Boldog születésnapot!

Remus kedve már jó pár napja –enyhe szóval kifejezve – pocsék volt és ennek nem csak az egyre gyorsabban és gyorsabban közelgő holdtölte volt az oka…
Barátai – James Potter, Sirius Black és Peter Pettigrew – szemmel láthatóan nem törődtek vele ugyanúgy, mint rég. Eddig, ha szomorúnak látták őt mindig, de mindig kérdezgették, hogy tudnak-e segíteni valamiben és megpróbálták fölvidítani valamivel, most azonban valószínűleg az se igazán érdekelte őket, hogy a világon van, és ez kifejezetten elszomorította az ötödéves griffendélest.

Potterék délutánonként mintha abban reménykedtek volna, hogy a fiú mielőbb lelép a közelükből és eltűnik a színről. Remus persze a lehető leggyorsabban tett eleget a kimondatlan kérésnek; mindig is utált olyan társaságban lenni, ahol nem látják szívesen.
Ráadásnak egyre többször kapta azon barátait, hogy össze-összesúgnak a háta mögött, de szinte már nem is foglalkozott velük. Meg van ő nélkülük is! Neki aztán édes mindegy, miről beszélnek nap, mint nap!
Persze ennek a fele se volt igaz. Igen is érdekelte, miről folyik köztük a szó a nap 24 órájában és nagyon is zavarta, hogy nem osztották meg vele a titkukat. Egyelőre csak reménykedhetett benne, hogy idővel elárulják neki titkolózásuk okát.

***

A fiatal varázsló a klubhelyiség egyik foteljában ült és a tűzbe meredt. A szabadban tombolt az ítéletidő. Mintha csak az ő lelkét próbálta volna tükrözni: elborult, fekete ég, mennydörgés és orkánerejű szél. Remus nem szerette ezt az időt. Pontosan ilyen volt azon a végzetes éjszakán is, mikor 6 éves korában megmarta a Greyback nevű vérfarkas. A fiú megremegett a borzalmas emlékre és kisebbre húzta össze magát.
Nem is vette észre, hogy idő közben Sirius Black melléje lépett.
- Remus! – szólította meg vidáman.
„Nocsak, föltűnt, hogy én is élek?”
- Igen? – kérdezte ridegen, egy pillantásra sem méltatva a fekete hajút.
- Följössz?
- Minek? – kérdezte töretlen hűvösséggel, szíve azonban a kérdésre hatalmasat dobbant a mellkasában. Már legalább egy hete nem invitálták sehova.
- Hát… - látszott, hogy Black egy kissé elbizonytalanodott barátja goromba viselkedésétől. - mert este van és pihened kéne. Tudod, mindjárt itt…- megköszörülte a torkát, majd halkan befejezte a mondatát. – a tudodmi.
„Hirtelen milyen gondoskodó lett valaki” – gondolta gúnyosan Remus, de hangosan csak annyit mondott:
- Igen, tudom – bólintott lassan, miközben a másik fiú arcát fürkészte, meglehetősen gyanakvó arckifejezéssel. Sirius ügyesen kerülte a tekintetét. – mindjárt megyek.
Black elmosolyodott és mintha egy megkönnyebbült sóhajt is hallatott volna...

***

Remus - pár perc elteltével - ígéretéhez híven elindult fölfele a lépcsőn. Rettentően kíváncsi volt, miért akarta annyira Sirius, hogy fölmenjen aludni. „Mit forralnak ezek már megint?” – kérdezte magától, miközben benyitott az ajtón.

Odabent mindössze egy pislákoló gyertya világított. A szobában néma csönd uralkodott, amit Remus kifejezetten különösnek talált és rossz előérzete támadt tőle. Emlékei szerint még sosem fordult elő, hogy csönd lett volna közös helységükben, pláne, ha mind a négyen bent tartózkodtak; Remus ugyanis biztos volt benne, hogy mindnyájan jelen vannak, mégse tudta kiszúrni egyikőjüket sem: túl sötét volt hozzá. Már épp nyúlt volna a villanykapcsoló után, de mielőtt elérhette volna, két szőrös valami feszült neki a mellkasának, ledöntve őt a lábáról. Forró leheletet érzett a nyakán, majd hirtelen valami meleg nyalta végig az arcát. Remus élt a gyanúperrel, hogy egy kutya támadt rá.
Na de mit keres egy kutya a Roxfortban?
Mindenesetre igyekezett kiszabadulni a súlyos állat alól, mikor is paták dobogását hallotta maga mellett és egy szarvast pillantott meg.
Szarvast? Ez már tényleg nem normális! Mi a fene folyik itt?

Épp mikor végre sikerült kikászálódnia a kutya súlya alól, hangos nyüszítés hallatszott, s az eb ismét rajta landolt. Az állat pár pillanat múlva már nem is állat volt, hanem egy ember.
Pontosabban szólva egy zilált külsejű Sirius Black.
- A francba, Peter! – szitkozódott négykézláb. – Nem tudsz rendesen célozni?
Remus semmit nem értett. Fölpillantott az agancsos négylábúra, de a szarvas ekkora már eltűnt és James Potter állt a helyén. Pihegve rogyott le melléjük.
- Tök jók voltunk, Sirius – mondta barátjának. – Kár, hogy Peter elrontotta a landolást…
- Nem is rontottam el! – szólalt meg ekkor Pettigrew is. Mintha a földből bújt volna elő. – Csak Sirius rossz helyen volt! – ütötte hátba a fekete hajút.
- Mi van? – tört ki a kérdés halkan Remusból. Egyik barátjáról a másikra nézett és nagyon hülyének érezte magát.
A fiúk úgy néztek vissza rá, mintha akkor vették volna csak észre, hogy ő is köztük van.
- Boldog szülinapot! – kiáltották fölocsúdva kórusban és megölelték az egyre értetlenebbül pislogó Remust.
- Na, mit szólsz? – kérdezte izgatottan Black, a sarkán ülve.
- Mihez? – tért vissza a homokszín hajú srác hangja. - Hogy majdnem szívrohamot kaptam miattatok? – duzzogott.
- Nem – nevette el magát James, majd miután megkomolyodott, azt mondta: – Hogy animágusok lettünk a kedvedért.
- Hogyhogy… a kedvemért? – pislogott Remus.
Halványan derengeni kezdett neki, amikor harmadikos korukban az animágusokról kezdtek el tanulni átváltoztatástanon. Akkor James kijelentette, hogy ő, Sirius és Peter animágusok lesznek, csakhogy a holdtöltéken is vele lehessenek. Pár hónap múlva Remus teljesen elfelejtette a dolgot, de úgy látszott, ők nem…
- Tudod, a vérfarkas csak és kizárólag az emberre veszélyes – közölte Sirius.
- Az állatokra viszont nem – toldotta meg James is.
- Köszönöm, de ezzel magam is tisztában vagyok, azt hiszem – akadályozta meg Lupin a további magyarázatot. – De akkor sem értem, hogyan tudtátok eddig titkolni… Úgy értem, miért nem mondtátok?
- Meglepinek szántuk – vont vállat James. – Eddig csak akkor tanulgattuk, amikor biztosak voltunk benne, hogy nem vagy a közelben.
- Idén meg eszünkbe jutott, hogy jó lenne befejezni a szülinapodra. És láss csodát! Sikerült! – Remus alig tudta kivenni Sirius büszkén vigyorgó alakját. Még mindig a gyertya adta egyedül a fényforrást.
- Elég a kérdésekből! – kiáltotta Potter. – Az a lényeg, hogy most már a holdtöltéken sem szabadulsz tőlünk!
- De nem ám! – csatlakozott Sirius és Peter, s a négy jó barát nevetésben tört ki.

Este Remust egyetlenegy gondolat foglalkoztatta: ennél szebb születésnapi ajándékot még soha, senkitől nem kapott egész addigi életében.


Vége