Luthien Lovemagic Oldala

Ez a történet egy levelezés eredménye, felvetettem egy ötletet és Lillia_hun felelõtlenül azt mondta, írjam meg... Egyébként hajnali háromkor készült alkotás, szóval az elmeállapotommal kapcsolatos kérdéseket kihagyhatjátok;)

Azért aki elolvassa, örülnék, ha hagyna véleményt is. Köszönöm!

Tévedések elkerülése végett, ez nem egy Lily-James szerelmi történet, hanem egy paródia. Aki nem szeretne ilyet olvasni, gyorsan csukja be az ablakot, aki tovább olvas, annak jó szórakozást!

Szigorúan nagykorú felügyelete mellett, minimum három Lily–James történet elolvasása után ajánlott. Étel és ital fogyasztása a mû élvezete közben nem javasolt, mivel az egy idejû fogyasztás halálos lehet.

Ha a mûben felbukkanó egyes szereplõk, helyzetek, jellemek bármely más történetbõl ismertekkel hasonlóságot mutatnak az NEM a véletlen mûve.

Nyomokban slash-t tartalmazhat, allergia esetén fogyasztása nem ajánlott.

A Roxfort története – avagy kényes igazságok

1. A Roxfort expressz híres kupéja – avagy, hol van Lily Evans?

A Roxfort expressz kigördült a kilenc és háromnegyedik vágányról. (Igazából már nagyon unta ezt a gördülõs dolgot, meg azt is, hogy minden évben csak egyetlen kupéjával foglalkoztak, de hiába próbált meg bármit, hangosabb zötyögés, lassúbb tempó, senki sem vette észre, hogy mennyire elhanyagoltnak érzi magát…)

Tehát, ahogy már említettem, a Roxfort expressz elindult szokásos (évente legalább négyszer megtett) útjára. Fülkéiben fiatal és ártatlan boszorkányok és varázslók osztották meg egymással izgalmasabbnál izgalmasabb nyári élményeiket. Ez azonban lényegtelen, hiszen aki minket érdekel, az egy vörös hajú szépség, nevezetesen Lily Evans.

Az ifjú hölgy a maga kecses száz kilójával elégedetten nyúlt el a már jó elõre lefoglalt fülkében. Egy szédítõ mosolyt küldött hódolói felé (hogy a kicsapó szag vagy az, hogy elfelejtette betenni aktuális mûfogsorát volt e fergeteges hatás oka, azt most inkább ne firtassuk), majd elõvarázsolt egy körömreszelõt, és nekilátott kedvenc tevékenységének, pontosabban mondva: igyekezett varázslatos külsejét még bájosabbá tenni.

A következõ percek azzal teltek, hogy határtalan türelemmel végighallgatta barátnõi nyári élményeit, és várta az elkerülhetetlent. Néhány órácskával késõbb a folyosóról hangos dulakodás hallatszott, jópár nyomdafestéket nem tûrõ káromkodással körítve. A mi Lilynket ez persze a legkevésbé sem zavarta, hiszen, ha valami fontos történik odakinn, azt majd úgyis közli vele az erre kijelölt boszorkány. Alice, a vele szemben ülõ csinos, kissé pisze orrú, seszínû hajú és repedt fazék hangú tündéri teremtmény halkan sikkantott (tudta, hogy mi a dolga) és aggódva kilesett a kupé elhúzott függönye mögül.

- Lily, szerintem megint miattad párbajoznak – fordult kellõ mennyiségû áhítatot csempészve a hangjába a vörös hajú tüneményhez.

A szólított elõször körbenézett, majd miután megállapította, hogy senki nincs a fülkében, aki érdeklõdne iránta (egyébként a fülkén kívül se volt), kelletlenül válaszolt.

- Ne bosszants, Alice – kezdte, jól kihangsúlyozva a lány nevét, gondolkodott, hogy hozzá tegye-e még: Longbottom, de aztán eszébe jutott, hogy az csak késõbb következik -, tudod, hogy nem érdekelnek. Idegesítõ, beképzelt, nagyszájú, öntelt alakok.

Alice csak némán bólintott és bûnbánóan beleolvadt a vonat egyik ülésébe. (Emiatt nem is foglalkozunk vele többet, egészen addig, amíg elõ nem kerül Frank Longbottom, aki egyébként aurornak akar menni, és ha fia lesz, akkor feltétlenül Neville-nek fogja hívni.)

Néhány perccel késõbb az ajtó nagy csattanással kinyílt és jól orrba vágta Alice-t, vagyis most már csak a helyét az ülésen.

Egy pillanatra földöntúli fény árasztotta el a fülkét, de aztán az éles szemû megfigyelõ rájöhetett, hogy ez nem más, mint Lucius Malfoy huszonnégy karátos mosolyának és új „még szõkébb, még szebb” samponjának hatása.

- Jó napot, szépségeim! – hajolt meg a férfi illemtudóan, és közben nagyon koncentrált, hogy elharapja Casanovához nem méltó gúnyos mosolyát. (Hiszen be kell látnunk, az egyetlen szépség a kupéban õ volt, és ez csak akkor változhat meg, ha esetleg Severus is belép majd a jelenleg általa elfoglalt ajtón.)
- Lucius – felelt Lily tetetett közönnyel, fel se pillantva. (Félt, hogy megvakul, ha még egyszer szembe találja magát azzal a mosollyal…)
- Nem akarom sokáig zavarni a bizonyára fontos társalgásukat, csak az esti program miatt kellene váltanunk néhány szót – folytatta kimérten, miközben ellenõrizte magát az ablakról visszatükrözõdõ tükörképen. Lily szép arcán (és néhány száz pattanásán) ideges rángás futott át.
- Már megint változtatni akarsz, Lucius? Már megmondtam, hogy nem tudok egyik pillanatról a másikra barna helyett szõkét szerezni! – felelt megrovóan.
- Drágám – válaszolt az álmok szõke hercege negédesen -, tudom, hogy mindent el tudsz intézni. Iskolaelsõ vagy ebben! – hízelgett ördögi mosollyal.
- Milyet szeretnél? – Adta be derekát a lány.
- Magas, fekete, nagy mellû és ne legyen olyan kelletlen, mint a legutóbbi! Nyolckor várom a szobámban.
- Meglátom, mit tehetek.
- Köszönöm, drága hölgy! – szólt meghajlás közben, majd távozott.

Lily elõhúzott egy méretes könyvet és szorgalmasan lapozgatni kezdte. Közben varázspálcáját beletûzte abba a madárfészekbe, ami a fején volt – azaz, elnézést, lágyan leomló göndör fürtjeibe, amelyek csodálatosan keretezték hófehér arcbõrét és zöld szemét. Olvasás közben halkan suttogott maga elé:

- Ö nem jó, nem elég nagy a melle. Ö nem tetszene Luciusnak. Nina, nem elég tüzes.

Végül egy jó fél óra múlva döntésre jutott és baglyot küldött a szerencsés jelöltnek, amelyben tudtára adta, ha késni mer, a következõ éjszakát James Potterrel tölti.

(Most gondolhatnánk, hogy ez a név valami véletlen folytán került elõ, de bizony nem így van!)

A következõ pillanatban – minden jelenlévõt és olvasót teljes mértékben megdöbbentve – megjelent az ajtóban a szálfa termetû és csodás James Potter. Mivel igen magas százötven centijéhez vasággyal együtt nem nyomott negyven kilót, így háta mögött – vagy inkább bordái között – jól láthatóak voltak közkedvelt barátai: Sirius Black, Remus Lupin és hogyishívják Peter.

Sirius Black magas volt – le is kellett hajolnia, mert különben súrolta fejével a plafont -, és izmos. Kék szeme – a naponta elfogyasztott tetemes mennyiségû Lángnyelv Whisky ellenére - tisztán csillogott. Remus Lupin kócos volt, barna hajú, és szakadt ruhái alig takartak valamit egyébként is igen csontos testébõl. Arcát karmolások nyoma díszítette, õ volt minden lány rémálma. Pontosabban mondva, vetekedett a címért James Potterrel.

- Angyalom! – fordult James elbûvölõ mosollyal szíve szerelme felé. (Sosem bocsátotta meg egyébként Severusnak, hogy kikevert egy olyan szerelmi bájitalt, amelynek hatása soha nem múlik el, és azt már végképp nem tudta elfelejteni, hogy rajta tesztelte, azt ígérve, hogy így õ is a ’menõk’ közé kerülhet. Aztán persze jót nevetett rajta, de ez már a múlt… ne emlegessük fel!)
- Potter! – kiabált Lily dühtõl kipirult arccal. (Így egyébként Potter még szebbnek találta, nem vette észre a göndör fürtök közt megbúvó baglyot, sem a hiányzó fogakat, õ csak a csodásan csillogó zöld szemeket figyelte.) – Tûnj el a közelembõl!
- Na de Lily, kérlek! Csak egyetlen randevút! Bebizonyítom neked, hogy boldoggá tudlak tenni. Én vagyok álmaid férfija!
- Még a rémálmaimé sem, Potter!
- Lily, drága angyalom, illatos rózsaszálam, hát hogy lehetsz ilyen kegyetlen? – próbálkozott ismét a fiú. Majd, a tükör elõtt már jól begyakorolt mozdulattal megpróbálta felborzolni a haját, de sajnos a mozdulat félrecsúszott, mivel elfeledkezett a kezében levõ pálcájáról, amelyet a hirtelen intéssel sikeresen tövig nyomott az orrába.
- Potter, nem bírom elviselni a jelenléted. Egy senki vagy! Nincs pénzed, nincs jó híred, nem vagy jóképû, még kviddicsezni sem tudsz. Felejtsd el, hogy valaha is ismertél!

A fiú épp készült visszavágni, amikor hirtelen ellebegett az ajtó elõl, három kevésbé jól megtermett társával együtt. Felháborodottan tiltakozni akart a bánásmód ellen, de meglátva, hogy ki követte el a bûntettet inkább halkan eloldalgott.

Severus Snape lépett az elmúlt órákban igen forgalmassá vált fülkébe és egy félmosollyal köszöntötte a benn tartózkodókat.

- Köszönöm, Severus, már igen terhes volt a jelenléte – hálálkodott Lily, szerelemtõl égõ pillantással, búgó hanggal (egy mentõkocsi szirénája szégyenében elbújt volna, ha hallja).
- Nem tesz semmit, Lily. Csak azért jöttem, hogy szóljak, ugye nem gondoltad komolyan azt a levelet? – kérdezte fenyegetõen felhúzott szemöldökkel. Azonban hiába tett bármit, földöntúli jóképûségét nem tudta elnyomni. Hiába, a lányok bomlottak utána. Magas volt, kellõen izmos, fekete haja mindig jól ápolt volt, és szépen keretezte fehér bõrét és mélyfekete pillantását. Valljuk be, nem volt nála helyesebb férfi a Roxfortban, és ezt ki is használta.
- Te is tudod, hogy senki más nem felel meg az igényeinek! – kezdte Lily óvatosan.
- Nem utasítgathatsz csak úgy!
- Hiszen neked sincs ellenedre! Csak be kell venned egy kis százfûlé fõzetet. Tudod, hogy te vagy a kedvence! – próbált meggyõzõen érvelni. Severus azonban még kérette magát, s a fülkében levõ melegre hivatkozva kigombolta egy kicsit, már egyébként is derékig nyitott talárját. Lily egy pillanatra elvesztette a fonalat, de néhány perccel, pár ütemes fejmozdulattal és halk, ámde annál elégedettebb ’oh, oooh, gyorsabban, oooh’-val késõbb ismét megtalálta. – Ugye megteszed nekem? – mosolygott csábosan a fiúra, miközben megtörölte a száját.
- Most utoljára mentelek meg. Nem az én hibám, ha nem vagy képes olyan lányt találni, aki elég tüzes Luciusnak – felelt elmenõben a fiatal szexisten.
**

S ha valaki kérdezi, hogy miért nem így vonult be mindez a történelembe? Az ok elég szégyenletes (gyengébb idegzetû olvasóimat kérem, takarják el a szemüket). Az igazság tehát az, hogy Albus Dumbledore nem volt képes megbocsátani, hogy kedvenc diákja visszautasította a citromport.