A hirtelen felébredése ismét örömmel töltötte el a kis ház lakóit, amiben azóta nem volt részük, mióta hazahozták a kislányt. Bár sejtették, min mehetett keresztül, és hogy gyerekként ez mennyire megviselhette, mégis a tudat, hogy ismét köztük van, és a történtekhez képest jól van, mindennél többet jelentett. A hirtelen jött változásnak csak rövid ideig örülhettek, mert az éjszakai beszámoló után nem szólalt meg többet, és nem vett tudomást a környezetéről.

Hermione igyekezett mindenben a kedvére tenni, kedvencét főzni, dalokat énekelni, vagy csak mellette ülve biztonságot adni, de sikertelenül. Rose csak feküdt, mozdulatlanul, ébren is, nem figyelt semmire, ami körülötte történt. Enni nem akart, nem is foglalkozott az elé tett ételekkel, sem az öt ölelő lánnyal.

Arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, szeme tompán csillogott. Hiába próbáltak meg mindent, a helyzet egyre romlott. Leginkább csak aludt, vagy élettelen pillantással bámulta a feje fölött a plafont.

Hosszúnak tűnt minden óra, amit Rose újra mély álomba merülve töltött. Ugyan fölébredt olykor, de egyre rövidebb időre. Egy hét után már csak néhány órát töltött fáradtan fekve, de nyitott szemmel az ágyban, míg a nap többi részét rémálmokkal küzdve átaludta.

Hermione rengeteg időt töltött mellette, halkan dúdolt, vagy csöndben olvasott, egyszer-egyszer rápillantva a betegre. Mégis, egyre jobban elkeseredett, látva a kicsi romló állapotát. Arca sápadt lett a szobában egyhelyben töltött időtől, szeme fájdalmasan csillogott.
Perselus már nem csak a kislányért aggódott, hanem kedvese egészségéért is. Félt, hogy Hermione tönkreteszi magát az állandó önmarcangolással, azzal, hogy szinte nem is alszik, nem eszik, csak fáradtan ül a Perselustól kapott hintaszékben, és figyelte Rose-t.

A férfi megpróbált mindent megtenni, kipróbált különböző bájitalokat, egy idő után már erősítő főzetet itatott mindkettejükkel, de hiába. Esténként fáradtan támaszkodott az ajtófélfának, onnan figyelte a fiatal nő önkínzását.

Hermione nem vett tudomást semmiről maga körül, megpróbált kapcsolatot teremteni Rose-zal, sikertelenül. Akárhányszor próbálkozott, áthatolhatatlan fallal találta magát szemben. Perselusból áradó aggodalmat érezte, de egyszerűen nem érdekelte. Egyszerűen legyengült az elmúlt időszakban, és nem volt képes elviselni ezt az újabb csapást.

A férfi is szenvedett, de nem hazudtolta meg önmagát. Némán, érzelmeit elfojtva kínlódott az újból rátört magánnyal, és az aggodalommal, ami belengte a kis házat. Úgy érezte, mintha a korábban napsütéses, vidám otthon egyre sötétebb, egyre kisebb lenne. Mintha minden koszos, régi, megkopott lenne, a szeretett képek elvesztették fényüket, színeik megfakultak. A ház apró hibái eddig csak tökéletesebbé tették számára, hiszen nála jobban senki nem tudta, hogy ami tökéletes, az nem valódi. Hogy az igazi értéket akkor fedezzük fel, ha valamit árnyoldalaival együtt elfogadunk. Most mégis minden apró hiba bántotta a szemét, a régi fapadló nyikorgása kínzó, homlokfájdító zajjá erősödött. A konyha kissé megkopott asztalán a foltok eddig egy-egy boldog emléket idéztek fel, most mégis mindegyik egyre nagyobbnak tűnt, mintha csak behálóznak az asztal felületét. Az árnyékok egyre dagadtak, a fények halványultak, űzött vadként élt az otthonában.

Ha egyedül volt, minden pillanatban vágyat érzett, hogy megkeresse Hermionét, átölelje, megvigasztalja, hogy végre eltűnjön az arcáról az a kifejezés, ami napok óta nem változott. Fájdalom, üresség, félelem… Ha mellette volt, csak azt érezte, hogy túlságosan gyenge, nem képes segíteni rajta, hiába tesz meg mindent. Végül már egyre kevésbé kereste a lány társaságát, mert érezte az elutasítást. Hiába tudta, hogy Hermione úgy fogadta el, ahogy van, most mégis megkérdőjeleződött a kapcsolatukba vetett hite. Egyedül érezte magát, és főként, amit a legjobban gyűlölt: tehetetlennek.

Ahogy a lány a szobában, a kislány ágya mellett talált magának állandó helyett, úgy ő ismét elbújt a bájitallaborba, üstjei és főzetei közé. Nem is vették észre, ahogy egyre mélyebb lesz a szakadék, amely Hermione hallgatása miatt nyílt közöttük. Vagyis, Perselus érezte, és tudta is, de nem volt képes tenni ellenne. Eddig mindig a lány volt az, aki közeledett hozzá, aki megkereste őt, ha nézeteltérésük támadt, vagy ha gondjuk volt. Most itt állt, egyedül, és egyre rémültebben rejtőzködött el munkának álcázva a távollétét. Bár erre a kifogásra csak saját maga előtt volt szüksége, Hermionének mindegy volt, mi történik körülötte.

Ahogy eltelt egy hét, majd még egy, szinte idegenként laktak egymás mellett. Perselus szinte el is felejtette, milyen volt korábban, amikor még boldog volt, életében először, igazán boldog. Régi barátként köszöntötte a magányt, kelletlenül bár, de keserű mosollyal fogadta, hogy ismét ez a sorsa.

McGalagony meglátogatta őket, de ő sem tudott semmit tenni. Megpróbált beszélni Hermionével, de a lány hasonlóan Rose-hoz, szinte tudomást sem vett a jelenlétéről. Olykor válaszolgatott neki, de a Perselusszal kapcsolatos kérdésekre csak annyit mondott, a laborban megtalálja, beszéljen vele.

Az igazgatónő dühösen lépett oda a férfihez, hátha nála több eredményt ér el. Azonnal látta, hogy Perselus kezd újra bezárkózni, visszabújni az örök álca mögé a régi világba, és megpróbálta felrázni, magához téríteni, de sikertelenül. Remélte, hogy legalább annyit elért, hogy Perselus elgondolkozik, s talán tesz egy lépést a lány felé.

Idegesen, elgondolkodva távozott a házból, mert ő már sejtette azt, ami a kábult szenvedésen keresztül nem tudatosult a párban, hogy Rose nem fog meggyógyulni. Ő érezte a lány körül a mágia változását, és érzékelte azt, hogy mi történik, ha éppen magánál van. Nem mondta el nekik, mert így is túlságosan elmerültek már a bánatban.

Tisztában volt vele, hogy mi fog történni, de félt, hogy az igazsággal még jobban eltávolítani őket egymástól. Mindketten legyengültek az elmúlt időszakban és még nem tudták magukat túltenni azon a fájdalmon, amit jelentett, hogy halottnak hitték a másikat. Mégsem gondolta, hogy pont egymás eltaszításával fogják a sokkot kezelni. Perseluson még nem is lepődött meg annyira, hiszen ő mindig is szeretett kitérni a problémák erről, és semmibe venni az érzelmeket, mintha azzal, hogy nem vesz róluk tudomást, a fájdalmat is elkerülhetné. Hermione viselkedése azonban váratlanul érte, erősebbnek hitte, most pedig féltette a fiatal lányt.

Az iskolából minden nap baglyot küldött, és egyre szomorúbban olvasta a híreket. Rose lassanként már csak kétnaponta tért magához, majd egyszer egy héten. Végül úgy döntött, újra meglátogatja őket, mert el kell mondania az igazat, hogy fel tudjanak rá készülni, emellett valahogy tenni akart valamit, amivel kimozdítja őket ebből az állapotból, amivel csak egymást kínozzák, ahelyett, hogy támaszt nyújtanának a másiknak.
Ahogy belépett a kis házba, meglepődött a végbement változásokon, már ő is érezte valami halvány visszfényét annak, ami Perselus lelkére telepedett. A levegő állott volt, a bútorok porosak, a szobák üresek és hidegek, szinte olyan volt, mintha senki sem élne ott. Ha jobban belegondolt, be kellett látnia, ez így is van, hiszen a házban már nem élnek, csak úgy vannak, egymás mellett, de egymás nélkül.

Megkérte mindkettejüket, hogy úgy együtt beszélhessen kettejükkel, majd fáradtan leült az egyik roskatag székre a konyhában. Bizalmatlanul szemlélte a furcsán mozgó fa ülőalkalmatosságot, majd miután meggyőződött róla, hogy elbírja a terhét, a két sápadt, üres arcú felnőttre nézett. Be kellett látnia, hogy Hermione sem gyerekként, sem pedig diákként nem tartható számon, megváltozott, gyökeresen.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljek veletek – tegezni kezdte a lányt is, így hogy már nem a diákja volt.

- Vissza kellene mennem Rose-hoz.

- Nem – felelt határozottan, mire a már felállni készülő lány dühös pillantással visszaült. – Most végighallgattok, mindketten. Az első, amiről beszélnünk kell, az Rose.

- Mi van vele? – kapta fel a fejét Hermione, aki eddig türelmetlenségét rosszul leplezve az asztal karcolásait nézegette. Perselus türelmesen ült és várt, ő már beletörődött abba, hogy elvesztette a lányt, akármi is történik. Bár mindvégig gondolkodott azon, hogy mit tehetne, nem volt semmi ötlete.

- Megvizsgáltam, mikor legutóbb itt jártam, de nem mondtam el nektek, mit tapasztaltam. Reméltem, találok valami megoldást, de tévedtem. Nem tudunk rajta segíteni. Senki sem.

- Meggyógyul! – tiltakozott hevesen Hermione.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Az átok miatt még nem halna meg, csak mugliként kellene élnie. Azonban lelkileg megtört, aminek az eredménye az lett, hogy nem akar élni. Ha beszélhetünk erről egy négy éves gyereknél, akkor öngyilkosságot követ el. Tisztában van vele, hogy milyen következményekkel jár, ha varázsol, mégis minden alkalommal, ha magához tér, az állapotához mérten a legerősebb mentális varázslatokat hajtja végre, amire csak képes. Emiatt ébredt fel egyre rövidebb időre, és emiatt nem fog egyszer magához térni többet. Nem tudjuk megakadályozni…

- Nem! – ellenkezett sikoltva a lány, majd felugrott, és megvető pillantással mérte végig a némán figyelő Perselust, és az őt méregető igazgatónőt. – Nem adhatjuk ilyen könnyen az életét!

- Az ő döntése, és mi nem tudunk ellene tenni – próbálta McGalagony megnyugtatni, bár sejtette, hogy nem lesz eredménye.

- Nem fogadom el! – közölte hidegen, majd kisietett a konyhából.

- Tartottam tőle, hogy így fog reagálni. Perselus?

- Már sejtettem egy ideje, hogy valami ilyesmi történik, mert minden bájital hatástalan volt, aminek segítenie kellett volna. De annyira magába zárkózott, hogy nem is reméltem, hogy lehet vele erről beszélni. Nem tévedtem – sóhajtott fel keserűen.

- Ez így nem maradhat, tennetek kell valamit.

- Épp az előbb mondtad, az ő döntése! – emelte fel a hangját a férfi is.

- Most nem Rose-ról beszélek – közölte fáradtan legyintve. – Rólatok van szó, Perselus. Nem engedhetitek meg, hogy ez történjen. Hermione teljesen elvesztette a kapcsolatát a valósággal, az emberekkel, veled. Segítened kell neki!

- Nem tudok – suttogta halkan, fájdalmasan. – Mindennél jobban akartam, de nem tudok, mert ellök magától. Nem enged a közelébe, bármit is teszek.

- Perselus, gondolkodj! Hermione Érző, ha szembetalálkozik lelki fájdalommal, akkor segítenie kell. Belső ösztönként, te mondtad nekem, hogy emiatt vesztette el akkor régen az eszméletét. Te most tele vagy fájdalommal, jobban, mint máskor – folytatta gyorsan, látva, hogy a férfi közbe akar vágni. – Hozd vissza közénk Hermionét! Te vagy az egyetlen, aki képes rá…

A férfi csak szomorúan bólintott, bár nem tudta, hogyan segíthetne ez. A lány tudomást sem vett róla, szinte nem is szólt hozzá. Mielőtt McGalagony elment, benézett még egyszer a szobába a beteghez. Ahogy megérezte mi történt, egy könnycsepp indult útnak az arcán, de ő nem vette észre, csak kilépett az ajtón, hogy elhoppanálasson. Rémesen öregnek és gyengének érezte magát, és mindenekfelett magányosnak. A kislány többet jelentett neki, mint bárki gondolta volna, ha vele beszélgetett, el tudott feledkezni a rá nehezedő gondokról. Tudta, hogy Voldemort megöl muglit, sárvérűt és aranyvérűt egyaránt, mégis, végignézni a négy éves kislány szenvedését más volt, mint elolvasni egy újságcikket arról, hogy megkínoztak és gyilkoltak egy családot.

Sokáig csak ült az irodában, maga elé meredve, és halkan siratta a kislányt, aki rövid idő alatt a szívéhez nőtt. Majd elkezdte szervezni a temetést, mert tudta, hogy Perselusékra nem számíthat. Eldöntötte, hogy a kicsi a Roxfortban kap egy apró sírhelyet, kedvenc helyén, egy ősrégi fa mellett. Tudta, hogy Hermione tiltakozni fog, mert a közelben szeretné tudni Rose nyughelyét, de ezt nem engedhette meg. Akkor nem az ágya mellett ülne naphosszat, hanem a sír mellett.