Luthien Lovemagic Oldala

Tartalom: Frics megiszik egy fiolányi Felix Felicist, és a vadászatra indul. Célpontjai a Weasley-ikrek és Harry Potter. De vajon a szerencséje ahhoz is elég-e, hogy õket elkapja?

Szerzõ megjegyzése:

Kihívásra készült novella, az elsõ, amit humor-kategóriában írtam, ezért mindenkitõl elõre is elnézést kérek!

Ami elmaradhatatlan: minden jog J. K. Rowlingot illeti, nekem semmiféle anyagi hasznom nem származik az alábbi történet megírásából.

Frics érezte, hogy jó napja lesz. Ez az örömteli gondolat persze nem a veleszületett – és mindezidáig ügyesen titkolt - optimizmusából táplálkozott. Az éjjeliszekrényén álló fiola sugallta neki, aminek édes, aranyszínû tartalma napként ragyogta be máskor oly sivár reggelét. (Az édes természetesen csak költõi túlzás volt, hisz a gondnok soha nem fogyasztott ilyen bájitalt, de õszintén hitte, hogy a Felix Felicis csakis bosszú-ízû lehet.)
Piton meglepõen könnyen belement, hogy elkészítse neki, amiben nyilván szerepet játszott, hogy Frics a gyõzködés során egy mondatban használta a „Potter” és a „nyakoncsípni” szavakat.
A bájitalmester fõzõcskézés közben kifejtette azt az elméletet, milyen üdvös megoldás lenne szerencseszérumot itatni mind Potterrel, mind Voldemorttal, aztán „lássuk mi lesz” – alapon összeereszteni õket. Ezt követõen azon sajnálkozott, hogy Dumbledore minden alkalommal megvétózza az ilyen irányú javaslatait.
Frics készségesen végigasszisztálta Piton siránkozással kevert ténykedését, és vigyázott, hogy még véletlenül se kérdezze meg, a férfi miért akar esélyt adni az ellenségnek is. Õt tulajdonképpen a legkevésbé sem érdekelték értelmetlen háborúk, lökött Sötét Nagyurak… Hisz a politika változékony volt, akár az idõjárás. Neki csak az számított, ami biztos, ami állandó. Nevezetesen a Roxfort folyosóit ellepõ, neveletlen diáksereg. Az õ szívügye, amivel napi rendszerességgel Dumbledore elé járult, szintén ehhez kapcsolódott.
A túlbuzgó kõszörny ezen a reggelen nem ugrott a lábára, amit Frics biztató jelnek tekintett.
- Frics! – köszöntötte vidáman Dumbledore. – Számítottam magára. Ha jól sejtem hozott nekem némi aláírnivalót.
- Én… hát… Hogyne, Igazgató Úr – hebegte a gondnok.
- Éppen ideje, hogy megfékezzük azokat a fiatalkorú gonosztevõket, igaz-e? – kacsintott Dumbledore kedélyesen, miközben minden engedélyre ráfirkantotta a nevét.
Frics sátáni vigyorral hagyta el az igazgatói irodát - ami alig különbözött a megszokott arckifejezésétõl -, és mielõtt vadászatra indult ellenõrizte a listáját, ami megegyezett a hét évfolyam teljes névsorával. Fred és George Weasley, illetve Harry Potter kitüntetett helyen szerepeltek, a pergamen tetején. Frics aláhúzta, bekeretezte és felkiáltó jelekkel írta körül a neveiket. Ráadásképp néhány apró ábrát is melléjük nyomorgatott, amik igen szemléletesen illusztrálták, milyen büntetést tervez a „mûvész” a delikvensek számára. A felsorolásban egyébként még mindig elõkelõ helyezést foglalt el James Potter, Sirius Black, Remus Lupin és Peter Pettigrew. A gondnok figyelmen kívül hagyta azt az elhanyagolható körülményt, hogy Tekergõk már rég befejezték roxforti tanulmányikat, ötven százalékuk pedig földi pályafutását is.
Frics egy folyosóval és két lépcsõfordulóval arrébb, már teljes bizonyossággal állíthatta, hogy felragyogott a szerencsecsillaga - ami eddigi karrierje során épp csak pislákolt. A rövid út alatt büntetõmunkára küldte az összes hetedéves griffendélest, a fél Hugrabugot és Hisztis Myrtle-t – aki hiába volt kísértet lassan 55 éve, még mindig talárt viselt, ergó diáknak számított -, bár hogy vele mihez kezd majd, arra egyelõre ötlete se volt.
Furcsa – és csodálatos, de azért hátborzongató módon – mindenki épp akkor bukott le, mikor a gondnok látótávolságon belülre ért (ez nála 200 métert jelentett, és csak a falak szabtak neki gátat). Csillagszórók és bûzpatronok robbantak fel idõ elõtt, a menekülni próbálókat rendre kósza gáncsoló-átkok tették mozgásképtelenné, bár Frics számára rejtély volt, ezek az ártások honnan érkezhetnek.
Délutánra az iskola legszerencsésebb embere a fellegekben járt, igaz a gyõzelem mámorát megmételyejezte a szomorú tény, hogy se a Weasleyket, se Pottert nem sikerült még kézre kerítenie.
Használhatóbb terve nem lévén a jóslástanterem felé igyekvõ griffendélesek (a kategória mindössze Lavender Brownt és az egyik Patilt foglalta magába – Frics soha nem jegyezte meg melyik melyik, õ ugyanis nem volt részrehajló, nem befolyásolták címerek, egyformán utált minden diákot, bár a Pottereket és a vörös hajúakat egy kicsit jobban) nyomába szegõdött. (Azon már meg sem lepõdött, hogy Granger graffitit gyárt az egyik korábban amúgy is szánalmasan egyhangú falra – a lány még szabályszegés közben se hazudtolta meg magát: a felirathoz rúnákat használt. Vagy, hogy néhány hollóhátas foglyul ejtette Madam Cvikkert, és épp azon ügyködnek, hogy szisztematikusan elpusztítsák a könyvtár teljes állományát.)
Frics a lépcsõ utolsó fokait mászta meg, vagyis így tett volna, ha valaki nem vágódik hasra közvetlenül elõtte. Az illetõ eddig észrevétlen maradhatott, de most a láthatatlanná tévõ köpeny alól kilógó lábak elárulták.
- Potter! – sziszegte Frics diadalittasan.
- Nem. Csak én – Draco Malfoy lerángatta magáról az összegabalyodott ruhadarabot, és megpróbálta kiszabadítani a cipõjét a mágikus lépcsõfokból.
- Mit keres nálad az a holmi? – kérdezte a gondnok zavartan, és összehúzott szemmel méregette a fiút.
- Pottertõl kaptam. Megkerestem, mert volt egy üres órám, és hasznosan akartam eltölteni. Õ viszont kijelentette, hogy nem hajlandó párbajozni velem, sõt, elege van az egész varázslóvilágból, aztán ezt nyomta a kezembe. Craknak és Monstrónak meg adott egy vacak pergament, amit az a két idióta rögtön széttépett – fejezte be a beszámolót.
- Na és hova igyekeztél, ha szabad tudnom? – Frics tisztában volt vele, hogy elõtte ezen a napon nincs lehetetlen, és Malfoy is készségesen megossza vele, miben sántikált. Nem is kellett csalódnia.
- Trelwneyhez – felelte a mardekáros ábrándos tekintettel. – Gondoltam, így majd titokban figyelhetem õt. Imádom. Olyan igézõ, olyan légies, és teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Hallotta már, miket jósol Potterrõl?
Frics sarkon fordult, és otthagyta, amilyen gyorsan csak vén, tanuló-hajkurászásban megfáradt lábai bírták. Útközben elszáguldott mellette a griffendéles és mardekáros kviddics-csapat, hogy aztán a folyosó végén fennakadjanak egy varázslattal szõtt, láthatatlan pókhálóban. Ron Weasley visított az iszonyattól, és Frics máskor már ennyiért is korbácsolásra ítélte volna, de ezúttal nem törõdött vele. Fontosabb dolga volt.
A kastély és a kapu közt félúton érte be Pottert, aki hiába cibálta hisztérikusan a ládáját, csak lassan jutott elõrébb a térdig érõ sárban.
- Potter! – ezúttal nem hibázta el.
Harry tett még néhány ingerült mozdulatot, hogy elhessegesse a körülötte repdesõ Hedviget, aztán leroskadt a ládájára.
- Mit képzelsz, kölyök? Hova mész? – támadt rá a gondnok „vérre szomjazva”.
- Vissza Dursleyékhez – tájékoztatta Harry kurtán.
- Dehát azok a muglik gyûlölnek – remélte, hogy a pletyka igaz, nem csak Potter-rajongók dramatizálják túl a dolgot.
- Na és? A varázslóvilágban talán más a helyzet? A Próféta és Minisztérium õrültnek állít be, Dumbledore rám se hederít, Cho szakított velem, Ron és Hermione állandóan egymást marják, csoda, ha karácsony elõtt észreveszik, hogy eltûntem… - Frics a haját tépte, de Harry még nem végzett a panaszáradattal. – Elvesztettem a szüleimet, Siriust, az életem szüntelenül veszélyben forog, Piton… - ennél a pontnál sírógörcsöt kapott.
- Idefigyelj! – Frics készült, hogy visszaparancsolja a fiút a kastélyba.
Harry könnyektõl maszatos arccal nézett fel rá:
- Maga talán kedvel?
Történetesen Frics volt a varázslóvilág, és talán az egész földkerekség legõszintébb embere. Bárkinek nyíltan és könnyedén a szemébe mondta, hogy ki nem állhatja, és ezúttal se tudta leküzdeni a természetét:
- Nem.
Harry rezignáltan felsóhajtott, mint aki pontosan ilyen választ várt. Felkelt, és megint vonszolni kezdte a ládát. A kapun kiérve türelmesen álldogált, míg a Kóbor Grimbusz le nem fékezett elõtte. Fizetség gyanánt Stan Shunpike kezébe nyomta a varázspálcáját, majd örökre maga mögött hagyta a Roxfortot, a csalódott, kétségbeesett Friccsel együtt.
A gondnok összetört. Már nem okozott örömet lépten-nyomon a diákokba kötni, mondvacsinált indokokkal. Arra sem reagált, mikor az elõcsarnokon keresztülhaladva kis híján eltalálta néhány megbûvölt kristálygömb. Ugyan, mit számít már?
- Hol vannak a Weasley-ikrek? – fakadt ki elkeseredve.
- Utoljára a Félszemû Boszorkány szobránál láttam õket – közölte egy égi hang, illetve Lee Jordan, aki létrán egyensúlyozva, az iskola címerét dekorálta ki.
Frics hálásan csörtetett el a megadott irányba.
- Tettenérés! – visította, mikor befordult a kérdéses folyosóra.
Fred és George éppen végeztek a Mézesfalásba vezetõ, titkos járat befalazásával.
- Mit mûveltek? – támadt rájuk Frics elszörnyedve.
- Jó útra térünk. Felhagyunk a csínytevéssel – jelentette be Fred. – Elegünk lett.
- Kiégtünk – tódította George.
- Kötelességünknek tartjuk meggátolni a felnövekvõ generációt abban, hogy a nyomdokunkba lépjen – bökött Fred az újonnan emelt fal felé.
- Utánam! – vicsorogta Frics magából kikelve.
Fred és George engedelmesen követték, és közben arról tárgyaltak, hogyan gyõzhetnék meg McGalagonyt, engedje újra vizsgázni õket, valamint azon bánkódtak, hogy nem figyeltek oda jobban Percy érdekfeszítõ elõadásaira az üstök fenékvastagságáról.
Frics a szobájához érve türelmesen megvárta, míg a Creevey-fivérek végeztek az ajtó leszerelésével, és odébbálltak a zsákmányukkal. (Amúgy is nála töltik majd az összes csütörtök estét az elkövetkezõ két hónapban. „Két hónap és egy hétben” – pontosított a gondnok magában.) Aztán betessékelte az ikreket, és elkezdte kipakolni eléjük az összes elkobzott mágikus és nem mágikus tárgyat, sorra mutogatva, melyik mire való, hátha ez felrázza a két fiút. Fred és George tompa tekintettel, az érdeklõdés legkisebb szikrája nélkül figyelték az õrjöngõ férfit.
- Mi lesz a Weasley Varázsvicc Vállalattal, a hírnevetekkel, átkozott kölykök? Ti vagytok a mérce, a bajkeverõk példaképei…
Éles nyávogás szakította félbe az eszelõs monológot. Frics megpördült, és szembe találta magát a fél tanári karral, akiket a lelkiismeretes Mrs. Norris vezetett idáig.
- Argus! Csalódtam Önben – Dumbledore a fejét csóválta, akárcsak a kísérõi és a macska is, aki meglepõ módon képes volt effajta emberi gesztusokra.
- De, én… - Frics feje újra láthatóvá vált, mikor lekapta az ikrek által gyártott bûvös süveget.
- Jöjjön az irodámba, kérem!
A gondnok elszontyolodva követte az igazgatót. Hát eddig tartott a szerencséje.
George játszadozni kezdett az egyik trágyagránáttal, ami végül észrevétlenül a zsebébe csusszant.
- Ez a hely elõhozza az emlékeket – mondta nosztalgikus hangon.
Fred egyetértõen bólogatott.
- Bûn lenne itt hagyni ezt a rengeteg cuccot – mutatott körbe. – Annyi munkák fekszik benne.
- Nem lehet a riválisaink prédája – fûzte hozzá a testvére.
- Frics is ezt szeretné – hozakodott elõ a mindent eldöntõ érvvel George, miközben felnyalábolta az íróasztalra szórt tárgyakat.
- Tartozunk neki annyival, hogy az utódja életét is megkeserítjük. Gyere! Vacsora elõtt még el kell tüntetnünk egy falat.