Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Ez az utolsó fejezet, és nagyon szépen kérek mindenkit, hogy írjon néhány szót, ha elolvasta, mert abból tanulok. Ehhez is ajánlanék számot, de többet is, nem tudtam választani. Figyelmeztetés: fõszereplõ halála (bár azt hiszem, ez senkit nem ér váratlanul) javasolt zene: http://www.youtube.com/watch?v=gDycbEFLSgA http://www.youtube.com/watch?v=aMKfpm3V_fI http://www.youtube.com/watch?v=lfbPVWz7ku4

Perselus Piton arra ébredt nyugtalan álmából, hogy egyre erõsebben ég az alkarja. Elõször kelletlenül felnyögött, mert amint megmozdult megérezte a legutóbbi találkozás emlékét õrzõ lassan múló fájdalmat, majd néhány másodperc múlva felkelt és kissé ügyetlen, akadozó mozdulatokkal magára kapkodta a szükséges ruhákat. Néhány pálcamozdulattal ellenõrizte a védõvarázslatokat az otthona körül, majd a jel hívására koncentrálva hoppanált. Biztos volt benne, hogy valami történt, mert a sötét jegy hónapok óta nem izzott ilyen erõsen. A Nagyúr kedvezõ híreket kapott, tehát ma este portyázni fognak a halálfalók. Már alig várta… Elhúzta a száját, majd azonmód rendezte is arcvonásait, hogy ne tükrözhessék a gondolatait, hiszen a maszk mellett is tisztában volt vele, hogy könnyebben tudja uralni a gondolatait, ha egyetlen kilengést sem enged meg magának. Ez a luxus neked nem jár - gúnyolta ki önmagát gondolatban.

A terem, ahova érkezett fényárban úszott, mintha bál lenne. Fáklyák és gyertyák lebegtek a varázslók feje felett, Perselusnak egy pillanatra olyan érzése támadt mintha, ismét a Roxfortban lenne, de ahogy körbenézett a rengeteg fekete taláros alakon, fehér maszkokkal és elkapott néhány beszédfoszlányt, egybõl elmúlt ez a furcsa deja vu hangulata.

- Halálfalóim! – szólalt meg halkan a Nagyúr, s a teremben azonnal néma csend lett, ahogy hangja fagyos szélként végigsuhant a termen. – Ma szórakoztató esténk lesz. Egyrészt fontos információkat tudhattok meg perceken belül, másrészt… - hangja fenyegetõ lett, és a teremben sokan összerándultak a hallatán – Peter, lépj elõrébb! – fejezte be egy alacsony alakra pillantva, aki próbált megbújni a háttérben, ahol a gyertyák fénye már csak félhomályt tudott teremteni.
- Nagyuram. – Sétált lassan elõre, ahogy szétnyílt elõtte a tömeg.
- Miért nem mondtad el nekem, amit a Potterekrõl tudsz?
- Nem…nem tudok semmit. – Hangja remegett, ahogyan egész alakja is. Fogai összekoccantak a félelemtõl.
- Hazudni akarsz nekem Peter? A vén bolond védelme a gondolataid körül semmit sem ér…
- Nagyuram…
- Ezért még késõbb fizetni fogsz, vagy életekkel, vagy az életeddel. Most azonban, megmondod a címet. Az életedért – fejezte be olyan hangon, hogy még Perselus is úgy érezte, hogy megfagy körülötte a levegõ.

Ahogy végignézte ezt a jelenetet, keze akarta ellenére ökölbeszorult a tehetetlenségtõl. Ez az ostoba, utolsó kis tehetségtelen senki az, aki a titokgazdájuk? Hogyan akadályozhatná meg? Ha a Nagyúr õt bízná meg a gyilkossággal, akkor még lenne esélyük elszökni, akkor figyelmeztethetné õket… Ahogy idáig jutott gondolatban a szemei elõtt zajló jelent ismét visszahúzta a valóságba.

- Menjetek portyára, addig én meglátogatom a Potter családot. Mától kezdve senki nem szállhat szembe velem, és az utolsó reményük is elveszik. Gyilkoljatok, azt akarom, hogy ezen az éjszakán sikolyok törjék meg a hajnali csöndet!
- NEM! – kiáltott fel Perselus, elõször azt hitte, csak magában, de a rá meredõ döbbent pillantások után rá kellett ébrednie, hogy hangosan is kimondta. Egy pillanatra halálos rémület lett úrrá rajta, majd azonnal falat vont ismét a gondolatai köré, és csak a James Potter iránt érzett gyûlöletre próbált koncentrálni. Néhány másodpercen belül megérezte a kutató elme érintését, majd távozását.
- Perselus, Perselus… a gyûlöleted még jó szolgálatot tehet, de nem most. Nem találtad meg õket, így az a büntetésed, hogy nem gyilkolhatod meg Pottert. Nekem csak a gyerek halála kell… az a sárvérû igen tehetséges kis boszorkány.
- Nagyuram. – Hajtott fejet tisztelettudóan, miközben úgy érezte, hogy másodperceken belül összeesik majd, itt, a halálfalók elõtt, ha nem hoppanálhat végre el innen. Úgy érezte, hogy a tagjai elnehezednek, a tüdejébe nem jut egyetlen csepp levegõ sem, mintha az idõ is megállt volna.
**
Perselus Piton lassan tért magához a néma döbbenetbõl, valójában arra riadt fel, hogy a terem üresen kong körülötte, ahogy az utolsó halálfalók is elhoppanálnak. Szeme elõtt már egy kicsi ház lebegett, ahol egy vörös hajú nõt talán éppen… Dühödten megrázta a fejét ennél a gondolatnál és hoppanált. Megállítom a Nagyurat, ha az életembe kerül is – határozta el magában.

Néhány másodperccel késõbb a Potter-ház elõtt állt, kutató pillantásával azonnal felmérve a helyzetet. Az ajtó nyitva, a házból gyereksírás hallatszik… talán még nem késtem el…

Elõször óvatosan körülnézett, majd az ajtóhoz sietett és belépett. Az elsõ, amin megakadt a pillantása, James Potter élettelen teste volt. Egy pillanatra hideg elégtétel töltötte be a gondolatait, de az elégedett vicsort, amivel a holttestet nézte szinte azonnal eltörölte egy másik érzelem. Lily…

Felrohant a lépcsõn, kutatva a nõ után, és a második szobában meg is találta. A kissé kitárt ajtó elõtt megállt, egy pillanatig csak várt, mintha megfagyott volna. Úgy érezte, ha belép az ajtón, azzal véget ér az élete. Rettegett attól, amivel szembe kell néznie, ha igaza van, ha tényleg túl késõn érkezett. Úgy érezte, mintha jeges kéz szorítaná össze a szívét, gondolatait egyetlen kép uralta, és a félelem, hogy Lilyt is ugyanúgy élettelenül találja, mint Pottert. Azt mondta, Lily tehetséges, talán nem ölte meg, talán… - ismételgette önmagában, mintegy mantrát, mintha ha nem gondol rá, akkor nem lehetne valóság, ami rá vár az ajtó mögött.

A gyereksírás ismét felerõsödött és õ felriadt éber álmából. A pálcájával az ajtó felé intett, és ahogy teljesen kitárta, belépett. Tudta, a Nagyúr már nincs itt, érezte volna a jelenlétét, mégis, ahogy a küszöböt átlépte valami furcsa vibrálás vette körül a testét. Mágia? Egy Adava nem hagy hátra ilyen erõs nyomot…

Majd, észre sem véve, hogy visszatartja a lélegzetét az elsuttogott lumos után, körbenézett a szobában. A szemét elõször a bölcsõbõl rávillanó zöld pillantás ragadta meg, hiszen mintha Lily nézett volna rá, majd reménykedve, hogyha Harry még él, akkor Lily is, tovább fordult lassan, mintha valami akadályozná a mozgását. Ahogy tekintetét körbehordozta a szobában hirtelen úgy érezte, nem kap levegõt. A kiságy elõtt egy nõi test hevert, nyitott szemekkel, utolsó arckifejezése, valami furcsa megkönnyebbülés és mérhetetlen aggódás keveréke õrizte halála pillanatát. Szemei üresen, fénytelenül, élettelenül ’tekintettek’ vissza Perselusra. A férfi percekig csak állt, felemelt kézzel, némán, és bámulta a holttestet. Gondolatai nem öltöttek értelmes mondatokat, csak kavarogtak, homályos emlékek, illatok, hangfoszlányok és érzelmek kínzó egyvelege árasztotta el a tudatát. Végül lerogyott a nõ teste mellé, fejét ölébe emelte, haját óvatosan kisimította az arcából, és csak nézett maga elé, üres szemekkel, tompán, mintha a világ megszûnt volna létezni.

Nem hallott, nem látott és nem érzékelt semmit az õt körülvevõ világból, nem vette észre a kiságyban síró csecsemõt, az utca halk neszeit, az éjszakai madarak hangját. Elmerült egy másik világban, ahol még pillanatokra boldog lehetett, ahol még élt az egyetlen ember, aki megtalálta hideg, sötét lelkéhez az utat. Látta maga elõtt, ahogy Lily vidáman mosolyogva megérkezik egy randevúra, majd ahogy elfelhõsödik a tekintete, James újabb gúnyolódásait hallva. S látta maga elõtt a bálon, amikor utoljára beszélt vele, utoljára érezhette az illatát, a karjaiba simuló test melegét.

Órák múlva tért magához, ahogy a felkelõ nap elsõ sugarai megvilágították az elõtte fekvõ hófehér arcot, felnézett, és csodálkozva nézte a színpompás eget.

- Hát minden megy tovább? – suttogta maga elé, egy alig hallható, fájdalmas sóhajjal. Nem értette, hogy miért nem áll meg a világ, vagy legalább õ miért nem halt meg, abban a pillanatban, amikor a nõ szíve utoljára dobbant, nem értette, hogy maradhatott életben, így, nélküle…

Ekkor újra felsírt a kisbaba, és Perselus óvatosan felállt, majd a kiságyhoz sétált. Csodálkozva nézte a csecsemõt, aki olyan természetesen követelte az anyja jelenlétét. Meglátta a sebhelyet a kisfiú homlokán, és megértette mi történt… Lily feláldozta az életét, és a gyerek megmenekült.

- Érted hald meg, te ostoba kis kölyök! – vicsorgott rá õrült módjára.

Elfordult, nem volt hajlandó foglalkozni ezzel a kis Potterrel, aki megölte az anyját… Nem tudott rá másként gondolni, árulásnak érezte a nõére olyannyira emlékeztetõ zöld szemek élettelteli pillantását.

Lehajolt még egyszer Lilyhez, megcsókolta a hideg ajkakat, majd hoppanált. Néhány perccel késõbb már a Roxfort határánál járt, majd nem sokkal késõbb az igazgatói irodát õrzõ kõszörny elõtt.

- Beszélnem kell az igazgatóval! A Potterekrõl van szó! – mordult rá, s a szobor azonnal utat engedett.

- Jó napot, Perselus! Milyen régen járt már a Roxfort falai között. – Mosolygott rá kedélyesen Dumbledore.

Perselus elõször csak döbbenten meredt rá, a nyugodt mosolyra, a látszólagos békére, és azon gondolkodott, hogy Lily talán tévedett, egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy megfordul és elsétál. Egy bohókás öregúrral nincs mirõl beszélni… De ekkor meglátta a kék szemek villanását, a figyelmet, amivel a férfi az õ arcát fürkészte, és mégsem mozdult.

- A Nagyúr éjszaka végzett a Potter családdal – közölte hûvösen, mintha semmi köze nem lenne ehhez a hírhez. Próbált olyan lenni, amilyen egy mardekáros, nyugodt, érzelemmentes, fensõbbséges. Nem tudhatta, hogy a szeme sarkában meghúzódó ráncok, a pillantás mélyén megcsillanó fájdalom, a szája szegletének rándulása úgyis mindent elárul az igazgatónak.

- Mindhármukkal? – kérdezett vissza sóhajtva Albus.

Perselus gúnyosan összevonta a szemöldökét. A Sötét Nagyúr, amint félmunkát végez… De ekkor emlékezetébe villant egy síró csecsemõ és zöld szempár…

- A kölyök él.

- Hogyan történt?

- Lily… - kezdte olyan hidegen, mint korábban, de valahogy nem jöttek a szájára a szavak. Csak állt némán, tátogva, megvetette magát, de képtelen volt megszólalni. Lily halott - üvöltött a fejében egy kegyetlen hang. – Lily feláldozta az életét. Az áldozata menthette meg.

- Értem… az a régi varázslat. Tom nem számolt vele. Mindig is figyelmen kívül hagyta a szeretet erejét. – Gondolkodott félhangosan, maga elé meredve. Arca elfelhõsödött, szemei fáradtságot tükröztek, tartása egy pillanatra igazi korát mutatta, mintha minden erõ kiszállt belõle. Még Albus Dumbledore sem tudta teljesen nyugodtan fogadni a hírt, hogy James és Lily Potter meghalt… Majd néhány másodperccel késõbb felpillantott, és rendezte gondolatait. Õk meghaltak, de itt áll elõtte Perselus, és támogatásra van szüksége. Biztosan nem csak azért jött el ide, hogy ezt elmondja. – Üljön le, Perselus – kérte csendesen, megnyugtatóan. – Hallgatom, amint elintéztem néhány dolgot.

A festményekhez fordult, kiadta a parancsokat, Hagridot pedig kandallón keresztül megkereste és azonnal a tragédia helyszínére küldte a kisfiúért, aki túlélte. Végül, miután a legsürgõsebb teendõket elintézte az elõtte álló, néma, szürke arcú, megfáradt és végtelenül kiábrándult férfira nézett. Tudta, hogy ez egy nehéz beszélgetés lesz.

A másik elõször csak nézett rá, csodálkozó, kérdõ pillantással, majd lerogyott egy közeli székre. Nem nézett az igazgató szemébe, csak bámult maga elé, összekulcsolt kezeire, haja arcába hullott eltakarva a gondolatai káoszát tükrözõ kifejezést. Halkan beszélni kezdett, a múltról, Lilyrõl, a döntéseirõl.

Végül, ahogy befejezte Dumbledore elõvette a levelet, amelyet Lily hagyott nála és egy merengõt.

- Lily járt nálam, néhány hete. Itt hagyta ezt a levelet. – Nyújtotta a férfi felé az említett pergament – bizonyítékként, hogy megbízhatok Önben, és bizonyítékként, hogy megbízott bennem.

Perselus átvette a levelet, és érzéketlen arccal, némán nézte saját sietõs kézírását. Ha akkor hallgatott volna rám, akkor még ma is élne, és én nem ülnék itt, békésen beszélgetve egy irodában. – gondolta vádlón, dühösen.

- Ezenkívül itt hagyott, két héttel ezelõtt egy merengõt. Azt mondta, ezt mindenképpen jutassam el Önnek, ha õ meghal. Lily mindig is kiemelkedõ képességû boszorkány volt, senki más nem láthatja a merengõben levõ gondolatokat, és amit mondott az alapján még egyéb bûbájokat is helyezett rá. Most menjen el nyugodtan, szeretném, ha néhány nap múlva ismét megkeresne. Akkor mindent tisztázhatunk.

Perselus köszönet, vagy elköszönés nélkül, egy hideg biccentéssel távozott. Nem a Piton házba ment, hanem a közös házukba Lilyvel. Úgy érezte, bármi is van a merengõben, oda kell mennie, ott kell megnéznie.

Ahogy a kis szobába ért, azonnal észrevette a nõ kezenyomát, hogy rendet rakott, és virágot hozott, mikor legutoljára itt járt. Fájdalom markolt a szívébe. Legutoljára…

Tüzet gyújtott a kandallóban és leült Lily kedvenc székével szemben, olyan érzése volt, mintha a nõ bármelyik pillanatban beléphetne. Mintha csak játék lenne az egész, és kacagva kigúnyolná…

- Elhitted? Azt hitted igazából? Csak tréfa volt Perselus! – hallotta a szeretett hangot. De a szoba üres volt, ahogy a karosszék is, és õ egyedül ült, szemben egy merengõvel.

Megérintette, majd döbbenten kapta el a kezét. Az emlékek forgataga megjelent, és azonnal kiemelkedett egy a többi közül. Lily alakja volt, terhesen, látszott, hogy már nagyon rövid ideje van hátra, szeme alatt sötét sávok látszottak, és idegesen pillantott körbe a szobában. Majd felnézett, mintha tudná, hogy merre áll a férfi és halkan beszélni kezdett.

- Perselus. Tudom, hogy te vagy, mert senki más nem láthatja ezeket az emlékeket. Volt valami, amit nem mondhattam el neked, amíg éltem, de úgy éreztem, meg kell tudnod, ha meghaltam. Tudom, hogy meg fogok halni, tudom, hogy elárultak bennünket. Érzem… De már nem számít. Semmi sem számít, azon kívül, hogy megtudd az igazságot, az én igazságomat. – Itt fájdalmasan elmosolyodott. – Mielõtt elmerülsz ezekben az emlékekben, figyelmeztetni akartalak. Egy kicsit megbûvöltem ezt a merengõt. – Huncut mosollyal nézett szembe a rá bámuló, döbbent férfivel. Ha látod az emlékeimet, az akkori, pillanatnyi érzéseimet is át fogod élni. Nem fogsz tudni ellene védekezni… És Perselus – folytatta gyorsan, mintha tudná, hogy a férfit mozdulat közben állítja meg – szeretlek. Mindig is szerettelek.

PILINSZKY JÁNOS: KÉSÕ KEGYELEM

Mit kezdjen, akit elitélt,
de fölmentett késõbb az ég,
megvonva tõle a halált,
mikor már megadta magát?

Kit mindenétõl üresen
talált a szörnyû kegyelem,
megsemmisülten, mielõtt
a semmi habjaiba dõlt!

Mit kezdjen itt! Közületek
talányait ki fejti meg?
Szorongva anyját kémleli:
ha elzokoghatná neki!

Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szemébõl, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.

Utószó:

Sötét, hideg éjszaka volt, minden csillag fényesen szikrázva ragyogott az égbolton. Jéghideg szél fújt, megzörgette az ablakokat és megtépte az õsöreg fákat. Mindenki otthona melegébe menekülve figyelte az idõjárás tombolását, és boldogan ölelte családja tagjait. A varázslók ünnepeltek, hiszen a Sötét Nagyúr nyomtalanul eltûnt. Az elsõ zavaros, rémült napok elmúltak, és felszabadult öröm vette át a helyét.

Mégis, bár az örömteli mosolyok nem mutatták, sok család elvesztett valakit, gyermeket, barátot, szerelmest. Az asztaloknál üres helyek mutatták a pótolhatatlan hiányt, az arcokon ráncok, a szemekben el nem sírt könnyek. A múlt ugyan tovatûnt, de a nyomai megmaradtak az emberekben kiirthatatlanul, örökre.

A temetõk a hideg idõ, és a késõi óra miatt üresen várakoztak. Mégis egy kicsi, eldugott település temetõjében egy fehér márványkõ elõtt sötét alak állt. A sírkõ új volt, még nem fedte sem moha, sem por. A rávésett betûk szikrázva kiáltották a világnak, hogy James Potter és szeretett felesége, Lily Evans Potter pihen itt, mindörökké.

A sír elõtt álló férfi halkan felsóhajtott. Ajka szavakat formált, alig hallhatóan, a süvítõ szél elnyomott minden más zajt.

- Talán… talán jobb neked így…