Szerelem az éjszakában

Éjszaka volt és sötét. Pokolian sötét. A Főnix Rendjének főhadiszállásán voltam a többi taggal. Ők a Sirius által kiosztott szobáikban aludtak. Én is kaptam egy gyönyörű szobát. Onnan mentem le a konyhába, hogy ihassak egy kis hideg vizet.
Az ebédlőasztal előtt álltam, kezemben a pohárral. Kitekintettem a vadul tomboló viharba. Az eget egy hatalmas villám vágta ketté, amit hamarosan hangos mennydörgés követett. Megremegett a kezem, minek következtében egy kisebb tócsa víz került a kövezett padlóra. Gyorsan eltüntettem egy apró bűbájjal.
Kiskorom óta nem szerettem ezt a pocsék időt. Nem tudtam volna megmondani, miért.
Kopogott az eső az ablakokon. Időközben kiittam a maradék folyadékot is a poharamból, de nem mentem fel a szobámba. Csak ácsorogtam és bámultam ki az éjszakába. Már jó ideje állhattam ott, mikor megszólított egy selymesen lágy hang:
- Te sem tudtál aludni, Nymphadora? – Remus volt az. Megismertem megnyugtató hangjáról. Felé fordultam és rámosolyogtam.
- Csak megszomjaztam és lejöttem inni – válaszoltam.
Remus pillantása a pohárra esett és elvigyorodott. Az arckifejezése semmi jót nem ígért...
- Manapság üres pohárból is lehet inni? – kérdezte gonoszul, de ajka szegletében ott bujkált egy kedves kis mosoly.
Én is a pohárra néztem.
- Hát persze! Nem tudtad? – tréfálkoztam, és letettem az említett tárgyat az asztalra.
- Nem, sajnos még senki nem említette – közelebb lépett hozzá. Kezdtem sajnálni, hogy nem gyújtottam villanyt, sötétben ugyanis nem láthattam azokat a tiszta, barna szemeket, amelyekben úgy szerettem gyönyörködni.
Ebben a pillanatban az eddigieknél sokkal nagyobbat dörrent az ég. Összerezzentem. Akaratlanul. „Ostoba vihar!” – gondoltam, és hirtelen még a szívverésem is elállt; Remus közvetlenül elém lépett és erős karjaival átölelt, én pedig a mellkasának simultam.
Megint mennydörgött, s én újra megremegtem. Ezúttal nem a félelemtől, hanem a vágytól. Évek óta szerettem Remust, de ezt még magamnak is nehezen tudtam bevallani, nemhogy neki. Legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy ő is úgy érezhet irántam, mint én őiránta.
De most megtörtént. Ott állt előttem, átkarolva engem, s én mégse tudtam megmozdulni.
Villámlott egyet, megvilágítva Remus kedves arcvonásait.
Bátortalanul a vállára hajtottam a fejem.
- Remus… – sóhajtottam halkan, kezeimet a tarkójára kulcsolva. Végtelennek tűnő csend állt be közénk. Hallani véltem mindkettőnk légzését, talán még a szívünk dübörgését is.
Kicsit elhúzódott tőlem, és a szemeimbe nézett. Megbabonázott a tekintete. Mikor hozzám hajolt, és ajkait az enyémre tapasztotta, úgy éreztem, mintha megállt volna a világ.
- Szeretlek – súgta a fülembe a bűvös szót, végigsimítva az arcomon.
- Én is szeretlek, Remus – feleltem. Szavaimra még szorosabban ölelt magához, mintha én lettem volna a legdrágább kincse. Aztán újra megcsókolt. Hosszan, édesen…

Vége