegelte az elhangzottakat. – Ez ostobaság. – Megmarkolta Remus karját, hogy ha más mód nincs, arrébb lökdösse.
- Hogyne – zihálta a másik -, de tartsd szem előtt, hogy Ágasról és Tapmancsról van szó.
Lily befejezte a fiú cibálását. - Ne szórakozz, Remus! Madam Pomfrey egy szempillantás alatt kikúrálná őket.
- Fel is keresték – sietett a válasszal Peter -, de ő közölte velük, hogy komoly sérülésekkel és betegségekkel foglalkozik, ezért ha ilyen hülyék voltak, viseljék a következményeket.
- Hogy te milyen erőszakos vagy – mondta Remus sértődötten, a ruhája gyűrődéseit vizsgálgatva.
Lily a pálcájáért nyúlt, aztán visszahúzta a kezét. (A fiú hálásan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt.) - TI MEG… - a szemei furcsán csillogtak - ANNYIRA… ÉRZÉKETLENEK! MIÉRT NEM FOGJÁTOK FEL, HOGY… Áh! – legyintett, és kirohant a klubhelyiségből.
***
A csónak sebesen, szinte a levegőben haladva szelte a hullámokat. Sirius kihajolt a perem felett, és merengve figyelte a fekete vízben tükröződő, elmosódott foltot, ami nem adhatta vissza sem a valódi arc sápadtságát, se a kék szemekből sugárzó, beletörődött elszántságot.
- Ilyen tempóban – törte meg James a csendet -, még húsz percbe telik, hogy odaérjünk – jelentette.
Sirius vetett egy pillantást a tisztuló égboltra. Sötétszürke felhőfoszlányok kergették egymást, erőszakosan, mintha valamilyen – egyelőre megnevezhetetlen - gyorsan közelgő rettenet elől hajszolnák a másikat. A menekülőkön túl, távoli, hideg fénnyel ragyogtak a csillagok, köztük a… Sirius megborzongott. Összekuporodott, és szomorúan a csónak korhadó deszkáit kezdte bámulni.
- Meglepett, hogy Remus segített elkészíteni a számításokat. – James nem nézett rá, az üres horizontot pásztázta, pálcájával terelgetve járművüket a megfelelő irányba. Csak azért beszélt, hogy ne kelljen gondolkoznia, és ne szálljon inába a bátorsága. - Lerítt róla, mennyire nincs ínyére, amit művelünk. - „Most már nekem se.”
Sirius ugyanezt állapította meg magában. – Meghalhatunk – mondta hangosan.
James nem felelt, de a csónak – szokásosnál erősebb – rándulása remekül közvetítette a véleményét.
- Vagy ami rosszabb – lehelte Sirius, nem törődve a barátja feltámadó haragjával -, elveszíthetjük a lelkünket.
- Visszaforduljunk? – kérdezte James élesen, a válla felett a barátjára sandítva.
- Ne! – mormolta a másik. Hallgatásba burkolózott, és biztos, ami biztos, titkon búcsút intett az életnek, mivel – így érezte – a világ hatalmai már lemondtak róluk.
***
Remus teleszórta az ablakhoz legközelebb álló asztalt, pergamenekkel, könyvekkel és rajzeszközökkel, aztán a kezében egy körzővel nekilátott az asztronómia-lecke elkészítésének. Peter odahúzott egy fotelt, és csendben gubbasztott, kifelé bámulva az éjszakába, térdén a Lásd meg az igazságot! - Mugli legendák eredete érintetlen példányával. A Remus által tanúsított, enyhén háborodott magatartás – nem is beszélve a nagyközönség előtt lezajlott Lilys incidensről - elég riasztó erővel bírt ahhoz, hogy aznap este mindenki messze elkerülje őket.
Remus dühödten átsatírozta az utolsó lefirkantott megjegyzést, kis híján átszakítva a térképet, aztán ledobta a pennát, és a tenyerét a homlokára szorítva, ingerült mordulással hátradőlt a székén. – Kész! Feladom. Nem tudok koncentrálni.
- Aha – eszmélt fel Peter. Nyelt egyet, és álmatagon fordult a barátjához, aki továbbra is a plafont vizsgálgatta őszinte odaadással. – Tulajdonképpen mit várunk?
Remus vállvonogatása ebben a testhelyzetben groteszk rángatózásnak tűnt. – Mit is? Gőzöm sincs – hadarta. – Talán, hogy McGalagony berontson ide, és közölje, a két féleszű cimboránkat csuromvizesen halászták ki az óceánból. Vajon hova tarthattak? – játszotta az ártatlant. - Vagy nem is… Mindketten kaptak egy piszok nagy pofont a fúriafűztől, így most a gyengélkedőn hevernek, lehetőleg az ágyhoz kötözve… Megérdemelnék.
- Nekem se tetszik – ismerte be Peter csendesen, a könyve gerincét piszkálgatva -, de belementünk.
Remus gúnyosan felhorkant, lecsapta az asztalra a táskáját, és előkotorta, majd kiterítette maga elé a Tekergők Térképét. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – koppintott rá a pálcájával.
- Mindig is csodálkoztam rajta, hogy elhiszi neked – jegyezte meg Peter ábrándosan.
Remus halványan elmosolyodott, aztán hogy elterelje valahogy a gondolatait Jamesről és Siriusról, a tilosban járók után kezdett kutatni. A késői időpont dacára, a felsőbb évesek többségének esze ágában sem volt a klubhelyiségben vagy – uram bocsá’ – a hálóteremben tartózkodni. „Spencer… Miért is titkolja annyira, hogy egy hugrabugossal jár? A varázslóvilág rakásnyi problémától szabadulna meg, ha félretennénk ezeket az elavult, gyerekes előítéleteket. Hanson már megint a házimanókat zaklatja… Feneketlen gyomra lehet… Chloe Hale Jason Malloryvel enyeleg… „Pillanat! – Remus úgy rándult össze, mint akit áramütést ért (mivel félig mugliszármazású volt, tudott egy s mást az efféle dolgokról) – Chloe barátja. A srác, akinek a keresztneve „Jas”-zel kezdődik…”
- Hogy én milyen egy átkozott hülye vagyok!
- Jobb később, mint soha – vágta rá Peter reflexszerűen, belemerülve a lapozgatásba, aztán észbe kapott, és becsapta a könyvet. – Mi az? – Az asztalra könyökölt, és próbálta kitalálni, Remus mitől lett olyan izgatott. – Jé, és én még azt hittem, Delia Spencer utálja Cole…
- Peter, nézd! – bökött Holdsáp két másik – hasonló helyzetű – pöttyre. – Mallory. Jason Mallory.
- Ja, úgy hívják. Ééés?
Remus rájött, hogy Peter semmit nem tud Christináról, és az ő nyomozgatásáról, így a lelkesedése kissé megcsappant. – A bar… A hollóhátas prefektus, aki mellé McGalagony beosztott, elárulta, hogy a barátnője, Hale testvére, egy olyan diákkal jár, aki a halálfalók eszméivel szimpatizál. Chloenak meg – folytatta a térképet ütögetve – egyre inkább megtetszettek ezek a tanok. Végtére is… a családja aranyvérű.
Peter gyanakodva vonta össze a szemöldökét, de nagylelkűen úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik Remus nyilvánvaló zavarával, amit a másik prefektus említése váltott ki.
- Sajnos, semmit sem sikerült kiderítenem, a mi kis reménybeli halálfalónkról, kivéve, hogy nem Piton az. – Megrántotta a vállát. – Rákérdeztem jár-e valakivel.
„És hogyhogy élsz még?” – akarta válaszolni Peter, de ez jelenleg elég ízléstelen reakció lett volna. Igyekezett visszaszorítani a beléivódott Tekergő-ösztönöket, és követni a másik gondolatmenetét.
- Christana soha nem ejtette ki a fiú nevét. Legfeljebb az első szótagig jutott, én meg… - Elkeseredetten az asztal lapjába verte a fejét.
- Mallory… – morfondírozott Peter, miközben elraktározta a kikotyogott információt: „Christina, a lány, aki bőgve rohant el mellettünk az első bájitaltanóra után.” – Nos… - Bevillant neki egy nem is olyan régi, de a kavarodásban elhalványult emlékkép. A gyengélkedőn, Piton ágyánál… - „Ő láthatta” – idézte. Remus érdeklődve pillantott rá. – Piton motyogott valamit erről, mielőtt Madam Pomfrey kidobott bennünket a kórteremből – mondta Peter felélénkülve. – Mallory Piton mellett szokott ülni néhány órán, például az üvegházakban, vagy…
- Bájitaltanon – bólintott Remus, a barátja kérdő tekintetét látva. – Sectumsempra… Christina szerint Hale korábban már részesült ízelítőben belőle, és azért támadta meg Pitont, mert a barátja, Mallory - pontosított fogcsikorgatva - azzal védekezett, hogy az ő könyvéből leste ki az átkot, és nem gondolta, hogy ennyire veszélyes. Aznap tesztelhette rajta…
- Szobatársak Pitonnal. Könnyedén ellophatta, aztán visszacsempészhette a Félvér Herceg könyvét – tette hozzá Peter. – Hatásosabban akarta alkalmazni a varázslatot, vagy még tovább fejlődni a fekete mágiában, de kit érdekel… - Remus szemébe nézett. - Semmi kétség, az a szemét kente rá a gyilkosságot.
- Szólnunk kell Dumbledore-nak – jelentette ki Remus. Peter nyitotta a száját, de ő megelőzte. – A körülmények megváltoztak. Sima ígéret köt, nem Megszeghetetlen Eskü, és én inkább leszek hazug vagy áruló, majd eldől, melyiket sütik rám, minthogy a barátaim helyett lélektelen roncsokat kapjak vissza…
- Valójában – akasztotta meg Peter a szenvedélyes szónoklatot -, csak helyeselni akartam.
***
A csónak orra a durva köveknek ütközött. A vizet érő falszakaszra a hosszú évszázadok alatt, vastag kagyló és üledékréteg rakódott. Sirius megbabonázva emelte egyre magasabbra a pillantását, egészen a keleti torony felett csüngő félholdig, aminek a ragyogása mintha reflektorfénybe vonta volna rémálmokból lopott helyet. „Szép kis porond, és mi vagyunk rajta a bohócok.”
- Mint a Roxfort sötét ikertestvére – suttogta borzadó áhítattal.
- Költői jellemzés. – James hangja alig érezhetően megremegett. - De ha szabad javasolnom, inkább békésebb körülmények közt villogtasd a tudásodat. – Sirius oldalába könyökölt. – Ott! – mutatott a fal egy feketén ásító mélyedésére. – Addig kell feljuttatnod.
A fiú félrebillentette a fejét, és töprengve tanulmányozta a kérdéses ablakot. – Nincs túl alacsonyan?
- Édes mindegy, hol van.
Mint azt Crudel könyvéből megtanulták, az Azkabanba való behatolás megdöbbentően egyszerű, pusztán némi varázstudás és ügyesség szükségeltetik hozzá. A megpróbáltatások a hívatlan látogatók számára is a falakon belül kezdődtek.
- A foglyokat lejjebb őrzik. Az alagsorban és a pincékben.
Sirius kinyújtotta a kezét – a kövekről visszahulló vízpermet cseppjei jegesen szúrtak a bőrébe. – Valahol itt…
James villámgyors, cikesz-megszerző mozdulattal ragadta meg a csuklóját. – Ne-érj-hozzá! – sziszegte. – Szedd össze magad, Tapmancs!
Sirius bólintott, minden keservesen összekapart elszántságát belesűrítve a gesztusba.
A sziklatömböket ősi bűbáj itatta át, ami felismerte a varázserőt, és amint érintkezésbe került egy azt hordozó lénnyel, riasztotta a börtön urait.
- Nagyon pontosnak kell lenned. – James, tekintetét az elérendő ablakra szegezve, kioldotta a köpenyét tartó csatot, és engedte, hogy a nehéz anyag lecsússzon a válláról. – Félek, hogy ez is beindítaná a védelmet – magyarázta. – Kész vagy?
Sirius James mellkasára célzott a pálcájával. Szaporán lélegzett, a szemei elkerekedtek. – Én… - kezdte habozva.
- Csináld! – parancsolta a másik keményen.
- Wingardium Leviosa!
James megrándult, mikor a láthatatlan erő elszakította a csónak ingatag – mindenestre legalább szilárd - fenekétől, de hamar felülkerekedett a bizonytalanságon, hiszen a levegő nem volt ismeretlen közeg a számára.
***
- Mi az a vacak, amivel Dumbledore James szerint mindenkit kínálgat? – Remus mostanra beleszédült a kőszörny előtt való körözésbe, ezért megállt, és az állát dörzsölgetve próbálta felidézni az édesség nevét.
Peter ingerülten rúgott a falba. - Honnét tudjam? Nekem soha nem ajánlgatta. Valami mugli cucc.
- Gyümölcs is van benne… Alma, szőlő… szőlőcukor? – pislantott az „ajtónállóra”, de az továbbra is néma és mozdulatlan maradt.
- Citrompor! – pördült meg Peter.
***
A finom dallam értesítette Dumbledore-t a vendég – vagy a lábdobogásból ítélve vendégek – érkezéséről. „Ilyen átlátszó volnék? Talán nem ártana más körből jelszót választanom.” – gondolta kedélyesen.
- Uram! Professzor! – lihegte Remus, mikor – a küszöbben kis híján hasra esve – berontottak az irodájába.
- Nem vagyok telhetetlen, Mr. Lupin. Egy megszólítással is megelégszem – mosolygott rá kíváncsian az igazgató, és leeresztette a pennáját. – Nem szükséges az összeset felsorolnia.
- Mondanunk kell valami fontosat.
- El kell mondanunk, hogy… - fogott bele Peter is.
Dumbledore feltartott kézzel hallgattatta el őket. - Lássuk csak… Az ügy kapcsolatban áll Mr. Pitonnal?
- Reméljük, még nem – motyogta Remus sötéten.
Peter – mivel Holdsáptól hiába várta a folytatást – türelmetlenül felsóhajtott, és kibökte: - Tudjuk, ki ölte meg Julian Hale-t. Bizonyíték… - felülbírálta a mondandóját - szerűségeink is vannak rá, hogy Jason Mallory az igazi…
Dumbledore felpattant a fotelből, megkerülte az íróasztalt, és megállt, közvetlenül előttük. – Ki fogjuk vizsgálni az ügyet, és…
- Nem érti? – fakadt ki Peter. – Nincs rá idő.
- James és Sirius odamentek – közölte Remus megsemmisülten. - Ma délután hagyták el a Roxfortot, és ha minden a tervnek megfelelően alakult, mostanra Azkabanhoz értek. Mi… segítettünk nekik.
- És vállaljuk érte a büntetést, bármi legyen is, csak…
- Kérem… - nézett Remus esdeklően az idős varázslóra.
Dumbledore máskor tiszta, csillogó szemeiben pusztító harag örvénylett. – Menjetek vissza a Griffendél-toronyba! – Remus és Peter bénultan meredtek rá. – Azonnal!
A két fiú sarkon fordult, és belépőjüket megszégyenítő viharossággal távoztak. Dumbledore, akit sokkal inkább félelem kínzott, mint méreg, Fawkes ülőrúdjához lépett. A madarat Remus és Peter betoppanása verte fel a szendergésből. Tanúja volt a griffendélesek vallomásának, és gazdája rezdüléseit figyelve érezte, hogy ő is részese lesz az éjszaka eseményeinek.
- Fawkes! – szólította meg Dumbledore. - Hozd ide Gerald Pottert!
Amint a főnix távozott, hogy teljesítse a kapott feladatot, a férfi pálcájából kiröppent tündöklő, ezüstszínű mása, és megidézője előtt lebegve várt a saját küldetésére.
Az igazgató sóhajtva fordult a patrónusához. – Alastor! – Igyekezett, hogy a hangjában minél kevésbé tükröződjék a meggyötörtség. – A lehető leggyorsabban el kell jutnunk Azkabanba. Az ügy szigorúan a Rend hatáskörébe tartozik, azonban… - Apró mosoly jelent meg a szája szegletében. - Nem szívesen okozok csalódást, barátom, de NEM halálfalók ellen készülünk.
***
Sirius esetlen bukfenccel terült el a szűkös, dohos helyiség padlóján.
- Szuper volt, nem? – lelkendezett James, miközben talpra segítette. – Mint azok a mugli hősök Féregfark képregényeiben.
- Nem is mind mugli – morogta Sirius. – Az egyiket például egy másik galax…
- Csss!
-… isból küldték a földre – folytatta Sirius nagy hévvel. – Tehát a szó szoros értelmében nem minősül…
- Fogd már be!
-… muglinak. Mi van? – Fülelni kezdett, és a hátán végigfutott a hideg.
A dementorok „éneke”… Az a soha véget nem érő sóhaj, amit egy varázstalanoktól származó rab a lefolyóban eltűnő víz hangjához hasonlított.
James jókedve mostanra elszállt. Az ajtóhoz osont, és közel hajolva a nyirkos fához, feszülten hallgatózott.
- Felfedeztek? – Válasz gyanánt kénytelen volt egy nem épp határozott fejrázással beérni. – Sietnünk kéne – kockáztatta meg az óvatos tanácsot.
***
A szarvas minden ízében reszketve haladt a hosszú folyosón, nesztelenül suhanó dementorok közt szlalomozva, nyomában a kutyával. „Zordó, ahogy Peter régebben nevezte – futott át James agyán, és az emlék kellemesen felmelegítette. – A halálos ómen látogatását nyilván szívesen fogadnák.”
Tapmancs megmerevedett, majd egy ugrással a társa előtt termett, és az orrával izgatottan bökött a baloldalt induló, szűkös járatra. A szarvas elfogadta a néma utasítást, és a megadott irányba fordult.
A kutya izgatottan szaglászott körbe, és egyre magabiztosabban vezette Ágast, végül lefékezett egy ajtó előtt, amit mintha az óceánból kihalászott százados hajóroncsból faragtak volna. Nyálkás, barna anyag kúszott a repedéseibe, és a rothadás bűzét árasztotta.
- Kellemes – kommentálta James fintorogva, immár az eredeti alakjában.
Sirius minden teketória nélkül emelte a pálcáját az akadályra. A mágikus „láncokat” feloldó bűbáj első sora után, gyorsan fejlődő, mardekár-zöld fény világította be a folyosót, majd hunyt ki szinte azonnal, ahogy az ajtó varázsa magába szívta.
Sirius egy pillanatra megmerevedett – mintha csak az épület egyik pillérévé vált volna, ő is érezte az Azkaban minden alkotóelemén áthullámzó, zabolátlan energiát -, aztán újra a zárra fordította minden figyelmét. Határozottan, megingás és botlás nélkül kántálta a Crudel által megadott héber szavakat.
***
Egy hullám… Piton résnyire nyitotta a szemét, de ismét csak az előző napokban megszokott látvány fogadta: a saját piszkos, felhorzsolt ujjai. Azért, ha már ekkora erőfeszítést vállalt, tett egy próbát. Az ízület… még mozgott. Még fájt, ahogy a bőre a durva kövezethez dörzsölődött… „Tehát élek. Milyen csodás.”
Az a hullám… Bár összedöntötte, elsodorta volna ezt a pokoli helyet! „De tehetségesebb építők vagyunk annál. Igazán kár.” Legalább tarthatott volna tovább. „Hosszan, hogy elringasson…”
Hangok… „Különös. Talán új foglyot hoznak. Ők még beszélnek, ők még sírnak. Állítólag.” Ő egyiket se tette. Mikor is? Múlt héten? Tavaly? Száz éve?
Nyílik az ajtó… „Már a cellákba is bejárnak? Alakul a vakáció.”
Egy kéz simul a vállára… Várta, hogy a teste görcsbe ránduljon az undortól, hogy öklendezni kezdjen a körülötte ólálkodó, bomló rémek puszta gondolatára, de a természetes reakció elmaradt. Aztán a kéz gazdája vadul megrázta. – Piton! Ébredj! Hé!
„Jaj, ne! – nyöszörögte Piton. – Ha már képzelődöm, miért ő? Miért pont Black?”
- Kelj fel, haver! Nincs idő pihenésre. Már jönnek.
„Semmi kétség. Hallucinálok.” De mikor félig ülő helyzetbe tolta magát – miért is ne? - alapon -, tapasztalnia kellett, hogy Sirius ijesztően valóságos.
- Te idióta! – csattant fel, de meg kellett állapítania, hogy a hangja nem több rekedt krákogásnál ilyen hosszú némaság után. – Mi a frászt…
- Később – szakította félbe…
„Potter? Miért is nem lep meg.”
Feltápászkodott, és hagyta, hogy Sirius kivezesse a cellából. Botladozva tudott csak haladni, mert az azkabani koszt nem volt épp tápláló, ráadásul, miután első nap bejárta új lakhelye pár – egyhangú - négyzetméterét, többé testmozgással se fárasztotta magát.
***
- Igyekezzetek már! – pattogott James, tudomást se véve arról, hogy Piton egy ilyen felszólításnak szemmel láthatóan képtelen eleget tenni. – Fogd! – Idegen varázspálcát nyomott a fiú zsibbadt ujjai közé. – Egy részeges tolvajtól vettük a Foltozott Üstben.
- Valami Fletcher – szúrta közbe Sirius.
- Nem a legjobb, de talán megteszi… - Elcsuklott a hangja, mikor a folyosó végén felbukkant a dementorok első csoportja.
***
Pitont valahogy már az sem zavarta különösebben, hogy Sirius háta az egyetlen támasztéka. Ernyedő izmokkal, tessék-lássék módon azért próbálta talpon tartani magát. Ennyivel, ha úgy tetszik lógott nekik, amiért idemerészkedtek a kedvéért… Kedvéért? Nevetséges! Ostobák!
Sirius térde megbicsaklott, ahogy a körülöttük tülekedő dementorok egyike közelebb libbent hozzá. Piton is érezte a rándulást. Sirius… Az a mocskos rohadék! Mindene megvolt és meglehetett volna, amiről ő csak álmodott. Család, nemes, tiszta származás, vagyon, hatalom, fényes jövő. De nem! A méltóságos Black úrfi olyan eleganciával hajította ki mindezt az ablakon, ahogy kizárólag egy aranyvérű klán sarja képes rá.
Pitonnak derengett ugyan, hogy a dühe jó ideje indokolatlan, de ez távoli, megfoghatatlan és – főként - abszurd sejtelem volt. Nem érdekelte.
- Expecto Patronum!
A szarvas halványodott, elvesztette a kontúrjait… Mint mikor az anyag túlcsordul az öntőformán…
„Nocsak, Potter!” kuncogott Piton kajánul. Mégsem olyan tökéletes, amilyennek képzeli és beállítja magát. Persze, ő mindig is tudta, mindig is mondta, de mennyit ért a szava az utánozhatatlan kviddics-trükkök mellett? Szájtáti idióták! Hogy körülrajongták ezt a ripacsot… Kivéve Evans. Belőle még nem veszett ki a józanész. Okos lány… Evans… „Hihetetlen milyen bunkó vagy, csak mert nem ugrok a nyakadba az első szóra.” Dehát… ez neki szólt! Miért beszélt volna úgy hozzá ez a…feslett liba, mint… „Késtél, Potter.”
Piton zavartan ráncolta a homlokát. Gyűlöli ő egyáltalán Pottert és Blacket? „Naná! Illetve… Alaposabban belegondolva…” Az emlékek lassan merészkedtek elő, félve attól, hogy a dementorok ismét megpróbálják megcsonkítani őket, ellopva a színeket, és a kioltva az érzelmeket, a biztató meleget…
Ellökte magát Siriustól - aki megkönnyebbülten konstatálta, hogy már csak a saját egyensúlyára kell ügyelnie -, és előreszegezte a (Merlin a megmondhatója, honnan zsákmányolt) pálcát.
- Exp… - Itt megakadt. Kevésbé extrém esetben is nehéz volt előhívnia egy boldog emléket, ilyen körülmények között pedig elképzelhetetlen.
- Magadhoz tértél végre? – vigyorgott rá Sirius fáradt jókedvvel.
Piton nem törődött a megjegyzéssel. Lázasan pörgette végig az elmúlt hónapok eseményeit. (Hisz azok közt volt érdemes kutatni.) „Vidám, mulatságos, jóleső… - elemezgette kétségbeesetten. – Egyik sem az igazi.”
- Expecto Patronum! – kiabálta James kifulladva, aztán a padlóra rogyott. Az arca eltorzult, egyik kezét a halántékára szorította, és erejét megfeszítve próbált a dementorokra koncentrálni.
Piton szánakozva nézte. Eljöttek. Annyit kockáztattak érte. „Francba! Ettől minden normális ember boldog lenne.” Ellenben ő mértéktelenül dühös volt. „Persze, nehogy már ebben hasonlítsak másokra! – gondolta elkeseredetten. – Hogyan lehettek ennyire, ennyire…”
Ősrégi képfoszlány kúszott incselkedve a tudata peremére, és ő, mint a fuldokló kapott utána. Megbíztak benne. Bozontos, fekete kutya veti rá magát… Nem, nem a feltételezett gyilkosban. Sirius válla felett észrevesz egy szarvast… Az már nem számított furcsának, legalábbis annyira… Hanem Pipogyuszban.
- Expecto Patronum! – Kis híján rosszul lett, mikor meglátta a pálcájából kivágódó teremtményt, ugyanis a védőszellemében nem maradt semmi denevérszerű. Először is, minimum ötvenszer akkora volt, szőrös és négylábú. Mindent összevetve – a színét leszámítva – hányingerkeltőn hasonlított Tapmancsra.
Pitonnak így már két remek oka is volt arra, miért olyan szörnyű, hogy épp most kell meghalnia. (Mert kétsége se volt afelől, hogy másodperceken belül, mindhármukon végrehajtják a dementorcsókot, az pedig az eredményt tekintve, ugyanaz, csak a mikéntje irtóztatóbb.) Egyrészt, nem akart ekkora szégyennel távozni a világból, emellett épp csak megtapasztalta, milyen lehet a barátság, és önző módon, nem szívesen mondott volna le róla.
Összecsuklott ő is, és a feje valami keménynek ütődött, valaki pedig felnyögött mellette. Fura… A nyakánál nem érezte a kövek fagyosságát, az orrát ellenben betöltötte a… „Ázott bőr?! Cipő… Szóval az egyikük lábán fekszem… Milyen hülye gondolatok foglalkoztatják az embert ilyen kevéssel a vég előtt!”
- EXPECTO PATRONUM!
Három új hang… Nem tudta különválasztani őket. Az egyik érdes volt, fülsértő, mint a házuk rozsdás ereszének a nyikorgása, a másik… Jamesére hasonlított. „De ő eszméletlen, nem lehetett.” Az utolsó… Ismerte azt is, de még soha nem hallotta ilyennek.
Barátságos, óvó ragyogás… „Minek lehet ilyen színe? A halálnak talán? Á, a dementorok által kínáltnak biztos nem. A reménynek? Vagy a még inkább a… boldogságnak.”
Piton végképp nem tudta eldönteni ébren – vagy életben – van-e még. Bár… az elméjét összeroppantani igyekvő erő, mintha megfutamodott volna.
Léptek koppanását hallotta, és valaki leguggolt, hogy megvizsgálja őket. – Élnek – jelentette ki a korábbi, rejtélyes hang tulajdonosa fellélegezve.
Pitont idegesítette, hogy képtelen beazonosítani a férfit, meg a két társát.
- Mi legyen, Albus?
„Mordon? És Dumbledore? Hogy kerülnek ide?”
- Megvan az igazi tettes – felelte az igazgató, ezúttal a szokott tónusban. – Nem tűrhettem – úgy beszélt, mintha egy negyedik, feldúlt személyt próbálna lecsitítani a magyarázatával -, hogy az egyik diákom akár csak egy perccel is tovább raboskodjon. Az aurorok vezetője volt olyan kedves, és segített. A többiek – ennél a pontnál valószínűleg a Piton „párnáját” rázogató férfi felé intett – soha nem jártak itt.
James megmoccant, Piton előtt viszont, mintha megegyeztek volna, hogy váltják egymást, elsötétült a világ. Az utolsó, amit még felfogott a környezetéből, James döbbent suttogása volt: - Apa…
„Potter? Miért is nem lep meg?”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
